Szakítottam már életem során, nem ez volt az első alkalom, de kétségkívül ez az, amit a legnehezebben emésztettem meg. Hibásnak érzem magam, de nem azért, mert megöleltem Franciscot a magunk baráti módján, hanem amiért minimális esélyt is hagytam a paparazziknak, hogy olyan hírt hozzanak le rólam, ami egyáltalán nem igaz. Anyám újra előtörő problémái miatt többet ittam a kelleténél és jól esett együtt lennem Ciscoval, olyannyira, hogy a végén az alkohol már elfelejtette velem a kamerák mindenkori jelenlétét. Bolond voltam, mert azt hittem egy kisutcában nem érhetnek utol. Bolond voltam, hogy nem védekeztem jobban ellenük és azért is, mert hagytam, hogy ilyen miatt veszítsek el egy embert, aki életem legmeghatározóbb és legtiszteletreméltóbb szereplője volt ezidáig.
Ajkaimhoz emelem a koktélos poharat, ajkaim érintkeznek az üveg peremével, de ahogy megcsap az alkohol édeskés illata, a gyomrom összeszorul és arra késztet, hogy helyezzem vissza az asztalra. Nem ellenkezek, nincs rá erőm. Az elmúlt napok többsége sírással telt, egy tipikus depressziós tinilánnyá zuhantam vissza, aki elveszítette a barátját, de ez most nem ennyi egyszerű. Jaxon különleges volt.
- Nem muszáj ám meginni - mondja nővérem, aki segítségemre sietve bevállalta, hogy iszik velem, ki is töltötte, ő le is húzta az italát, míg én csak szorongatom. Ami az alkoholt illeti, egyszerűen irtózni kezdtem tőle mostanság és ez nem a túlzott fogyasztás miatt következett be, hanem anyám alkoholizmusa rettent el, akárhányszor is érzem, hogy szükségem van a bódultságra. Fentebb csúsztatom a poharat az asztalon, mivel szeretném ledönteni a fejemet annak lapjára, s csak ezek után törlöm meg újra könnyesedő szemeimet.
- Nem hiszem el, hogy tényleg hagytam ezt megtörténni!
- Elég legyen már! Ez nem írható a te számládra, ez is csak egy pletyka, amit a pénz miatt írtak meg. Ezt mindenki tudja.
- Ő nem tudja... - felelem egészen hamar, bár hangom majdnem elhal közben. Most az ő mellkasára kellene döntenem a fejemet, nem erre az asztalra kemény lapjára.
- És nem is fogja tudni, amíg nem beszélsz vele erről, mint ahogy neked sem lesz jobb addig, amíg csak itthon fekszel és sírsz!
- Nem merek a szemébe nézni, Fleur - kelek fel végül az asztalról és a hajamba túrok. Tudom, hogy igaza van neki, azt is tudom, hogy feltehetőleg meg fogom őt keresni, ha másért nem is, azért, hogy bocsánatot kérjek tőle, de egyelőre rettegek attól a szituációtól. Nem akarom átélni azt a helyzetet, hogy ránézek és tudom, mi már nem azok vagyunk, akik nemrégiben még voltunk.
- Ez örökké kifoglás lesz? - Mindketten nagyon erősek és szakértőek tudunk lenni, amikor a másiknak kell a támogatás, Fleur is csak most ilyen határozott megmondó, pedig van, hogy én játszom az ő szerepét. Fájdalmas nevetés tör elő belőlem, a könnyeim ennek hatására elhagyják a szemgödreimet, ami miatt késztetést érzek, hogy arcomat a tenyeimbe temessem.
- Hagyj már nyugodtan szenvedni! - Felkacag, hiszen érti, hogy mikor szoktam ezt mondani: mikor belátom, hogy igaza van, ezt is fogom tenni, csak most még nem bírok felpattanni a székből és egyenesen a lakásához menni.

