Archie & Nina

Amikor az ember mérges, valamiért irreális érzései vannak a haragtartást illetően. Én sem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan tulajdonság, ami az évek alatt megmarad az ember szívében. Valójában a traumák mind olyan dolgok, amik nem az ember jellemét dolgozzák meg, legalábbis én ezt így láttam. Nyilvánvalóan befolyásolnak minket, de sok esetben az idő tényleg képes segíteni ezeken a dolgokon, illetve az is, hogy más emberekkel találkozunk. Ez mind azon múlik, hogy egy adott személy mennyire hajlandó utat nyitni a gyógyulás felé. Vannak olyanok, akiknek kényelmes a mártír póz, ezért felveszik és magukon felejtik, de képtelenek lesznek a jövőben normális emberi kapcsolatokat fenntartani. És vagyok én. Soha nem dolgoztam fel azt, ami velem történt, hiába járok évek óta terápiára, nem tudtunk a dolgok mélyére tapintani, mert én is félek attól, hogy feltárjam mindazt, ami a cserediák programom alatt történt. Az viszont igaz volt, hogy az idő valamennyit enyhített a sebeken, emiatt, ha kerültem is aktuálisan a férfiak társaságát, nem gondoltam már olyan gyűlölettel azokra, akik hátat fordítottak nekem. Nem vagyok szent, nem fogom azt állítani, hogy képes voltam megérteni a döntésüket, elvégre anélkül hagytak engem egyedül, hogy végig hallgattak volna. Emellett külön fájdalmat okozott az, hogy Archie és köztem nagyon lassan érett az egész történet. Úgy gondoltam, hogy ha lett volna valaha jó tapasztalatom a szerelmi életemet illetően – ami valódi tapasztalat, nem csak beszélgetés és idő, amit közösen együtt töltöttünk – akkor talán már rég tovább léptem volna, és tartós párkapcsolatom lehetne ahelyett, hogy a fal mellé húzódva, lesütött szemmel sétálok el a legtöbb idegen férfi mellett. Nem haragszom már Archie-ra, mert felnőttfejjel én is meg tudom érteni azt, hogy mit miért érzett akkor jogosnak. Nem gondolom, hogy az ő hibája az, hogy magamban tartom a dolgokat, szimplán a helyzet hozta így.
- Mi oka van annak, hogy itt vagy? – érdeklődtem – Nem tudom valahogy…
Végül csak megcsóváltam a fejem és az ajkamba haraptam ahelyett, hogy kimondtam volna, azt, ami a fejemben járt. Nem illik ide. Nekünk kettőnknek sosem volt közös jövőnk Ausztrálián kívül és az is hamar szertefoszlott. Ő volt az én safe place-em, ami miatt úgy éreztem, hogy kiszorul a tüdőmből a levegő. Az, hogy itt van, valamiért arra engedett következtetni engem, hogy totális katasztrófa fog jönni. Én pedig nem tudom, hogy miként kellene megoldanom ezt az egészet, mert nem voltam felkészülve arra, hogy mi ketten megint találkozunk. Már épp sikerült elengednem, amikor ismét megjelent, ennek ellenére makacsul tartottam magam ahhoz, hogy nem fogom elsírni magam előtte.
- Ne viccelődj ilyenekkel, mert tényleg meg fogom kérdezni – távolságtartó volt a hangom. Valójában borzalmas érzés volt úgy az arcára nézni, hogy tudtam, mennyire akartam őt régen, most pedig mekkora szakadék van köztünk. Mivel ismertem és volt nekünk közös múltunk, azzal is tisztában voltam, hogy képes lennék mindezt átívelni érte. Az, hogy ránéztem, és ugyanazt a srácot láttam benne, aki régen is volt, számomra nagyon is ijesztőnek tűnt.
- Nem – határozott voltam ezt illetően – De őszintén érdekelne, hogy miért vagy itt.
