Nikolina & Willow

Csak mert nekünk, pszichológiával és terápiával foglalkozó embereknek szintén van saját pszichológusunk, nem jelenti hogy mindig ki akarunk neki tárulkozni és hogy azokat a problémákat, amelyek bennünket nem hagynak nyugodni a mindennapokban, egy csapásra meg tudják oldani. Én például szívesebben meséltem a saját terapeutámnak arról, hogy milyen szakmai kihívásokba ütközöm, ahelyett hogy a sikertelen párkapcsolatommal untattam volna. Pontosabban... Erre is kíváncsi volt, én azonban annyira nem álltam készen válaszokkal a kérdéseire, hogy inkább csendben küzdöttem a jegyességem felbomlásával. Mélyen érintett, ehhez kétség sem férhet. Szó szerint úgy éreztem, mintha kihúzta volna valaki a lábam alól a talajt és most esés közben kellene megtalálnom, hogy merre is van a lefelé, ha nem akarok túl nagyot koppanni a végén. Nem kezdtem titokban inni, vagy egyéb szereket fogyasztani azért, hogy funkcionálni tudjak, de tény, hogy sokat gondolkoztam a karrieremen és azon, hogy mit kellene kezdenem vele. Lehetek-e valódi segítség mások számára, ha a saját helyzetemet sem sikerül megoldanom?
Ha nem is kértem a pácienseimtől, hogy ilyeneket bevalljanak, de úgy éreztem azért kell tovább csinálnom, mert ők számítanak rám. Soha nem lehetek mindenkinek egyforma segítség, hiszen mind másképp működünk. Van, aki hajlamosabb negatívan gondolkodni, őket nehezebb hétről hétre elérni, olyan beszélgetést folytatni, amely segíti őket. Megszoktam, hogy Ninával nehezebb dolgom van és olyan falakat találok a már lebontott falak mögött, amelyekre egyszerűen nem számítottam. Mostanra fogalmazódott csak meg bennem a gondolat, hogy talán nem vagyok elég ahhoz, hogy igazi segítséget nyújtsak neki és ha úgy hozza ki a lépés, talán ajánlanom kell neki egy másik kollégát. A saját érdekében is. Amint megpillantottam őt, már részben át is gondoltam ezt a félig kialakult tervet. Vannak helyzetek, amelyekben az ember szimplán csak érzi, hogy nem mondanak neki igazat. De épp egy ilyen helyzetben azzal kecsegtetni valakit - akinek egyébként szüksége van egy objektív véleményre és arra, hogy segítő kezet nyújtsanak neki -, hogy lemondunk erről a kialakult bizalmas kapcsolatról véletlenül sem lett volna okos döntés.
- Azért ha mégis meggondolnád magad, szólj nyugodtan. Bármikor. - Kedvesen, mosollyal az arcomon mondtam ezt neki. Könnyebb volt egy jó tea, vagy egy kávé mellett beszélgetni, mert könnyen lehetett ezeket nem csak a saját, hanem mások komfort italának is tekinteni. Igyekeztem mindig olyan lehetőségekkel kínálni a hozzám betérő embereket, amelyeket tényleg szerettek, ezért nagyjából megtanultam azt is, hogy Nina mit szeret.
- Ez az ember ezek szerint nagy hatással volt rád. Van rád még mindig, igaz? Még mindig az életed része, vagy csak az emlékek azok, amik megmaradtak vele kapcsolatban? - Hátra dőltem a fotelben, amiben helyet foglaltam, hogy a testbeszédemmel is valamelyest jelezzem, van időnk, nyugodtan beszélhet róla, mi nyomja a lelkét.