Többszöri próbálkozásra sem tudtam alkoholt fogyasztani, úgyhogy ebből merítettem erőt, s ezúttal kihasználom, hogy teljesen józan, teljesen átlagos és ha úgy tetszik, meztelen vagyok. Utóbbi kifejezést én akkor szoktam használni, mikor nem, vagy csak minimális sminket teszek fel magamra, miközben a ruháim is mellőznek bármilyen extra elemet, amiket speciel előszeretettel válogatnék össze, ha kocsmába, bárba, vagy hasonló helyekre megyek. Most is oda tartok... oda, ahol megismertem őt, ahová millió emlék köt. Gondoltam rá, hogy írok neki előtte, ne legyen meglepetés, meg hogy magamat is megkíméljem attól az esettől, mikor is én felkeresem, de Jaxon a közelben sincs, azonban megpillantva az utolsó üzeneteinket, rám tört a rosszullét, a sírás és az elkeseredettség. Nem volt bátorságom írni neki, úgyhogy millió reménnyel nyitok be a Ryo-ba, összehúzva magam a rám eső szempároktól.
Sokan vannak, látok ismerős arcokat is, ám igyekszem nem foglalkozni velük. A megszokott "színpadon" látok pár gitárt, sőt, Andyvel konkrétan egy pillanatra találkozik a tekintetünk, s kettőnk közül én vagyok az, aki hirtelen elkapja a fejét. Nyelek egyet, de aztán végül is összeszedem a józan eszemet és felfogom, hogy jelenleg Andy az optimális személy, akin keresztül megtalálhatom Jaxont. Karjaimat magamhoz szorítva közeledek felé, s végül megállok valahol a feltehetőleg hangolást végző srác közelében.
- Szia! - Tök jóban voltunk eddig, most mégis úgy érzem magam, mintha kitagadott lennék, holott fogalmam sincs, hogyan gondolnak rám a történtek után. Andy mégis elmosolyodik, ahogy felnéz rám a basszusgitárjáról.
- Helló Stacie! - Csak egy mosolyt tudok magamra erőltetni, a szavak még fogalmazás alatt vannak, de Andy kapcsol és a privát helyiség felé bök a fejével. Ha szakítottunk is, annak az időszaknak emlékeit senki sem veheti már el tőlem, szóval pontosan tudom, melyik helyiségre gondol. És azt is, hogy mégis kire... Szerintem az ismerősök közül mindenki sejti, milyen beszélgetés fog lejátszódni az elkövetkező percekben, már csak nekem vannak kételyeim.
Az említett ajtó előtt még megigazítom ruhámat, noha teljesen felesleges, csak még nem tudtam feldolgozni, hogy nem szükséges ezúttal már tetszenem Jaxonnak. Nyelek egyet, aztán kopogok... vagyis kopognék, ám a kézfejem mindössze a nyíló ajtó helyét üti meg, Teddy pedig olyan lendületesen indult volna útnak, hogy majdnem nekem jött. A meglepettségtől mindketten felnyögünk, én pedig zavartam mosolyodom el egy alig hallgató Helló-t formálva ajkaimmal. Fejemet oldalra döntve próbálom megtalálni Jaxont, rátalálva pedig belém nyilall valami... fájdalom és öröm egyszerre. Teddy kapcsol, visszaszól még valamit, aztán pillanatokon belül nem marad semmi takaróelem köztem és Jaxon között. Nem tudom mit mondjak!
- Én csak... - tördelem ujjaimat, egyet lépek befelé, de valami mégis megállásra késztet. Végtére is, én már nem vagyok ide bejárható személy, igaz? - Hadd magyarázzam meg, kérlek! Szeretnék beszélni veled. - Szemeim ezúttal szárazok, azért azt nem engedem meg magamnak, hogy porban fekvő lányként könyörögjek, de sejtésem sincs, mi lenne, ha elzavarna.

- Jax, nem tudod, hová tettem a pengetőmet?
- Haver, ne már! Megint elhagytad? - fordulok Teddy felé a fejemet csóválva, majd sóhajtok. - Mondtam, hogy legyen néhány tartalékod a...
- Már azok sincsenek meg...
