• ENFP-A; kampányfőnök
• Nagyon nyitott
• Könnyen összebarátkozik másokkal
• Kedveli, ha társaság veszi körül, gyakran élvezi azt, ha ő van a középpontban
• Igényli mások figyelmét, de ugyanazt megadja a környezetének is
• Az emberek általában kedvelik
• Élénk személyiségű, csillogó szemű, mindig mosolygós srác
• Ha valakit tényleg szeret, azért képes lenne bármit feláldozni
• Könnyű összebarátkozni vele, hamar megosztja az új ismerőseivel azokat a dolgokat, amik vele történnek a mindennapokban.
• Jobban szeret társaságban lenni, mint egyedül; még az is rosszul érinti, ha egyedül kell ennie
• Rengeteget beszél


• Általában hallgat a megérzéseire
• Nehéz rávenni olyan dolgokra, amiket ő zsigerből elutasít
• Csökönyös, makacs keményfejű; vannak helyzetek, amikor nem egyszerű eltántorítani attól, amit kitalált
• Nem nevezhető túl realista típusnak, sokkal jobban szeret egy elképzelt valóságban élni
• Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek; ha két pillanatra leveszi róla az ember a szemét, képes eladatni magát
• Naiv és ártatlan
• A jóindulata miatt nagyon könnyen kihasználható
• Ha valaki megbántja, vagy komolyan magára haragítja, akkor utána nehéz megpuhítani
• Gyakran duzzog


• Szívesen segít másokon
• Mindig megfelezi a szendvicsét a legjobb barátjával
• Nagyon szereti a gyerekeket és az állatokat; szeretne is háziállatot, csak a szülei nem engedik meg neki
• Minden hétvégén elkíséri a papáját vásárolni a piacra, hogy ne egyedül kelljen cipekedni
• A mamája - és egyéb szomszéd nénik - kiskedvence
• Igyekszik inkább olyan téren hasznos tagja lenni a társadalomnak, hogy mások életét próbálja megkönnyíteni a maga módján; természetesen nem azzal, hogy eladatja magát rabszolgának
• Étellel könnyű lekenyerezni és megbékíteni - az ő szívéhez tényleg a gyomrán keresztül vezet az út
• Minden esetben előbb gondol másokra, mint magára - kivéve, ha törődésre vágyik
• A természete elég összetett; olyan, mintha vitatkozna benne egy nagytestű kutya és egy házimacska


• Jobban hasonlít az állatokra, mint az emberekre; sokszor cselekszik ösztönből
• Alapvetően spontán személyisége van, nem szeret sokat rugózni a dolgokon
• Talán azt is lehet rá mondani, hogy nem szereti túlzottan használni a fejét
• Nem szereti a döntéshelyzeteket
• Egyáltalán nem nevezhető megfontoltnak, ebből kifolyólag gyakran követ el hibákat
• Minden helyzetben őszinte
• Csapatjátékos, nem tud meglenni a környezetében élő emberek szeretete nélkül
• Nehezen viseli a kudarcokat és a vereséget
• Emiatt pedig lényegében nem tud veszíteni


• Sokszor tudja, hogy mit akar az életétől, de rengeteg helyzetben bizonytalan
• Alapvetően az őt körülvevő környezete határozza meg a hangulatát és a viselkedését is
• Sokszor elnyomja a saját identitását azért, hogy mások hasznára legyen
• Hajlamos elfojtani az érzelmeit és a vágyait
• Képtelen lenne egy irodában dolgozni, mert öt percig nem bír megülni a fenekén
• Erősen gesztikulál, ha beszél
• Feltűnő jelenség mások számára is
• Pletykás


• Nagyon, tényleg NAGYON magas
• Ezért a legtöbb ruhadarab jól mutat rajta, de kifejezetten kedveli a divatos cuccokat; nem egy drága és ritka darab található a szekrényében
• Nehezen talál megfelelő méretű cipőt, ami sehol sem nyomja a lábát, emiatt pedig folyamatosan frusztrált és nyűgös
• Kiskorában járt zongoraórákra, és énekelni is tanult. Tehetségesnek mondható,  de nem nagyon köti le a dolog
• Nem tud olyan ételt mondani, amit ne szeretne; emiatt akár tíz percet is eltölt a fagyis pultok előtt, mire elhatározza magát
• Vannak napjai, amikor nem vágyik társaságra; ilyenkor vagy a kanapén tespedve tévézik, vagy videójátékokkal játszik
• Szereti a reality és variety műsorokat
• Nem olvas híreket, a híradót pedig mindig elkapcsolja - szomorú lesz, amikor szóba kerül a bébi állatok halála
• Ha éppenséggel barátnője van, akkor folyamatosan flörtöl vele, hogy zavarba hozza, mert ezt aranyosnak találja
• Sosem randizott két lánnyal egyszerre - illetve nem a lányok szépségébe szeret bele; de könnyű az orránál fogva vezetni
• A szülei máig nem engedik neki, hogy Cardi B-t hallgasson, de ő mégis megteszi. Emiatt rossz a lelkiismerete
• Nem szereti a horrorfilmeket, mert könnyen megijed
• Van egy idősebb testvére, akinek hála nem nőtt fel magányosan. Állandóan az ő figyelméért harcol

