Jó ötlet a telefon fénye, ha hirtelen más megoldás nincs, ám vészhívásokra tartogatnám, és szerencsénkre akad egy viharlámpás is, és még az olaj is megfelelő hozzá.
- Jobban kedveled a nyüzsgés hangját? - nem nézek rá. - Vidéken más hangok vannak. - emlékszem a két szomszéddal arrébb élő családra, gyerekkoromból, akik azért tíz év után visszaköltöztek a városba, mert nem bírták elviselni a kakasokat, kutyákat, kecskéket és még sorolhatnám, milyen zajokat. Nekem meg mindegy volt, hol alszom, csak a családommal legyen. Volt alkalmam élni sok helyen, ami utána jól jött: bárhol elaludtam, ahol aludni akartam.
Feltételezés a tett halála, így inkább csak jelzem, hogy előre megyek.
A mutatott irányba nézek, s az ujjamat a szám elé téve kérem, hogy maradjon csöndben, aztán a kezem a piszkavas markolata köré fonódik, hogy csendben vegye el a faltól.
A kérdésre csak a tekintetem villan, már amennyire lehet látni.
A hang megismétlődik, de nem forgatom semerre a fejem, hanem hallgatózom, amennyire engedi a vihar zaja. Nem fentről érkezik a zaj, hanem az egyik lenti ajtó felől. Némán mutatok arrafelé, s átadom neki a viharlámpást.
Nem az ajtó elé állok közvetlenül, s őt is az ajtó másik oldalára irányítom a mozdulattal, s csak utána nyitom ki, egy mozdulattal.

1;4: az ajtó nem nyílik, beragadt
2;5; az ajtó kinyílik, de nem találnak bent semmit
3: az ajtó kinyílik, egy árny ront ki onnan, s szükségük van egy kis időre, mire észreveszik, mi vagy ki is az.
6: az ajtó kinyílik, és egy árnyat látnak bent első pillantásra

Vendég carried out 1 launched of one Dobás :

2

ha az első dobás 1 vagy 4:
1;3;6: az ajtó mögül nem érkezik semmi zaj
2;4-5: az ajtó mögül újabb zaj érkezik, beazonosítva a zaj korábbi forrását.

Vendég carried out 1 launched of one Dobás :

5

Ha az első dobás 3 vagy 6:
2-4: az árny nekiktámad
1;5-6: az árny nem támad, vagy az egyik sarokba húzódik, vagy ha kijut, akkor a kijárat felé veszi az irányt.

Vendég carried out 1 launched of one Dobás :