- Kifejted ezt nekem, hogy jobban megértsem? - Megemelkedtek a szemöldökeim, miközben a kezeimet izgattam új pozícióba, ezúttal a térdemen összefűzve ujjaimat. Szerettem volna úgy megválaszolni a kérdését, hogy jobban megismerem a szituációt, amit felvázolt előttem, amihez kellett némi idő és néhány információ. Arra jutottam, hogy talán el kellett volna fogadnom a saját ajánlatomat és egy kávét csempészni be magamnak, mert talán az én agyam nem fog olyan jól, hogy minden részletet értsek Nina szavaival kapcsolatban. Vagy csak szimplán nem vagyok még elég bennfentes ebben a szituációban ahhoz, hogy megértsem.
- Nem hiszem, hogy megőrülnél - nevettem fel halkan.
- Vannak olyan helyzetek, amikor az agyunk meg akar óvni bennünket valamilyen traumától, ezért blokkol olyan emlékeket is, amelyek még frissek, vagy amiket alapvetően jól bevéstünk és emlékeznénk rá... Ha nem lenne az a bizonyos trauma. - Sokkos helyzetben, stressz helyzetben és sok más egyéb helyzetben is hajlamosak lehetünk rá, hogy ne emlékezzünk vissza hirtelen valamire. - Van, hogy ez az állapot rövid ideig tart csak. Mondjuk egy iskolai felelésnél. De olyan is előfordul, hogy egyszerűen elzárjuk ezt az információt, vagy emléket magunk elől. - Aprót bólintottam a mondandóm végén, majd fürkészőn pillantottam a nőre. - Mi lenne, ha mesélnél nekem arról, kivel is laksz együtt? - Egyelőre nem akartam a legrosszabb következtetéseket elvonni, de azért nőként attól is tarthattam, hogy Nina veszélyben van, az én szemeim előtt pedig az játszódott le, hogy baja is eshet, ha nem tudunk most őszintén beszélni arról, ami felzaklatja őt.

Willow & Nikolina

Furcsa belegondolni abba, hogy az emberek mennyire nem tudnak túllépni bizonyos dolgokon. Sokan mind azt hisszük, hogy maga a tény, hogy valaki már nem az életünk része, emiatt pedig csak ritkán, vagy egyáltalán nem jut eszünkbe az a bizonyos személy, tulajdonképpen már rendben is vagyunk. Viszont, mivel az élet ritkán sodor össze minket olyan emberekkel, akik egykor fontos szerepet töltöttek be mellettünk, valójában tényleg nem tudunk belegondolni abba, hogy mennyire nehéz elfelejteni a másikat.
Én is azt hittem, hogy sikerült tovább lépni az évek során, mivel nagyon régóta kapok segítséget. Archie megjelenése viszont csak arra döbbentett rá, hogy nagyon jól hazudtam önmagamnak sokáig, most pedig ideje szembenéznem azzal, amit a tinédzser éveimben magam mögött hagytam.
Sokáig bűntudatom volt, hogy a szüleim pszichológust fizettek nekem, én pedig gyakorlatilag nem éltem annak a lehetőségével, hogy megnyíljak nekik. Talán vágytam a segítségre, de magam is vonakodva adtam volna meg nekik azokat az információkat, amikkel gyakorlatilag a saját életemet könnyíthettem volna meg. Szép és jó dolog elhinni azt, hogy a szakemberek annyira jártasak, hogy minden problémánkat megoldják helyettünk, de én túlságosan szorongtam attól, hogy Lolának beszélni kezdjek.
Ez pedig azóta lett rosszabb, hogy Archie ténylegesen velem van. Mióta mi ketten találkoztunk először az utcán, majd otthon is, arra kellett rájönnöm, hogy folyamatosan körülötte jártak a gondolataim. Korábban is többször eszembe jutott, vagy álmodtam vele. Emiatt talán titkon tisztában voltam vele, hogy amióta ismerem őt, nem igazán töltöttem el nélküle egyetlen percet sem. Viszont ő látszólag továbblépett, éli az életét, nekem pedig ezt el kellett fogadnom akkor is, ha nehéz volt. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha nem a pszichológusomtól várnám a megoldást ezzel kapcsolatban, hanem megkérdezném őt magát, viszont még mindig féltem a válaszoktól.
