Azt hiszem manapság kevés diáktól hallani, hogy szeret iskolába menni. Na, én ezen kevesek közé tartozom. Tényleg nagyon bírom az egyetemet, mivel nem is olyan nehéz, meg amúgy is azt tanulok, amit szeretnék. A mai napig imádom a brattyóm miatta. Apropó… tudjátok, hogy ma miért örülök annak, hogy mégis szombat van? IT’S BRO TIME! Bezony, hetente minimum egyszer ellátogatok a mostohatesómhoz, de inkább többször. Pláne, hogy most lett egy hihetetlen cuki baba kutyusa! Bár a mai napig nem értem, hogyan lehet, hogy egy cicáért ment, aztán kilyukadt egy tutusz mellett. Emlékszem, mikor mondta, hogy elmegy a macskamenhelyre, aztán pár órával később küldött egy képet, az új háziállatjáról én meg csak… Nos annyit válaszoltam neki, hogy ez nem éppen macska. Na persze nem baj, a kutyusok is halál édik. Nem mintha nekem számítana, mivel nem velem lakik, de amennyit néha Minnél dekkolok, lassan oda is költözhetnék. Ha anyuék nem akarnák annyira, hogy maradjak, már tutira mentem volna. De a bátyámat sem szerettem volna azzal terhelni, hogy kap a nyakába még egy öcsit is, akit el kell látnia. Örülök, hogy egyáltalán talpra állt. A papa elég gonosz volt, hogy csak 3 évet adott neki. Mintha ennyi idő alatt egy teljes karriert fel lehetne építeni. Min mégis megcsinálta, szóval le a kalappal. Ha már kalap… hol a sapim? Muszáj megtalálnom a fehér horgász sápim, mert anélkül nem teljes az öltözetem. Egy fehér farmert, lila csukjást, alá egy fekete pólót, meg a sapimat akartam felvenni. Bevallom ez részben azért is, mert… nos mondjuk ki butus voltam és megint befestettem a hajamat feketére. Szerencsére csak színező, így pár hét alatt kijön de… nem még mindig nem áll annyira jól, mint a szőke. Na sebaj, ezt is kipróbáltam. Végső kétségbeesésmbe megkérdeztem anyut, aki persze egyből tudta hol van. Mindig mindent elpakol és nem találom meg… Mondjuk legalább rendet tart helyettem. Szóval igen, már húzom is a cipőmet és indulnék, mikor anya még mondja, hogy vigyem el azt a szatyrot az asztalról. Megint főzött neki?! Hiába próbáltam meggyőzni, hogy már így is viszem a laptopom, azért csak rám sózta. Nem baj, nem álltam ellen, inkább csak gyorsan átfutottam Minhez. Persze azért kint az utcán elidőzök egy darabig, hiába nem lakik messze. Annyira szeretek kint lenni. Többet kéne kijárnom szerintem. Azonban ma a tesómra van szánva a nap, szóval 10 perc alatt meg is érkezek és becsöngetek hozzá. Mikor ajtót nyit, rögtön elmosolyodok. – Hi Hyung! Meglepi! Örülsz? Remélem. Szóval hol a kutyi? – Egyből a tárgyra térek, közben persze végig megvan a mosoly az arcomon. Ha végre beenged, akkor csak ledobom a zacskónyi élelmet az asztalára és már huppanok is le a kanapéjára. – Amúgy anyu csinált neked kaját mondván, hogy nem ehetsz mindig rendelt kajákat. – Azzal pásztázni kezdem a környezetem, hogy lássam hol is van az a kis szőrmók.
Főzési képességeimhez mérten, benéztem a hűtőbe, megállapítottam, hogy szükségem lesz pár hozzávalóra a nagy vacsorához, amit az öcsémnek meg magamnak terveztem mára, így reggel elhajtottam egy nagyobb bevásárló központba. Mindent összeszedtem, ami szükséges lehet, majd indultam is fizetni. Otthon a pultra pakoltam a szatyrokat, majd szépen elkezdtem mindent kipakolni a konyhapultra. Mikor végeztem, a pult tele volt kólával, fantával, barackos teával, fagyival és mirelit pizzával. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, büszkén álltam, karbatett kézzel, vigyorral az arcomon és bólogattam, milyen jó munkát végeztem. Abban a pillanatban valami megbökte a lábamat. Lenéztem, és a kis új lakótársam lihegett épp a lábamnál. - Szia kiskrapek! - szólítottam meg. Valójában Yeontan Juniornak hívták, a híres BTS banda egyik házi kedvence után, mivel annyira hasonlítottak. De valahogy sosem sikerül végigmondani a nevét, így inkább csak kiskrapeknak vagy Taninak szoktam hívni. Mikor elhoztam a menhelyről, szóltak, hogy tud pár trükköt a kutya. Lehajoltam hozzá, és kinyújtottam a bal kezemet először a jobb tappancsa, majd a bal fel. Mindkét alkalommal pacsit adott. Ezek után kinyújtottam a karomat és függőlegesen felé fordítottam a tenyeremet. Mikor megpiszkálta az orrával, elkezdtem halkan nevetni. Természetesen ezután már kereste rajtam a jutalomfalatot, így elővettem a zsebemből azt, amit neki vettem. Rögtön rávetette magát, majd elfutott a nappali felé, ahol kialakítottam neki egy kis kuckószerűséget ülőpárnával meg minden jóval. A kajás-, és vizestálját a konyha részben tartottam. A konyha és a nappali jóformán egybe volt építve, csupán mikor a nappali kezdődött, akkor már padlószőnyeg váltotta fel a laminált parkettát. Ha bejöttél a bejárati ajtón, és végigmentél a folyosón és balra fordultál, pont a kettő közti sávnál kötöttél ki, de az ajtó vonalában még minden parkettával volt lerakva. A fürdőszoba, vendégszoba/dolgozószoba/épp minek használtam, és a hálószoba a konyhából nyíló ajtó mögött volt. Rengeteg fény jött be a nappali és a konyhába a hatalmas ablakokon. Modern bútorzata volt. Ekkor hallottam, hogy valaki csöngetett. Széles mosoly terült szét az arcomon, mivel tudtam, hogy a kisöcsém van itt. Szélesre tártam az ajtót. - Az a meglepi, hogy végre megtanultál egy szót, amit megpróbálok tanítani neked, vagy az, hogy csak egy órával korábban jöttél a megbeszéltnél? - kérdezem nevetve. - Egyébként jól vagyok, kösz, hogy kérded. A nappaliban láttam utoljára. - Ezzel Ced elhúz mellettem, majd hallom ahogy csattan valami a konyhaasztalon, és ahogy levágja magát a kanapémra. Én is visszamentem, miután bezártam az ajtómat. Csak a szememet forgatom, amikor azt mondja, hogy az anyukája csinált nekem kaját. Az anyukánk. Vagy valami hasonló. Nekem még mindig szoknom kell a helyzetet. - Nem tudom, mit kritizáltok, ma sem rendelt kaját eszünk. - Miközben ezt kimondom, próbálok a mirelit pizza elé állni. Végül is ez nem rendelt, be kell rakni a sütőbe. Látom, hogy keresi a kiskrapekot. Én is körbenézek, és meglátom, hogy a kanapé mögött bujkál. Két hátsó lábán ülve, felfelé néz, miközben csóválja azt a cuki farkincáját. - A kanapé mögött - mutatok Tanira.
