☙ Tavasszal nyílnak a virágok,
Azt mondják, hogy a szülői háttér kisgyermekkorban megalapozza egy ember teljes személyiségének legtartósabb oszlopait. Suzanne már amerikai földön látta meg a napvilágot, két testvére után. A legidősebb testvére Hanna, aki mostanra már könyveket ír. (Bestsellerek) A középső testvér; Seoyun. (Orvos)
Hannaval sosem jöttek ki igazán. Talán már egészen születésétől fogva gyűlöli őt, nehéz lenne pontos időpontot mondani ezzel kapcsolatosan. Hanna mindig mindenben első volt, mindig mindenben tökéletes, verhetetlen. Igazi hercegnő, trónörökös, ha úgy tetszik. Ezzel ellentétben Sue benne volt minden rosszaságban, és ahogy nőtt, ez csak rosszabbodott részéről. A kettejük közötti különbségek durva konfliktusokká csiszolódtak, olyan szintig, hogy többször Seoyunnak kellett őket szétválasztania. (Nem. Nem csak gyerekként.)
Seoyun és Sue kapcsolata egészen más. Bár jellemileg ő is inkább az elit, mindig-jól-áll-a-hajam és egyenes-a-hátam csapatban játszik, makulátlan előtörténettel, de az ő szíve gyöngébb. Így egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy Suet védelmezze nem csak a nővérük, de apjuk orra elől is. Az édesapjuk ugyanis megrögzötten ragaszkodott hozzá mindig is, hogy Suzanne mentálisan sérült. Talán az idegrendszere. Minden évben (amíg kiskorú volt) elvitte orvosokhoz, hogy kiderítsék, mi a probléma. De mivel nem diagnosztizáltak semmiféle eltérést a lánynál, nem maradt más, csak a szánalma és a gyűlölete a lány iránt.
Az édesapja szesziparban dolgozik. Nem csak dolgozik. Az anyja pedig el éldegél mellette. Az anyai nagymama az egyetlen felnőtt, aki megpróbál Sue oldalára állni, de ez Koreából nem olyan egyszerű.
Suzanne így tulajdonképpen minden alkalommal, ha megszegte a modorossági-kódexet, szóban ki lett tagadva a családból. Egy időben a lázadozás miatt csinálta, később beépült a személyiségébe. Nincs vele mentálisan lejegyezhető probléma, lelkileg már annál inkább. És annál több.
Körbevette magát barátokkal. Mellettük jól érzi magát, de álarcot visel. Talán Yena az egyetlen olyan barátja, aki mellett többet meg mer mutatni magából. De igazán előtte sem fedte még fel, milyen egyedül van.
Nem nevezhető kapcsolatfüggőnek, de már tizenöt éves kora óta kutatja a szerelmet, és ha rátalál, ragaszkodik hozzá. Legalábbis, amíg úgy érzi, képes rá. Sok esetben inkább csak mentsvárat keres a valóságból, egy menedéket, ahol megpihenhet és levetkőzheti a maszkokat, páncélokat, amikkel felvértezte magát olyan fiatalon, és amiknek a súlya lassan összeroppantja őt.

- Nem. - mondja és mintha a tüdőm hirtelen elfeledné, hogyan kell funkcionálnia, nem jut elég levegőhöz. Megrezzenten húzom hátra az arcom, kérdőn összesimítva szemöldökeimet. Tudniillik, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen válaszban részesítsenek. Főleg nem a tulajdonszüleim.
A vérem. Azok, akik párnára ültetnek még az étkező székekre is...
- Apa! - Seoyun hangjában érzem azt a fajta keménységet, amit csak akkor hallottam, ha a nővéremmel kiabált, mikor bántott. Sosem voltam még szem és fül tanúja annak, milyen amikor egy minden hagyományt tisztelő és csupabecsület fiú, mint amilyen ő, úgy szól az apjához, ahogyan most.
- Hallgass! - ha engem kérdezne eközben, szerintem nem szorulok egyébként sem a védelmére. De apánk megelőzi, és úgy leteremti, hogy attól nem csak a homlokán átívelő ér domborodik fel, de orrlukai is kitágulnak. És igen, észreveszem azt is, ahogy a bátyám ökölbe szorított kezeit az asztal alá rejti. Anyámra pillantok, kérdőn, biztatva szólaljon meg, mondjon bármit, de nem teszi. Sosem tette. Egyszer sem, amikor kezet emelt ránk, mert szó szerint az agyára ment a rengeteg bor, amivel kereskedik.
