Igaz, hogy már az első pillanattól kezdve nem sokat vártam ettől az egész randi történettől – más kérdés, hogy végül még nagyobb koppanás lett, mint vártam. Azt meg kell említenem, hogy én nem arra használom a randi applikációkat, mint más, normális ember, aki próbálná megtalálni élete párját, inkább ennek az ellenkezőjére törekedtem. Első körben ez így meglehet furcsán hangzik, de megvoltak rá a nyomós indokaim, leginkább drága édesanyám személyében. Tudni kell, hogy annakidején már az is eléggé megviselte, mikor Eric elszivárgott az életünkből egy szó nélkül – aki ezért tulajdonképpen megnyerhetné minden alkalommal az év fia és bátyja címet, hamarosan már huszadjára – épp ezért minden fennmaradó aggodalmát és félelmét rám zúdította, átkozottul nagy örömömre. Ebből következik az, hogy minden egyes évvel egyre aggodalmasabban várta a születésnapjaimat, elvégre véleménye szerint ebben a korban már minimum házasnak kellett volna lennem, a gyerekekről meg aztán már ne is beszéljünk. Egy ponton értettem őt, hiszen ő annyira vágyta az úgynevezett „nagy családot”, hogy nem véletlenül fogadott örökbe Ericet meg engem, de… mérhetetlenül boldog lettem volna ha megérti: az ő prioritásai nem minden esetben egyeznek az enyémekkel. Eléggé sokáig próbáltam erről őt meggyőzni különböző módszerekkel, de mindhiába, ha valahol értette is, hogy én nem vágyok arra a fehér kerítéses álomképre, ami számára annyira fontos volt, azért mégis reménykedett, hogy egy nap majd benő a fejem lágya. De… mint ahogy az alábbi példa mutatja, ez nem történt meg, így cselhez kellett folyamodnom.
Nos, itt tudunk visszakanyarodni az eredeti kiindulóponthoz: vagyis az érdekes randi app használati szokásaimhoz. Mint már ugye kiderült, egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy újult erővel rám találjon az a nyálas, rózsaszín ködös szerelem, pont emiatt voltam kénytelen olyan férfiakat keresni, akik közel sem ütik meg a mércémet, hogy aztán havi egy alkalommal valamelyikkel összefussak, majd egy alkalom után kukázzam az egészet. Sajnos ez egy szükségszerű dolog volt, mert így legalább volt miről beszélnem drága jó anyámmal a téma kapcsán és kifejthettem, hogy korosztályom férfiai közel sem olyan jó partik, mint amilyen apám volt annak idején. Tény, iszonyú sok időt elvett az életemből ez az egész „játék”, de még mindig kedvezőbb volt, mintha anya nekiállt volna kerítőnőt játszani… vagyis nekem ez volt a véleményem.
Viszont még velem is megesett, hogy a feltételezéseim félre mentek, pedig pályámból kifolyólag eléggé jó emberismerőnek hittem magam. Bizonyos alakok személyesen még kiállhatatlanabbak, mint az alatt a néhány üzenetváltás alatt, amíg hajlandó voltam rájuk pazarolni az időmet, akivel pedig összehozott aznap a rossz sors, arra tökéletesen illett az „utolsó tahó” megnevezés. Persze, már az elején szemet szúrt, hogy mennyire sokat áradozik a méregdrága autójáról, a nyaralásairól, meg az összes luxus dolgáról, amit amúgy csinált… pont ezért volt mérhetetlenül Olcsó János húzás ez után, hogy konkrétan elhívott egy Starbucksba, majd két mondat után megérdeklődte, hogy sokáig akarom-e folytatni a mézes-mázas beszélgetést, avagy elmennénk-e végre dugni. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a dologra, majd inkább véget vetettem a kedves kis találkozónknak. Jobb volt így mindkettőnknek, szerintem.
Viszont, valahogy le kellett vezetnem a feszültséget és nagyon-nagyon szükségem volt rá, hogy valakinek kiakadhassak. Épp ezért tűnt remek ötletnek, hogy miután megpakoltam a bevásárló kosaramat nem kis mennyiségű alkohollal, utána az első utam ne a saját lakásomba vezessen, hanem az én drága, egyetlen lelki szemetesládámhoz, Jonahhoz. Tény, sokkal jobban érdekelték volna a történeteim és a bánatom, ha én magam vagyok az alkohol, de ez részletkérdés. Amúgy is ezen esetekben csak egy kis társaságra volt szükségem, akivel utána egész jól el tudunk egymásnak panaszkodni az élet nagy dolgairól.
Tény, látogatásom előre be nem jelentett volt, de… Jonaht az esetek kilencven százalékában otthon találtam, más kérdés, ha nem mondtam ki a varázsszót, miszerint „van nálam pia”, akkor bizony nem nyitott ajtót. Vagy csak nagyon kínkeservesen, mikor már megunta, hogy sokadjára rúgok bele az ajtajába, ezzel zavarva őt, meg a szomszédságot.
