Reality is wrong.

Talán ő állt a legközelebb ahhoz a Baldassare gyerekek közül, hogy valaha is könyvtárszobát hozzon létre. Kevesen tudták róla azt, hogy gyűjtötte a különlegességeket, elsősorban a középkori, újkori olasz és latin irodalom első példányos kiadásait kedvelte, amikért képes volt aukciókon is részt venni. Hosszas hónapokon át tartó kutakodás és mélyen a zsebbe nyúlás volt ennek eredménye, de minden egyes centet megértek ezen művek. Nem kérkedett velük, csak a saját gyűjteményének sorát növelte ezekkel, a legértékesebbeket pedig szinte önmaga előtt is elzárva tartotta a prezerváció miatt. Ahogyan Antonio, Domenico és Isabella is más és más személyiséggel, jellemmel rendelkezett, úgy Dom bátyjának gyerekei is ezernyi arcukat voltak képesek megmutatni a családnak. Natalia volt a legidősebb közülük, a maga majdnem tizenegy évével már a serdülőkor felé robogott gőzerővel, ami azt eredményezte, hogy az apja és Nico nagybácsi megegyeztek abban, hogy ha valaha is fiút találnak a közelében, akkor őt bizony kasztrálni fogják, aztán pedig a Földközi-tengerbe bedobják a kölyök testét, hogy hagyjanak valamit a halaknak is. Olaszok révén a család szent volt számukra, a saját maguk életét is boldogan, keservesen, a tisztesség jegyében is feláldozták volna a szeretteikért, ha szükségesnek vélték azt. Enzo, a második volt a sorban, aki megörökölte a nagybátyja pozícióját a középső gyerekként az örökös Svájcot kellett, hogy eljátssza. Pártatlannak és nagyon férfinek kellett lennie és a majdnem nyolc évese borzasztó komolyságával csakugyan a lányok közé volt képes állni, főleg, ha a húga huncutságokon törte a fejét. Ravenna volt a család legkisebbje, mindenki szeme fénye, akit elkényeztettek, tenyerükön hordoztak és már azzal, hogy megszületett, mindenkit levett a lábáról, ezzel az egyetlen ténnyel. Az, hogy Perla, a gyerekek anyja csupán tizenkét órát vajúdott ezzel a minden lében kanál kislánnyal, már a múlté lett, azzal senki nem foglalkozott - már.
Domenico talán pont a kicsik miatt hagyott magának időt arra, hogy gondosan megtervezze az összes születésnapi, karácsonyi, húsvéti ajándékot, ahogy a keresztelőkre, elsőáldozásokra is mindannyiszor ajándékokkal érkezett. Szüksége is volt ezekre a pillanatokra, ha nem akart egy a munkában megfáradt és megvénült férfivá válni, aki csak arra várt, hogy mikor fog természetes úton meghalni, avagy mikor fogják eltenni őt láb alól, mert benne volt ez utóbbi is a pakliban, amivel ugyan nem foglalkozott túlságosan sokat, mert mindig is az életet pártolta, a nevetést, a beszélgetést, a gondolatokat. A felszín csak egy megjátszott kéreg volt mások burkán, s pont emiatt ő csak addig adta meg a tiszteletet, ameddig azt el nem játszották és erre a sorsra jutott a bizalom is.
Most pedig? A HarperCollins Publisher épülete előtt állt, pontosabban a szemközti utca sarkáról figyelte az égig emelkedő üvegezett falakat, miközben hagyta, hogy a szűrőig égett, alig slukkolt cigaretta parázsa már égesse szinte az ujjait. Hagyta, hogy a dohány elégjen, hagyta azt is, hogy a füst lassan kigyózva kússzon az égig, miközben minden egyes telefonbeszélgetésre és üzenetváltásra visszaemlékezett. Remélte, hogy ez is csak egy sima üzleti megbeszélés lesz tulajdonképpen, nem pedig egy hullámvasút, aminek a kanyarjai az idegességet hozzák magukkal. Egy valami miatt legalább nem akart idegbeteg lenni végre.
Három perccel és kettő zebrával később már a recepciós pult elé járulva sorban koppantak az ujjbegyei a pulton, ameddig a telefonhívás végiggurgulázott a férfi és a fentebbi emeleten dolgozó nő közt.
- Mit is mondott...? - törte meg a hívást egy keresztkérdéssel Velociraptor. Mert hogy a fogszabályozás nélküli fogsor a teli vigyornál elég látványosra sikeredett. Köszi, gének.
