Who i am? You asked

People know my name but don’t know who’s the girl behind the secrets

Megállok. Veszek egy még levegőt. Annyi szerepet játszottam már el, annyi lány bőrébe bújtam már bele, számtalan jellemet és stílust öltöttem magamra. Csinos ruha, gót ruha, kurvás ruha, hippi ruha… Középkori hercegnő, gimis picsa, mesebeli lény, harcos főhősnő… Nem az a kérdés, melyik vagyok én, mert valamennyire mindegyik hozzám tartozik, a személyiségem részét képezik. Megtalálni saját valómat annyit tesz: Mégis melyiket érzem magamon a legkényelmesebben?

A Harveyk. Öten vagyunk, mármint a szűk családban. Mr. Harvey, alias apa lassan 54 éves kapitány a United Airlinesnál, akire az az aljas szerep hárult, hogy ő a család egyetlen férfi tagja. 54 éves és pilóta, ebből a két adatból aztán minden kikövetkeztethető, ami a családi légkört illeti: néha nagyon úgy tűnt, hogy összemossa a család vezetését egy utasszállító repülőgép vezetésével, mert sok éven át elég precízen kijelölte nekünk a mindennapok menetét. Listák a feladatokról, mikor kell kelni, hogy fittek legyünk és mennyit kell sportolni, mit és hogyan kell enni, te jó ég! Mikor eldurvult, nagyon túl tudta tolni ezt, főleg gyerekkorunkban, amikor hétkor fürdés, nyolckor alvás volt a napi rutin. Valaki rendezettnek és következetesnek gondolja ezt a fajta nevelést, míg más – ahogy természetesen én is – inkább egy börtönnek. Viszont, mint mondtam, már 54 éves, azaz már nem túl fiatal, hogy mindig mindent ellenőrizzen és erőltessen, vagy ez, vagy a sűrűbbé vált munkája miatt nagyjából az én tinikoromban kezdett elkopni az a megfontolt apuka mentalitása, ami addig volt. Sosem tudtam, hogy direkt kezdte el lazábban venni dolgokat, vagy ez csak valami másnak a hatása volt, de nem számított nekem, anyámnak és mint azt kiderült, a fejlődő személyiségemnek annál inkább…
Apától kaptam a felelősségtudatomat, a maximalizmusom, azt, hogy mindent precízen és pontosan végezzek, a legjobbra törekedjek és mindeközben ne felejtsem el élvezni, amit teszek. Csakhogy nem vagyok ennyire remek, egyáltalán nem számítok kiemelkedő színésznek és gyakran mondják, hogyha anyám nem lenne neves, sosem kaptam volna meg olyan fiatalon az első szerepemet. Mégis… mindenki abból főz, amije van.

Mrs. Harvey. Anya. Lánykori nevén Tia van Marle, de a világ leginkább Tia-ként ismeri. Még gyerek volt, mikor Hollandiából Los Angelesbe költöztek. Mamám mindig tagadja, hogy szándékosan azért tették, hogy anyámból híres énekesnő legyen, de az előző évszázadban – ezzel a kifejezéssel idegesítem mindig anyámat, aki kikéri magának, hisz annyira még nem öreg – tényleg azt a hollywoodi leányálmot járta végig, ami akkortájt nagyon kecsegtető volt. Híres, dögös, az eladott albumokból, koncertekből pedig csak még inkább meggazdagodó nő lett. Persze, hogy megtetszett apámnak, annak ellenére is, hogy szinte teljesen ellentétek.
A nővérem jobban apánkra ütött, én mindig is anyja lánya voltam. Sokkal szentimentálisabb, érzelmesebb, érzékenyebb, jobban temperamentumos vagyok nála. Anyámmal, ha mérlegre tennének, azért nehéz lenne meghatározni, hogy ki a legérzelmesebb és ki nyeri a család hisztikirálynője díjat, de sanszos, hogy ezt kiérdemelném. Áldás, vagy átok, igyekszem előbbiként megélni, csak általában az ellenkezőjét kapom meg sértésként, de építkezem belőle. Végtére is ki akarna egy fapofa, érzéketlen tuskóval randizni, nem? Anya osztja a véleményem. Anya volt az én pszichológusom! Ma már én vagyok az övé.