Lehet még kényelmesebb lett volna az eset, ha nem a randiszerkómban szambázok fel az emeletre, az addigra már nem egészen tökéletes, de azért még egész jó sminkkel, fekete rövid ruhámban és sötét magassarkúmban, de… Jonahnál volt váltás. Marha felkészült voltam már, elvégre nem először futottunk így össze, sokkal célravezetőbb volt, ha már van ott egy játszós ruhám, semmint hogy hazamásszak érte. Nyugi, azért annyira nem költöztem be, mint egy barátnő, ennyire nem voltam kétségbeesett…
Mindenesetre amint csilingelve kinyílt a liftajtó én a tőlem telhető legmagabiztosabb léptekkel suhantam Jonah lakása felé, megrakodva némi sörrel, borral és a földöntúli rosszkedvem miatt még tequilát is szereztem! Köztudott tény, hogy némi vásárlás a nők nagy százalékát jobb kedvre deríti, de ha a beszerzett dolog még alkohol is, akkor az a gyönyör a köbön! Vagyis, nekem mindenképp, főleg egy ilyen nap után.
Épp ezért, mikor megérkeztem már rutinosan rátenyereltem az ajtócsengőre, majd szólongatni is kezdtem az ajtó túloldalán lévő drága barátomat.
- Jonaaaah, édes egy arany virágszálam, nyiss nekem ajtót most azonnal! – segítettem rá némi kopogással a dologra, elvégre ez a segg képes aludni ilyenkor, vagy azt hazudni, hogy aludt… így legalább van okom hangosnak lenni. - Képzeld, még a jelszót is tudom! Van zsákomban minden jó, bor, sör, tequila és… igen, most ennyi. Tehát nyisd ki! – tudtam már, hogy a legjobb esetben is még némi időbe beletelik, mire az ajtóhoz vánszorog, de azért reménykedtem, nem tart annyira sokáig. A lelki békém érdekében szükségem volt egy kis hisztire… és macska dögönyözésre.

the city’s cold and empty, no one’s around to judge me

A „segítek” és a „de most tényleg” egy mondatban történő alkalmazása után, nála, azért számítani lehetett arra, hogy ez nem fog megtörténni. Sem most, sem úgy egyébként. Mason meg sem lepődött, tényleg, felháborodni is évekkel ezelőtt elfelejtett már. A bátyja mestere volt a be nem tartott ígéreteknek, egyfelől azért, mert Jonathan fejéből az égvilágon minden kihullott, abban a pillanatban, hogy elmondták neki, másfelől meg… a bátyja egy fasz volt. Szentimentális közhely lenne állítani, hogy Mace jobban ismerte mindenkinél, - mert ó, dehogy ismerte–, de 36 év alatt ezt az egyet azért nagyon jól megtanulta, bár igazából ehhez 36 perc is bőven elég volt. A közhiedelemmel ellentétben, ők, mint ikerpár két oldala, nem egymás lelkének darabjai voltak, nem egyazon ember két fele, akik egy egészet alkottak. Nem volt az ebben igazából semmi ilyen ezoterikus baromság. Ők Jonathan voltak és Mason, két külön ember, akik történetesen hasonlítottak egymásra, de az arcvonásaik nagyfokú egyezését leszámítva, nem is volt bennük más közös. Mason rendszerezett volt, rutinszerű, megbízható és nyugodt, Jonah meg egy pöcs.
Ettől függetlenül azért átment a hülye lakásába, megszerelni a hülye lefolyót a hülye mosogatója alatt. Jonah tesós programot is ígért volna cserébe, pizzát, sört, focimeccset, kanapén heverést, az egész kezdőcsomagot, ha Mason hagyja neki, hogy végig mondja a mondatot. Végül inkább csak mindkettőjüket megkímélte a felesleges szájtépéstől.
Az érkezését követően, nem egész 19 percet töltöttek egymás társaságában. Ez nem panasz, Mason szerette a testvérét, de ennél többre igazából neki sem volt igénye; ez csak egyszem számszerű adata a kapcsolatuknak. Jonah beengedte, a napjáról kérdezte, a munkájáról, a hogylétéről, de nem igazán figyelt a válaszra. Ő igazából soha nem figyelt a válaszra. Ez az egy, egyébként, nem annak a hozadéka volt, hogy amúgy egy paraszt, - ami ettől független, persze, még igaz –, ő egyszerűen csak máshogy működött. Az anyjuk azt mondta rá: figyelmes. Mert emlékezni bezzeg emlékszik, arra, hogy ráncolod az orrod, hogy áll a hajad, mi van rajtad, melyik irányba vetül az árnyékod, mikor mondasz neki valamit. Épp csak arról nincs fogalma soha, hogy mit.
Valahol félidőnél járnak, mikor a bátyja úgy dönt, megpróbálja kimenteni magát. Okosan teszi, lassan adagolva a témát, hiába tudják mindketten – igazából már attól a perctől, hogy Mason átlépi a küszöböt –, hogy végül úgyis oda lyukadnak ki, ahol Mason egyedül hever majd a konyhakövön, és próbálja meg kiszedni a jégkrémpálcikákat a lefolyóból, mert Jonahnak halaszthatatlanul lényegtelen dolga akad, és mennie kellett. Ezt egyébként harmadjára játssza el. Nem az eltűnést, az nála amolyan hobbi, a rohadt fapálcikák lefolyóba gyömöszölését, ami, ezek szerint szintén. Legutóbb a lányára fogta, esküdött rá, hogy nincs köze a dologhoz, hogy a kölyök volt, de Mace tudta, hogy ennyi fagyit soha nem adna a lányának. Nem azért, mert jó apa, hanem mert még azelőtt megeszi, hogy a bárki egyáltalán a közelébe kerülhetne. Nem tett rá megjegyzést, csak elemeire szedte a kacskaringós csőelemeket, megint, és őszintén remélte, hogy bárki is fekszik a bejárati ajtó melletti csengőn, hamar megunja.