Magam elé meredve, lomha bólogatásba kezdek. Szóval, csak mert már arisztokratának is képzeljük magunkat, érdekházasságot kell kötnöm egy idegen fiúval, mert az én jó apám így látja helyesnek.
- Mikor is lettem én is az egyik eladható dolog a tarsolyodban? - érzem, hogy a bátyám idegei megfeszülnek, és szemem sarkából látom, hogy a fejét csóválja nemleges irányba.
- Suzanne! - nos, legalább tudjuk, hogy anyám nem néma. Ez sok mindent megmagyaráz. Éppen csak szemem sarkából nézek az irányába, de tekintetem szúrón az asztalfőébe vágom. Az etikett minden modorosságával fektetem le a villámat a szalvétára hidegvérrel.
- Miért? Nem így van?! Hannat miért nem adod hozzá valakihez? - nem rikácsolok, a hisztit elnyomom. Már megtanultam hazudni nekik, nem csak az érzéseimről, úgy mindenről. Fogalmuk sincs arról, kivel ülnek egy asztalnál. És tudom, hogy a bátyám az egyetlen, aki ezzel tisztában is van. A rezdüléseiből tudom, hogy akkor is mellém állna, ha egyszerűen fognám a villát és beledöfném apám kézfejébe, hogy érezzen bármit, amit én okoztam neki. Hogy észre vegye, létezem.
- Hanna... Van egy jólmenő vállalkozása, emellett okos és megél a saját lábán is. Ő ízig-vérig az én lányom. Orvosira küldtelek, vagy lehettél volna építész! Ehelyett, ehelyett ilyen vagy... Egy semmi. Egy nulla. Azt sem tudom, mit mondjak a rokonoknak, ha kérdik, mivel foglalkozol. Szégyent hoztál a fejemre! - ez egészen jó ér, bár én szerintem nem a hivatásommal hoztam szégyent a fejére, ez már jóval korábban elkezdődött. A születésem percében? Bármennyi kiállításra is fogják elvinni az alkotásaimat, bármennyi könyvben fog is szerepelni a kézlenyomatom, az sosem lesz elég jó. Nem vagyok elég karót nyelt, és nem vagyok olyan eszes, vagy rangos, mint az elit réteg, ahová születtem. És ez probléma!
- Anne nagyon is tehetséges! Most is kapott egy névjegyet, ha pedig egyszer is megnéznéd, amit... - de nem lesz lehetősége befejezni a kampányolását értem, mert apánk úgy dönt, hogy lepacsizik az asztal lapjával és ráförmed. De ezt én már nem akarom végig hallgatni, így megköszönöm a vacsorát és távozom.


- Várj már meg! - persze, hogy hallom, hogy kiabál utánam. Az esőcseppek kopogása és még a Nagy Alma alapzöreje sem olyan hangos, hogy ne hallanám a hangját és a pocsolyába csattanó sportja talpát. - Anne! - nem akarok beszélni vele. Nem akarom, hogy lássa, hogy vörösek a szemeim. Nem akarom, hogy megint mellettem legyen és támogasson. Apának (még ha az alkohol gőzétől bűzlik is minden percben) igaza van. Én vagyok az egyetlen a családban, aki nem fogja sokra vinni, és aki feledhető lesz. Az egyetlen a Choi családban, akiről nem írnak sem könyvet, sem újságot, és még dokumentumfilm sem készül majd az életemről...
- Hagyj már! El fogok késni! - nincs is előadásom, majd csak délben. De neki ezt nem kell tudnia.
- Csak ivott! - robban be elém, mintha tényleg nem lenne semmi más dolga az ég adta világon, mint engem istápolni. Felkapom a fejem, de arcomon látszik, hogy semmi kedvem erről a reggelizésről beszélgetni, vagy úgy egyáltalán. Erről szól az egész életem... Amikor kölyök voltam, lemaradtam a családi fotózásról, mert elég volt a bátyámat és a nővéremet átölelniük. Évekkel később a nyaralásra nem vittek magukkal, mert fél órával késett a gépem a gyakorlatról hazafelé jövet. Tényleg azt hiszi, hogy ezek után meglep, hogy az apánk érdekházasságot szövöget a fejem fölött?!