2

- Csak utólag meg ne bánd. - vigyorgok rá. Nem mondom, hogy hentes vagyok, de ha netán eltöröm pár bordáját az újraélesztésnél... régen is volt már, ifjú voltam, és fogalmam sem volt, mekkora erőt préselhetek bele. És arról sem volt fogalmam, mennyire gyenge csontozatú volt. Túlélte, de azért a törött bordáért beperelt. A bíró meg csak a fejét fogta, mert hát az életét köszönheti nekem. Ennyit a "háláról", meg az új esélyekről.
- Erre mondom mindig jószívűen: remélem az utolsó dolog az életében amit lát, egy kamion reflektora lesz.- nem vagyok finomszívű. Aki fasz, azt úgyis legyalulja az élet, megkapja érte a magáét, így majd pont én leszek az, aki ugrál, mert igazságtalanság történt. Adok-kapok van, s van, amikor a késedelmes fizetéskor jönnek a kamatok is...
A kocsi szélvédője kitart, egyszer már kellett teljesen cserélni, mert egy kavicsokat szállító tehergépjármű úgy gondolta, ő egy Ferrari, s ebben a téveszmében leledzett a sofőrje is. Aztán meg a nyitott tetején a puttonyból szépen rám szórta az áldást, szemből, mert a vele szemközti sávban érkeztem hozzá. Ezért imádom a fedélzeti kamerát. Simán ki lehetett venni a rendszámot, fel is toltam. Muszáj voltam az árok leejtőére tenni a kocsimat, mert teljesen betalált, még engem is.
- Van pár.- ami azért szomorú, mert a földje nem úgy néz ki, mint ami ne tudna eltartani egy családot, még ha nem is dínom-dánommal, de szépen meg lehetne belőle élni.
A villámok fényénél rálesek a motorjára, nem úgy tűnik, mintha lenne baja, de majd indulásnál azért megnézzük. A kocsim elvileg bírta, de majd alulról még megnézem.
- Elvileg nincs baja, de majd jobb fénynél megnézzük, a tiéddel együtt. - mutatok a motorja felé.
- Viccelsz? Lesz egy potya napom. - vigyorodom el. Nem, mintha vágynék rá, nekem úgy tökéletes minden az életemben, ahogy akarom. Kivéve, hogy nem terepen vagyok most katonaorvos. Azt mindig visszasírom.
Az utat pásztázom magunk előtt, s felfelé is villantok időnként, és a villámlást is felhasználom, hogy tájékozódjak. Megszokás, rutin, terepen nem lehet szarozni, plusz még általában teherrel vagyok, miután meglett a sérült katona. Így most könnyű, menetfelszerelés nélkül. Egyedül a fegyvert hiányolom, de az most jobb is, hogy sehol sincs. Remélhetőleg.
Csak ránézek, ahogy bekoccintja óvatosan az üveget. Nem szólhatok egy szót sem, a kárt meg majd kifizetem. Kicsit más most a szituáció, hogy nem engedélyezett bevetés, de mindent meg lehet oldani. Szívesebben körbejártam volna a házat, vagy megpróbáltam volna simán csak lenyomni a kilincset. Vannak helyek, ahol nem zárják a házukat.
A pókháló nem zavar, a por sem, a sivatag adott eleget, a tüdőmbe is, sokkal inkább a helyet pásztázom, mert az idő elől vadak is megbújhatnak, fedezéknek használva az épületet, ha már ilyen elhagyatott.
- Ahogy jól esik. Fényed van?- nem volt több lámpa nálam, az istállóban sem láttam, ellenben....
Oldalt nézek, keresve a vidéki élet megszokott dolgai között. Az ajtónál kell lennie egy viharlámpásnak. Megvan. Rá is villantok.
- A telefont hagyd meg vészhívás esetére. Van nálam öngyújtó, s ahogy látom, van még bőven benne folyadék.- ami még nem öregedett el, tehát lehet használni.
Módszeresen járok, s közben hallgatózom is, hátha hallok neszt, neszezést. Ha találok útközben bármit, amit fegyvernek lehet használni, ha mégis nem csak mi vagyunk az egyedüli vendégek, akkor jól jön.
Nesz.
A földre szegezem elsőnek a pillantásom, a hangra koncentrálva, majd Angelora tekintek.

- Legjobb megoldás: el kell menni zsarunak vagy mentősnek. - vigyorgok rá. Tolni kell a gázpedált ott is, szóval abban gond egy szál se. Hogy nem éppen kettőnegyvennel megy az ember vele, az már más kérdés.
Ahogy megadja a számát, megcsörgetem, és így az enyém is meglesz neki.
Ahogy egyre elhagyatottabb területre kerülünk, nem fogom vissza a kakaót, csak mert pár kátyúval vagy repedéssel több van az úton, éppen ellenkezőleg: a legjobb reflex és manőver-teszt. Bár azért fejreállni sem szeretnék a kocsival, mint Dorian tette, mert kibaszott macsónak kellett lennie, és ő aztán le tud menni a hammerrel. Nagyon meredek leejtőn, a sivatagban. Aztán caplathatott a beduinokhoz, mert ez lett a büntije: neki kellett segítséget kérni. Kíváncsi lettem volna azért az arcukra, mennyire fogják vissza a röhögésüket.
Na, ez azért mert már tetszik: nem annyira felelőtlen, hogy olyan viharban menjen, aminek úgyis tudjuk, mi a vége. Kíváncsian hallgatom végig.
- A szélről se feledkezz meg. - mutatok a mocijára. Azzal azért keményen kell viaskodni, ha úgy kapja a szelet.
Az orvost azonban nem lehet belőlem kiírtani, így egy gyors hívást lerendezek a kórházba.
- Ha a tizenkét órás ügyeletek, időnként többek is, annak számítanak, akkor igen. - vigyorgok rá. - Rád nem szeretnék, szóval élek a javaslattal, ha durvul a helyzet, kivárjuk.
Elismerően biccentek a reflektorra. Sokkal erősebb, mint az enyém.
- Azért a gyökerek mögött is bekapcsolod? Úgy egészen véletlenül. - én szoktam. Gebedjen meg, hogy janizik, az iq azért kéne a volán mögé. Még ilyenkor is, ahogy most vagyunk, és ebben nem hibádzunk.
A száguldás isteni, annak ellenére, hogy résen vagyok, ha bukna az előttem lévő, ne akarjak matricát csinálni belőle. Árokban nem kívánok éjszakázni, de őt sem odatolni.
A kopogásra csak elhúzom a számat, a lapátok még úgy ahogy bírják az irgalmatlanul lezúduló vizmennyiséget, de a jég nem nekem veszélyes. S ahogy megvillantom egyszer a világítást, már látom is a jelzését. Rendben, akkor most egyelőre ennek vége.
Haladok mögötte, bár lehet, előtte kéne mennem, ha valahol nem jó az út, akkor még motorral meg tudjuk oldani a helyzetet, de mire végiggondolom, addigra már be is gurultunk az istállóba. Előtte azért körbenézek valamennyire, hiába tűnik elhanyagoltnak, a megszokás az megszokás. Futottunk már bele jó sok szarba, még úgy is, hogy vigyáztunk.
- Eléggé elhagyatottnak tűnik. - az istálló viszont simán kibírja, stabil és erős. - A járgány rendben van? - a vihart igyekszem túlharsogni, s a csomagtartó felé megyek. Ott mindig van készlet. Mindenből.
Kiveszek egy zseblámpát, nem, mintha ekkora zivatarban szükség lenne rá.
- Maradhatunk itt, míg elvonul a vihar nagyja. Bár ahogy elnézem, a víz mennyisége nem éppen kecsegtető, hogy ne kéne úszógumit is felvennünk hozzá. - azzal elindulok a ház felé, nem foglalkozva azzal, hogy bőrig is ázhatok.