Nem vártam el azt, hogy magyarázatot adjon nekem ennyi idő után. Valójában én sem tudtam volna tökéletesen összeszedni a gondolataimat, ami miatt tudtam, hogy nagyon szívtelen az, ahogy kimondtam neki mindezt, mégis csak annyira voltam képes, hogy a szemébe nézzek és várjam a magyarázatát. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miért jött ide ennyi idő után, és mi az oka annak, hogy végül nem sétált el mellettem. Őszintén örültem neki valahol. Egy részem szerette volna megölelni és elmagyarázni neki az egészet, de az eszem tudta, hogy ennek már nincs értelme. Talán meg se hallgatna, csak már benne sem volt ott a harag, amiért elrepültek az évek felettünk. A gyomrom mégis bukfencezett, ahogy próbáltam befogadni a vonásait és csak arra tudtam gondolni, hogy a tény, hogy itt áll előttem elég ahhoz, hogy tudjak dolgokat. Hogy miért ő volt az egyetlen fiú, akibe valaha szerelmes voltam. Az, hogy ennyire törékennyé tesz csak azzal, hogy elém áll, megrémített. Nem egy hozzám hasonló lánnyal kellene lennie. Talán már talált is mást.
- Segíteni akarok nekik – vontam meg a vállam – Tengerészmérnök leszek. Ez egy jó lehetőség arra, hogy kezdhessek valamit az életemmel.
Legalábbis mindig ezt mondtam magamnak. Nem mondom, hogy álmaim szakmája lenne, de amikor elég sokat tanultam, akkor tudtam teljesíteni. És ennek hála sikerült legyőznöm egy olyan fóbiát, ami éveken keresztül bénított meg. Emellett a fizetés elég magas volt, ami talán segített volna Karának is elindulni az életben, meg a szüleim adósságait is meg tudtuk volna ezzel oldani. Elég büszkék, de ettől függetlenül még én is tisztában vagyok azzal, hogy szükségük lenne némi segítségre. Az pedig nem elég, hogy elköltöztem és többé kevésbé egyedül megállok már a lábamon.
- Annyira szeretnék segíteni – alig tudtam kinyögni a szavakat, amiket valószínűleg így is elnyelt a forgalom zaja körülöttünk – De szerintem ezt nem tőlem várod.
Valójában az egyetlen dolog, amire vágytam ugyanaz volt. Jobb lett volna, ha egyszerűen csak benne ragadtam volna egy rémálomban, amiből nagyon hosszú idő után ébredek fel, és az egész életem még a régi lenne. Egyáltalán nem a pénzünk elvesztése volt az, ami nagyon fájt, inkább az, hogy mennyire elfelejtett minket az a világ, amibe egykor tartoztunk csak azért, mert becsődölt valami, amiben hittünk. Emellett azzal is meg kellett birkóznom, hogy őt is elveszítem. Talán soha nem lett volna több, mint egy kis szerelem, ami sehova se vezet. De az nem lezárás, hogy nem hallgatjuk meg egymás mondanivalóját.
- Ne bolygassuk a múltat – szomorúan mosolyodtam el – Jobb ez így.
Magam sem tudom, hogy mit kellett volna mondanom neki. Ő látott valamit a szemével, amit mindenki elhitt. Ennek fényében nem gondolom, hogy az, amit én mondok bármit számítana. Elvégre mindenkinek volt egy pontos elképzelése a történtekről és az, hogy engem meghallgassanak másodlagossá vált.
- Tényleg? – én is éreztem, ahogy a szemeim nagyok lesznek, amikor rápillantok, mert annyira hihetetlennek hallatszott, hogy ezt mondja nekem. Büszke rám – Akkor mindjárt leugrok. Tényleg legyen mire büszkének lenned.