Nem mondom, talán egy ici-picit előbb érkeztem. De kit zavar az? Most mondja nekem azt, hogy nem örül annak, hogy az öcsikéje egy órával többet tölthet vele. Amúgy is azért jöttem ilyen korán, mert nem bírtam már magammal. Ahhoz képest, hogy milyen sűrűn látjuk egymást, az elmúlt héten azt hiszem csak egyszer mentem be hozzá a suliba. Nekünk is sok házit adtak, meg hát ő is tanár, gondolom ő meg készül az óráira, mint a jó gyerek. Bevallom, amíg a brattyóm nem volt tanár, addig el se tudtam képzelni, hogy egy tanárnak mi dolga van otthon azon kívül, hogy kijavítja azt, amit mi beadtunk. De úgy fest sokkal nehezebb tanárnak lenni, mint hittem. De hogy miért vagyok mégis ennyire korán? Mert lássuk be, én azért nem vagyok az a személy, aki kikel az ágyból reggel hétkor és már fél óra elteltével ott pattog, hogy akkor kész. Alapból későn kelek, mivel olyan éjfél és hajnali kettő között megyek általában aludni. Túlságosan szeretek játszani és nehéz abbahagyni. Utána meg csoda egyébként, ha tízkor felkelek. Most ellenben tízkor elmentem az ágyikomba és láss csodát kilenckor már nála is vagyok. És ezért tényleg hétkor kellett kelnem. Szeretek az ágyban még lustizni, meg van azért egy óra, amíg eldöntöm mit akarok felvenni, plusz most még keresni kellett a sapim. -Na! Én sok szót beszélek, mint például, hogy annyeonghaseyo, vagy saranghi, vagy mint emlékszel oppa… - Sose felejtem el, mikor először akart megtanítani a különböző kifejezésekre, én meg a végére belekavarodtam, de annyira azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám, amiért emlékeztem, hogy egyik reggel oppa-nak hívtam. Elég viccesen nézett utána, majd mikor elmondta, hogy az nem a jó kifejezés olyan vörös lettem, mint egy paradicsom. Nem tudtam, hogy azt a pasijára mondta az ember eskü! Mindegy elég kínos volt, de most már egész viccesen hangzik, ha emlékeztetnek rá. – Megkérdeztem, csak fejben. Tesó telepátiaaaaa! – mondom mosolyogva, miközben elkezdek hadonászni a kezeimmel. Nem is válaszolva az utóbbira csak besiettem a nappaliba és keresni kezdem a kutyust. Majd odaáll az elé a sok a üdítő elé, mire csak hangosan felnevetek. – Ne is fáradj láttam, hogy megint valami előre elkészített izét vettél. – Közbe persze nagyon keresem a kutyust, már annyira látni szeretném. Mikor azt mondja, hogy a kanapé mögött van, egyből megfordulok és lehajolok hozzá. Először csak nyújtom a kezem, hogy megszaglászhasson, majd mikor úgy fest, nem támad meg is simogatom.- ÁÁÁÁÁÁÁ! HÁT NEM TE VAGY A VILÁG LEGARIBB KUTYIJA? – kezdek el sipítozni azon a magas hangomon, amit a legtöbb ember ki nem állhat, és ami miatt delfinnek hívnak. Nem éppen szép, hogy ezt a becenevet kaptam, hiába tudom, hogy igaz. -Oh Hyung! Amúgy meg akartam mutatni a képeket, amiket tegnap előtt csináltam. Megnézed? – Meg se várom a választ, csak előveszem a laptopom és gyorsan bekapcsolom, hogy meg is nézhesse azokat, amiket csináltam.
Olyan gyorsan iszkol el mellettem, hogy időm se volt kijavítani. Bírom a lelkesedését a koreai nyelv iránt, de a pontosság nem az erőssége. Bár az oppa-s sztorit említve majdnem felröhögtem. Gondolhatjátok, hogy néztem (pontosabban kávéval leöntve, mert kiköptem miközben próbáltam visszafojtani a nevetésemet), mikor először engem oppának hívott. Végül is idősebb is vagyok nála, pasiból is vagyok, rokoni kapcsolat se fűz egymáshoz, de azért maradjunk meg a hyung-nál. Azt valahogy jobban preferálom. Közben még odakiáltja nekem, hogy tesó telepátiával kérdezte meg, hogy hogy vagyok. - Akkor most isteni tesótelepiáddal kiolvashatod a fejemből az előbb elrontott szavak helyes megfelelőjét! - kiáltom utána, de nem vagyok biztos benne, hogy hallotta. Én mindenesetre fejemet rázva, magam előtt kuncogva indulok meg a nappali-konyha felé. Mikor közli, hogy anyu megint főzött nekem - amit nem bánok, mert ő legalább tudott főzni, és még hogy! -, igyekeztem eltüntetni a bizonyítékot, hogy mirelit kaját fogunk ma enni. Ha esetleg leszedegetném a feltétet... - Aish - mondom, mikor rám szólt, hogy látta már a sok junk kaját meg piát, amit a hátam mögé próbáltam rejteni. Na ez lesz a következő szó, amit meg fog tanulni, pedig egyszer sem tanítottam neki. Vagy lehet, hogy már meg is tanulta; amekkora az én szerencsém. Az anyukája legalább nem érti. Ellentétben apámmal, aki azért konyít a koreaihoz... Összerezzenek, mikor azon a delfin hangján kezd el sipítozni a kutyámhoz. A fülemre tapasztom a kezemet, majd megpróbálok átkiabálni a hangzavaron. - Öcsi! Az egy dolog, hogy engem már megáldottál ezzel a hanggal párszor, de a kutyám még szűz volt! Azzal a mozdulattal megfordult, és elkezdte felnyitni a laptopját. Odahuppanok mellé a kanapére, majd odafüttyentek Taninak, mire ő felugrik a kanapéra az ölembe. Elkezdem simogatni a jobb kezemmel, így az öcsémnek is lesz helye simogatni, ha szeretné, hiszen ő a bal oldalamon foglalt helyet. - Naná! Muti őket - mondom, majd összekócolom a haját. - Kedvelem ám, hogy ilyen multitehetséges öcsém van, mint te. Embereken túlívelő hangokkal, egyenes ági hiperaktivitással és fotóstehetséggel van megáldva. Nem is kívánhatnék jobb tesót. - Várom, hogy ellöki-e a kezemet, vagy hagyja, hogy piszkáljam a fejét. Közben várom, hogy megnyissa a legújabb alkotásait. Csak azt ne mondja, hogy megint egyedül mászkált olyan helyeken, ahol jobb hegyimentők nélkül nem sétálgatni. Mert akkor megfojtom. Itt helyben. Csak előtte Tanit elpakolom valahova, hogy ne legyen szemtanúja egy gyilkosságnak.