A dörömbölés és a testvére nevének emlegetése után lett egyértelmű, hogy ez nem fog megtörténni. Az is, hogyha neki kell elzavarnia Jonathan elfeledett randipartnerét, az előszobában várja meg a bátyját, és gyűri bele a szemetesbe, a nyomorult jégkrémpálcikák mellé. Amúgy is mindkettő oda való.
Morogva áll föl a konyhakőről, és pusztán véletlen, hogy az alkoholos italok leltárszerű listázását követően sikerül feltépni az ajtót. Tényleg. Éppen csak egy kicsit lepődik meg, mikor ismerős arc fogadja a túloldalon, annál inkább a homloka közepére szalad a szemöldöke a szokatlan öltözet láttán. Nem sokszor találkozott Heloise-zal, de azt azért tudta, hogy nem ez a begyakorolt hétköznapi viselete.
-Szia – még mielőtt bármi mást is mondana, félreáll az ajtóból, és beengedi a lakásba. Inkább berögződés ez, mint udvariasság, mert a nyílt terepen, fedetlen háttal ácsorgás az ő szótárában a potenciális támadási felületet jelentette, akkor is, ha ez New York és nem Afganisztán, és a legvalószínűbb veszélyforrás maximum egy dühös szomszéd panaszos szavai. – Ha megbeszéltétek a… - keresi a megfelelő szót a helyzetre, végül aztán annál marad, amit ismer – randit, akkor sajnálattal közlöm, hogy elfelejtette.
Becsukja Hell mögött az ajtót, és bár ég a tenyere, hogy ráfordítson minden zárat, nem teszi meg. Csak a hátát veti neki az ajtónak, karjait összefonva a mellkasa előtt, és próbálja barátságosabb kinézetbe rendezni az arcizmait. Nem Heloise jelenléte nehezíti meg a feladatot, inkább a tény, hogy ma a legjobb és legrosszabb eshetőség esetén is maximum Jonah társaságára számított, a bátyjára meg már évek óta nem nézett kedvesen. – Az édes egy arany virágszálad nincs itt, de ha megvárnád, hogy esetleg megtépkedd kicsit, amiért felültetett, azt szívesen megnézném, úgyhogy maradj nyugodtan, ha szeretnél.
Ha Hell úgy döntene, dühlevezetésként kiabálni kíván a testvérével, Mason kukoricát pattogtatna hozzá és az első sorból mozizná végig. Az lakás bosszúszomjas szétszedésében is pusztán azért állítaná meg, mert azt végül úgyis neki kéne megint összerakni, és mostanra már azért igazán unta, hogy állandóan Jonathan lakását szereli.

the promise of a better time

Biztosan létezik olyan ember, akit megtévesztene a nyíló ajtóban fogadó látvány, de hála a jó égnek ismertem már annyira az engem „köszöntő alakot”, hogy rájöjjek: bizony-bizony nem Jonathan futott hozzám csapot-papot otthagyva, mikor meghallotta a „varázsszót”. Ennek kapcsán amúgy is kénytelen voltam már megállapítani róla, hogy Jonathan olyan, mint egy rossz macska: rád se hederít addig, amíg nem a kedvenc alutasakos kajáját rázogatod előtte… nála pedig ez nem más, mint az alkohol megemlítése. Rendben, tarthatnék attól is, hogy titokban igazából ki nem állhat, vagy a kettőnk között köttetett egyezség vette el a kedvét tőlem, de végül is, volt az a pia, amiért hajlandó volt mégis csak kikukucskálni az ajtórésen… de jelen esetben ugye nem erről volt szó.
Igazából talán senki se vetné a szememre, ha megkeveredtem volna, elvégre ikrek kapcsán az ilyesmi nem egy váratlan esemény – kicsit ki is tört a frász először, mikor rájöttem, hogy két Jonathan van – de mivel munkámból adódóan tudattalanul is elemzem az embereket, így rövid ismeretség ide vagy oda, azért hamar rájöttem: Mason és az a félkegyelmű nem is különbözhetne jobban egymástól. Aki pedig talán kicsit meglepetten pislogott rá, az nem biztosan nem Jonah volt; ez utóbbi már mondhatni megszokta ennek a szerelésnek a látványát.
- Szép jó estét… – húztam össze kicsit a szemem, mert kezdtem kapizsgálni a kellemetlen tényt, miszerint lelki szemetesládám olajra lépett és meglehet teljesen potyára vásároltam be alkoholból. Na jó, talán annyira mégse, mert én magam még mindig megihattam. Ó nem, Jonah abban ne is reménykedjen, hogy itt hagyom neki! Valamit valamiért elven működünk, nem vagyok szeretetszolgálat.
Mindenesetre, ha már volt olyan kedves és beengedett, éltem a lehetőséggel, hogy befáradjak a lakásba, bár mikor meghallottam a folytatást, azért elnevettem magam.