- Mrs. Lemmonnal beszéltem le egy találkozást. Üzleti megbeszélésem volna vele, egy megbízás, hogy pontos legyek - tenyereit támasztotta a grafitszürke pultnak, hogy aztán végül kigombolja a szövetkabátjának gombjait, letekerje a nyakáról a sálat, amit aztán az ujjai közé fűzött. Még három tiszteletkört kellett végigzongorázniuk, de kivételesen nem sietett, és tulajdonképpen azon a véleményen volt, hogy az embernek arra van ideje, amire szán, és amihez csinál. Az sosem lehet kifogás, hogy valamire nem jutott idő. Fél perccel azután, hogy a telefon a helyére került, Domenico beszállt a liftbe, hogy Lemon Lemmonnal szembenézzen. Nem akarta azt hinni és gondolni, hogy a nő hűen tükrözze a sárga növényt, sőt, ellenkezőleg, a lehető legtávolabb állt a nő a citromba harapott elvtől a tapasztalatai alapján. Amint a fémajtók szétnyíltak a megfelelő emeleten az épületben, az előzőlegesen kapott instrukciók után nem eltévesztve az irányokat a nő irodája előtt vert tanyát. Tényleg, mert hívatlanul - mint egy jó vámpír - nem akart berontani a nőhöz. Az ajtón határozottan, de nem erélyesen kopogott, várva a választ, addig is körbenézett. A felé irányuló pillantások, a munkájukat csak miatta megszakító munkatársak fejmozdulatára felsóhajtott. Legyen, a maga százkilencvenegy centije tényleg feltűnő volt.. Ha ajtót nyitottak neki, és ráadásul ha az illusztrátor volt az, akkor visszafordulva félmosollyal biccentett.
- Mrs. Lemmon, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem - nem mustrálta végig a férjezett nőt, ahogy a legtöbb tuskó szokta. Most egyébként is azért voltak jelen, hogy megbeszéljék a gyerekek ajándékainak részleteit, nem pedig azért, hogy bárki is felszedjen bárkit.. így megmaradt félhivatalos státuszban, ha kézfogásra esett a választás, megrázta a nő kezét, bemutatkozva közben. - Köszönöm, hogy ilyen hamar tudott időt szakítani rám, és csak remélni tudom, hogy miattam nem teszi félre a határidős dolgait - tette hozzá az udvariasságnak élve. Tudta, hogy mennyi szervezéssel járt olykor egy-egy találkozó létrehozása is, hogy más és más programot kellett csúsztatni, odébb raknia neki is, ha valami fontosabb volt más dolgoknál. - Hogy van ma? - még egy angol szokásnak megfelelő érdeklődési kör, de ha már itt tartunk, ez érdekelte. Ez is. Inkább gyerekkönyvek illusztrálását szerette volna, nem pedig egy hullazsákot cipelő kisvakond történetét, amit ugye meghatározott azért a nő hangulata és a megrendelő kívánsága is... Dom viszont nem akarta bevezetni a saját világába a lurkókat. Nem csak most, soha, mert a gyereklét minden jóságát kívánta megadni a bátyja gyerekeinek.

Reality is wrong.

Calabria vidékei nem messze estek attól a mételyező területtől, ahol a leghírhedtebb olasz régiót ismerték, bűnszervezeti formával párosítva azt a páratlan kis szigetet ott, a csizma orrának csúcsánál. A Cosa Nostra-béli tagok munkássága sokkalta nagyobb figyelmet kapott, mint az a szervezet, amelynek nem csak Dom, de az édesapja, Pietro is tagja volt. Domeniconak nem egy és nem két álmatlan éjszakát okozott a múlt, mindaz, aminek részesévé vált, amelybe az apja bevezette még évekkel korábban. Látta a szenvedést, a fájdalmat és egy idő után ő lett apjának hasonmása, egy olyan lenyomata, amelyről a köz előtt sosem beszélt, amelyet nem akart beszivárogtatni az életének minden résébe, minden pillanatába. Kellett neki, szüksége volt olyan ártatlan, olyan tiszta életre, ahol ő maga lehetett az üzlet nélkül, ahol a család nem a bűnösséget vonta magával, hanem a szeretet, a törődést, az egységet és azt a miliőt, amelyre tulajdonképpen azóta vágyott ő is, amióta Antonionak megszületett a legidősebb gyereke. Most is, ahogy a legtöbbször azt nézte, hogy a porontyoknak mivel tud kedveskedni, mivel lehet ő az unokaöcccse- és húgai hőse, és ezt a lehetőséget nem akarta elszalasztani.