Nagyjából sejtettem, hogy rosszul mondtam a szavakat. Nem tehetek róla, nem vagyok koreai, maximum kínai, de azt se beszélem. Talán ha két szó megmaradt. Esetleg három, de az már nagyon extra számba megy nálam. Egyszóval koreaiul jobban beszélek, mint azon a nyelven, amin kéne. De nem baj, ha a brattyó tanít, akkor jobb, meg viccesebb, de nem vagyok nyelvzseni ezt neki is be kell látnia. Már amiatt a múltkori esett miatt is. Én tökéletesen beszélem az angolt, de néha nem kellenek amúgy sem szavak ahhoz, hogy megértsd a másikat. Néha elég hacsak… tudod, mire gondol. Pont mint most, hogy el akartam viccelni a kimaradt kérdést a telepátiával, de Min megint talált rajtam kiskaput. Nem értem, hogy csinálja mindig, nekem meg sose sikerül. – Ö…krrr…Hyung! Krr… Nem halla…krr…alagútban… krr… vagyok. – Közben gyorsan elsurranok és vissza se nézek. Nem kell nekem az, hogy most nekiálljon kijavítgatni. Persze ha elkezdni, akkor figyelmesen hallgatom, amúgy szeretek tőle tanulni, de most nem volt annyira sok kedvem hozzá. Tegnap teljesen leszívta az agyamat a marketing házi. Örülök, ha éppen csak át fogok menni. Megbukni nem szeretnék, de magántanárhoz sem akarok menni, hátha így a papa előbb rájön, hogy tehetségtelen vagyok én ehhez. -Aish? – nézek rá vissza. Sokszor hallottam már ezt a szót, de sose értettem, hogy mi ez. – Aish mint a manóba? Vagy aish, mint valami olyan csúnya szó, amit nem szeretnék kimondani? – kérdezem mosolyogva. Ki vagyok és kíváncsi, plusz annyira sokszor hallom, hogy most már muszáj tudnom. Ha annyira nem durva, akkor használhatnám is, mert nem értik. na persze nem szokásom hangosan szitkozódni, mert nem vagyok az a mérges alkat. Sőt, talán nem is voltam még ideges senkire. Leginkább csak magamra veszem a dolgokat ahelyett, hogy másra fognám. Mikor azt a hangot hallatom akkor egyből befogja a fülét. – Nos most már nem az. Jobb előbb, mint utóbb! – mondom nevetve. Amúgy sem vettem észre, hogy zavarná. Olyan kis pici és aranyos, hogy mindjárt haza is viszem. Annyira akarok egy háziállatot, de anyu nem engedi. Közbe előveszem a gépemet, hogy megmutassam neki a fotókat, amiket Brooklynban csináltam tegnap előtt. Igen, csak ezért képes voltam elmenni oda. Nem éppen a legjobb húzásom, de ott olyan jó képeket lehet csinálni. – Ah Hyung! Ne mondj ilyet, még a végén megint vörös leszek. Amúgy is Hyung inspirál a legjobban. Te elérted azt, amit szerettél volna és a papa is be fog venni a szakmába. Én meg csak álmodozok, hogy bekerüljek egy újsághoz fotósnak és… - Hirtelen elakadok. Nem mondhatom neki, hogy meleg vagyok és pasit akarok. – És találkozzak valakivel, akit szeretni fog. – Fejezem csak ennyire egyszerűen. Nem hazudtam, de közbe nem is mondta el, hogy sajnos valami nem klappol velem és a saját nememhez vonzódok. Buta Cedric buta! Máris felbukkan az első kép a képernyőmön, ami egy lepkét ábrázol. – Ezt egy lepkeházban csináltam. Annyira jól nézett ki! – Mikor kigyönyörködte magát, akkor következnek a városról csinált képek az esti fényben. – Ezek semmi extrák, csak tetszettek a fények.
Még kissé nyitva volt az ajtó, mikor előadta azt az alagutas jelenetet az öcsém, így biztos voltam benne, hogy az egész folyosó azt hallgatta, hogy én hogy visítozok a nevetéstől. Amikor két éve ez a srác nyitott nekem ajtót, sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen arc öcsit fogok a nyakamba kapni. Azt sem tudtam már elképzelni, hogy milyen lenne az élet nélküle. Sokan képesek felhúzni, de kevesen tudják úgy feltolni az agyamat, mint az öcsém. Na persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most megutáljuk egymást, vagy valami. Inkább úgy, mint amikor viccesen elkezdtek verekedni egy nálatok kisebb, törékenyebb és sokkal aranyosabb emberrel. Na igen, pontosan olyan érzés az öcsémmel veszekedni. És amikor kikiabáltuk magunkat, kinyitom a hűtőt, kiveszek egy kis szőlős italt, odanyomom a kezébe, leülök a kanapéra, ő odahuppan mellém, és elkezdjük betolni a löttyöt. Az nyer, aki előbb befejezi egy húzásra. A vesztes mosogat vacsora után. És ennyi, két perc múlva már nevetve videójátékozunk vagy beszélgetünk. No de ki tudna mérges lenni egy ilyen angyalra? Mármint most magamról beszéltem. - Aish? Milyen aish? Az mit jelent? Ki mondott ilyet? - kérdeztem, majd forgattam a szememet. Mielőtt újból kinyithatta volna a száját, rámutattam és nagyon komolyan beszéltem hozzá. - Ne tanuld meg. De ha véletlenül megtanultad, akkor tagadd le, hogy tőlem lenne. - Ugyan nem fogják felöklelni, ha ezt mondogatja az utcán, és véletlenül megértik, azért díjaznám, ha nem ezzel a tudással szaladgálna az utcán- Ez inkább aranyosan a manóbát jelent, de attól még nem kell minden rosszat eltanulnia. Csak csúnyán nézek rá, mikor a kutyám fülének fizikai bántalmazásáról, avagy a delfinhangjának Tani előtti kieresztéséről beszél. Értem én, hogy a kutya nem hal bele, de elég egy állat a nappaliban. Azt hiszem, ezt hangosan is elmotyogtam az orrom alatt. No segond, öcsi úgyis messze ül, nem fogja meghallani. Odaballagok, és leülök mellé a kanapéra. Végighallgatom a kis szerény mondanivalóját, mire elmosolyodok. Tudom, hogy őt sosem érdekelte a családi biznisz, apa azért is volt olyan nagyon boldog, mikor én viszont érdeklődésemet fejeztem ki iránta. - És? - unszoltam, mikor nem mondta tovább. - Ohó! Szóval itt van a kutya elásva. Ne aggódj öcsi, találunk neked egy rendes lányt. Vagy talán fiút? - kérdem, majd megbökdösöm az oldalát. Anno mindig ezzel szórakoztam. Szeretem ezzel piszkálni az embereket. Majd elkezdi mutogatni a képeti. Egyik szebb, mint a másik, én pedig csak tátott szájjal ámulok, hogy milyen tehetséges öcsém van. - Gondoltál már arra, hogy benevezz egy fotós versenyre? Kereshetnél némi zsebpénzt is. Ezek a képek eszméletlenül jók, öcsi! - mosolyodok el büszkén.