Amint kinyílt az ajtó, kedvem lett volna elszégyelni magam, már azért is, hogy a mai alkalmat nem mondtam le, mondjuk a munkára hivatkozva. Valószínűleg mind a ketten tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy átlát rajtam, és feleslegesen próbálkozom előadni, hogy minden rendben van, ha nem így érzem.
- Nem, köszönöm – annak ellenére, hogy ki volt száradva a szám, egyelőre úgy éreztem, hogy nincs szükségem innivalóra. Ez egy olyan beszélgetés lesz, aminek során talán megint elterelem a témát, ha túl kényelmesen érzem magam. Amikor elindultam a szoba felé, ahol általában a beszélgetéseink zajlottak, izzadni kezdett a tenyerem, és a torkomban dobogott a szívem. Lehet, hogy ma el kell mondanom neki mindent, de az még mindig könnyebb volt, mint megbirkózni Archie jelenlétével, aki úgy nézett ki, mintha rendben lett volna velem, de én tudtam, hogy mi ketten nem vagyunk ilyen egyszerűek. Azután, hogy nem jött el az utolsó találkozónkra, lényegében nem volt nehéz kitalálni, hogy miért tette ezt. Azzal a tudattal szálltam fel a repülőre, hogy legjobb esetben is megvet, de minimum gyűlöl engem azért, amit el sem követtem és mindezt lehetőségem sem volt neki normálisan elmagyarázni. Ezek után pedig lehetett hozzám bármilyen kedves és figyelmes, nekem pedig az nem volt egyszerű, hogy kimásszak a múltunkból és megpróbáljak arra koncentrálni, hogy milyen emberekké váltunk mi ketten. Ami közöttünk történt, az már épp elég régi esemény ahhoz, hogy egyszerűen fátylat borítsunk rá, mégis képtelen voltam ezt meglépni.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem határozottan – Ha elfelejteném, akkor többé nem lennének gondjaim.
Ezt már csak egészen halkan, egy keserédes mosollyal jegyeztem meg, és innentől kezdve tudtam, hogy nincs visszaút. Ugyanakkor ezen a ponton már úgy éreztem, hogy felrobban a fejem és talán válaszokat akarok, legyenek azok bármilyen kegyetlenek. Talán még mindig jobb tudni az igazat és elengedni azokat a dolgokat, amik megkeserítik a mindennapjaimat, mint arra várni, hogy egyszer a helyére kerüljenek a kirakós darabjai. Az elmúlt időszak tökéletesen bebizonyította, hogy a sodródásom nem visz sehova.
- És az lehetséges – talán érdemes a jelenből indulni azért, hogy jobban megértsük a múltat. Én sem tudom, hogy pontosan mi történt, az elmúlt időszakban – Hogy valakivel együtt élek, akit ismerek, de amúgy nem tudom, hogy vel élek együtt? Vagy elkezdtem megőrülni és érdemes lenne már másfajta segítséget kérnem?
Az utóbbit viccnek szántam, ugyanakkor valahol rettegtem Lola válaszától. Ha most bezárnának, akkor nem tudnám beteljesíteni az álmomat azzal kapcsolatban, hogy mindent magam mögött hagyjak, miután elvégeztem az egyetemet. Ezen a ponton pedig nem voltam benne biztos, hogy a tengerre költözésem az örök menekülés, vagy tényleg a víztől való félelmemet győztem le olyan szinten, hogy az otthonommá válna az a hely idővel.