- Komolyan, mit csinálsz te annyi pengetővel? Eszed őket? Még jó, hogy a billentyűket nem tudod elveszíteni... - kinyitom az íróasztalom egyik fiókját, kicsit keresgélek, majd átadom neki az én egyik tartalékomat, biztos tudatában annak, hogy azt már többé nem látom viszont. Az egy dolog, hogy Ted elsősorban a keverőpulton és szintetizátoron bűvészkedik, és gitárt csak egyes dalok kedvéért ragad magához, de attól még lehetne kicsit körültekintőbb. És előrelátóbb. Még jó, hogy nem koncert közben jut eszébe, hogy hiányzik valami.
- Kösz, haver, az esti gig után visszakapod. - Na persze.
- Húzzál inkább kifelé, Peterson! Andynek biztos jól jönne a segítség az erősítőkkel - legyintek az ajtó felé. Mindjárt kezdjük a próbát, és még meg kell ejtenem egy-két telefonhívást a beszállítók felé, mert a végén vodka és tequila nélkül maradunk a hétvégére. Azt meg senki sem akarhatja.

Ted megindul kifelé, már nem is igazán figyelek rá, mert épp a megfelelő telefonszámokat próbálom kikeresni a mobilomból, de a válla felett még visszaszól. - A színpadon várunk, Jax. - Van a hangjában valami, amivel mintha célozni szeretne valamire, és nem értem a dolgot, amíg fel nem pillantok, és a tekintetem nem találkozik Stacie-ével. Lassan beszívom a levegőt... és míg Peterson lelép, a lány pedig beljebb sétál, én inkább az asztalon heverő papírok felé vezetem a pillantásomat, mintha lenne ott valami fontos és sürgős tennivaló. Kell egy-két másodperc, hogy rendezzem a vonásaimat. Mit kereshet itt? A szakítás óta nem találkoztunk, és nem is vártam, hogy meglátogat. A telefont végül a farzsebembe csúsztatom, és közelebb lépek. Szeretném megkérdezni, miért jött? Hogy van? Vagy legalább csak egy sziát kinyögni, de mielőtt megszólalhatnék, már bele is kezd a magyarázkodásba.

- Megmagyarázni? Mit? - kérdezek vissza értetlenül. - Nézd, Stacie, én nem szeretnék goromba lenni, de nem hiszem, hogy lenne már mit... - A mondandómat éles kopogtatás szakítja félbe, majd Simon dugja be a fejét az ajtón. Amint megpillant bennünket, felvonja a szemöldökét, aztán csak feltartja két ujját, jelezve, hogy két perc múlva kezdünk, aztán minden további zargatás nélkül el is tűnik. Sóhajtok.

- A fiúk már várnak, mindjárt próbánk lesz, szóval ez most egyébként sem a legalkalmasabb idő arra, hogy... - futtatom vissza a pillantásomat a lányra, de ahogy a szemeibe nézek, elhallgatok. Tényleg nem értem, miért van itt. Mármint... Nekem is hiányzik, jobban is, mint szeretném. És szívás ez az egész, de azt hittem, megértette, hogy ez nekem így nem megy. Én nem tudom, hogy valóban megcsalt-e azzal a sráccal, ahogy pletykalapok írták, vagy sem, de ez így egyszerűen... túl komplikált. Ennek ellenére azonban az érzéseim felé nem tűntek el egyik napról a másikra teljesen. Felemelem a kezemet, hogy megérintsem az arcát, de a mozdulat közben irányt váltok, és beletúrok a hajamba a tarkómon.

- Na jó, Stace, ha szeretnéd, és úgy megfelel, beszélhetünk a próba után. Max egy óra lesz szerintem. Visszajöhetsz később, vagy meg is várhatsz... - Késő délutánhoz képest elég sokan vannak, de többnyire ismerősök és törzsvendégek. Biztos találhatunk neki valahol egy nyugis asztalt odakint, ahol elücsöröghet egy kicsit. Megkerülöm a lányt, kinyitom az ajtót, és kifelé terelem. Aztán belépek a pult mögé, és megkérem Ritát, az egyik pultost, hogy segítsen Stacienek helyet találni, illetve, hogy vigyen neki egy pohár citromos vizet. Amilyen sápadt, biztos, hogy ráfér, de ha mást inna, azt is a ház állja. Aztán már ott sem vagyok, mert a banda tagjai már így is hőbörögnek. Andy arcára konkrétan rá vannak írva a kimondatlan kérdések, de csak megrázom a fejemet, miközben felsétálok a színpadra, jelezve, hogy most hagyjon. És amint magamhoz veszem a gitáromat, és felhangzanak az első akkordok, a kis közönségünk máris ujjong...