Hirtelen úgy éreztem, hogy valamit valóban bizonyítanom kell neki, talán pont ez volt az oka annak részben, hogy szinte azonnal kezdtem is mászni a szíd felé. A magnéziumpor, amit annak érdekében használtunk, hogy meg tudjunk kapaszkodni benne, már valamennyire lekopott a kezemről. Emellett az extra segítségem sem volt most itt, szóval talán ez is eredményezte azt, hogy kicsit megcsúsztam, és hirtelen rettegni kezdtem attól, hogy kifordítom a saját bokámat az elhatározásom miatt.
- Egyedül annyira talán mégsem jó ötlet – finoman fontam magam köré a karjaim, abban reménykedve, hogy nem kell megküzdenem azzal az érzéssel, hogy vajon milyen hatással lesz rám az érintése.
- Diétázol? – ahogy ezúttal felé fordultam, és az arcát próbáltam meg felmérni, valahogy beesettnek tűnt. Az emlékeimben egészségesebbnek tűnt, ráadásul mindig mosolyogtak a szemei, amiket annyira nagyon szerettem – Semmi szükséged rá.
Való igaz, hogy én is sokat fogytam, ami miatt az arcom sokkal vékonyabb, a testem pedig formásabb volt, de ez mindössze azért történt meg, mert fontos volt a kiképzés miatt többek között az edzés is. Szóval nem igazán maradt más választásom azt leszámítva, hogy igyekszem a lehető legjobban odafigyelni magamra. Mondjuk alapvetően a testemet általában sokkal nagyobb ruhák fedték el, mint amit feltétlenül viselnem kellett volna.
- Szerintem igen – mivel mindenki elment, én pedig itt maradtam, nem igazán lett volna ismét megpróbálni leugrani a hídról – Együnk valamit.
Ahogy újra és újra szemügyre vettem, hirtelen egyre szomorúbbnak tűnt, amibe az én szívem is belefacsarodott. Nem akartam ezeket az érzéseket, elvégre folyamatosan arra kellett volna gondolnom, hogy egykor elhagyott engem, mégis csak az járt a fejemben, hogy valami történt vele. Kellemetlen volt szembesülni azzal, hogy talán a menyasszonya hagyhatta el, vagy hasonló dologról van szó, mivel ezeket az élményeit velem már nem osztja meg… Nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy önző vagyok, amiért azt gondolom, hogy rajtam kívül senki sem illik hozzá. Legalábbis szeretném ezt hinni, mert határozottan azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki passzol mellém.
- Át kellene öltöznöm – más kérdés, hogy nincs nálam váltóruha – Biztos furán fognak rám nézni az emberek, amiért ennyire elütök tőled.
Elkövettem azt a hibát, hogy megint ránéztem és nem ment ki a fejemből, ahogy a hajába túr és azt kívánja, hogy az egész csak egy álom legyen. Magam sem tudom, hogy honnan volt még bátorságom, de óvatosan behúztam az ujjaimat a susogós anyagú felsőmbe és úgy értem hozzá a kezéhez.
- Nem bírom az érintéseket – mondjuk nem kérdezte – Így rendben vagyok vele. Azért vágsz ilyen arcot, mert nem is akarsz látni, igaz?
Hirtelen megtorpantam, és hátrahajtottam a fejem, hogy meg tudjam keresni a tekintetét. Ez volt az első pillanat, amikor rájöttem, hogy talán én lehetek az oka annak, hogy így érzi magát.

Archie & Nina

Ha lehetőségem nyílt volna választani azzal kapcsolatban, hogy újra élhetem a tinédzserkorom és örökké együtt lehetek Archie-val, vagy a jelenben maradok egyedül, nélküle, azt hiszem akkor is az utóbbit választottam volna. Ha elég őszinte voltam magammal, akkor be mertem ismerni, hogy talán soha nem töröltem ki őt igazán az életemből. Talán még mindig gondoltam rá. Talán nem telt el úgy nap, hogy ne idéztem volna fel az arcát. Talán… Talán, ha önzőbb lettem volna akkor, és nem próbáltam volna megelőzni egy tragédiát, akkor a sajátom sem valósul meg. Mindig ugyanezeket a köröket futottam le az agyamban. Ahányszor szembe akartam nézni azzal a ténnyel, hogy hiába teltek el évek, én még mindig emlékszem az arcára és a mosolyára, az aggodalomra a tekintetében, amikor beleestem a vízbe. Ebből kifolyólag szinte egyértelmű az is, hogy ugyanígy a szemem előtt van a csalódottsága, aztán a dac az arcán. Ha egyszer elkezdek ezen gondolkozni, újra és újra ugyanazokat a köröket futom le. Számunkra nem létezett a boldog befejezés. Megértem, hogy miért nem jött el, szeretném elengedni, de az agyam valamiért újra és újra visszatért az Ausztráliában töltött időszakhoz.