- Ne csináld ezt! Nem vagyok gyerek! - kiáltok rá. Nem kell, hogy ezt mondja. Tudom, hogy ivott. Szerintem, mikor eszik, akkor is iszik. Eláztatja borral a kenyerét is, ha úgy van kedve. De ezért nem kell, hogy a bátyám állandó villámhárítóként élje le az életét.
- Tudom, hogy nem vagy gyerek... Csak azt akarom, hogy... - nem engedem, hogy befejezze. Megkerülöm, és érzem, ahogy a vállam az övének koccan. Ellököm az utamból. Hiszen ez vagyok én. Mindig is ez voltam, csak ő nem akarta látni. De ahogy távolodok tőle, már érzem, hogy gyűlik fejem fölött a sötét felhő, és hogy kifacsarja a lelkem, ahogy az előbb hozzá értem.
- Miért löksz el mindenkit? Miért kell ilyennek lenned? Próbálok segíteni, és úgy viselkedsz, mint egy hisztis gyerek! - össze kell préselnem az ajkaimat, hogy ne bőgjem el magam. Nem sírhatok. Nem lehet. Legalább a kapun lépjek át. Miért van ekkora előkertünk?! De ahogy távolodok hallom, hogy megint csattognak léptei a pocsolyákban mögöttem. Hátra fordulok, hogy mondjak bármit, de akkor látom, hogy felém hajítja a táskáját. Az esernyővel tompítom annak az ütését, de egyszerűen leereszkedik kezem azzal, ahogy rádöbbennek, hogy konkrétan szándékosan akart fájdalmat okozni nekem.
- Hagyjál már! - kiabálom vissza, de hallom én is, hogy mennyire megremeg a hangom. A hűvös eső ellenére ég az arcom a könnyektől, amik lefolynak az arcomon. Nagyszerű! Tényleg. Csodálatos! Csak reménykedhetek abban, hogy senki sem fogja észre venni. Nem vagyok egy bőgös fajta! Sosem sírok mások előtt. De a mai reggel után, hogy még ő is hozzám vágta a táskáját, azt érzem, hogy egyszerűen hirtelen túl nehéz a világ és elég volt belőle.
- Azt fogod elérni, hogy nem lesz végül melletted senki! Érted? Senki! Ha engem is ellöksz magadtól! A bátyád vagyok! Csak tarts ki még egy kicsit, összeszedem a pénzt és elhúzunk innen. - nem rejtem véka alá, hogy sírok. Nem tudom tovább eltitkolni előle. Ő is tudja, hogy ez lehetetlen. Ő is tisztában van vele, hogy apa sosem engedné ezt nekünk. Neki... Talán, ha én eltűnnék, azt annyira nem is bánná. És ezt mindketten tudjuk. Látom az arcán, ahogy elérzékenyül és eltűnik arcáról a mérge.
- Jaj, már megint mit drámázol? - és tényleg, több sem kell már ahhoz, hogy ez a reggel szörnyű legyen, csak a nővérem, aki egy életen át azzal szórakoztatta magát, hogy megalázzon, és keresztbe tegyen nekem. Tényleg, van még bárki ezen a világon, aki csodálkozik azon, hogy nem vagyok rest őrültmód viselkedni? És most persze, hogy lelassít ő is munkába menet, hogy szánakozón végig mérjen és elnevesse magát.
- Hanna! Fogd már be! - a tekintetem ide-oda futkos közöttük, de végül csak elnevetem magam és sarkon fordulok.


< Tudunk beszélni? Hiányzol... )
Kezdik pötyögni ujjaim, amikor látom, hogyan ölelkezik egy pár pont előttem. Igazság szerint hetek teltek el a legutolsó nagyobb vitánk óta, amikor meg tudtam, hogy férjet választottak nekem. Azóta inkább ki sem lépek a szobámból otthon. Nem eszek, csak ha már mindenki elaludt... És a délutánokat inkább sétával töltöm, ha a lányok nem érnek rá, hogy velem legyenek, hogy együtt lógjunk. Szégyellem is előttük, hogy milyen gyenge vagyok mostanában. És, ahogy magányos sétám közben észre vettem ezt a szerelmes-tinédzser-fonatot előttem, eszembe jutott az a fajta szeretet, amit csak egy fiú adhatott nekem. És akiről én csúnyán lemondtam...