- Valóban annyira kétségbeesettnek látszom a szemedben, hogy Jonahval randiznék? – vigyorodtam rá, majd mondhatni igen otthonosan megszabadultam a lábamon lévő cipőtől. - Biztos utálta az összes nőt a világon, aki kitalálta a magassarkút. Legalább törekedett volna arra, hogy hosszútávon kényelmes legyen, de nem… – horkantottam fel, majd célirányosan a kanapét vettem célba, hogy mérhetetlenül kényelmesen lehuppanjak rá. Mondhatnánk, hogy kissé túlzottan is magabiztosan mozogtam a helyen, de valljuk be: túl sok időt töltöttem itt, elvégre nem egyszer voltam már kénytelen hosszabb fejmosást tartani a lakás tulajdonosának, sőt, volt hogy éjszakákat is itt töltöttem, és nem, nem azért, amiért egy férfi és egy nő sok-sok esetben részesíti előnyben egymás társaságát.
- Áh, nem megtépni akartam, hanem lelki szemetesládának használni, de… lehet megérzett valamit – sóhajtottam fel, majd belepillantottam a szatyorba. - Igazából a randi tipp nem ment teljesen mellé, mert valóban, azon voltam ma, de nem Jonahval, hanem egy hatalmas görénnyel – húztam el a számat. - Komolyan nem értem, hogy az ekkora barmok minek randiznak egyáltalán, mert… hah, mindegy is – persze, szívesen nekiláttam volna az áriának, hogy pontosan micsoda remek helyzetet kellett átélnem aznap, de nem akartam Masont se untatni vele. Az egy dolog, hogy Jonah nem menekülhetett a sorsa elől, de Mason egy másik lapra tartozott.
- De ha nem bánod, akkor várok rá egy kicsit, hátha feltűnik még normális időben. Meg persze, ha nem zavarlak. Viszont… ezért cserébe fel tudok ajánlani némi alkoholt, ha nincs ellenedre – lehet vennem kellett volna némi rágcsát is, de nem számítottam rá, hogy ahelyett a lókötő helyett Masont találom a lakásban. Meg aztán azt se tudtam, hogy haza szándékozik-e kocsikázni, mert ha igen, akkor lehet az ivászatot is mellőzi, de hát… őszintén, nekem minimum egy sörre szükségem volt ez után a randi után.

the city’s cold and empty, no one’s around to judge me

Pokolig átkozza a cipőjét, amint magabiztos lendülettel átlibben a küszöbön. Első dolga lerúgni a lábáról, szanaszét heverve hagyni az előszobában, és kérdőre, felelősségre vonni a kitalálóját, mintha csak az illető kényszerítette volna a viselésére. Játékos csipkelődéssel kéri ki magának a feltételezést, hogy ő, pont ő szorulna rá a bátyja társaságára, közben rutinosan lépkedve kering a lakásban, végig a folyosón, egész a nappaliig, mintha csak itt lakna. Mintha a manhattani lakás legalább annyira az ő birodalma lenne, mint a tulajdonosáé. Mason nem értette a női kétségbeesést, a magassarkú cipők terhét, nem értett ő semmit, az égvilágon egyáltalán semmit a nőkkel kapcsolatban, de okolhatja-e bárki is érte, mikor lépten-nyomon csak ellentmondásba ütközik a szebbik nem kapcsán?
A kellemetlen, kínos, félresiklott randevúkat viszont neki sem kellett már bemutatni. A hirtelen-váratlan közös talajuk végül kicsikar belőle egy mosolyt is, azt az együttérző fajtát, míg Heloise a hatalmas görényről mesél. Tisztán, érthetőn ki lett jelentve, hogy nem Jonah az, a rövidke személyleírás alapján Mason mégsem lát különbséget. Szóvá nem teszi, persze, mert az ő ellenszenve a testvére irányába egészen más talajban gyökerezik, felesleges lenne keverni a tényeket. – Sajnálom, hogy nem sikerült jól az estéd – feleli helyette inkább, közben átveszi Heloisetól az italokat. A zacskózörgésre, mintha a pavlovi reflex húzná zsinóron, egyből megjelenik a fekete macska is. Csak úgy, a semmiből ölt alakot, és egyből dörgölőzni kezd, bújni, hízelegni. Nem hozzá, ó dehogy, Heloisehoz. Hiába az ő kezei közül jön a zörej, az állat tudomást sem vesz a létezéséről, ami így legalább kölcsönös. Olyannyira, hogyha most nem bukkan elő, Mason el is felejti, hogy létezik. – Megígérte, hogy segít szerelni, amit nyilvánvalóan megpróbál megúszni, úgyhogy a helyedben nem fűznék nagy reményeket ahhoz, hogy még ma felbukkan – feleli sóhajtva, közben a fekete macska útját figyeli, ahogy ide-oda tekeregve dorombol Hell lábánál. A nyakörve elején ingázó kis csengettyű minden mozdulat után csilingel, Masonnek szüksége van minden önuralmára, hogy ne tépje le az állat nyakáról, és vágja azzal a lendülettel a kukába. Mély levegőt vesz inkább, aztán újfent emlékezteti magát arra, hogy nem az állat hibája, ha a gazdája ostoba. Jonah esetében ezért kizárólagosan Jonah okolható, senki más. – Gyorsan összeszerelem a mosogatót, ezeket pedig… – megemeli a kezét, és óvatosan megrázza benne a zacskót. A macska még most se hederít rá. Nem tudja hibáztatni érte, Heloise egyértelműen hálásabb társaság. – addig beteszem a hűtőbe. Közben, ha gondolod, keress magadnak valami normális ruhát, nem hiszem, hogy Jonah bánná.