- A legjobb idő a felfedezésükre. - tény, hogy én is így szoktam felfedezni a várost időnként. Kicsit túl méretes ahhoz, hogy minden zugát ismerjem, igaz, nem is akarom.
- Még szép, azért van! - egész jó ötlet lenne ehhez terepjárót használni, viszont annyit magánéletben nem vagyok terepen. Felfedeznivaló legfeljebb a páciensek lennének, a műtőasztalon, vagy a végtelen mennyiségű adminisztráció, amit mindig letolok más torkán, vagyis fizetve van ezért, hogy elvégezze.
- Nem zsaru vagyok, hogy számon kérjelek. - vigyorodom el. Az meg, ahogy kinéz, és aki lehet valójában, sosem a külsőnek adok. Szééép, nagyon szépen körített, hogy kivegyen belőlem valamit. Jól forgatja a szavakat. S inkább válaszolatlanul hagyom, meghagyva számára azt, hogy ha nem akar beszélni arról, mivel foglalkozik, nem faggatom. Nem az első esetem lenne, hogy szólok, figyelmeztetek valakit, hogy ott álljon meg a válaszban, ahol van, mert különben akkor cselekednem kell.
- Főleg, ha eszméletlen a vezetője - bólintok. Szerencsém volt, mint ahogy a sofőrnek is. Elég beszédes a srác, könnyebbé téve a beszélgetést. Amiért hálás vagyok neki, mert annyira nem vagyok a szavak embere. - Ha belegondolok, most éppen mi is gyökerek vagyunk, a túlzott gázpedál nyomogatással. - vigyorodok el féloldalasan. Sosem érdekel, kinek mi a véleménye rólam.
- Ha adsz elérhetőséget. - már az alapján is vissza tudom keresni, mennyire lenne probléma a bandában, bár a végső szót úgysem én mondom ki, nem én vagyok ott az alfa dog. És elég jól suhan a kétkerekűn, hogy legyen lehetősége még jobban kiengedni a gázt és a gőzt is, feltolva az adrenalint. Nekem személy szerint semmi bajom az illegális versenyekkel, totál jó adrenalin löket. A terep sokkal jobb, azzal semmi nem ér fel.
Féloldalasan rámosolygok arra, némileg cinkosan, hogy neki sem okoz gondot, ha egy kicsit hajnal felé esik haza.
A gőz nagy része végre kezd kimenni a fejemből, amit csak addig toltam félre, míg szocializálódtam. Nem igazán van értelme máson levezetni a gőzfeszkót, annak nem a legjobb következményei szoktak lenni, s szegény srácnak semmi köze ahhoz, ami felgyűlt estére bennem. Igazából nem is kéne, hogy felgyűljön, az emberek tesznek és gondolnak hülyeséget, így ahogy a gázt taposom, úgy hagyom el a gondolataimat, s végre megint üres a fejem, legalábbis nagy része.
Látom az alakot, aki érdekes adja magát az út szélén, meg is jegyzem a mérföldkövet, amerre éppen van, s majd ha megállunk, adok le infót, hogy menjenek érte, mert a végén palacsinta lesz. Itt nincs akkora forgalom, hogy legyen esélye, de ha meg egyedül marad, nem a legjobb... ha viharba kerül. Merthogy nagy az esélye, hogy el fogja érni a gyülekező felhő terhe, ha továbbra is ilyen sebességgel halad.
A lökést érezve máris látom, hogy a srácot is elkapja a huzat. Ennek a vágtának azt hiszem, most vége van. Az ipséhez is kellene egy mentő, azt hiszem, így becsorgok a motor mellé, lehúzom az ablakot, miközben a mentőket hívom, egészen pontosan az egyik ügyeletest a kórházból.
- Eléggé úgy néz ki. - nézek a srácra. És lám, nem csak én vagyok őrült. Ha neki nem gond, hogy esetleg nem csak a térde lesz flazúros, nekem aztán mehet. - Mehetünk tovább. Erdő, dombok, nincs meglepetés árok, hacsak valaki nem döntött úgy, hogy kedve támad a betonkemény utat kettévágni. Indulhatunk, csak előbb hívok a barátunknak egy mentőt, mert érdekes hajnala lesz. - életet menteni esküdtem fel, és jobb, ha mentő látja el.
- Helló, Maggie, itt Richard. - Maggie szeret szájalni még telefon közben, kivéve, ha dolgozik. Vagyis akkor is.
- Neked is szép éjjelt, Rick. Bertie hogy van, eleget idegelte már a szomszédokat? - mindig elfelejti a szárnyas nevét, már inkább nem javítom ki.
- Nem éppen, ő éppen szerintem szarrá csipkedi az asztal szélét idegében. Amiért hívlak, hogy egy kóbort kéne begyűjteni. Jön egy vihar, és nem feltétlenül a légnyomás miatt lett imbolygó. - bemondom a mérföldkövet, ahol láttuk.
- Megyünk édes, jó viharnézést! - merthogy a szél behallatszik, ahogy bevág az ablakon. Mire megszólalhatnék, addigra bontja is a vonalat, de a fiúkák még bent marad. Sebaj, hogy Maria és Catie éppen a főmentősök...
- Bele, az ismeretlenbe? - nézek a srácra. - A szél dél-délnyugati irányú, a fákat megcsavarja. Mögötted megyek, bedobva a reflektort, így belátod jobban az útszakaszt. Hacsak.... - nem akar adrenalin löketet, még nagyobbat, nem sajnálva, hogy esetleg gondja esik a motorjának. Rá bízom a döntést.