Most pedig, miután a fejem a mellkasához ütközött, kedvem lett volna egyszerre sírni és nevetni… Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy sírva nevetni, vagy nevetve sírni. Boldog voltam, hogy láttam, ugyanakkor nem felejtettem el azt, hogy min mentem keresztül részben miatta is. Ha ő bízott volna bennem egyedül annyira, ha ő kiállt volna mellettem, akkor talán nem zaklattak volna miután hazajöttem. Talán nem akarnék a fal mellé húzódni, mikor régen a termek közepét kerestem. Talán lennének barátaim, és nem azzal kötném le magam minden alkalommal, hogy a családomat nyugtassam a saját lelkiállapotomat illetően.
Viszont, ha nem váltam volna boldogtalanná, akkor is visszakaptam volna őt? Egyáltalán mi ketten vagyunk annyira erősek, hogy ezt az egészet annyira rendbe tudjuk, hozni, hogy képesek legyünk egy légtérben létezni? Bár mosolyogni akartam rá, mégis nagyon fájt az, hogy vele kell lennem. Egyértelmű volt, hogy ezt a helyzetet képtelen leszek normálisan lereagálni. Hamar fojtogatóvá vált még az ő közelsége is, szédülni kezdtem tőle, de kicsit sem jó értelemben. Azt akartam, hogy elengedjen, ezt pedig talán egy kicsit túlságosan durván adtam a tudtára. Lehajtottam a fejem, mert könnyek szöktek a szemembe. Tulajdonképpen megérdemelte azért, amit velem tett, már rég meg kellett volna ütnöm őt, mégsem éreztem jól magam attól, hogy megkaptam az elégtételem. Forgott körülöttem a világ, ami miatt meg kellett kapaszkodnom a hídban nehogy elessek. Egyszerűbb lett volna, ha soha többé nem találkozunk, most viszont mégis úgy éreztem, mintha az életem utolsó kirakós darabja került volna a helyére, és ezt gyűlöltem.
- Emlékszem rád – kicsit értetlenül pillantottam rá – Sok időt töltöttünk együtt annak idején.
Bárcsak el tudtam volna felejteni. Minden alkalommal csak rá gondoltam, ha valami baj történt velem. Olyan volt számomra, mint valami drog. Pillanatnyilag mindig megnyugodtam attól, hogy volt mibe belekapaszkodnom, de utána üresebbnek éreztem magam, mint bármikor. Ennek ellenére jó voltam a színlelésben, és ha öt percig csináltam valamit, akkor már határozottan szokássá alakult az. Tehát a mindennapjaimba tényleg be tudott kúszni a jókedv, ha elég ideig vigyorogtam. Akkor a mosolyom arcomra fagyott. Emellett azt hiszem, hogy szerencsés vagyok a családom miatt, mert tényleg boldoggá tudtak tenni.
- Soha nem találkoztál a húgommal – összevont szemöldökkel néztem rá – Vagy igen? Talán az a biztosabb, hogy ha megkérdezem Karát.