Már rég a hűtő felső polcára pakolja katonás sorrendbe az üvegeket, mikor rájön, milyen rosszul, milyen szörnyen nagyon rosszul hangzott az utolsó kijelentése. Nem, mintha Hell nem lett volna csinos a rövid fekete ruhájában, egyszerűen csak nem tűnt kényelmes választásnak a kanapén heveréshez. Kényelmes. Igazán használhatta volna ezt a szót is a normális helyett.
- Bazdmeg. – mormogja frusztráltan, ahogy – a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel – becsukja a hűtőajtót. A törékeny dolgok nyomban egymáshoz is koccannak a lendülettől, a halk csörömpölés pedig egyre csak tovább bosszantja. Miért kell Jonah lakásában mindennek ilyen éles, magas hangon szólnia?
Mély levegőt vesz, és háromig számol. Majd megint, majd megint, majd megint, egész addig, míg már biztos nem lesz benne, nem töri el a csavarkulcsot, mikor a kezébe veszi. Ahelyett viszont, hogy újfent eltűnne a mosogató alatt, inkább nekidől, és dobálni kezdi a szerszámot, fel, le, fel, le, hátha a monoton állandóság kisimítja az idegeit.
- Legalább eljutottatok a vacsoráig a barommal, vagy rendeljünk valamit a tequila mellé?  - ő maga is meglepődik, milyen egyenletes a hangja, milyen nyugodtan csengenek a szavai. Mintha nem az előbb készült volna épp idegbajt kapni a semmin.

the promise of a better time

Be kell valljam, aznapi látogatásom nem csak Jonahnak szólt, mármint nem csupán csak az ő jelenléte motivált a beköszönésre, hanem bolyhos kis lakótársa is. Imádtam Jenkinst és a lelkesedés kölcsönös volt, bár feltételeztem, mindketten azért tudunk ennyire örülni egymásnak, mert találkozásaink időszakosak. Egyáltalán nem véletlen, hogy nem tartottam háziállatot: az a szerencsétlen biztosan eltévedt volna a sok, felhalmozott könyv között, amit rendetlenül széthagytam, sőt, voltak napok, mikor haza se mentem, akkor pedig lett volna hiszti és miákolás. Épp ezért Jenkins és az én kapcsolatom mondhatni tökéletes volt – szinte kiábrándító, hogy ilyesmire egy férfival se voltam képes. Pont ezért történhetett meg, hogy tekintetem szinte felcsillant, mikor megpillantottam, a felém loholó kisállatot. Persze, nem adtam be a derekam rögtön, még elbízta volna magát, meg aztán Masonnal szemben se lett volna korrekt, ha hirtelen megszakítva beszélgetésünk fonalát inkább a macska dögönyözését helyezem figyelmem középpontjába.
- Ó, köszönöm! – értettem itt arra, hogy átvette a kis italos csomagot, nem pedig a sajnálkozására. Persze, az is becsülendő, hogy úgymond próbál együtt érezni velem, de elég fura lenne, ha már az ilyesmit is meg kellene köszönni… azt hiszem. De ebbe még én magam is belegabalyodom, pszichológiai szaktudás ide vagy oda.
- Pff, ez átkozottul rá vallana. Mibe, hogyha most megpróbálnánk felhívni telefonon, akkor neked nem venné fel, de nekem igen… bár ki tudja, rólam sejti, hogy miért keresem, ami miatt lehet én is csak hiú reményeket keltek magamban – sóhajtottam fel. Addigra már birtokomba vettem a kanapét, Jenkins pedig máris az ölembe mászott. - Nem szereted, ha nem vesznek rólad tudomást, mi? Magadnak akarsz minden figyelmet, te… – vakargattam meg őmacskasága fejét, majd bólintottam Mason szavaira. - Ahh, a hűtés jó ötlet, mert hiába halásztam ki őket onnan, lehet még rájuk férne még egy kicsi – ha jóhiszemű akarok lenni, akkor mondhatnám azt, hogy megérkezésem előtt töltötték fel a hűtőt, de ha nagyon is realista, akkor belátom: az ott lévő gép nagyon nem tett eleget a feladatainak.
Majd mikor meghallom a szavai folytatását, önkéntelenül is elnevetem magam. Valahol sejtettem, hogy nem úgy értette, vagy legalábbis mertem remélni, mert aznap érte már néhány ütés az önbecsülésemet, kifejezetten fájt volna még egy benyelése. Ebből adódóan még akár az is kellemetlenül érinthetett volna, hogy inkább látna a testvére ruháiban, semmint a randira választott összeállításban, de próbáltam minden ilyennemű gondolatot elhessegetni. Mason biztosan nem az önbecsülésemet akarta megtépázni.
- Áhh, szívesebben töltöd az időd olyan hölgyek társaságában, akik a testvéred ruháiban flangálnak? Érdekes, igazán érdekes… – minden belátásom ellenére azért nem tudtam megállni a fricskát, majd azért persze próbáltam javítani a megnyilvánulásomon. - Áhh, nyugi, sejtem, hogy nem így gondoltad… lehet még élek is felajánlással – ott volt a nyelvem hegyén, hogy „még a végén kiderül, hogy kényelmetlenül érzed magad egy randira öltözött hölgy társaságában”, de aznap este nem azért voltam ott, hogy kielemezzem Masont, hanem azért, hogy igyak és jól érezzem magam. Ha pedig burkoltan nekilátok szívni a vendéglátóm vérét, akkor az nem sok jóra vezetett volna.