- Hát... reggel még nem igazán gondoltam, hogy száguldozok egyet, estére már nagyon vágytam rá - mosolyodom el féloldalasan. - Feszkólevezetésnek használod?
Nem a műtés az, amikor egy rendes polgár már pánikolna, vagy a sokktól mozdulni sem tudna, akkor vagyok elememben. Sosem tagadtam, hogy kontrolmániás vagyok, ám nem az élet összes területén. Ezért is vágyom már vissza a terepre.
- Ötvenet? - sandítok rá. - Ráülsz a cicára és elborul veled. De felőlem lehet ötven is, ha beléd fér  - vigyorgok. Értem a viccet, vettem a lapot, főleg, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki minden este kanapén ücsörögve chipset eszik , és nézi a tévét.
- Van egy SUV-om - ha már Hammert nem akarok magam alá, az már igazi puccolás lenne, tökéletesen elég az terepre, sőt, szükséges is. Volt sedanom is, amiben nem igazán éreztem jól magam, így végül egy látszat szörnyre tettem le a voksom, amivel szintén lehet aprítani a jónépet, ha meglátják, arrébb állnak.
Érdeklődéssel nézek rá. Elég torz lehet a lelkem, ha balesetek fel tudnak lelkesíteni, lekötni a figyelmemet. Traumatológusként alap, hogy legyen valami beütés, különben hamar kiesik az ember.
- Akkor egészen jól megúsztad. Annak ellenére, hogy átélni nem kis dolog lehetett.
Vagyis hát, utána, mert akkor az ember fel sem fogja, és ha nem adja át a gyeplőt az ösztönöknek, akkor ott is marad. Tény, az elemekkel nem lehet viccelődni.
- Volt - bólintok. Ha egy bomba robban a Hammer alatt, az annak számít? Akkor kivonódott a banda a forgalomból egy időre, és rohadt nagy mázlink volt. - Egy kaminos rosszul lett az úton. Én meg pont előztem...még meg tudtam állni satufékkel, amikor megláttam, hogy közeledik felém a jármű - elé nem megyek, az biztos, ha véletlenül a gázra tolja a lábát. Inkább előttem, mint mögöttem. Persze, ha éppen egy másik kamion jön ezerrel, akkor annyira nem jó ötlet. Piszok mázlija, hogy ott voltam, kétszer élesztettem újra, mire jött a mentőhelikopter, nagyon szerencsésen megúszta.
- Valami azt súgja, hogy volt részed abban, hogy a jutalom a zsebedet melengesse - vigyorgok újfent, a mézt beleimádkozva a pohárba, mert a fele már megkristályosodott. Jusztse fogom feltépni az egészet, gebedjen meg a zacskó.
Nézem a slungot is, amivel betolja az első hot dogot. Ilyenkor a nyári hot dog evő versenyek idéződnek fel bennem, sosem vettem részt benne, egy időben azzal szórakoztattam magam, hogy nézegetem, de helyette inkább sárkányt eregettem nagyapával, vagy cingával száguldottam le a domboldalról, szétterpesztett lábbal, üvöltve, mert már akkor is odáig voltam a sebesség mámoráért.
- Szoktak lenni jó mókák, persze, nem mindegy, kikkel - vannak nagyon zűrösek, és vannak nagyon bandák, és vannak, akik elég nyitottak és ha nem is jelentgetik be a gyorsulási versenyt, igyekeznek kevés balesetet okozni. Az én bánatomra. Sajnos nem tudom megtagadni, melyikben is vagyok jobban elememben.
- Annyira nem földes - azt nem bírná a sznob kocsim. Ellenben alig figyeli bárki is, a rendőrség inkább kerüli, s nem az alvilág miatt. Hagynak élni mindenkit. - Ha lenne is, most fülig érne a szája, hogy pizsipartit tarthat a csajokkal - merthogy nem fogok egyhamar visszakanyarodni, van még mit szellőztetnem a fejemben. Fejemből. - Ahogy látom, te sem aggódsz ezen odahaza.
Egy "egészsedre" válasszal reagálok, s mivel presszókávét kértem, két korty, s lent is van a tartalma. Üresen csak azért nem iszom, mert némelyik olyan savas, hogy a rozsdát le tudnám maratni vele.
- Manhattan-ben is vannak jók, de van egy, Queensben, a nyugati részén. Joey. Ha gondolod, megadom az elérhetőségét. A kocsimat oda viszem mindig, és amit a mocikkal művelnek, az álom - ha valaha lesz kétkerekűm, velük rakatom össze. Az új motorok nem érdekelnek.
Kipittyentem a kocsit, s még várom, míg jól beizzítja a kétkerekűjét, hátha most jön elő a randevú a csirkével utóhatása. Nem mondom, éltem volna, ha a házibarátom csapódik neki, de valahol mégsem. Hiányozna a mindenre is kíváncsi jelleme.
Nem hallok semmit a motoron, így felhúzom az ablakokat, amiket egy kicsit lehúztam, hogy levegő is jöjjön, és halljam a motort is, s kikanyarodok az útra, hogy aztán pár száz méter után már le is kanyarodjunk jobbra.
Nincs közvilágítás, annyit látni, amennyit a gépek világítanak meg, s ez az igazi kihívás, mert ugye az éji vadak is merészebbek itt, ha netalántán száguldásra adná valaki a fejét.
Úgy állok, hogy mellém tudjon kerülni a motorral, hogy aztán egy bólintásra, egyszerre adjuk a kakaót a motoroknak, amik felbőgve, s egyben megtáltosodva, hogy végre ismét szabadon roboghatnak, rohamtempóban nyalják az üzemanyagot, hogy vigyenek előre bennünket.