Nem állt tőle az asztal mögötti munka robot, de a folyamatos cenzúra, a folyamatos koncentrálás nem az ő asztala volt.. Neki kellettek behatások, izgalmak, változatosság, megoldandó problémák - amiknek általában nem idegösszeomlást kellett volna eredményezniük.
Lemon Lemmon ajtaján a névtábla szerény volt és visszafogott. Olyan, ami tükrözhette volna a személyiségét is, habár mindez a kiadó érdeme volt, az ő arculatok, a nőnek pedig itt volt a munkahelye, ide kötötte őt a hivatása, nem volt tán beleszólási joga egy sor döntésbe. Dom elgondolkodott azon, hogy mi vezérelhette a nőt a mostani hivatásához: gyermektelenség? Nagy család, vagy ebben látta a kiutat és egyfajta menekülést? Hiszen egy olyan világot teremtett meg Lemon, aminek sokszor a valósághoz semmi köze nem volt: mese, egy utópia.. Az ajtó kinyílt, a keresett személy pedig túlságosan is vidám volt és kellemes látvány ahhoz, hogy Domenico meggondolja magát. Az invitálásnak engedve belépett a nő szentélyébe, miközben érdeklődve hallgatta a zöngéjét, és mielőtt még visszafoghatta volna, a nevetése törte meg az éppen beálló csendjét.
- Azt gondolom, hogy az emberek többsége igyekszik nehezen feledhetővé válni - magyarázatot ugyan adott, de nem a teljes igazságot. A pénz beszélt mindig is, és egy kiadónak rengeteg munkatárs száját kellett megtömnie étellel, a családjaikról már nem is beszélve. A pillantásával követte a nő előzékenységét, és mielőtt lepakolta volna a hátsó felét a kanapéra, annak karfájára terítette a szövetkabátját, majd arra ráfektette a sálját is. Nem érdekelték holmi gyűrődések és az otthonában Baldassare szerette azt a fajta rendet, amiben egy cseppnyi káosz is uralkodott. Mások előtt viszont? Elvárta a rendet és a tisztaságot, és azt ő maga is biztosítani igyekezett. Ahogy helyet foglalt a kényelmes párnákon, a kérdésére kapott válaszon tűnődött el egy pillanatig, de mégsem forszírozta azt. Nem volt ő olyan, aki mindenki életében vájkált volna, ezért egy kurta biccentéssel engedte továbbgördülni a kettejük közti beszélgetés témáját.
- Egy kávét elfogadok, köszönöm, Mrs. Lemmon, cukor nélkül - engedett a csábításnak, ma már a harmadikat elfogyasztva hamarosan. Az éberségére szüksége volt, hiszen a munkájában sem szeretett dekoncentrálttá válni. - Viszont szeretném, ha nem csak azt nézné végig, hogy én hogy szürcsölöm azt, kérem, igyon Ön is valamit - tette hozzá, megengedve a nőnek, hogy ne fogja vissza magát, ne érezze kényelmetlenül magát Baldassare társaságában. Az a tény, hogy a kávé mellé a süteményekkel telepakolt tálca is a látóterébe került, megmosolyogtatta - ismét. Azon pedig, hogy a nő elcsábult az édességek láttán, már szélesebbé és bohókássá vált a már-már vigyornak is beillő mosolya. Mégsem szólt érte, a nők nála mindenképpen édesszájúbbak voltak.
- Látom, nem szereti az időt húzni, és a felesleges körök sem érdeklik.. feltételezés persze - biccentéssel köszönte meg azt, ha a kávéja is előtte landolt, és csak azután mozdult meg, ha Lemon is helyet foglalt nem messze tőle ott, ahol a nőnek éppen kedve volt. - A rövidebb verzió az, hogy szeretném a bátyám gyermekeit valamiféle illusztrációval meglepni, végtére is én vagyok az egyetlen nagybátyjuk, ők meg elvárják tőlem azt, hogy a legeslegjobb ajándékkal lepjem meg őket. Már nagyjából augusztus óta készülnek erre a lurkók és minden telefonbeszélgetéskor megemlítik, hogy várnak haza az ünnepekre. Lemon - itt hosszan a nő szemeibe nézett. - Ha engedi, hogy így szólítsam, Mrs. Lemmon, persze - számos könyv fordult már meg a kezemben és az Ön referenciái igen kecsegtetőek, a feletteseivel való beszélgetésre pedig egyértelműen az Ön nevét adták meg, amikor felvázoltam az elképzeléseimet. Mondhat nemet is akár természetesen. Mondja?! Melyik munkájára a legbüszkébb? - kortyolt egyet a gőzölgő kávéból. - Mesélne róla?