Sosem voltam túl jó a tervezésben, és emlékszem, hogy annak idején egy teljes hétre a mamához költöztem, amiért anya és apa rajz szakkörre járattak engem. Én egy voltam azok a kisgyerekek közül, akik sosem bírták jól azokat a tevékenységeket, amikor nyugton kellett maradni. Éppen ezért is történt meg nem egyszer, hogy lényegében folyamatosan hisztiztem az oviban, amiért meg kellett tanulnom bekötni a cipőmet, vagy nem engedtek ki minket játszani. Kiskoromban sokat játszottam az esőben; emiatt pedig állandóan beteg voltam. Nyáron pedig a pollenallergiám miatt még nehezebb volt kint töltenem az időm, mivel sokszor fulladtam be, vagy kezdett el vérezni az orrom.
Ezekre az alkalmakra lett kitalálva a rajzóra, meg alapvetően is; hét év van köztem és a bátyám között. Túlságosan is örökmozgó voltam ahhoz, hogy a szüleim bírjanak velem. Anya harmincnyolc, apa negyvenkettő volt, amikor megszülettem. Miután Tristen megházasodott, csupán két társam maradt: a legjobb barátnőm, és a barátnő-barátnőm. Pont ők is voltak az elbizonytalanító tényezők a képletben. Mi van akkor, ha emiatt megy tönkre a már másfél éves párkapcsolatom, ami egyben az első és az egyetlen is volt az eddigi életem során? Hogy ha Kara új barátot talál magának, és én a végén egyedül maradok?
Tehát nem volt más választásom; össze kellett szednem minden gondolatomat, és megtenni azt, ami miatt a jövőben még sokat fogok szenvedni. Anya és apa elvette a mobilomat, egy ideje pedig teljesen elszigetelve éltem a birtokon, amit annyira gyűlöltem. Kopaszokkal nem fogok beszélgetni, viszont miután Tristen már jó ideje egyáltalán nem válaszolt a képeslapokra, amiket neki küldtem – összesen 357 darabot – egyre kevésbé akartam írni másnak is. Meg voltam győződve róla, hogy a bátyám haragszik rám.
„Ha egy héten belül nem válaszolsz nekem, akkor hazamegyek és én magam kérdezlek meg arról, hogy miért vagy ilyen!”
Minden tudásomat, amit a rajz szakkörön szereztem, beleadtam abba a dühös fejbe, amit a papoktól kapott, fekete tűfilccel próbáltam odarajzolni. Végül pedig egyszerűen apró darabokra szaggattam a megírt képeslapot, és kidobtam, mint az előző nyolcat. Hiába rajzoltam mérges fejeket, valójában szomorú voltam, az arcomon legördülő könnycseppek pedig elmosták a tintát. Ezt így nem adhatom fel. Azt akarom, hogy megijedjen tőlem nem pedig azt, hogy megsajnáljon.
Éppen ezért is, már csak egyetlen ötletem volt, amit pontosan egy hete szövögettem. Jelenleg nem volt lehetőségem elrontani a dolgot, illetve a jellemembe beállt változás épp elég volt a papoknak ahhoz, hogy lemondjanak a tanításomról. Minden bizonnyal tisztában voltak vele, hogy sosem leszek buddhista szerzetes, ugyanakkor a tény, hogy csendben voltam már egy ideje, nem panaszkodtam a szegényes ételre, a puritánságra, és nehezményeztem, hogy rondán néznek a Gucci övemre… Az már elég volt ahhoz, hogy bízzanak az áttörésben. Anya és apa azzal az indokkal küldtek ide, hogy elég súlyos viselkedési gondokkal küzdök. Abban reménykedtek, ha a hazám gyökereivel szembesülök, akkor talán jó gyerek leszek. Egy éve élek ebben a börtönben, de az a helyzet, hogy még inkább rossz akarok lenni… Ugyanis pont a szökésemet tervezem.
- Hyuka… Bevetted a gyógyszered, ugye? – egy meleg kezet éreztem meg a vállamon, de mivel a szerzetesek nagy részénél magasabb voltam – mert ugye én nem csak száraz, szarul elkészített rizsen élek – szabályosan keresnem kellett a hang forrását. Ha az életemmel fenyegetnek meg, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy melyik szerzetes az, aki ténylegesen elém került. De a fényes feje nagyon ijesztő volt. Már álmomban is pörgő, polírozott kopasz fejeket láttam, amitől teljesen ki voltam készülve. Szerintem legalább tíz kilót leadtam az ittlétem alatt.