Épp ezért, mikor Mason eltűnt a konyha irányába, akkor kitessékeltem Jenkinst az ölemből – aki persze nem igazán értékelte a dolgot – hogy első körben megszabadítsam magam a harisnyanadrágomról. Még jó, hogy relatíve egész gyors művelet volt, tény, nem is nagyon finomkodtam vele, így azt hiszem nem kellene meglepődnöm, ha legközelebb találok rajta néhány lyukat. Ez amúgy is a randizós harisnyám volt, ami nálam egyet jelentett: nem kár érte, ha elszakad… némi „rizikósabb testmozgás” közben, vagy hogy fogalmazzam ezt meg szépen virágnyelven.
Így aztán miután beleszuszakoltam az előbb említett ruhaneműt a táskámba az utam Jonah szekrényei felé vettem, némi ruha eltulajdonítás céljából.
- Ettem… valamennyit. Csak a beszélgetés közben elment az étvágyam. Bár már ott sejtenem kellett volna, ha valami nem oké, mikor meglepte, hogy az étlapot nézegetem. Mintha az evés nem is lenne tervben – horkantottam fel halkan, miközben próbáltam kitalálni, mit lenne előnyös magamra húzni a fennálló választékból. Persze, haza is ugorhattam volna átöltözni, de… eleve nem terveztem ruhaneműt váltani, de na, mi mindent megteszek a vendéglátóm kedvéért.
Nem kerülték el a figyelmem a konyhából kihallatszó neszek, de egyelőre nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. Miért tettem volna? Úgy véltem egyszerűen csak tesz-vesz odaát, nem akartam megzavarni benne, meg aztán ha erőteljesebb csörömpölést hallottam volna, akkor azért ránézek egy „ugye nem a sört törted el?” kérdéssel, de egyelőre nem állt fent ennek a veszélye. Vagyis, eleddig úgy véltem.
- Van egy egész jó kínai a környéken, szoktak házhoz is szállítani, hacsak nem szavazol inkább valami pizzára, vagy hasonlóra – jobb ötletnek tűnt valami étlelt is magamba szuszakolnom, mert az egy dolog, hogy Jonah mellett nem gáz, ha vállalhatatlanra iszom magam, de Masont még nem akartam megismertetni ezzel az oldalammal. Persze, erre mondhatnánk, hogy Jonah már figyelmeztethette egy-két dolog kapcsán, bár… nem hiszem. Nagy eséllyel ugyanolyan tökéletes testvér, mint amilyen minta apa, így nagy eséllyel hagyja, hogy Mason maga tapasztalja ki a dolgokat. Ami számomra előnyös volt, elvégre ki tudja, mi szépségeket gondolt rólam a drága úriember.

the city’s cold and empty, no one’s around to judge me

A testvére telefonjában ő volt a vészhelyzet esetén értesítendő telefonszám. A vészhelyzetről alkotott elképzeléseik persze merőben eltértek, de ez nem igazán számított, Mason úgyis kivétel nélkül mindig megjelent, ha a bátyja kérte. Ezért az egészért is tényleg csak magát hibáztathatta. Jonah viszont, ezzel ellenben, valószínűleg ne vedd fel felirattal tárolta az öccse számát, aki így a porszívóügynökök és volt barátnők között kapott helyet a névjegyzékben. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor sikerült a bátyját telefonon elérni. Nem is próbálta túl gyakran, ez is igaz, de még ehhez képest is alacsony volt a sikerráta. Nem kételkedik benne, hogy most sem válaszolna a hívására. Hellére, ellenben… - Azt nem tudom, neked felvenné-e, de ha írnál egy üzenetet, hogy egy frat partyra elegendő alkohollal érkeztél, 10 perc múlva itthon lenne.
És ennél rosszabbat hirtelen el sem tudott volna képzelni.
Hiába bosszantotta, hogy ráhagyták az összes munkát, ilyen helyzetekben Jonah jelenléte valahogy mégis kicsit rosszabb volt, mint a hiánya. Már az ajtóban kiszagolta volna a bontatlan üveg tequilát, hogy aztán felelőtlenül sokat igyon belőle, közben pedig rengeteget, de tényleg rengeteget beszéljen. Ez volt a legzavaróbb, hogy beszélt. Pedig mindkét esetben tudta jól, hol a határ, egyszerűen csak nem érdekelte.
Azt, hogy Hell felnevet a rosszul fogalmazott megjegyzésén, jó jelnek veszi, azt bánja csak kicsit, hogy mégsem sikerül kommentár nélkül hagyni. Nem kéne meglepődnie rajta, ez amolyan szakmai ártalom lehet. Gondolatban azért belejajdul. – Én nem… Mármint… - Frusztráltan szusszan egyet, ha nem lenne tele italokkal a keze, valószínűleg még az arcát is a tenyerei közé temetné. – Áh, értem már, miért vagytok barátok. – Ezzel fejcsóválva hagyja magára a nőt és az időközben ölbe kéredzkedett fekete kis szörnyet.