A próba egy ideig egész jól megy, de úgy bő egy óra után, mikor Teddy másodszor is hangolni kezd két dal között, Andy lazán kijelenti, hogy ő megy és dob egy sárgát, Simon pedig mindenkitől függetlenül dobszólóba kezd, ami általában annak a jele, hogy kezd elege lenni belőlünk, abban maradunk, hogy végeztünk mára. Legalábbis az esti koncertig. Stacie-t nem kell keresgélnem, a színpadról nagyrészt szemmel tartottam, úgyhogy amint felszabadulok, lesétálok hozzá, és várakozással teli tekintettel helyet foglalok vele szemben. - Bocs, hogy várnod kellett - szólalok meg végül, mielőtt bármit mondhatna.

Játszottam már sok szerepet. A leghíresebben egy hercegnő voltam fekete lovon, aki próbált hasznos tagja lenni a királyi családnak, de közben mégis igyekezett megtartani és meg is szólaltatni saját identitását. A saját akaratát, a saját hangját!
Az általam megtestesített hercegnő karakter és köztem talán most még nagyobb hasonlóság van, mint amit a forgatások alatt éreztem. Tisztában vagyok azzal, hogy felelősséggel tartozok egy olyasvalami iránt, amit nem én tettem, hanem pár olyan személy, akiket nem tudok száműzni az életemből. Hercegnő a királyi címért és a népéért felel, én a mögöttem álló hírnévért. Nem én választottam, anyám miatt már azelőtt is voltak körülöttem kamerák, mielőtt bármilyen karrierbe belekezdtem volna, én pedig makacsul kihasználtam ezt a lehetőséget. Élvezem, ha szívemre kellene tennem a kezemet, ez az igazság. Csak időközben a sors visszakézből lekevert egy pofont, ami nagyon fáj. De én voltam a buta, még ha nem is csaltam meg Jaxont, vigyázhattam volna, hogy ne öleljem meg az egyik jó barátomat az utcán. A házunk előtt!
Sokszor meggondoltam magam a pub felé tartva, de mindig meg tudtam győzni magam azzal, hogy ennek a beszélgetésnek előbb-utóbb úgyis meg kellene történnie. Nem akarom hazugságban hagyni a múltat, nem csak azért, hogy tisztábbra mossam magam, hanem mert nekem volt egy kapcsolatom, ami rendkívül fontos volt számomra. Jaxon az életem szerves része volt eddig, nem csak szerettem, mint embert, hanem szerelmes is voltam belé. És még mindig az vagyok. Pokolian az.
A gyomrom görcsbe rándul, mikor meglátom őt. Elég kellemetlen itt állnom az ajtófélfa ezen oldalán, ahol eddig, ha meglátott, mosollyal fogadott és széttárta karjait, míg én beleszaladtam az ölelésébe. Még mindig imádom arcának minden mimikáját, akkor is, ha azok nem éppen kedves arckifejezést mutatnak felém.
Mondok valamit. Mit tudom én, hogy mit, csak elkezdek makogni, mert hirtelen azt sem tudom, hol vagyok és mit keresek itt. Nem akarom játszani a pityergő kislányt, úgyhogy próbálok erős maradni, csak hát... nem tudom, kit is akarok átverni. Jaxont? Túl jól ismer ő engem és most mégis... olyan ridegnek érzem. Persze, tudom miért az.