Ezen a ponton azt sem tudtam eldönteni, hogy mit kellene kezdeni ezzel a kettővel. Archie ugyanolyan tökéletesen néz ki, mint régen, a húgom pedig csodálatos lány, ráadásul sokkal szebb nálam. Nem szerettem volna többet találkozni ezzel a fiúval, de elfogadtam volna, hogy a testvéremmel randizzon, ha tényleg érdeklődtek egymás iránt. Végül is, én boldog voltam, ha azok is, akiket szeretek. Archie soha nem volt a tulajdonom, soha nem kezelhettem a barátomként, ezért sem akkor, sem most nem lehettem volna féltékeny, főleg nem a saját testvérem esetében.
- Biztos – megerőltettem magam, és elmosolyodtam – Pár éven belül el fogom hagyni New Yorkot. A tengeren fogok dolgozni.
Könnyebb volt kimondani ezt, mint korábban gondoltam volna. Annak idején annyira féltem a víztől, hogy a tenger közelébe is csak akkor mertem menni, amikor velem volt. Most pedig, amikor a hídról a vízre pillantottam már nem éreztem semmit. Arra sem vágyat, hogy ússzak egyet, viszont nem is féltem már.
- Ez esetben nem kell semmi olyanról beszélgetnünk – csak ennyit mondtam neki, miközben az arcát fürkésztem. Ez egy olyan szituáció volt, ahol pontosan tudta, hogy mire gondolok. Egy részem büszke és sértett volt, nem akarta könnyen adni magát neki, ugyanakkor csak így itt hagyni sem szerettem volna. Titkon csak vele akartam maradni. Viszont ez egy olyan szituáció volt, ahol egyszerűen annyit tehettem, hogy hátat fordítok neki, és vissza sem fogok nézni. Minden bizonnyal ő is úgy érzi, hogy nekünk már nincs miről beszélnünk, ezért nem akartam, hogy sajnálatból, vagy szánalomból tegyen hasonlót velem.
- Ne ne, ne! – talán túlságosan is hangosan mondtam ki ezt a szót háromszor – Nézd. Nem tudom, hogy honnan szerezted meg a számom és hol találkoztunk, de nem emlékszem, hogy a lakásomban jártál, vagy beszéltünk. Az utolsó emlékem rólad az…
Hirtelen a torkomra fagyott a szó, és egyszerűen elfordítottam róla a pillantásom. Mind a ketten tudtuk, hogy mire gondolok, nekem pedig egyszerűen túl fájdalmas volt az emlék, hogy hangosan is kimondjam. Ezenkívül bőven elég idő telt el ahhoz, hogy ne hánytorgassam fel még egyszer a dolgot.
Éppen ellenkezni akartam azzal kapcsolatban, hogy valójában biztos nem tart csinosnak, és csak kedves akar lenni, de amikor újra rápillantottam és ezzel azt is észleltem, hogy figyel engem, az arcom szinte kigyulladt, és azonnal el kellett fordítanom a pillantásom róla.
- Köszönöm – mindössze ennyit tudtam mondani neki. Az, hogy egykor volt közöttünk valami, nem kellene, hogy ekkora nyomást helyezzen rám, de mégis úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Jelenleg csak azt kívántam, hogy ne legyek itt, ennek ellenére szerencsésnek éreztem magam, amiért újra találkoztunk. A legszerencsésebbnek.
- Már nem. Most is lemernék ugrani – határozott volt a hangom, aztán megint a távolba meredtem. Csak később vezettem vissza rá a tekintetem – Tudok már úszni, szóval nem kell attól félned, hogy bajom esik.
Ez pedig tökéletes alkalom lett volna arra, hogy elküldjem őt. Viszont, amikor újra az arcára néztem, valami nagyon furcsa volt nekem. Egyrészt nyúzottnak tűnt, másrészt szomorúak voltak a szemei. Talán nem törném össze a lelki világát azzal, ha egyszerűen megmondanám neki, hogy soha többé ne találkozzunk, de ezt akkor sem illene most a fejéhez vágni.
- Ettél ma valamit? – én nem éreztem éhesnek magam, a gyomrom valósággal háborgott. Semmilyen körülmények között se szerettem volna tovább a társaságában lenni, de rettegtem attól, hogy így kell őt elengednem.