Nem, nem ilyen szoktam lenni. Én tényleg az a kategória vagyok, aki nagyon nehezen nyit és aki nagyon nehezen szólal meg, pusztán azért, mert félek az emberektől. A barátaimmal nagyon jóba vagyok és velük merek beszélgetni és velük merek egy kicsit csipkelődősebb is lenni, de messze nem annyira mint Minnel. Ő a legjobb bátyus, akit kaphattam és vele tényleg olyan lehetek, amilyen szeretnék is lenni. Nem mondom, sokszor kiakasztom, de nem megharagszik, hanem tök jól kezel és képes a szélsőséges érzelmi hullámaim ellenére is kordában tartani. Na ilyen párt szeretnék magam mellé majd a jövőben. Most is hallom, hogy mennyire nevet a poénomon és én is elkezdek röhögni. Tényleg nagyon jól elszórakozunk mi ketten. Mikor megkérdezem, hogy mi az, amit mondott ő pedig letagadja, akkor egyből visszaválaszolnék, de megállít. – Persze, mert tök sok koreai ismerősöm van. A papa úgyis rájönne, hogy tőled tudom, de nyugi lakat a számon. – Azzal úgy teszek, mintha lelakatolnám a számat és eldobnám a kulcsot. Ha megkér, hogy ne szóljak erről senkinek, akkor nem is fogok. Nem ez lenne az első dolog, amit nem mondhatok el. De tényleg annyiszor hallottam már tőle, hogy kíváncsi vagyok. Bár úgy érzem, hogy ez annyira egy rossz szó, hogy amúgy sem használnám. Mikor a hangommal jövök, akkor csúnyán néz rám. Válaszul pedig mosolyogva elkezdem húzogatni a vállamat. Előbb vagy utóbb túl kellett volna esnie rajta. Nem tehetek róla, hogy magas a hangom, még így pubertás után is. Mindig is magas volt, de még mindig az egy kicsit. Messze nem annyira, de én igazából szeretem. Olyan egyedi és aranyos. Nyilván el kell akadnom a mondat kellős közepén. Persze nem direkt csináltam, csak annyira jött volna, hogy a pasimat akarom megtalálni, de nem mondhatom. Hogy néznék ezek után a szemébe. És anyáékéba? Egy szegény lennék csak nekik. De végül csak sikerül befejeznem a mondatot, de amit utána reagál rá az megdöbbent. Tudná? De hogy? Majd mikor realizálom, hogy csak viccel egyből nevetést kezdek imitálni. – Haha! Fiú! Ez jó volt Hyung. – Ja… jó lenne, ha találnál nekem egyet Hyung… Nagyon jó. Mikor a versennyel jön csak elkezdem vakargatni a tarkómat. Igazából már gondolkodtam rajta, de… sose gondoltam volna, hogy olyan jók lennének ezek. Csak egyszerű tájképek. Bárki csinál akár még ennél szebbet is. Ez most még csak hobbi, de később a munkám lesz. – Gondolod, hogy elég jók egy versenyre? – nézek rá azokkal a csillogó és reménnyel telt szemeimmel. Ha valaki tényleg tud belém lelket önteni, akkor az ő. talán el kéne mennem, mert ha nem is nyerek, akkor is jobb lehetek és tudom hová fejlődhetek.
Egy pillanatra úgy néztem ki, mint egy kacsa, ahogy összeszorítottam a számat, mikor az öcsém rávilágított, hogy rajtam kívül nagyjából nulla ismerőse van, akitől megtanulhatta volna ezt a kifejezést. Nagyot sóhajtottam, majd a plafonra emeltem a tekintetemet. - Maradjunk annyiban, hogy nem ezért fog elvinni a maffia, de azért nem kell emlegetni, hogy beleviszlek a rosszba - mosolyogtam, miközben kedvesen felhúztam a szemöldökömet. - Apa szerint amúgy is viszlek a rossz irányba, szóval ez már nem oszt nem szoroz - vontam meg a vállam. Ez igaz volt. Hányszor történt már meg, hogy apa pánikolva felhívott, hogy hol van az öcsém. Az esetek 99%-ban nálam szokott ilyenkor dekkolni, szóval olyankor lenyugszik, majd megkér, hogy ha már az öcsém elfelejt arról szólni, hogy nálam tölti az élete nagy részét, akkor nekem legyen annyi eszem, hogy vagy rászólok, vagy felhívom valamelyik szülőt. Mintha az olyan könnyű lenne. Ha az öcsém itt van, általában a külvilág kevésbé tűnik érdekesnek. A másik, ami miatt apa ki szokott akadni, hogy gyorskajával tömöm szegényt. Nem mintha olyan sokat számítana, így is olyan gebe. Plusz megérdemel néha egy kis jó kaját. Tekintetbe véve, hogy képtelen vagyok akár csak egy pirítóst anélkül megcsinálni, hogy beindítsam a tűzjelzőt... jobb nekem a rendelt kaja. Egyébként nem tudom felfogni, hogy miért hívják gyorskajának. Ha gyors kaja lenne, akkor nem telne bele 1-2 órába, mire a korgó gyomrom megtelik. Mikor már a kanapén ültünk, és az öcsém elkezdett valamit mondani, hirtelen megakad. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ráuszítom Tanit, és halálra nyalogattatom, amíg el nem mondja az igazságot, de ekkor egy hatalmas mosoly kíséretében elvicceli a dolgot. Felhúzom a szemöldökömet. - Gyanús vagy te nekem - mondom, de aztán a laptopja felé fordulok, hogy megnézzem a képeit. Szeretném azt hinni, hogy érzem, mikor próbál valamit eltitkolni az öcsém. Ez most egy pillanat volt. Őszintén szólva engem az se zavarna, ha nekrofíliában szenvedne. Na jó, az egy kicsit talán. A következő pillanatban felvillannak a képernyőjén a képek, mire én felajánlom neki, hogy nevezzen be valami versenybe. - Szerintem meg kéne próbálnod. Amúgy ezt most nem hivatalosan mondom, de hamarosan fotópályázat indul az egyetemen Az én otthonom címmel. Ha akarod, elkezdhetsz fotózni. Én meg ünnepélyesen esküszöm, hogy nem fogok beleszólni a zsűri munkájába, így biztosan tudod, hogy tényleg tehetséges vagy. - Megmasszírozom az öcsém vállát. Egy pár pillanatig úgy maradok, majd beszívom a számat. - Tulajdonképpen lenne egy kérdésem - kezdem óvatosan. - Van bárki, ismétlem, bárki, akivel szívesen összejönnél? - Játékosan mosolygok. Nem tudom, hogy csak zavarban van, hogy erről a témáról akarok vele beszélni, vagy rejteget valamit azzal a fake mosolyával. Na de hamarosan kiderül.