Nikolina & Willow

Normál esetben az emberek el akarnak érni bizonyos dolgokat az életben. Mindenki rendelkezik célokkal, legyen az magánélettel, munkával, vagy egyéb személyes értékkel kapcsolatos. Azt hiszem nem állítok butaságot, ha azt mondom, hogy minden ember vágyik arra, hogy elismerjék és ezt ne csak szavakkal bizonyítsák. Más hivatásokban egyértelműen egy-egy előléptetés annak a jele, hogy valaki jól végzi a dolgát és értékes tagja annak a közegnek. Az én munkám nem ilyen könnyedén végezhető. Nincsenek szintek, amelyeket elérve valaki azt mondja nekem, hogy egy fokkal előrébb léphetek azon a bizonyos létrán. Persze, az én életem sem mentes azoktól a céloktól és mérföldkövektől, amelyeket elérhetek és amelyek motiválnak, hogy azon a pályán maradjak, amiért olyan sokat tanultam és küzdöttem. Kutathatok, szerezhetek új ismereteket különböző képzésekkel és beleáshatom magamat olyan szakterületekbe, amelyekben még nem vagyok otthon. Viszont minden ember más, így a hozzám betérő, terápiára járó emberek száma nem jelenti azt, hogy kicsivel is jobb vagyok bárki másnál, vagy hogy adott számú alkalom után én automatikusan segítettem valakin.
Mivel a munkámban nem tudok olyan klasszikus célokat kitűzni, amelyek másoknak megvannak, teljesen más területre kell koncentrálnom a saját elvárásaimat is. Megígérhetem magamnak, hogy minden évben elmegyek valamilyen továbbképzésre, de az nem fogja azt jelenteni, hogy elégedett leszek az életemmel. Voltak céljaim. Legalábbis azt hittem, hogy megvan az az irány számomra, amelyet követve olyan dolgokat érhetek el, amelyeket igazán szeretnék. Például egyáltalán nem idegen nekem az a gondolat, hogy saját családra vágyom. Ahhoz pedig, hogy ez meglegyen, kell valaki, akinek nem csak hogy a céljai között szerepel ugyanez, de akivel el tudom képzelni a jövőmet is. Nagyon sokáig abban a tudatban éltem a mindennapjaimat, hogy számomra már megvan ez az ember. Tulajdonképpen most sem a létezésében kételkedem, mert bár egyesek számára túlságosan nyálasnak tűnhet, de hiszek abban, hogy minden ember számára létezik egy másik fél, akit neki teremtettek. Azt már sokkal kevésbé hiszem, hogy mindenki van olyan szerencsés, hogy meg is találja ezt a felet. Akkor az egész világ túlságosan tökéletes lenne. Viszont csak mert az én eljegyzésem és a Tylarral való kapcsolatom úgy alakult ahogyan, nem kicsinyeltem el, vagy próbáltam semmissé tenni azt, ami közöttünk volt. Nem gondolom azt, hogy az érzéseim kevésbé voltak valósak iránta, függetlenül attól, ahogyan lezártuk a dolgokat.
A magánéletemben való botlás - mondhatni visszaesés - viszont a karrieremre is kihatással volt. Nem éreztem magamat egyensúlyban, ezt pedig a legkevésbé sem szerettem volna kimutatni a világ felé. Nekem kellett erősnek lennem mások érdekében, tehát mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne befolyásoljon az, hogy mennyire nem hiszek jelenleg önmagamban. Az apukáim különben sem erre tanítottak.
Nina esetében például nagyon szerettem volna én lenni az az ember, aki bármilyen módon segítséget tud nyújtani neki, de újra meg újra úgy éreztem, hogy nem fogjuk egy hamar elérni azt a fajta áttörést, amire szükség lehet legalább annak érdekében, hogy kimondjon bizonyos dolgokat. Egyes kultúrákban azok a dolgok, amelyeket magunkba fojtunk akár beteggé is tehetnek. Nyilván nem a legjobb módszer egy terapeuta számára, ha mondjuk ilyesmivel kezdené el terrorizálni a látogatóját, ráadásul nem is lenne túl professzionális.
- Szia Nina! - Ugyan amikor ajtót nyitottam még mosoly volt az arcomon, de az hamar le is olvadt onnan. Van, aki jobban lát a sötétben, van akinek szuper jó a hallása és millióan vannak olyanok is, akik egyszerűen képesek érzékelni egy adott hangulatot, amelyet megkövetel egy bizonyos szituáció. Én pedig most nagyon is úgy éreztem a lány mosolyából, hogy nem eléggé őszinte ahhoz, hogy mondjuk megpróbáljak elsütni egy tréfát.