Archie & Nina

Karával sikerült kötnöm egy egyezséget a napokban. Mivel pontosan tudta – és át is élte azt – hogy anyagi gondokkal küzdök, tartotta a száját azzal kapcsolatban anya és apa előtt, hogy egy sráccal költözök össze. Egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a dolgot, ezért megegyeztünk abban, hogy ő is találkozik vele, amikor jön megnézni a házat. Láttam, hogy furcsán nézte a srácot, de igazából betudtam annyinak, hogy biztos tetszett neki, vagy pedig már mindenkiben az eltűnt legjobb barátját keresi. Magányos lehet, amiért jelen helyzetben csak én voltam ott neki, éppen ezért is örültem annak, hogy talált egy viszonylag rugalmas munkát, amit akár szórakoztatónak is találhat. Mindenesetre a szüleink mind a kettőnket túlféltették, éppen ezért is döntöttünk úgy, hogy nem fogjuk jelen helyzetben az igazat. Pontosan tudtuk mind a ketten, hogy csak veszekedés lenne belőle, ahhoz pedig egyikünknek sem volt kedve.
Mindenesetre a srác rendes volt, éppen ezért is osztottam meg vele, hogy mit fogok ma csinálni. Illetve ez azért is fontos volt, hogy Rustyt vigye el sétálni, ha otthon van, mert nekem nem lesz rá lehetőségem. Ebben az esetben pedig a szomszéd srácot sem kell azzal zaklatnom, hogy segítsen már ki. Ettől függetlenül nem mondhatom el azt, hogy rengeteget beszélgettünk volna, és igyekeztem nagyon kerülni a fizikai kontaktot is. Pont ezért is volt jobb kedvem az elmúlt napokban, bár egy kicsit féltem ettől az ugrástól. Tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni, de egy fóbia nem olyan dolog, amit pár szempillantás alatt le lehet győzni. Éppen ezért is egyszerre fogott el a pánik és örültem egy kicsit annak, amikor valamilyen oknál fogva egy idegen férfi karjaiban landoltam. Sosem voltam túl magas lány, így egyáltalán nem tudtam volna megmondani azt, hogy pontosan ki kapott el. Nem feltétlenül kellett gondolkoznom ahhoz, hogy el akarjam lökni őt magamtól, mivel túlságosan rettegtem a férfiaktól. Viszont amikor meghallottam a hangját, egyszerűen megmerevedett a testem és a tenyerem a mellkasán maradt. Könnyek gyűltek a szemembe, és ebben a pillanatban egyszerre szerettem volna tovább püfölni őt, és megölelni. Egyikre sem voltam képes, szimplán annyi időm volt, hogy azokat a könnycseppeket kipislogjam a szememből. Örültem neki, hogy legalább neki volt annyi lélekjelenléte, hogy húzza az időt a tanárral, mert ezen a ponton én már elvesztettem a saját hangomat. Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem ebben a helyzetben. Bár elég sok idő eltelt azóta, hogy megszakadt a kapcsolat közöttünk, Archie még mindig az életem része volt. Soha senkivel nem találkoztam, aki képes lett volna felülírni az ő emlékét, viszont minden alkalommal fájdalmat okozott az, hogy mennyire nem volt képes megbízni bennem. Éppen ezért is haragudtam magamra, amiért egy kicsit is azt éreztem, hogy jó látni őt. Pont annyira bénított meg annak az érzése, hogy kettőnk közül ő hagyott el engem, hogy lényegében képtelen voltam tényleg megölelni és azt mondani neki, hogy hiányzott. Hiába volt ez az igazság, csak néhány bizalmatlan pillantásra futotta tőlem.
- Miattam? – egyre inkább kezdtem összezavarodni, és pár pillanattal később elvörösödött az arcom, aztán ki is futott belőle a vér – Ahogy mondod. Egyáltalán nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Arra sem, hogy beszéltünk volna.