Mikor meglátom a kacsaszáját, rögtön nevetni kezdek. Imádom mikor ilyeneket csinál. Min annyira szórakoztató meg igazából sokaknak furcsa, de szerintem nagyon ki aranyos ilyenkor. Nem mondom, tényleg érdekes egy alkat, de pont ettől olyan figyelemre méltó is. – Nem hiszem, hogy sokkal nagyobb rosszba vinnél, mint amilyenbe keveredhetnék a barátaimmal. – mondom mosolyogva. A papa meg anyu pedig túlaggódják ezt az egészet. Mi olyan rossz abba, hogyha eszek egy kis rendelt kaját, vagy bolti kaját eszek. Az elmúlt 17 évben folyamatosan egészséges kaját ettem és csak azóta kerül be az étrendembe valami gyorskaja, ha a tesómmal vagyok. Ami igazából elég sokszor esik meg. Néha ha csak kimegyek sétálni is nála találom magamat. Elég hülye egy helyzet igaz? Ahelyett, hogy mondjuk a barátimmal tölteném az időm, inkább a tesómhoz jövök át. Tény és való, hogy szeretek a haverjaimmal lógni és elég sokat is vagyok velük, de a bátyus mindig is bátyus marad és ő az, aki a legjobban meg tud érteni engem. Éppen ezért nem is értem miért félek annyira elmondani neki, hogy meleg vagyok. Nehéz ezt megmagyarázni, mivel annyira kínos az egész és az egyetlen dolog, amit nem akarok az az, hogyha leégnék. Pláne előtte nem. Talán még nem ítélne el, hogyha ténylegesen kimondanám, hogy a saját nememhez vonzódok, de akkor is félek hogyan fog ezek után rám nézni. Nem lehet könnyű ezt elviselni. Pláne akkor, ha egy olyan gazdag családból jön valaki, mint milyenk még akkor is, ha csak nem rég óta vagyok a család tagja. De úgy fest annyiban hagyja, mert át is lépünk a fotós témára. Majd közli velem, hogy van suliban lehetőség részt venni egy versenyen. – Komolyan mondod? És milyen kéne? Csak a házról, vagy valami kissé művészibb? Szerinted az általam festett fal jól nézne ki, vagy fessem át másra? – teszem fel a milliónyi kérdésem. Tényleg szeretnék indulni és megnyerni. Vagyis legalább valami jó eredményt elérni. Elsőre nem hiszem, hogy csak úgy első lehetnék, pláne úgy, hogy Min nem segít. Amit nem bánok, sőt örülök neki. Ha egy ilyenen akár csak dobogós lehetnék, akkor az az önéletrajzomban tök jól nézne ki! A váll masszázs jól esik, de mikor abba hagyja, akkor érzem, hogy lehül a levegő. Mikor felteszi a kérdést, akkor elakad a szavam. Erre mit mondjak? – Úgy… konkrét személy… nincs. – nyögöm ki végül. Tényleg nincs így senki specifikusan. Van egy két srác, akik jól néznek ki, de semmi különös. Épp ez az, hogy nem érzem, hogy valakihez különösebben vonzódnék, csak azt tudom, hogy akkor régen mit éreztem.
Ha az ember ránéz Cedricre, az első dolog, ami eszébe jut az az, hogy milyen ártatlan és kis szende, szégyellős egy gyerek is ő. Ami az egyik oldalról igaz is; viszont amint feloldódik, máris megjelenik az igazi Cedric, aki sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Na én a kis szerény cicát is gyorsan megkedveltem, de amikor az öcsém igazán önmaga, akkor nagyon jól tudunk szórakozni. Azonban amikor közölte velem, hogy a barátaival nagyobb bajba tud keveredni, mint amibe akkor kerülne, mikor otthon az általam tanult káromkodást használja, akkor azért eltátom a számat. - Mégis miről beszélsz? - Csak hogy érezze a döbbenetemet, felháborodott arcot vágok. - Apa mindig hangoztatja, hogy te milyen kis angyal vagy. Az anyukádról nem is beszélve. Ha arról van szó, hogy mennyire jó gyerek vagy, aki soha egyetlen rossz dolgot nem csinált az utcán, akkor be nem áll a szája. Hát hol van az én szende kisöcsém? - Majd az egyik ujjamat az államhoz illesztettem, és teleszájjal rávigyorogtam. - Ó, megvan már! Bejöttem én a képbe, és a rossz felé tereltelek. Na, melegszik már? - nevettem el magam. Bíztam benne, hogy azt fogja mondani, hogy nem, de nem lennék meglepődve, ha gondolkodás nélkül rávágná, hogy igen. Sosem voltam az az ember, aki követi a szabályokat, és szeret másoknak megfelelni. Inkább megyek a saját fejem után, és majd utána gondolkozok el rajta, hogy ezt vajon helyesen tettem-e. Végül is nem válaszol a kimondatlan kérdésemre, de annyiban hagyom. Ha valamit el szeretne mondani, úgyse fogom tudni kihúzni belőle, hanem szépen meg kell várnom, amíg magától mondja el. Legalábbis nem akarom túlpörögni a dolgot, nehogy azt higgye, hogy rámászok, vagy ilyesmi. Helyette a fotópályázatról kezdünk el beszélgetni. Komolyan elgondolkozom azon, amit kérdezett. - Szerintem ne fesd át a faladat. Ha nagyon pingálni szeretnél, akkor kölcsönadom a nappali egyik falát, de a tiéd túlságosan tetszik ahhoz, hogy eltüntesd. - Majd az öklömet az állam alá teszem, és azon nyugtatom a fejem. - Valójában fogalmam sincs, hogy mi menne legjobban ehhez a pályázathoz. Ha jól tudom, két képpel lehet nevezni. Annyit megtehetek, hogy az egyiket beküldöd az elején, aztán a vége felé véletlen megsúgja neked egy őrangyal, hogy milyen fajta képek érkeztek be, hogy a tied tuti egyedi legyen. Megegyeztünk? - kérdeztem, majd a vállára tettem a kezemet. Azt mondtam, hogy nem szólok bele a zsűri munkájába, de azt egy szóval sem említettem, hogy időközben ne segítenék neki máshogyan. Plusz szerintem a fal festés tényleg jó ötlet, olyan nem sok embernek van. Körbenéztem, majd két hüvelyk-, és mutatóujjamat használva egy kamerát formáltam, azon keresztül néztem egy szemmel az egyik falat a nappaliban. - Amikor megy le a nap, furák a fények is. Esetleg azt is felhasználhatod. Tudom, hogy mit mondtam korábban, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá újból, hogy van-e valaki, aki tetszik neki. Kicsit kitérő választ ad, viszont látom, hogy kezd zavarba jönni, így elviccelem a dolgot. - Nincs konkrét személy? Óh! - nézek az ölemben fekvő kutyusra. - Korábban is szólhattál volna, hogy bejön neked a kutyusom. - Ezzel felemeltem a kis szőrmókot, és közel raktam az öcsém arcához, hogy megnyalhassa azt.