- Hogy vagy ma? Hozzak neked egy teát, vagy valamit inni? - Ezeket a kérdéseket még akkor tettem fel, amikor a megfelelő méretű papucsot előbb előhalásztam a helyéről, aztán pedig a földre helyeztem, a lábai elé, hogy bele tudja azokat bújtatni. Annak tudatában indultam a megfelelő helyiség felé, hogy Nina tudja az utat, hiszen nem egyszer járt már nálam. Előbb ő foglalt helyet, én pedig a szokásos helyemre ültem le. Éppen a füzetemet és a benne fekvő tollat vettem az ölembe, amikor feltette nekem a kérdését.
- Nos... - Kellett pár másodperc ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat és egyáltalán tudjak válaszolni a felvetésére. - Egyesek szerint a hipnotizálás jó erre. De hogy őszinte legyek én nem igazán hiszek ebben. - Ebben egészen határozott voltam. - Szerintem hasznosabb, ha adunk magunknak egy kis időt, hogy átgondoljuk a dolgot. Lehet, hogy idővel szeretnéd visszakapni az emlékeid azzal a bizonyos emberrel, nem? - Én például nem szerettem volna elfelejteni Ty-t, csak mert egy post-iten szakított velem. Több volt ő nekem annál, hogy csak úgy elfelejtsem és bár nem tudtam kiről van szó Nina életében, de nem adtam volna azzal ellenkező tanácsot, amit én magam is csináltam volna.

Willow & Nikolina

Magam sem tudom, hogy pontosan mennyi idő kellett ahhoz, hogy a napi rutinom része legyen az a heti egy alkalom, ami elméletileg arra szolgál, hogy egy tragédiát fel tudjak dolgozni. Az, hogy ez mennyire volt sikeres, és Archie megjelenése milyen mértékben kavarta fel újra az állóvizet az életemben, egyelőre számomra is titok volt. Szerettem elzárni magam elől az érzéseimet, ezzel könnyedén megkímélhettem a környezetemet is attól a keserűségtől, ami valójában bennem keringett. Anya és apa szerették volna nagyon sokáig, hogy megosszam velük mindazt, ami miatt végül zaklatás áldozata lettem az iskolában, de egyetlen alkalommal sem beszéltem velük erről, emiatt pedig feladták a próbálkozást és pár évvel korábban szakemberhez irányítottak. Határozottan azt vallottam, hogy azoknak az áldozatoknak, akik hasonlón mentek keresztül, ténylegesen beszélniük kellett volna erről az egészről, hiszen ez általában nem a velem egy cipőben járó személyek szégyene, hanem azoké, akik képesek voltak elkövetni ellenük bármit. Az én helyzetem annyival volt bonyolultabb, hogy nem akartam gyengének érezni magam és kibeszélni a gondjaimat, emiatt pedig már évek óta egyhelyben toporgunk az ügyet illetően. Nem kértem senki sajnálatából, egyszerűen úgy akartam élni a mindennapjaimat, mintha kitörölhető lenne a dolog, ami velem történt… És én magam akármennyit gondolkozom a történteken, mindig ugyanoda lyukadok ki. Hogy talán saját magamnak köszönhetem az egészet.