Kettőnknek nem az van megírva, hogy egy életen át egymás mellett legyünk. Ő túlságosan szeret engem, én pedig nem tudom viszonozni azt. Talán tudtam volna, ha hagyom.
Az, hogy nem volt mellettem, nem könnyítette meg számomra ezt az egész kapcsolatot. Hogy nem foghattam a kezét, nem ölelhettem át, nem szaladhattam át hozzá és nem kérhettem, hogy legyen mellettem... Szépen lassan felkúszott a mozgatóizmomba, hogy rideg magányra ítéljen.
És amíg ő távolodott tőlem (fizikailag), addig egy másik fiú közeledett hozzám. Az ő bátyja és az enyém összejártak. Így, ha olyan kedvük volt, engem is vittek. Egy darabig. Nem végződött jól... És még férjet is választottak nekem eközben. És most is, mint mindig, ha szomorú voltam, csak arra vágytam, hogy Channing mellettem legyen. És gyűlöltem ezt az önzőséget, ami eluralkodott bennem, ha magányos lettem. Ilyenkor - de általában csak ilyenkor - azt akartam, hogy működjön. Hogy boldogabbak legyünk, mint bárki ezen az átkozott világon. És ilyenkor, azt hiszem, bármit meg tudtam volna tenni ezért. De azzal is tisztában voltam, amit tettem.
Az a fiú jobbat érdemel nálam.
Mindig is jobbat érdemelt.
Így végül kitörlik ujjaim az üzenetet.


- ... Persze! Kis szerencsével a srác jó messzire viszi, és akkor újra boldog család lehetünk, mint előtte. - Hanna a tőle megszokott flegmasággal a hangjában mondja. A smink asztala előtt ül ő. Seoyun az ágya szélén. A résnyire hagyott ajtó mögött állok én.
- Ne mondj ilyet! - rászól, bár ha engem kérdezel, nem érzek elég erőt a hangjában. Elhúzódom a fényből, hogy az árnyék rám esve eltakarjon és ne bukjak le, ha esetleg megérzik a jelenlétem. A fagyit a mellkasomhoz szorítom, szükségem van rá. Legalábbis így érzem.
- Az összes balhé miatta robbant ki, mert nem tud viselkedni. Sosem tudott... Folyton hazudik. Azt sem igaz, amit kérdez. Előtte sosem volt apa ilyen... Boldogok voltunk. Bárcsak azt mondta volna az orvos, hogy súlyos gondok vannak vele... És nem csak mi látnánk ezt. - ezt hallani nem olyan könnyű, mint ahogy a szavak elmesélik. Ujjaim összesimulnak a fagyis dobozon, a tekintetem ide-oda cikázik.
- Hagyd már abba. Apa sem teljesen normális, nekem ne mondd ezt. Anya meg? Mhhppf. Persze, hogy egy ilyen szülői minta után nem lesz egészséges. - húha, ez jobban fáj, mint gondoltam.
- Csak akkor nem kéne adnod alá a lovat a nagy pátyolgatásoddal. - neki kell támaszkodnom a falnak, azt hiszem csillagokat látok.
- Ha én nem szeretem, majd te fogod? - egészen kicsinek érzem magam, ahogy összegörnyed a hátam.
- Megszerzi ő a szeretet magának, hidd el. Hogy is hívták az a srácot, amelyik elutazott? Biztos, hogy miatta húzott el. Megismerte a kis Suchi igazi oldalát. Pedig őt egészen bírtam... - átfordulok az ellentétes oldalra és megpróbálom elvonszolni a szobámig magam. Nem marad több erőm hozzá, hogy halljam őket.


Ennek lassan már több hónapja. Egy szót sem szóltam otthon azóta, hogy hallottam a testvéreimet beszélgetni rólam. Ha azt akarják, hogy csak mert nem akarok gazdag seggfej lenni, s mert meg vannak a saját álmaim, rögvest beteg legyek, akinek intézetben a helye, úgy ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
Hidd el, több energiát és időt megspórolsz, ha hagyod, hogy azt higgyenek, amit akarnak. És most? Most el kell mondanom Ningnek, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége van. És rendeznem kell egy előre tervezett kapcsolatot is. Készen vagyok megismerni a fiút, akihez hozzá akarnak adni. De egy dologban biztos vagyok, könyörögni fog érte, hogy ne kelljen elvennie...