- Ennyire könnyen hiszel egy fotósnak ahelyett, hogy a barátnődet meghallgatnád? - szólok vissza egy kicsit rám ragasztott éllel a hangomban, de csak a fájdalom beszél belőlem. Mint ahogy a felfokozott érzelmek miatt nem sikerül azonnal Simont sem észrevennem. Pár számomra kínos pillanat után – míg megigazítom egyik hajtincsemet -, ahogy Simon távolodni kezd, kijavítom pontatlan szavaimat. - Úgy értem, a volt barátnődet - Két ujjaim között szorongatott medálomra pillantva nyelek egyet, mintha csak ezzel meg tudnám szüntetni a torkomban lévő gombócot. Nem akarom folytatni a szakításunk alkalmával megejtett haragos és heves beszélgetésünket, akkor én sem tudtam normálisan fogalmazni és kimondani, hogy mennyire nem az történt, ami miatt ő kiakadt. Jogosan, természetesen, én pedig azt hiszem, ott akkor teljesen összetörtem a szakítástól. Ezért is gondoltam, hogy talán így lenyugodva... most majd jó lesz. Mondjuk nem, ha úgy folytatjuk ahogy akkor abbahagytuk.
Alsó ajkamat beszívom, felső metszőfogaimmal lágyan ráharapok és némán, megértően bólintok hármat, mert megértem a be nem fejezett mondandóját. Érzem, hogy engem néz, első másodpercekben még nem merek rá nézni, de aztán nem tudok ellenállni a tekintetének. Oscar-díjat kérek, amiért sikerül itt és most nem elsírnom magam! Végigfut rajtam a hideg, ahogy beletúr hajába. Ott, ahol nemrég még én cirógattam... Imádott arra elaludni.
- Megvárlak - vágom rá, igazából túl gyorsan is, mert ha kicsit gondolkodtam volna, akkor lehet jobb lett volna a másik opciót választani. Persze ki tudja, vissza mernék jönni ide újra, ezek után is. Hangom határozott ugyan, a szándékom mindenképpen töretlen, nem fog tudni elzavarni ennyivel, de közben teljesen eltűnt már belőle az az él, amit heves érzelmeim keltettek. Tudom jól, hogy itt nekem kell alkalmazkodnom másokhoz és nem fordítva és ez engem nem zavar. Megértem, ha várni kell.
Hagyom, hagy kerüljön meg és induljon el az ajtó felé azt remélve, hogy rám csukja majd azt és én itt egyedül a falak között megvárhatom őket. Csak ezután eszmélek fel, hogy Jaxon azt szeretné, ha kimennék. Próbálom nem úgy értelmezni ezt, mintha már nem akarná rám hagyni a személyes holmikat, hanem egyszerűen csak az vezérli, hogy eddig is mindig kimentem őket nézni és hallgatni. Szófogadóan haladok el mellette, ki a szobából, a pultot keresem szemeimmel, miközben azon tanakodok, vajon mindenki tudja-e már, hogy mi ketten jelenleg nem azért bukkanunk fel együtt - és feltehetően utolsóként - a privát folyosó sarkán, mert néhány percet együtt akartunk tölteni egy párként. Rám néz Rita, én pedig már ennyiből is érzem rajta, hogy igen, ő minden bizonnyal már sejti, mi a helyzet velünk.
Rita rámutat egy üres székre, én pedig a megszokott pörgősségemhez képest egészen lassan csúsztatom rá a fenekemet. A fiúk felé nézek, szinte már-már reflexből. Annyira imádtam őket és... még mindig imádom, hiába nem vagyok már szívesen látott vendég köztük. Egy korszak lezárult az életemben, azt hiszem. Ezen gondolatra mentőövként húzom elő telefonomat a zsebemből.
- Köszönöm! - kapom fel a fejemet és egy lágy mosolyt pingálok arcomra, ahogy a citromos víz üvege koppan előttem az asztalon.
Ritával tök jókat szoktam beszélgetni, de általában csak ilyen semleges témákról, mint hogy milyen körmöt akar csináltatni következőleg, vagy hogy mekkora tuskó szerinte a kedvenc ékszerboltom pultosa. Meg hát itt dolgozik Jaxonék pubjában, nem én fogok neki részleteket elárulni, hiába néz rám ilyen szemekkel. Szerencsére érzi ő is, hogy a pletykálkodás most nem aktuális, úgyhogy visszamegy dolgozni. Ahogy látom, van bőven dolguk.