Képtelen voltam elrejteni a vádló pillantásom. Pontosan tudtam, hogy az a helyzet, amibe keveredtem, nem volt könnyen kimagyarázható. Viszont arra is emlékszem, hogy minden lehetőséget megragadtam annak érdekében, hogy beszélhessek vele, de ezek a próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Ennek ellenére is reménykedtem benne, hogy az utolsó, sms-ben elküldött címen ott lesz majd. Órákon keresztül csak arra gondoltam, hogy mi történhetett vele, és még másnap a repülőn is mentegettem őt azzal kapcsolatban, hogy biztosan közbejött valami. Ha most azt mondaná nekem, hogy így volt, akkor képes lennék hinni neki.
- Már nem – nem volt teljes mértékben igaz, mert amikor felálltam a hídra, akkor nagyon nyomasztónak éreztem az alattam elterülő, hatalmas kékséget. Szimplán csak el tudom hitetni magammal azt, hogy nem lesz semmi bajom a víztől, de ettől függetlenül azokat az élményeket, amik egyes fürdőzések során értek, nem törölte ki semmi. Emiatt pedig képtelen voltam megszabadulni Archie-tól is, pedig másra sem vágytam volna. Egyszerűbb lenne az életünk, ha soha nem találkoztunk volna.
- Biztos van valami dolgod – igazából ezzel csak én akartam biztosítani őt arról, hogy alapvetően, nekünk kettőnknek nem igazán van miről beszélnünk – De nem értem, hogy mit jelent az, hogy miattam jöttél, és találkoztunk már. Ezt elmagyarázhatnád.
Jobb híján, a nem túl meleg betonozott részen foglaltam helyet, igazából ezzel akartam jelezni felé, hogy ezúttal nem fog tudni meglógni előlem. Ha mégis megtenné, akkor meg fogom keresni és sípcsonton rúgom, amiért ennyire érzéketlen tud tenni és kétszer képes magamra hagyni. Főleg, hogy elméletileg ide is miattam jött.
- Jól áll a szőke – ezt már csak azért jegyeztem meg, mert én magam is úgy éreztem, hogy gonosz vagyok vele. És ahogy az arcára néztem, még intenzívebben éreztem mindent, amit korábban azt hittem, hogy eltemettem magamban.

Archie & Nina

- Nikolina! – amint meghallottam a nevem, vettem egy mély levegőt és kiléptem a többi lány és fiú mellől a sorból. Nem voltunk kadétok, de ettől függetlenül ugyanazt a képzést fogjuk kapni idővel, mint ők. Én a magam részéről gondolkoztam azon, hogy oda is be kellene állnom, de mivel a tengerészmérnöki szakhoz nem volt szükség ilyen lépéseket tenni, a szüleim lebeszéltek róla. Minden alkalommal azt mondták, hogy nem állok még készen arra, hogy egyedül beköltözzek egy internátusban, ahol majd lényegében katonai jellegű kiképzésen kell részt vennem. Teljesen lebeszélni nem tudtak róla, de mivel nagyon szeretem és tisztelem a szüleimet, hajlandó voltam éppen csak annyira elengedni a dolgot, hogy majd a későbbiek során költözöm be az egyetemi kollégiumba, és kezdem meg az akadémiai képzést. Nem értettek egyet azzal, hogy hajóra szálljak és mérnökként egy akkora felelősséget vegyek a nyakamba, mint felelni a jármű működéséért. Nem akarták, hogy olyan közlekedési eszközöket tervezzek a jövőben, amik akár mások halálát is okozhatják. Éppen azért, mert szerintük benne van a pakliban az, hogy egyszer hibázok majd és nem fogom tudni feldolgozni mindazt, ami ezek után történne. Én ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de rájuk hagytam a dolgot… Hiszen ők a családom az a dolguk, hogy féltsenek engem, hiszen ez a szeretetből fakad, ami még mindig összetart minket.