A konyhában végül, pakolás közben félúton meggondolja magát, és néhány üveget a hűtő helyett egyből a fagyasztóba tesz. Ha Hell egész este hű marad a nevéhez, és ilyen pokolian vicces lesz, akkor mielőbb kell valami támogatás az idegeinek. A szerelést sem odázza sokkal tovább, tudván, ennél nyugodtabb – társaságban, legalábbis – úgysem lesz. A csőelemet bütykölve hallgatja, ahogy a másik tovább mesél, a szavai viszont, ahelyett, hogy eloszlatnák a kérdéseket, csak egyre többet vetnek fel.  
- Nem hangzik túl szimpatikusnak. Miért találkoztál vele egyáltalán? – Kérdi, mintha ez ennyire egyszerű lenne, mert számára tényleg ennyire egyszerű. Heloise hivatása megkövetelte, hogy értsen az emberekhez, és bár Mace nem volt tisztában azzal, mennyire sikeres a karrierje, azt elképzelni sem tudta, hogy a nő miért állt egyáltalán szóba egy ilyen alakkal. Az, hogy léteznek már randialkalmazások, ahol az emberek a csillagokat is lehazudják az égről, még csak meg sem fordult a fejében. Azt tudta persze, hogy vannak ilyenek, de, mivel soha egyet sem használt még belőlük, hajlamos volt nem számításba venni, mint opciót. Pedig mennyivel logikusabb, mint a feltételezés, hogy Heloise titkon talán éppúgy szereti kínozni magát a rossz randikkal, mint a kényelmetlen cipőkkel.
Ahogy végez a munkával, katonás sorrendbe pakolja el a szerszámait, majd leöblíti a kezét a mosogatónál. Annyiszor szerelt már itt, csukott szemmel is össze tudná rakni a mosogatót, fél szemmel azért mégis figyeli, mindenhol passzol-e az illesztés. A fekete macska közben panaszosan nyávogva bukkan fel ismét a lábánál, hátha Mason majd figyel rá, ha már Heloise nem teszi. Nem jár sikerrel a kísérlete, bármennyire is dorombol. A lábfejével óvatosan arrébb tessékeli az állatot, aki így morcosan fújva rá, vissza is üget a nappali irányába árulkodni. Mason nem hatódik meg, csak a szemét forgatja a hisztis bátyja hisztis macskájának reakcióján.
- Kínai és Tequila? Bátor. – Rutinos mozdulattal nyitja a konyhaszekrény ajtaját. – Neked volt rosszabb estéd, úgyhogy rád bízom a döntést, azt rendelünk, amit szeretnél. – Az olasz-mexikói fúzió legalább annyira idegennek hangzott, mint a kínais verzió, de igazán egyik ellen sem volt kifogása. Évekig élt a sereg MRE menüin, annál meg kevés rosszabbat tudott elképzelni.
Üvegpoharakat keres, a tekintete viszont a szemmagasságban sorakozó felespoharakon akad meg. Sose hitt ilyenekben, most mégis meggyőzi magát róla, hogy ez egy jel, még ha igazából tudja is jól, mit hol talál. Elvégre, ő pakolt be a szekrényekbe, miután felszerelte őket a helyükre. Azért lekap kettőt a polcról, aztán citromért nyúl a pulton lévő gyümölcsöskosárba. – Sört vagy bort bontsak? – A feles nem képezi választás tárgyát, de gyanítja, Heloise sem azért hozta, hogy kibújjon az elfogyasztása alól. Neki meg amúgy is kell valami, hogy ne érezze magát ennyire feszültnek, végeredményében mindenki nyer.    

the promise of a better time

Akaratlanul is elkuncogtam magam a felvetés hallatán, elvégre a kijelentés valóban helytállónak tűnt. Egy ilyen hír hallatán meglehet tényleg csak úgy szedné a lábait, más kérdés, hogy kezdtem egész összkomfortosan érezni Mason társaságában, így pedig szinte fájó lett volna, ha a száját befogni képtelen életművész hirtelen feltűnne az ajtóban.
- Ebben van valami… de ha nem bánod, most nem teszek ezzel próbát. Tartok tőle, hogy mindegy mennyi alkoholt hoztam, ő nagyon is próbálna minél többre rámancsolni és kisajátítani – mi meg aztán nézhetnénk egy-egy pohár ásványvízzel ahogy vedel. Na jó, lehet túlzok, csak nem lenne olyan tróger, hogy képes legyen az általam hozott italt teljesen benyúlni… vagy pont most feltételezek túl sok jót róla?
- Most mondanám, hogy talán ezzel rábírható lenne, hogy tényleg segítsenek neked szerelni, de lehet még a végén velem is jobban járnál, mint vele… – de meglehet ez már megint egy túlzottan elhamarkodott kijelentés volt tőlem. Azt hiszem talán a szerszámokat megfelelően tudtam volna a kezébe nyújtani, már ha pontosan meghatározza melyikekre gondol.
Aztán ahogy tovább folytattuk a beszélgetést, szinte aranyosnak láttam, ahogy próbálta menteni a menthetőt a „normális ruha” kapcsán. Önkénytelenül is kiszélesedett a mosolyom a hallottakra, bár azért felszisszentem, mikor végül meghallottam a végkövetkzetetését.