- Bevettem igen – a kezemben tartott, óvodás minőségű rajzot lóbáltam meg a szeme előtt – A bátyámnak csinálom. Mert nem tudom lefényképezni neki az ültetvényeket.
A szerzetes csak mosolyogva bólintott egyet, aztán magamra hagyott. Azt hiszem az összes közül ő volt az egyetlen kedvencem… Legyen bármelyik is. Az alapján tudtam megjegyezni csak őket, hogy miként viszonyultak hozzám. Mivel kedves volt velem, hirtelen bűntudatom lett, amiért hazudtam neki, és cserbenhagyom, pedig sokszor megvédett a többiek előtt. Viszont én már nem bírok így élni tovább. Minden bizonnyal megterhelő lenne eltemetni a negyvenhatos lábammal együtt.
Tehát már nem volt nagyon más dolgom, mint körbejárni az egész birtokot, megfigyelni azt, hogy mikor térnek nyugovóra a papok, aztán kitalálni azt az útvonalat, amivel a legegyszerűbben el tudok menekülni innen. A pénztárcámon kívül másra nincs szükségem, hála az égnek nem haza-haza küldtek, csak egy másik városba. Pár órán belül landolni tudok New Yorkban.
Idegesen vártam ki a megfelelő időpontot, viszont, ha valamire, arra határozottan nem voltam felkészülve, hogy éppen este tizenegykor tartanak ezek majd gyűlést… Az udvar közepén. Éppen ezért is fordult felém legalább hat kopasz, akik között akkor sem tudtam volna különbséget tenni, ha rákényszerítenek.
- Én csak… Csak levegőzöm! – már a hangszínemen is hallani lehetett, hogy hazudok és a mufurc szerzetes ezt azonnal meg is érezte.
- Hátizsákkal? Hova készültél Woo Hyuk Ah? Te is tudod, hogy nem hagyhatod el a szentély területét – persze, hogy tudtam… Jelen helyzetben úgy gondoltam, hogy pontosan azért vannak a szabályok, hogy megszegjük azokat.
- Csak a zöld teákra akarok ránézni… - pontosan tudtam, hogy átlátszó volt, amit mondok, főleg azért, mert az ellenkező irányba kezdtem el lépkedni. A tömegben egyetlen csalódott arcot sikerült kiszúrnom, ami miatt földbe gyökerezett a lábam… Viszont hamar megdolgoztam a lelkiismeretemet, és életemben először – vagy legalábbis ez az azon kevés alkalmak egyike volt, amikor ez a bizonyos dolog előfordult – elkezdtem logikusan gondolkozni. Mivel nekem sokkal hosszabbak a lábaim, minden bizonnyal könnyen lefutom őket. Így az utolsó lehetőségemet megragadva rohanni kezdtem a kapu felé. Hallottam, hogy a maréknyi kopasz lassan üldözőbe vesz engem, de ennek ellenére sem álltam meg. Ó, nem én! Ha már idáig eljutottam, ha már titokban lefoglaltam a repülőjegyemet… Nem fogom feladni az egészet harc nélkül.
- Hyuka! Állj meg, Hyuka! Beszéljük meg! – szívem szerint visszaüvöltöttem volna nekik, hogy én olyan emberekkel, akiknek nincsen haja, biztosan nem fogok beszélgetni. A legnagyobb rémálmaimat okozták a hülye fényes fejbőrükkel, ami miatt csakis menekülni akartam. Ha most megtorpanok, akkor vége az életemnek.
- Hyuka, fel ne mássz! Le fogsz esni! – ezen a ponton már a kedvenc tar emberem hangját hallottam, de oda sem figyeltem rá. Olyan erővel húztam fel magam, hogy a kovácsoltvas mélyen felsértette a tenyeremet és összekarmolta a lábam szárát is. De most nem éreztem fájdalmat. Tudtam, hogy nem fognak utánam jönni, ezért a kapu tetején átvetettem a lábam, és egy pillanatra még visszanéztem rájuk.
- Sajnálom – a hangom őszinte volt – Ne kövessenek, és ne szóljanak a szüleimnek. Esküszöm, hogy otthon vezekelni fogok, amiért ezt elkövettem, és majd megírom a pontos részleteit egy képeslapon, de kérem, engedjenek el.
Ezen a ponton már én is éreztem, hogy pillanatokon belül el fogom sírni magam. Talán ez volt az első pont, amikor a kopaszok megenyhülhettek, mindegyikük arcán ugyanazt fedeztem fel. A pillantásuk először a véres lábszáramra, aztán a tenyeremre futott, végül pedig mindannyian egy csordaként vonultak el. Én pedig tudtam, hogy meg kell majd tartanom az ígéretem, mert futni hagytak.