A tanárom segítségével kapaszkodtam fel a híd korlátjára, amin nehéz volt megtartanom az egyensúlyomat. Egyenesen előre néztem, láttam a new yorki felhőkarcolók tetejét is. Ha most annak a tetején állnék, akkor minden bizonnyal esélyem sem lenne túlélni azt, amire most készülök. Ez volt az a gyakorlat, ami rengeteg negatív érzelmet idézett fel bennem. Hiába tanultam meg úszni, hiába tudom azt, hogy a víz nem fog engem bántani, mégis folyamatosan ugyanarra a nyárra tértem vissza az emlékeimben.
A szemem sarkából érzékeltem, ahogyan lassan eltávolodnak a szaktársaim és a tanáraim is a híd szélétől, de határozottan rajtam tartották ennek ellenére is a szemüket. Én nem néztem le… Mert akkor minden bizonnyal megfutamodtam volna attól, hogy a fulladás élményét felidézem. Már nem az a lány voltam, aki régen, tehát ha valami megijesztett, akkor fallal mentem a falnak csak azért, hogy szembenézhessek vele… Viszont, ha valamitől rettegtem, akkor képes voltam elrejtőzni és úgy viselkedni, mint egy kölyökkutya, akit kitettek az esőbe. Túlságosan esetlennek és bátortalannak hittem magam ahhoz, hogy le merjem küzdeni a gyűlöletemet, amit a férfiak iránt érzek, éppen ezért talán… Jobb lehetőségnek tűnt az, hogy olyan semmiségekkel verjem el az időt, mint megtanulni úszni és leugrani egy hídról olyan magasságból, ami még nem halálos, de elég ijesztő ennek ellenére is. Az egyik lábamat felemeltem és a levegőben egyensúlyoztam vele. Nem fog semmi rossz dolog történni, különben a tantervben nem lennének ilyen gyakorlatok is beépítve. Lent pár szaktársam, akik, már ugrottak, hősugárzók mellett ültek, pokrócokba burkolózva és onnan bíztattak arra, hogy ugorjak. Tehát újra visszavezettem a lábamat a korlátra és elrugaszkodtam…
Aztán földet értem, viszont nem a folyó oldalán, hanem valakinek konkrétan a mellkasát sikerült megfejelnem. Az illető, aki magához szorította a testemet, pár lépést hátrált, de mivel alig voltam több negyvennyolc kilónál, nem tántorodott hátra. A hatalmas tenyere a tarkómra simult, én pedig értetlen pillantásokkal próbáltam elhúzódni ahhoz, hogy láthassam az arcát… Aminek a látványa jobban felkavart, mint amikor nem akart meghallgatni.
Utáltam sírni az emberek előtt, már egészen kicsi korom óta. Viszont most mégis könnyek gyűltek a szemembe és először csak erőtlenül kezdtem el püfölni a mellkasát, hogy távolabb kerülhessek tőle, de aztán az ütéseim egyre nagyobbak lettek. Végül a derekamat szorongató karjait fejtettem le magamról és hátráltam legalább három lépést.
- Nikolina, jövő héten újra megpróbálhatja – a tanárnál tartott pokróc úgy került a vállamra, hogy szinte észre sem vettem azt – Magukra hagyjuk Önöket, rendben?
Ahogy oldalra pillantottam, sok mindent szerettem volna mondani a férfinak. Tiltakozni akartam, foggal körömmel ragaszkodni az ugráshoz, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ezért csak bólintottam neki, és amikor távolabb mentek, még egy lépést hátráltam, mert nem akartam Archie közelében lenni.
- Mit keresel itt? – a hangom színtelen és száraz volt, de összeszedtem magam és a szemébe néztem. Az arca lényegében semmit sem változott, szimplán a haját viselte most szőkén. Ugyanakkor talán valamit csak számíthat neki az életem, ha tényleg azt hitte, hogy én most az öngyilkossági kísérletemet kívánom elfogadni, emiatt pedig nem akartam úgy magára hagyni őt, ahogyan annak idején megtette velem ugyanezt.