Mikor Min végigondja a monológját tátott szájjal nézek rá. De aztán el is nevetem magam. – Hyung, félreértetted. – De most még nem tudok neki egyből válaszolni, előbb szeretném, ha kicsit csillapodna a nevetésem. Minden alkalommal, ha itt vagyok, akkor a bátyám annyira meg tud nevettetni, hogy röhögőgörcs a vége belőle, ez most is sikerült neki. Persze akkor csak még jobban a delfinhangom, ami engem abszolúte nem zavar, de tudom, hogy sokakat idegesít az a magas hang. Nem tehetek róla, nincs mély hangom na! – Nem nevelsz te rosszra, meg semmi rosszat nem csináltam soha. Úgy értettem, hogyha veled bajba tudok keveredni, a bátyámmal, aki mindig vigyáz rám, akkor gondolj bele mennyi bajt hozhatnak rám a barátaim, akik nem figyelnek rám, és még sokszor tényleg rosszban sántikálnak. Nem szoktam belemenni olyanba, amit nem tartok helyesnek. – mondom, majd rögtön felpattanok a kanapéról és odarohanok hozzá, hogy átöleljem. – A szende öcsikéd pedig pont itt van. – Tudom, hogy már 20 éves vagyok és képes is vagyok a koromnak megfelelően viselkedni, de Min mellett hogyan legyen az ember felnőttes? Úgy értem azért sokszor kell, meg nem is az, hogy gyerekes lennék, inkább csak szeretek ölelkezni és kimutatni, hogy mennyire szeretem a másikat. Kicsi kori reflex, ha mondhatom így, ami még mindig megvan. Bár nem firtatja tovább a kit szeretek és kit nem témát, azért én még mindig gondolkodom rajta. Nem a világ vége ez ugye? El kéne mondani. Senki se tudja, és tényleg nem is akarom, hogy megtudják, hogy milyen elrontott egy srác vagyok. A fiúkhoz vonzódni… még ha mind a kettő nemhez, de nem, nekem ez nem jöhetett össze. Annyira… zavar. Mondjuk nem vagyunk egy tökéletes család, de a papa tökéletes megjelenéséhez nem áll jól, ha kiderül milyen vagyok. Szerencsére azonban tovább lendülünk a témában és máris a fotópályázatot tervezzük. Annyira felbuzdultam azon, amit mondott, hogy már most kezdenek ötletek kavarogni a fejemben, hogy mit és hogyan kéne fotózni. Mikor felajánlja, hogy fessem át a falát, ha nagyon szeretném, akkor lekezdem nézegetni, hogy milyen színek is állnának jól rajta. – Inkább sötétkékes fekete kombó legyen, vagy valami sárgásat szeretnél? – Amíg nincs színpaletta választva, addig nehezen gondolkodok magában a mintában. – Ah Hyung, az nem csalás? – kérdezek egyből vissza, mikor felajánlja, hogy megmondja, mások milyen képeket küldenek be. Szerintem maga a saját magam által festett falak jól néznek ki, ha azt olyan szögbe fotózom, akkor simán el tudok érni egy dobogós helyezést. Az elsőt nem mondanám, de bizakodó vagyok. – Furák? – nézek rá nagy szemekkel. – Úgy érted, hogy az árnyékok vetülése mondjuk, misztikusabba teszi? Amúgy nem nézne ki naplemente mellett, mikor kicsit félig sötét van, akkor valami égőkkel díszíteni, hogy azért egy halvány fény legyen? – Nagyon belelendültem az egészbe, plusz azt is végig mérem, hogy hol lehetne a legjobb helye ennek az egésznek. De aztán visszahuppanok mellé és állítok be későbbre egy ébresztőt, hogy megnézzem akkor a fényeket. Valószínűleg úgyis egész nap megint nála fogok dekkolni, így lesz időm. Min csak azért sem hagyja ezt a témát és már kezdek nagyon gondolkodni, hogy csak kimondom. Tuti észrevette, hogy zavarban vagyok, így megpróbálja elviccelni. A kutyus édes kis nyalogatására elmosolyodok és elkezdem simogatni. – Nem szeretem a lányokat. – mondom, de közben végig a kutyára nézek. Így olyan, mintha nem is a bátyámhoz beszélnék, hanem hozzá. – Emlékszel, hogy középsuliban… oh várj, te akkor még nem is voltál itt. Pár évvel később jöttél. De a lényeg, hogy középsuli első osztályában az első héten megszívattak minket a végzősök és kivittek engem, meg egy másik srácot a suli elé és… - Itt elakadok. nagyot kell nyelnem, hogy ne kezdjek itt helybe sírni. – Csókolóztunk. – Mikor végre ezt így elmondtam Minre néztem. – És nekem tetszett. Hyung… nem mondhatod el senkinek, anyuék erről semmit sem tudnak, sose mondtam el senkinek kérlek, te se tedd! – És most csak reménykedek, hogy nem fog megvetni, mert meleg vagyok. Az ő elvesztését viselném el a legkevésbé.