A jelenségre inkább nem mondok semmit, a vigyoron kívül. Sokféle anomáliát átéltem már, eggyel több, vagy kevesebb... nem igazán értem rá akkor foglalkozni vele, mert valahogy mindig a legnagyobb és legrizikósabb dolgok kellős közepén kellett megjelenniük. Sokkal inkább javunkra használtam fel.
- Látszik a tartásodról - amikor leszállt a gépről, látni lehetett rajta, gyakorlott szemem van ezekhez, elég az állás, tartás. Más van egy boxolónak, más egy harcművészetet gyakorlónak, s egy katona vagy védelmis állását is fel lehet ismerni.
- Egy ideje együtt vagyunk már - vigyorgok továbbra is, nem kötve az orrára még, hogy ki vagy mi is vagyok. Ha valaki régóta vezeti a járművét, szinte eggyé válik vele, így erre fogom.
- Ez csak a sebességet szereti, nem városi tötyörgésre tervezték - ezért is suhanok vele éjszakánként. Valahogy jobban is kedvelem az éjszakai suhanást, a nappali idióták és kocasofőrök, a mazsolákkal együtt, pont nincsenek az úton, hogy vakmerő ostobaságukkal a kerekeim alá pofátlankodjanak.
- Egyet? - nézek rá. - Amit itt árulnak, hármat fogsz felfalni. Vendégem vagy.
Nekem furcsa ez az ipse. Mindenre olyan alapos magyarázatot ad, mintha vallatnám. Sosem voltam és akartam mester lenni benne, gondolom, gyárilag ilyen, hát hagyom.
- Az az igazi kapcsolat. Apránként építgetni, szépítgetni. Nem az első tulaja vagyok, és apránként sikerült helyrevágnom. Repeszt is, mint a fullánk.
A felajánláson elgondolkodom, ám olyan territoriális vagyok, hogy előtte tuti körbejelölném a mociját, azt meg gondolom sem ő, sem a mocija nem díjazni, így azt válaszon kívül hagyom.
- Nem lenne rossz kihívás - azt azért nem kívánnám, hogy lebukás esetén felkerüljön a rosszcsont listámra, de azt sem mondom, hogy nem voltam már páron. Idősebbnek lenni, ide vagy oda, itt már a tapasztalat az, ami előnyt az ifjúkkal szemben.
- Idén lesz hat éves, három éve van nálam - vagy kettő? Mindenesetre kárpótlásként veszem, ha már nincs adrenalin élmény, mert a traumatológia nem adta meg, legalább így legyen. Ez sem lett igazi kárpótlás, de hagyománnyá nőtte ki magát.
Elvigyorodom.
- Mióta zavar egy kis vihar? - tény, hogy terepen nincs más választásod, de azért nem szeretném élő villámhárítónak.
Kávéra vágyom, nem, mintha az adrenalin ne dobott volna meg, de ez még mindig édeskevés, mint amit a terepe élek, éltem át.
A szokásos formaságok után kikérek öt hot dogot, két kávét, az enyémhez viszont mézet markolok fel, a cukorral ki lehet kergetni a világból.
Ahogy leülünk, bár inkább állnék, ülök eleget, ha az irodában, vagy a kocsiban vagy mocin ülök, így nekem állva is jó, megszoktam műtét közben.
- Csak nem szoktál te is időnként nem megszokott helyen túráztatni a motort? - hallottak már cifrábbakat is az eladók itt, de azért ami illegális, az illegális. Nem tart semeddig sem "utalgatni". A méz meg persze rohadtul ragad, de nincs kedvem most malackodni, inkább tönkreteszek két szalvétát.
- Van egy leágazás, jobbra, ahol különösen jól lehet száguldani - mert mindent kipróbálok, amit csak lehet, kereten belül. Meg időnként kicsit kívül is.