Bár nagyrészt a szép ügyvédi beszédem tartalmi részét komponálom míg ők próbálnak, azért tekintetemet rajtuk tartom mindvégig. Főleg Jaxonon, akivel időnként találkozik a tekintetünk, egészen pontosan két alkalommal, amiből az elsőnél még kimenekültem a szemkontaktusból, másodszorra azonban már csak az asztalon könyökölve hagytam, hagy lásson belém. Úgyis tudja, hogy őt nézem… ki mást néznék? Talán jobb is lenne, ha mindent csak kiolvasna a fejemből. Írhatnék egy dalt, de az csapnivaló lenne és ha házas lennék magammal is válóindoknak minősíteném a kész művet. Tudok énekelni, de zenét és dalt szerezni nem. Az Jaxon pályája.
Tudtam, hogy nem fog megfeledkezni rólam. Össze is törnék itt helyben szerintem, ha ez bekövetkezne, de nem ilyen embernek ismertem meg őt. Ennek ellenére mégis hidegzuhanyként ér a hőségben ahogy felém veszi az irányt. Kihúzom magam vagy legalábbis pozíciót váltoka miért újra megfeszülnek izmaim.
- Próbád volt. Én jöttem rosszkor, szóval ez természetes. - Lehet egy fokkal illedelmesebb és távolságtartóbb vagyok, mint eddig, akárcsak egy diákja, aki épp jobb jegyért jött lefelelni. Vizsgákon is az a legnehezebb, mikor nekem el elkezdenem a feleletet. Megnyalom ajkaimat.
- Nem igazán az történt, amit a bulvársajtó lehozott - kezdek bele és megint megfogadom - már sokszor megfogadtam - magamnak, hogy hamar a lényegre térek.
- Volt egy buli Harlemben, az, amire tudod, elhívtalak téged is, csak nem akartál jönni. Francisco is ott volt, aki hazakísért, hogy ne egyedül menjek az éjszaka közepén, én meg voltam annyira ittas, hogy sikerült rázúdítanom a bajaimat, ő pedig elég jó hallgatóság. - Óvatosan pillantok rá, tudni szeretném, hogy milyen hangulatban van. Már azon túl, hogy nyilván nem kellemes a szituáció. - Tudod, hogy milyen régóta ismerem Ciscot és hogy mi csak barátok vagyunk. Úgy éreztem, hogy illene nem csak egy sziával megköszönnöm, hogy hazahozott, hanem hálám jeléül meg is öleltem. De ennyi. - Franciscot régebb óta ismerem, mint Jaxont, éppen ezért rengetegszer találkozott már egymással a két fiú. Természetesen a sötétben elkészített fényképen elég rosszul látszódunk, Cisco meg még takarásban is van. - Csak ezt az egészet a sajtó már megint túlkomplikálta és biztosan a több nézettségért hypolták fel annyira a hírt, miszerint megcsaltalak. De... nem! Ez nem így történt. Nem csaltalak meg, Jaxon! - Nem tudom, mennyire hisz nekem, én azért bízok benne, hogy fog. Amit viszont nem tudok megmásítani, de szintén bűntudatom van miatta az az, hogy Jaxon is ezzel meg lett alázva, nem csak én. Megértem, ha mérges és emiatt az eset miatt tényleg nem akarná folytatni ezt a kapcsolatot. Azzal is tisztában vagyok, hogy voltak köztük apró problémák, amik kezdtek kellemetlenné válni az elmúlt időszakban. Én anyám miatt lettem jobban hisztis, miközben Jaxon is szeretett volna kicsit eltűnni a világ szeme elől. Ez a fura énje pont akkor tört rá, mikor én nekem nagyon szükségem lett volna rá, ez konfliktushoz vezetett és nem utolsó sorban oda, hogy talán túllőttem a célon és nem kellett volna úgy bújnom Ciscohoz, mint egy elanyátlanodott kiscica. Sok mindenben hibáztam, még azt sem tagadom, hogy tönkretettem a kapcsolatunkat, de azt kikérem magamnak, hogy megcsaltam volna őt.