×Megjegyzés: Kicsit hosszú sorry ^^” ×Zene: Love Talk×
Azt hiszem elértem a célomat, ugyanis az öcsém úgy nevet, hogy megszólalni sem bír. Szerintem ezért is jövünk ki ennyire jól egymással; mivel mindketten szeretjük a jó vicceket. És én sajnos a komoly dolgokból is sokszor viccet csinálok. Akkor is, amikor nem kéne. De ez most nem ilyen eset volt. Amit mond, azt szendén mosolyogva hallgatom végig. Jól esik, hogy így gondolja a dolgokat. Kedvem lenne megölelgetni a kis öcsémet, de a kutyám megteszi ezt helyettem, így én csak szerénykedve illegek jobbra-balra. - Igyekszem vigyázni rád. Ha már egyszer megtaláltalak, nem akarlak elveszíteni. - Mikor ahhoz a részhez ér, ahol közli, hogy a szende öcsém pont ott van előttem, akkor odajön megölelni. Habozás nélkül én is megölelem, majd egy pillanatra a levegőbe emelem. Mire nem jó az edzőterem... - Hol? - kérdem, majd az öcsém mögé nézek. - Biztos elijesztetted. Nem sokkal később már a kanapén elemezzük a lehetséges eszközöket és kinézeteket, hogy mit is alkosson az öcsém, hogy jó eredményt érhessen el a fotópályázaton. Valójában az én ötletem volt a pályázat, de ezt a világért sem osztanám meg vele. Eltartott egy darabig, mire mindenkit meggyőztem arról, hogy milyen jó is lenne egy fotópályázat, de a végén csak belementek. Azon még dolgozom, hogy valami rendes fotós szakot, vagy minort indítsanak az egyetemen, de ami késik, nem múlik. - Tudod, hogy a kék kedvenc színem, de rád bízom, te vagy a szakember. - Valójában egyiket sem tudtam elképzelni, mivel az öcsém fejében léteztek a tervek. De biztos voltam benne, hogy az eredmény nagyszerű lesz. - Dehogy csalás. Csak segítek az én kisöcsémnek, ahogy tudok. De ha szeretnéd, akkor hagylak teljesen egyedül versenyezni - mondom egy nagy mosoly kíséretében. Megvan a joga hozzá, hogy segítséget kérjen tőlem, és ahhoz is joga van, hogy ne kérjen belőle. - Furcsa... mrmint úgy értettem, hogy már túl sötét van ahhoz, hogy lámpát gyújtsak, viszont ahogy besüt a nap utolsó sugara, akkor 1) kiégeti a szememet és 2) a lámpa fénye semmit sem ér a nappal szemben, szóval a vakuláson kívül nem sok mindent tudok kezdeni a helyzettel. - Az égősoros kérdésen elgondolkozok. - Szerintem ezt neked kell eldöntened. Esetleg valamikor itt maradhatnál addig, hogy lásd a csodás fényeimet, és akkor ki tudnád találni, mi állna neki a legjobban, kell-e égősor, és hogy egy szellem árnyék mennyire állna jól az egésznek. - Igazából csak vicceltem, de ahogy ismerem, a végén még ráharap a dologra. - Mármint itt nem magamra gondoltam - mielőtt nekiállna ezzel viccelni. Látom az öcsémen, hogy kicsit túlerőltettem a lányos témát. Már nyitnám a szám, hogy bocsánatot kérjek, mikor kimondja azokat a szavakat. Elsőre csak pislogni tudtam. Mármint, szoktam ezzel viccelni, de nem gondoltam volna, hogy pont az én kisöcsémnél fog ez a vicc betalálni. Elmeséli azt a történetet a középiskolából, én pedig nem tudom, hova kapjam a fejem. Nem azért, mert ennyire lesújtana, hogy az öcsém a fiúkat preferálja, hanem azért, mert még sose kellett egy ilyen helyzetet lereagálnom. Vannak ismerőseim, akik a saját nemükhöz vonzódnak, de ők általában akkor mondták el nekem is, amikor még legalább tíz másik ember volt a közelben. Most viszont csak én voltam itt. Mikor kétségbeesetten elkezd hadoválni arról, hogy nem mondhatom el senkinek, egyszerűen csak fogom és átölelem; olyan szorosan, hogy ne tudjon beszélni. - Nem fogom elmondani - mondom komolyan. Majd kicsit hátrébb húzódok, de továbbra is az öcsémet ölelgetem. Játékosan ránézek, majd elkezdem bökdösni a jobb vállát. - Ezt mégis hogy tudtad egész idáig eltitkolni előlem? - Leteszem a kiskrapekot a kanapéról a földre, aki rögtön elszalad a kis tálkája irányába vizet lefetyelni. - Kifejezetten bírom, hogy elmondtad a kutyámnak, de legközelebb nyugodtan mondhatod az én szemembe is. - Megfogom mindkét vállát. - Ugye nem gondoltad, hogy esetleg ezért most ki foglak hajítani a 15. emeletről és boszorkánysággal vádolva keresztet vetek rád, majd imádkozok a lelkedért? - Mosolyodtam el idegesen. Már megint sikerült egy hülye viccet csinálnom a komoly helyzetekből. Remélem ezért nem fog megölni a srác. De ha ez nem lett volna elég, még ez is kicsúszott: - Egyébként nem tudom, miért idegeskedtél. Ki ne örülne, ha még egy helyes pasival bővülne a család előbb-utóbb? - kacsintok rá.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Ez embereknél azt hiszem az a ritkábbik, hogy szeretik a mostohatestvérüket. Általában idegenként tekintenek rájuk, mert logikusan később jöttek és nincsenek beleszokva a családi helyzetbe. De nálunk nem ez a helyzet. Mikor először megláttam Mint nem utáltam, inkább egy picit féltem. Akkor most mi lesz? Ugyanolyan marad a család? Vajon ő kedvelni fog? Ki fogunk jönni? Ennek megfelelően nehezen nyitottam először, de mivel együtt éltünk és minden nap találkoztam vele és ő próbált velem beszélni, így hamar feloldódtam és rájöttem, hogy nem gonosz és nem is ijesztő, inkább csak dilis és furcsa. De a jó értelemben, amit szeretek persze. Ezért is tartom olyan igazi bátyusnak, nem pedig egy kapottnak. Bár 17 évig nem volt ott velem, de most már nem akarom, hogy eltűnjön az életemből. Azt nem tudom, hogy vészelném át. – Nem akarom, hogy Hyung elmenjen. Végre van egy bátyám! – Igaz, hogy korábban sose gondoltam rá, hogy valaha ennyire vágyni fogok rá. És csak azért, hogy még jobban érezze, szorosan átölelem, mire ő is így tesz, én pedig csak még jobban bújok hozzá. Aztán felkap, amit ugyan tudom, hogy szokott, de mindig megijedek, hogy nehéz vagyok. – Ah, Hyung! Itt vagyok, csak kérlek, tegyél le, még a végén megsérülsz. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy kövér disznó, de nem vagyok annyival kisebb és nem vagyok egy pehely súly sem. Annak ellenére, hogy edz sem. Szerencsére végre letesz én pedig pár perccel később már azon gondolkodok, hogy mit fessek a falára. Min nem annyira a grafiti kategória nekem, sokkal inkább valami rajzot tudnék hozzá elképzelni. Mikor közli velem, hogy rám bízza, egyből elkezdenek kattogni a kerekek. Talán egy esti kép szerű, akkor tudok használni kéket, esetleg a led lámpák lehetnének a festményben valami fények. Persze az egy csomó meló lesz, de egy hétvége alatt, ha egész nap ezt csinálom, meglehet. –Szerintem megpróbálom egyenlőre egyedül, talán majd kérek segítséget. – Nem szereteknél csalni azzal, hogy Min megmondja, hogy milyen képek készültek, mert én biztos vagyok benne, hogy egy ilyen különleges képpel meg tudnám nyerni. Csak egy szépen berendezett hely kell majd. –Akkor tényleg jó lenne egy kis égősor, mert az nem sok fény, de azért több, mint a semmi. – kezdek el hangosan gondolkodni. – Oké, akkor jövő héten jövök és eeeegész nap boldogítani foglak. – teszem hozzá nevetve. Csak mert tudom, hogy mennyire szeret. Amúgy is itt szoktam nála dekkolni, most az nem baj, ha jövő héten is eljövök. Csak el ne felejtsek szólni a papának, mert megint dühös lesz, hogy nem szóltam és egy szó nélkül eltűnők egy teljes napra. És az a baj, hogy ilyenkor még a telefonomat sem szoktam nézni. Aztán csak elmondom a tesómnak, hogy mi is az igazság, bár nagyon nem szerettem volna. Persze egyből kétségbeesek, hogy ne mondja el senkinek, mert akkor lehet megutálnak. Igen, én tényleg így gondolom, hogy csak azért, mert meleg vagyok az emberek nem fognak szeretni. De az öleleés jól esik, így tudom, hogy nem taszított el magától. – Én csak… én csak… - kezdek el habogni, mikor megkérdezi, hogy ugye nem gondoltam, hogy emiatt utáni fog. De nem tudok felelni neki, mert tényleg nagyon féltem, hogy mit fog szólni, egyszerűen szomorú leszek, hogy miért voltam olyan buta, hogy azt hittem, nem szeretne, és csak sírva fakadok. -Hyung! Úgy sajnálom, azt hittem haragudni fogsz. – De szerencsére a következő poénja már egy kicsit segít és gyorsan abbahagyom a könnyeim hullatását. – Úgy érted a papán kívül még egy helyes férfi? – kezdek el nevetni. Tudom, hogy magára gondolt, de nem tudtam kihagyni.
Fültől fülig érő vigyor terült szét az arcomon. Szorosan megölelem az öcsémet, és bízom benne, hogy azért nem fogom összetörni szegényt. Mikor megjelentem évekkel ezelőtt a New York-i lakásban, nem gondoltam volna, hogy a kis szőke srác, aki az ajtóban állt, egyszer majd a legjobb barátom és a világ legkedvesebb kisöccse lesz. Ugyan biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban mindketten rendesen meglepődtünk, most már egyikünk sem akarná elveszíteni a másikat. Ezért is öleltem magamhoz olyan gyorsan Cedricket, mikor azt mondta, hogy ha már egyszer lett egy bátyja, akkor nem akarja elveszíteni azt. - Ha rajtam múlik, örökké a nyakadon fogok lógni. Vagy te az enyémen. Amelyik reálisabban hangzik. Majd jót nevetek azon, hogy amiatt aggódik, hogy én fogok megsérülni. - A normális emberek ilyenkor azt mondják, hogy "félek a magasban", vagy "le fogsz ejteni", és nem a másik testi épségéért aggódnak. Hogy érdemelhetek én meg egy ilyen jószívű testvért? - mondtam, miközben azért leraktam. Nem olyan nehéz a srác, én pedig nála kétszer nehezebb súlyokkal szoktam edzeni. Mondjuk ezt lehet, hogy nem tudja. Rögtön látom, ahogy elkezdte elképzelni, hogyan is dekorálja ki a falamat. Kicsit beharapom a számat, mert ezt még le kéne boltolnom a főbérlővel, de biztos vagyok benne, hogy valahogy meg fogunk tudni egyezni. Elvégre Amerikában vagyunk, New Yorkban, nem mellesleg. Itt sokszor nem az észérvek, hanem a pénz beszél. Egyébként pedig majd eladom neki, hogy így sokkal jobban ki lehet adni a lakást a későbbiekben. Ami amúgy igaz is. - Nagyon fel fogja dobni ezt a lakást a festményed. Szóval engedd csak szabadjára a fantáziád. De ha kérhetem, a koponyákat és efféle depis hangulatú dolgokat mellőzük. Meg esetleg a rózsaszín egyszarvúkat is. - Bármit festhet, amit csak szeretne. De tény és való, hogy egy temetéssel a háttérben, vagy egy csillámfiúhoz illő fallal lehet, hogy kicsit furcsán érezném magamat. - Az égősor nem gond, beszerezzem neked? - Csak egy nap? Azt hittem, egy egész hétig itt fogsz lógni. Majd elmondom apunak, hogy a nagyobb jó érdekében itt fested a napjaidat, biztos boldog lesz. - Komolyan is mondom. Apu sokszor mondta, hogy szereti, hogy az egyik fia továbbviszi majd a céget, de nem tud betelni azzal, hogy a másik pedig ennyire szabadlelkű és tehetséges egy teljesen más irányban. Ezek után elmondta a nagy igazságot. Mivel engem tényleg nem zavar valakinek a szexuális beállítottsága, főleg nem az öcsémé, ezért próbálkozok minél inkább olyan módon reagálni rá, ami esetleg őt se bántja meg, és totálisan természetesnek hat tőlem. Na persze, ez nem sikerült, és csak zavarba hozom vele. Megpaskoltam a vállát, és rákacsintottam. - Csak viccelek. Ne aggódj, öcsi. - Még jobban felé fordultam, hogy lássa, nem vagyok mérges egyáltalán. - Semmi gond. megértem, hogy miért féltél. De igazán nem szükséges. Szerintem mi egy tök összetartó és elfogadó család vagyunk. El se tudtam volna képzelni, hogy így lereagálja a viccemet. Úgy érzem, már nem annyira feszült, ha lecsapott a magas labdára. - Persze, apa. De ha azt mered mondani, hogy apa helyesebb, mint én, akkor csúnyán összeütjük az orrunkat - mutogattam a mutatóujjammal. - Viccet félretéve. Szóljak, ha valami helyes tanítványom van? Ázsiai, vagy amerikai tetszene inkább? - zúdítottam rá a kérdésáradatot, miközben államat a két összeszorított öklömre helyezve pislogtam rá.
Kezdőlap