- Uram, úgy tűnik, Miss Harvey mégis ma érkezik vissza New Yorkba.
- Melyik Miss Harvey? Kettő van.
- A fiatalabbik, Anastasia.  
Én és a nővérem. Mindketten Miss Harveyk, szőkék, ugyanazzal a hobbival és munkával, többnyire. Ez nem csak azt jelenti, hogy apa két szép lányával büszkélkedhet állandóan, hanem hogy én és a testvérem között örökös párhuzam van. „Mint a nővérem, Fleur.” Ismerős, mi?
A média nem csak nagy szerepet játszott mindig is az életünkben, hanem egyenesen meghatározott minket születésünktől fogva. Ha meg akarom nézni, mekkora gyerek voltam anyám hasában, csak beírom a google-be, pont mint amikor a nővéremnek akarok születésnapján kedveskedni béna lesifotókkal – már azokon kívül, amiket én készítettem róla. Az emberek tudják, hogy kik vagyunk, kinek a lányai, ezért egyikőnknek sem vált nehezére haladni a kitaposott ösvényen, mondván, hogy ha már úgyis kamerák vannak körülöttünk, nyerjünk is belőlük hasznot.
- Nekünk kell uralni a médiát és nem fordítva – hangzik állandóan anyánk szájából, mindeközben pedig apa kíméletlenül egyértelműen kijelenti...
- Nem leszünk celeb család! - Az ő állásponta a kezdetektől világos volt, habár szerintem ő elvakult ebben az álomszerű képben.
- Miért, nem vagyunk már régóta azok? - teszem hozzá az esetek többségében, általában szemeimet forgatva. Még ha médiában is maradunk, mi gyerekek, valamit le kell tennünk az asztalra. Ebben teljesen egyetértek apával.
Nagyon sok közös van bennem és a nővéremben, sajnos. Feur nem akart énekes lenni, szerintem félt, hogy akkor anyához hasonlítanák. Én nem igazán tudom követni már, hogy mit is szeretne tulajdonképpen, de belefogott a színészkedésbe, majd a modellkedésbe is, így aztán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy esélytelen lesz saját pályára lépnem a kamerák előtt. Már mind foglalt volt, akár időszakosan is.
Nehéz túllendülni azon, hogy folyamatosan anyám, vagy a nővérem jut rólam mindenkinek eszébe. Régen még nehezebben bírtam, de most sem tudom könnyedén kezelni. Gyenge pont, fogalmazhatunk így is. Egy örök gát, amit át kell ugranom, egy célpont, amit saját egóm követel tőlem, hogyérjem el, miközben folyton-folyvást keresem önmagam.

És akkor jön a kérdés: de akkor milyen is vagyok én?
--> Nem tudom, oké? Nem tudom. Gondolj rólam amit akarsz!

roses of my heart

So many velvety petals and painful thorns fight for my mind

Kevin a maga 1.9 magasságával nemcsak hozzám képest égimeszelő, nem túlzás azt állítani, hogy ő a legmagasabb barátom, akinek valaha is puszit adtam elköszönésképpen. Ő az a srác, aki irdatlan mennyiségű spagettit tud megenni, aki mindig kapható egy kosármeccsre, aki világéletében osztályelső volt és aki sosem tud nem kedves lenni egy nővel. A lányok pedig egyszerűen imádják a szerény és jófiú kisugárzásáért. Hajnali öt óra után járunk, de még vannak akik megtörik egy-egy vidám kiáltással a mögöttünk lévő kisházban szóló elektronikus zenét, ketten összefonódva hevernek a kanapén és kábult smárolással élvezik egymás társaságát, míg mások szerte a házban próbálják összekaparni magukat, vagy tán kidőlve várják, hogy kisüssön a nap. Az előkert padján ülve már tompák a hangok és a fények, szemeim hol lecsukódnak, hol kinyílnak, miközben szép lassan peregnek azok a percek, amikre biztosan nem fogok pontosan emlékezni. Fejemet Kevin felkarjára döntöm, felé eső kezemmel belé karolok és hiába nem vagyunk régi barátok, jól esik, hogy itt van velem és egy kicsit olyan srác társaságát élvezhetem, aki pusztán csak együttérzőnek és törődőnek tűnik.
Negyed óra részben beszélgetés, részben kellemes csend után végül felállunk, neki könnyebben sikerül, mint nekem, de kis késéssel megállok mellette és szembefordulok vele. Átkarolom derekát, ő is így tesz, de a mozdulatainkban nem sok vonzalom van már ennyire fáradtan. Homlokomra puszit nyom, én lehunyom szemeimet, jól esik a gyengédsége, de elég szürreális és furcsa ahhoz, hogy komolyan vegyem, vagy személyesnek érezzem, hiszen sok barátnőm említette, hogy ő ilyen, egy megtestesült főnyeremény, mégis annyira nehéz több lenni számára, mint barát. Hallottam, hogy ez nem véletlen, múltja van, amire borzasztóan kíváncsi lennék, de nem merek és nem is akarok most rákérdezni nála.
- Szerintem jobb, ha hazamegyek - suttogom leragadó szemekkel, de nem az éjszakai buli viselt meg, hanem az, ahogy kifakadtam szegény Kevinnek és már-már sírva panaszoltam el neki az elmúlt hetekben felerősödő félelmemet. Úgy tűnik, anyám újra kezd visszaesni abba a depressziós állapotba, amiben 2014 tájékán volt és ennek köszönhetően kezelhetetlenné vált, majd elköltözött a családtól, hogy saját bevallása szerint új életet kezdjen. Azóta rendeződtek a dolgok, szerencsére újra együtt a család, de talán mégsem múlt el minden teljesen. Most? Többet matt részeg, mint én, és ezt látni a saját anyámtól kicsit megrázó, pláne annak tudatában, amit átéltem vele 2015 nyarától. Nem sokaknak mondtam el, hogy majdnem öngyilkos lett, nem is nagyon akartam, hiszen ismerem a médiát, ha pedig ez az információ kikerül az éterbe, akkor teljesen szétszednének minket, főleg anyámat. Úgy tűnik, ma túl sokat ittam és megtaláltam Kevint, s nem lep meg, hogy az ő megértő viselkedése arra késztetett, hogy valakinek végre rázúdítsam ezt a félelmemet. Csak… szegény Kevin. Szerintem tartozom neki ezek után, még ha ő sosem vallaná be.
- Hazakísérlek! - Testem teljes egésze egyszerre remeg meg és könnyebbül meg ezt hallva. Nem vagyok buta, tisztában vagyok New York közbiztonságával és a magam paramétereivel is, a még mindig ittas állapotomról nem is beszélve, így hát megköszönöm neki.