Vigyorgok, egyre szélesedik az a mosoly, ahogy nekilendül a gyorsuláshoz szokott batár alattam, s falni kezdi rohamtempóban az aszfaltot, s a fények csíkokká olvadnak össze a látómezőmben. Látom a szemem sarkából, merre tart, és ezt élvezem igazán! Abban semmi izgalom nincs, ha egyértelműen tudni, ki vezet. Akkor sem, ha éppen én. Éppen a bizonytalanság az egyik legnagyobb izgalom benne!
Látom a táblát, ám nem foglalkoztat, egészen addig, míg meg nem látom, hogy jelzést ad le. Előbb arra gondolok, hogy baj van, aztán rájövök, s visszavillantok felé, hogy adás véve, bekanyarodunk.
Nem kell a gyorsulásnak hosszúnak lennie, azt legfeljebb terepen viselném el, amikor az a kihívás, hogy ne boruljon az ember orra a járgánnyal, vagy ne kezdjenek el dagonyázni (vagy ne akadjon fel egy kiszögellésen, mint tavaly Howard. Az bekerült a dicsfalra).
Vesze a fékezést is, egyből a visszapillantóra pattan a tekintetem, s befékezek, hogy mögé kerülhessek, ha gond van, ne másszon már át rajta egy kamion, ha nem muszáj. Máshogy is lehet teljesen más dimenzióban éreznie magát, ne így tegye már. S ha valóban gond van, mázlija van, egy orvos máris rendelkezésre áll.
De nincs vész, csak egy öngyilkos-jelölt tollas vetett véget élte röppályájának, s se neki, se a gépnek nincs olyan nagy baja. De azért szerencse, hogy a benzinkút közel van.
Beállok előbb a parkoló felé, ha mégis szükség van segítségre, akkor ne a kút mellől kelljen rohangálni holmikért.
A vigyor azonban mindent elmond, ahogy meglátom, kiszállva a kocsiból.
- Azt inkább ne, mert lesz még részed ilyenben - viszonzom az arckifejezést.
Megnézem a holt testet, aztán rá, keresve sérülést, de egyelőre így nem látok.
- Fejbe is találhatott volna - csak hogy bíztassam, és ez látszódik is az arcomon, s hallani a hangomon. Azt az elhajítást azért megnézem, mert azért csak egy állat volt, aztán lapozok. Kicsit sem belegondolva, mit tennék az én jómadarammal időnként, amikor éppen picsa. Aztán meg hiányolnám, és bosszankodnék, hogy az egész lakás hozzá lett igazítva, hogy legyen hol trónolnia a nagymadárnak.
- Rick - viszonzom a kézfogást. - Mi az hogy!
Elvégre ezért is jöttem ki, a gázra taposni, s még jó pár kilométer vár erre ma éjjel, mert ki akarom engedni a gőzt.
- Vendégem vagy egy kávéra - nézek rá. - Azért az a reflex a madárral - nem semmi, mutatja a ránézésem.
De előbb a motorja, azt meg akarom nézni magamnak. Rá is mutatok a járgányára, s ha biccent, akkor körbejárom.
- Ez igen- nagyon élném a motort, és az övé az álmok netovábbja. - Mióta gurulsz vele? - guggolok le a moci mellé, mert onnan is alaposan szemre akarom vételezni.