Saját magam miatt veszítettem el Archie-t, aki talán okkal nem hitt nekem. Most, hogy mindennap látom őt a saját konyhámban, hogy van esélyem találkozni azokkal a lányokkal, akikkel néha együtt tölti az éjszakát… Az agyam örökös körforgásban van emiatt, és mindig ugyanazokhoz a gondolatokhoz lyukadok ki. Talán én sem hittem volna neki, ha más lánnyal látom, hiába gondolom ennek az ellenkezőjét. Talán én sem akartam volna beszélni azok után, hogy majdnem megcsókolt, később pedig szemtanúja volt annak, ahogyan az egyik osztálytársa magához szorít a sátorban a kirándulás során… Pedig megbeszéltük, hogy este találkozunk, lámpaoltás után, én pedig nem mentem el. Talán engem sem érdekelt volna az ő magyarázata. Ezek miatt pedig pontosan én vagyok az egyetlen, aki ténylegesen a múltban ragadt, és képtelen a másik szemébe nézni szégyenérzet nélkül. Amióta együtt élünk – mert mégsem hajíthatom ki őt anélkül, hogy azzal ne okoznék magamnak még több aggodalmat és még nagyobb fájdalmat – folyamatosan rá kell döbbennem arra, hogy ugyanúgy rajta felejtem a pillantásomat, mint régen. Ő volt az a fiú, aki annak idején nem nézett ki belőlem túl sokat, amiért az aranyos, frufrus kislányként beléptem a területére, de aztán végül mégiscsak sok időt töltöttünk együtt és ellopta a szívemet, amit máig nem adott vissza nekem. Ha akkor nem akartam volna segíteni azon a lányon, akit alig pár hónapja ismerek, talán más véget érünk és most boldogok lennénk? Pontosan emlékszem arra, hogy milyen a mosolya, most pedig csak a nyúzott arcát látom nap, mint nap, és utálom magam azért, amiért aggódom érte. Mert ő minden bizonnyal azonnal kitörölt az életéből, amikor elváltunk egymástól. És amikor ma reggel megpillantottam a kifelé settenkedő, nálam magasabb és csinosabb szőke lányt, akkor döbbentem rá arra, hogy többé nem lehetek teher Archie számára és el kell őt engednem. Még akkor is, ha ez az életem leginkább irracionális döntésének bizonyul. Bár mennyire számít racionálisnak, hogy valaki olyanba próbálok belekapaszkodni, aki egyszer már elhagyott?
Két éve járok minden héten pszichológushoz, de egyetlen alkalommal sem jutottunk el arra a pontra, hogy elmeséljem mindazt, ami velem történt. Talán lassabban dolgoztam fel a folyamatot, mint az átlag, talán én magam is abban hittem, hogy ha úgy viselkedek, mintha nem lenne probléma, akkor valóban el is fog tűnni az. Lola egyetlen beszélgetésünk folyamán sem erőltette rám azt, hogy elmeséljem magamtól azokat a dolgokat, ami miatt a szüleim keresték fel őt. Kényelmetlen volt, hogy a húgom legjobb barátjának a fiú barátjának a nővérének a barátnőjéhez kell járnom. Ezen a ponton viszont egyszerűen már képtelen voltam magamban tartani azt, hogy mennyire idegesít a férfi, akivel már egy ideje megosztom az otthonom. Így amikor kinyílt az ajtó, a hidegben kihűlt kezeimmel az arcomat próbáltam lehűteni abban reménykedve, hogy a sírástól felpuffadt bőröm nem lesz annyira feltűnő. Most is csak menekülni próbálok, és talán a sors iróniája lehet az, hogy a fiatal nő előbb nyit ajtót, minthogy mindezt megtehetném.
- Szia – mosolyt erőltettem az arcomra, de hamar elkaptam a pillantásom róla, mivel ki voltak vörösödve a szemeim. Amint beléptem hozzá, már magamtól vettem le a kabátom és akasztottam fel az előszobában kihelyezett fogasra. A cipőmből csak azért léptem ki, mert pontosan tudtam, hogy rendelkezik olyan papuccsal, ami az én harminchetes lábaimra is jó lesz. Ennyit minden alkalommal megtettem érte, mivel már régóta járok hozzá. Egyetlen szó nélkül sétáltam el a helyiségbe, ahol tartani szoktuk a beszélgetéseinket, csak akkor tettem fel neki a napok óta bennem kavargó kérdést, amikor ő maga is helyet foglalt.
- Te esetleg tudod… - egészen halkan szólaltam meg – hogy miként lehet valakit egyszerűen kitörölni az elmémből?