Azzal speciel nem számítottam, hogy apám pont akkor fog megállni a ház előtt, amikor hálám jeléül megölelem Kevint a kapunk tövében. A fiú először nem is érti, hogy ugyan ki jön haza reggel fél hatkor kocsival, úgyhogy nem akarom kétségek között hagyni. Elhúzom szám sarkát és elengedem őt.
- Apa... - Ez kellemetlenül érinti. - Nyugi, nem fog balhét csinálni - legyintek kissé szétszórtan, pedig csak laza szeretnék maradni. Nem akarom azt mondani Kevinnek, hogy már megszokta, hogy a lányát hazakísérik, mert nem vagyok ennyire nehéz eset, de... de szerintem már feladta a kemény nevelési szokásait.
- Akkor jó, csak mert... tudod, megérteném ha féltene - mondja, míg zavartan farzsebébe teszi a kezeit. Halványan elmosolyodom, értem, hogy ezúttal próbált bókolni. Beharapom alsó ajkamat, Kevin pedig zavarában inkább a távozást fontolgatja.
- Nem alszol itt inkább? - Látom, meglepi a felajánlásom. Úgy érzem, ennyivel tartozok neki, ha már ilyen jól kibírt engem az éjszaka folyamán.
- Szívesen maradnék, de megígértem haveromnak, hogy reggel átugrok hozzá és nem akarom megszegni a szavam - mondja a tenyerét gyurmázva hatalmas ujjaival, már félig lelépve a járdáról. Részben csalódott vagyok az elutasítástól, bár... nem tudom, mit vártam, mikor mondták, hogy nagyon nehezen lehet igazán közelkerülni hozzá, mégis egy kicsit reméltem, hogy nekem igent mond. Viszont valahol örülök is neki, mert nem érzek iránta mély érzelmeket és csak köszönetképpen aludtam volna vele. Kétség kívül jó ember Kevin, aki engem is jobb emberré tesz.
- Melyik haverodhoz? - Nem tudom miért, de hajt a kíváncsiság, hátha ismerem. Na meg, nem csak egy egyszerű barát az, akinek ennyire tartja a szavát, már ha igazat mond, de valahogy nem érzem azt, hogy hazudna, ahhoz túl gyorsan, gondolkodás nélkül vágja rá a választ.
- Pavelhez. Ismered?
- Igen. Csak nem személyesen.
- Egyszer majd bemutatlak neki, ha gondolod... - Bólintok, a fáradtság egyre jobban kiül az arcomra, de próbálok nem foglalkozni ezzel. Egész idő alatt az jár a fejembe, hogy mi történhetett ezzel a fiúval, amiért ennyire nem akar intim közelségbe kerülni a lányokhoz, mint ahogy hozzám sem. Nem meleg, biztos nem az. Nem is fáradt, hiszen Pavelről olyan lendületesen beszél, mintha rakétákat gyújtott volna be. Mindegy, nem most fogom megtudni, nincs is semmi közöm hozzá.
- Akkor... jó éjt! - nyomok még egy puszit arcára, majd egy mosollyal a kapu felé fordulok és beütöm a kódot. Kellemetlen sípolással jelzi, hogy a kód helyes, a kapuajtó pedig szép lassan kinyílik.
- Jó éjt! Vagy inkább reggelt.

Azt gondolná az ember, hogy hajnali öt negyvenkor ez a ház alszik még, vagy minimum éledezik. Nálunk sem mindig ez a helyzet. Részben kijózanodva már érthető, hogy apa most ért haza az éjszakai járattal, nem csodálom, hogy szinte fáradtabb, mint én, úgyhogy amennyire csak tudom, leplezem a hányingerem. Nem érezném fernek vele szemben, hogyha nyavalyogni kezdenék, mikor én bulizni voltam, ő pedig dolgozni. A konyhában találkozunk először közvetlenül szemtől szemben, ám a tekintetem csak egy másodpercig van rajta, a figyelmem inkább az üvegekkel teli konyhaasztalra vetül.
- Remélem azért rendet teszel magad után! - szólal meg kemény hangon apa, miközben vizet tölt magának és nekem is. Megremegnek ajkaim, miközben elveszem tőle a felém nyújtott poharat.
- Én nem itthon buliztam... - És ő is tudja, hogy ez mit jelent. Anya...