Teljesen jól elvagyok ezzel az élettel, még ha nem is lehetek terepen most, akármennyire is kívánkozom vissza. Valahol érzem, nem a koromat, hanem a terepen eltöltött időt a testem azért megérezte. S viaskodom abban, mikor is menjek. Szívem szerint, már holnap pakolnék, ha a megbízás nem töltene még ki pár évet, a megegyezés szerint.
S a legjobb: nincs otthon kötelező kör. Régebben kellett egy asszony, aki meleg ételt tesz az asztalra, s minden egyébbel kielégíti az igényeket. Csakhogy ennek ára van, többek között a korábbi halál, mert hiába ír minden zagyvaságot a szakirodalom, nekem az agyamra menne az, ha még otthon is minduntalan rajtra készen kéne állnom, mert valaki van otthon. Elengedhetem magam. És ez a kettőség, hiszen terepen mindig vagy valakivel, lassan kezd kiborítani. Ha a családom nem lenne, már régen a maradás mellett döntöttem volna, de nagyon el akarom vágni a szálakat, és az akkor működött a legjobban, amikor nem voltam itthon. Egyáltalán. A madár nem érdekel. Felőlem Bora Bora szigetig is elrepülhet, nem fogom visszakövetelni, még örülne is neki. Ja, nem. Háziasított.
Hirtelen kapom oldalra a fejem, mert bár láttam, hogy valaki becsorog mellém, az megszokott, hiszen a másik is megáll a pirosra. Jobb esetben.
Kurvaélet, mázlid, hogy a fegyver a kesztyűtartóban van, öregem, mert már nyúltam volna érte. Reflex, az még van. Így csak egy villanásra ellenséges a tekintetem, aztán átvált érdeklődővé, ahogy meglátom a motort. Sárga irigység? Simán, a motor még nem fért bele az életembe, ott rohadhatna a garázsban.
Aztán felbőgeti a motort, s egy elégedett vigyor ül ki az arcomra, s hasonlóképpen válaszolok én is a kocsival. Mivel azonos irányba tartó sávokban vagyunk, nem kérdés, merre tart ő is, én is, s ahogy feltolja a sisak ellenzőjét, a biccentést látva, bólintok.
Még szép, hogy benne vagyok!
A gyors sebességnél csak a verseny a jobb, az meg bármikor jöhet!
Szélesen elvigyorodom, s mivel az automata váltós lehet tök gazdaságos és könnyű, nekem nem jön be, így a botváltóra helyezem a kezem, rajta várva, hogy zöldre váltson a lámpa, aztán kilövök. Másodpercek alatt lövök ki, s mivel ismerem a zöld idejét, még tartom a sebességet, mert úgy meg bele lehet esni a piroska hibába, s az egyenlő a verességgel.
És vééégreee! Vége a lámpáknak, ráhajtunk a megfelelő útra, s a vezetésre figyelek, s időnként a versenytársra is figyelek. Jóval messzebbre innen, van egy benzinkút, addig bőven van még időnk kiversenyezni, kinek is van nem csak klasszabb járgány a segge alatt, de megfelelő reflexe is, mert én bizony nem sajnálom a kakaót a kislányból.

