Ha összehasonlítaná valaki tizenöt évvel ezelőtti énjével, kevés közös vonást találna benne. Mindenki változik, mondanád, ám nála egy esemény az, ami leradírozta korábbi, életvidám, mindenki felé bizalommal és optimizmussal nyitó énjét, aki minden alkalmat megragad a szórakozásra, a jókedvre. Nem lehet azt mondani rá, hogy olyan, mint aki citromba harapott, humora ugyan kicsit megfacsarodott, de használja előszeretettel, képes tele szívből nevetni dolgokon, odafigyel mások érzéseire, tiszteletben tartja, mégis, ha találkozol vele, a nyugalom és derű mögött ott húzódik egy fal, ami mögé nem enged be, s ha közelednél, minél jobban teszed, annál csendesebbé, ámde megfoghatatlanabbá válik. Pedig nem szeret rejtélyeskedni, legnagyobb vágya, hogy ismét felvállalhassa önmagát, de azt, tudja, már sosem teheti meg, még abban sem reménykedik, az idő majd feledteti az eseményeket. Sem a huszonegyedik század vívmányai, sem pedig a csoport nem felejt.
Vágyát, hogy kinyílhasson, másban virágoztatja, mint a lélekbúvárkodás. Szerinte a fotó, egy tökéletesen visszaadott portré, egy elkapott tekintet, mozdulat képes megmutatni igazi önvalónkat.
Időnként ugyan el-eltűnik a baráti körökből is, s tudja, akik igazán barátok, ha visszatér, ugyanott fogják folytatni, ahol abbahagyták. Ezen barátok száma kevés, s azokat nagy becsben tartja.
Meglátja a másikban a tehetséget, s mivel ez dolgok kapargatásával képes igazán kinyílni, volt tanítványai, kik nem hajlandóak szembenézni önmagukkal, irritáló faszfejnek tartják, aki csak díszcsomagolásnak tartja maga előtt a derűs nyugalmat. Kevés tanítványa,  kolléga van, akik értékelik benne ezt, s figyelmüket inkább nekik szenteli, a többiek előbb-utóbb úgyis kikopnak. Szerinte még érniük kell, nem állnak készen arra, hogy önmaguk legyenek.


Ritkán gyújt rá, most viszont a fű- és esőillattól terhes, párás, az Almához értelmezve nagyon tiszta levegő megkívántatta vele a kávé mellé. Széles korláton nyugszik a csésze kávé, a teraszt fedő tetőn ütemesen kopognak az esőcseppek, időnként morajló hang vegyül bele a város csendesebb zajába, hogy az eső nekilendült. Mintha a város is visszavenne olyankor a forgatagból. Élvezi, kattogó elméje és zakatoló szíve megnyugvást kapott ebben az időben, mélyen szívja be a párás levegőt, s engedi ki, mintha zsigereiből is ki akarná engedni azt a feszültséget, amivel kelt.

Aznap reggel hirtelen ébredt, fegyverrel a kezében, pedig tudja, hogy azt hiába tartaná a kezében velük szemben, már akkor veszít, ha csak meglátja őket. Régen volt, de az alvilág nem egy olyan hely, ahol az emberek egy idő után legyintenek, felejtsék el. Pedig mennyire naivan fogott bele a munkájába! Diploma után állás, oknyomozó riporterként egy nagyon is jó lehetőséggel bíró feladat, amibe szívét lelkét beleadta. A szálak azonban sokkal messzebbre elvezettek, mint gondolta volna, s mire észbe kapott, már késő volt: azok a szálak körbevették, s döntenie kellett: vagy eljátsza saját halálát, s eltűnik a "felszínről", itthagyva, feleségét, s Christ, aki  még nem volt egy éves, vagy magukkal rántja őket is.
Az előbbit választotta, inkább a szívéből tépjenek ki darabokat, s gyűlölje felesége azt a pillanatot, amikor igent mondott neki, minthogy mellette feküdjön a sírban, idő előtt. Elpárolgott, hivatalosan egy valóban megtörtént balesetben halt meg.
Amin azonban nyomozása során átélt, keresztülment, s mindaz a félelem, amivel családját féltette, rémálmokban törnek elő újra és újra, s hiába remélte, az idő majd enyhet ad számára, így, hét év után is ugyanolyan kegyetlenül kísértik, mint az első pillanatban.

Az utolsó slukkot szívja a szálból, tudja, soká lesz, mire újra a cigihez nyúl. A megbontott doboz már egy éve van nála, lassan ki kéne dobni, mert már nem olyan az íze, de még így is háromnegyedéig van.
Surrogást hall maga mögött, a konyhából, majd lábdobogást. Emlékszik, hogy az egyik asszisztens fel fog ugrani az egyik gépért, hogy elvigye javítani, de a surrogást nem tudja mire vélni, egészen addig, míg meg nem jelenik mellette egy hatalmas, kék lufival, alul tartva.
- Tényleg rájuk akarod dobni? Nem ülök helyetted - oltja el a csikket, alaposan, oda sem figyelve a lepisszegésre.
- Mire leér, addigra vízpermet lesz, csak egy kicsit több, mint az esővel. Na, ki is kapja... - s már át is emeli a lufit, majd a kellő időben elengedi, még nézi egy ideig, majd őt is berántja a korlát mellől. Elneveti magát.
- Nem néznének fel, de te így lemaradtál az érkezés élményéről - nyúl a csészéért, hogy a maradék kávét kiigya, hagyva, hogy a reggeli rémkép végleg eltűnjön szemei elől.
- Igazad van - s el is tűnik, hogy pár perc múlva citromsárga lufit hozzon ki, megint tele vízzel, s ezúttal már meg is várja az érkezést, utána ujjong.
- Reménytelen vagy - ingatja a fejét, felvéve a csészealjat, hogy a hamus tállal együtt bevigye a konyhába.
- Nem, csak kiélem az elmaradt gyerekkorom..
Ezer szerencse, hogy éppen háttal van neki, ahogy a konyhába tart. Chrisnek holnap van a születésnapja...