A kelleténél talán kicsit jócskán tovább csorgatom magamra a nagyon forró vizet. Szükségem van rá, mert bár a mostani ügyelet nem volt egy eget rengető élmény, éppen ezért szív le. Nem a karfán való lefolyásra iratkoztam fel a hadsereg listáján, és a mai napon szerintem még a rágógumi is lefolyt volna minden asztallap aljáról. Nem tartok megbeszéléseket olyan rendszeresn, mint a többi osztály főorvosa, az emberek dolgozni akarnak, nem az időt kidobni az ablakon, mialatt a munkájuk meg csak gyülemlik. Amit lehet, heti egy eligazítás alkalmával elmondok, más esetekben meg nyitva áll az ajtóm bárki számára. Kivéve, amikor éppen nem vagyok ott.
Ledobom magam a kanapéra, de az újabb henyélést jelentene, amitől a nyughatatlan agyam már előre felrobban. Marad a kimozdulás, talán egy jó kis edzés segít, amin kieresztem a gőzt. Csakhogy ma amennyit a számat kellett jártatnom, nem kívánok jópofizni haveroknak, akik régről ismernek, én meg magamat, nagyjából olyan arcom van jelenleg, hogy leolvasható: hozzám szólsz, véged.
A hűtő előtt ácsorogva általában elég hamar meg lehet világosodni abban, mit is akarok. Semmi hosszú műtét, semmi holnapi elfoglaltság... ja, lenne, de valahogy negyven felé nem vágyom azt a szerepet játszani, hogy mi is vagyok a saját családomban. Kezdem elvágni a kapcsolatot velük, és persze jön a düh, hiszen így új valaki lesz a lábtörlő, szégyenfolt, és naná, hogy egyik sem akar lenni. Egyék meg amit főztek, én kiszállok.
És amint nem gondolok rájuk, meg is van, mi az, ami igazán, de nagyon jól esne ma. Éjjel.
Szellőztetni a fejemet, és ezt, a műtésen, lövöldözésen kívül a legjobban a gyorsaság adja meg.
Becsukom a hűtőajtót, s felkapom a bukszát, s gondolkodás nélkül azt a kocsikulcsot veszem ki, amivel lehet is száguldani. A terepjáró nem erre lett tervezve, ellenben egy kisebb, fürgébb autó tökéletesen megfelel a gőzkieresztésnek. A tollpárna csak megrázza a szárnyait, de mostanában haragban vagyunk, mert ősszel elrepült, amikor kivittem, ami önmagában nem baj, csak cseszett visszajönni. Az állatvédők majdnem elvették, ha nem tudnák, hogy ragaszkodó madár. És szemtelen. De reptetni kell, így egy hálóval fedett reptetőbe szoktam elvinni.
Lift helyett a lépcsőn száguldok le a parkolóig, ahol amint becsukódik az ajtó, már felbőg a motor, s kifarolok a helyről. Csak akkor kötöm be magam, amikor már kikanyarodtam egy nagyobb útra, az egyik pirosnál. Átszáguldok az egyik hídon, Long Island felé tervezem az utamat, hogy minél tovább tudjam tolni a kakaót, amíg csak meg nem unom. Az sem érdekel, ha valahol ott alszok.
Becsorgok a következő piroshoz, s míg vált, olyan extrém gyorsan, mint ahogy csigák haladnak át az óton, eső után, így közben keresek valami normális zenét, amire majd lehet döngetni az aszfaltot, akár úgy is, hogy átcsorgok minden zöldön, zsinórban, míg ki  nem érek egy jobb útvonalra.