- Az eddigi beszélgetésünkre való tekintettel nem is tudom, hogy megsértődjek-e ezen a kijelentésen – tény, valahol be kellett vallanom, egy ponton igazán hasonló jellemek voltunk Jonahval, csak én szerettem magamat jobb embernek gondolni nála; bár úgy hiszem ha őt kérdeztük volna, akkor természetesen valami hasonlót mondd önmagáról és felsorolja, miért is lenne egy két lábon járó irgalmas szamaritánus hozzám képest. Ami persze mind-mind baromság lenne, mint tudjuk. Jonah egy seggfej, én pedig… nekem van empátiám! Már ha akarom, hogy legyen. - Amúgy is, neked is a barátod vagyok, nem? – kiáltottam utána, miközben elmenekült a konyhába. Tény, be kellett vallanom, kifejezetten élveztem volna, ha még tovább tudom húzni ezt a szálat és még inkább zavarba hozhatnám, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Még a végén tényleg egy lapra rak Jonathannal, aztán nem győztem volna győzködni arról, hogy ez mennyire nem igaz. Persze, felvetülhet a kérdés, ha alapvetően magasról köpök a legtöbb ember jellememmel kapcsolatos észrevételeire, akkor Mason miért élvez ilyen kitüntetett szerepet? Nos. Ez is bizonyítja, hogy jobb ember vagyok Jonahnal – a testvére helyett is foglalkozom a véleményével. Glóriát nekem!
Végül is a kutatómunka közben sikerült kiszúrnom a ruhák között egy tisztának tűnő, sötétkék pólót, meg egy fekete rövidnadrágot, aminek mivel volt madzagos kötője, így feltételeztem képes leszek annyira összehúzni, hogy ne akarjon leszaladni rólam kétpercenként. Akkor már nem csak ő lett volna zavarban, hanem én is, ami aztán szép jelenetet eredményezne. Főleg, ha abban a pillanatban ér haza Jonah is – azt hiszem sose magyaráztuk volna ki magunkat belőle.
Miközben pedig próbáltam minél esztétikusabban magamra venni Jonah holmijait jött is a következő kérdés, amire hirtelen csak egy hatalmas sóhajjal tudtam válaszolni.
- Hát tudod Mace, ez egy több tényezős egyenlet. Egyfelől a drága jó édesanyám nagyon-nagyon kétségbe van esve annak kapcsán, hogy az ő kicsi lánya szerinte már házasulandó korba lépett, de közel és távol semmi jele a reménybeli vőlegénynek, unokának meg aztán főleg nem. Tény, ő kicsit jobban rá van fixálódva erre a gyerek témára – masszíroztam meg kicsit a homlokomat, majd még egyszer végig néztem magamon a rendelkezésre álló tükörben. Valljuk be, Jonah ebből a használati tárgyból se volt eleresztve, de már kiismertem annyira magam nála, hogy jelenlegi „ruhaösszeállításomat” hol tudom leellenőrizni nála. - Viszont így, hogy eljárok randizni, van valamim mutatóba, amivel jelezhetem, hogy próbálkozom. Más kérdés, hogy már egy jó ideje feladtam a normális férfi megtalálását ezeken az applikációkon, így maradnak a köztesen gázos pasik, akik legalább a kirakatban jól mutatnak és ha más nem, akkor feltételezhetőleg egy éjszakára még kellemes társaságot is nyújthatnak. A dolog végeztével pedig előadhatok egy kicsit túltolt mesét arról fájó szívű felmenőmnek, hogy napjainkban nehéz megtalálni a tökéletes társat, vegyük például Steve-et, akivel előző héten találkoztam és egész végig csak a Rolex órájáról tudott beszélni, na meg a hatalmas Jeepjéről… ami persze előre jelezhette volna, hogy a nagy autós kis szerszámmal jár – sóhajtottam fel. Jó, Steve-nek más témája is volt, de azok már annyira unalmasak voltak, hogy a fejem instant töröltek őket, meg amúgy is arról volt szó, hogy miképp kell rossz képet festenem imádott édesanyámnak a jelen kor párkapcsolati élet kilátástalanságáról. Más kérdés, hogy valójában csak én nem akartam elkötelezni magam, mert nem sodort senkit elém az élet akiért egyáltalán megérte volna ilyesmin gondolkodni. Meg amúgy se akartam. Őszintén, egymás meggyőrűzése és az a holtomiglan-holtodiglan már egy elég nehezen fenntartható dolog, de ezen felesleges lenne bármilyen hosszú eszmefuttatást folytatnom, főleg, hogy önmagammal az esetek nagy részében teljesen egyetértek, ha meg nem… na, akkor kell elmennie az embernek egy pszichológushoz. Vagy egy pszichiáterhez. Ó, igen, hazabeszélek, tudom ám.
- Mindezen hosszú felvezetés után még kíváncsi vagy a kettesszámú tényezőre? Hidd el nekem, az még inkább kiábrándító és megint azt fogod mondani, hogy nem lepődsz meg a barátságomon Jonahval. Vagyis, ez a tippem. De kérlek Mace, lepj meg – illegtem még egy kicsit a tükör előtt, a hajamat is megigazítottam, miközben Jenkins a kis habtestével a lábaimhoz dörgölte magát. - Hát jaj, visszatért én kis hercegem – kaptam fel a kisállatot, majd mikor hallottam az újabb megjegyzést első körben egy talán kicsit túlzottan is színpadias „Hah!”-hal reagáltam le. - Ó, nem te vagy az első, aki ezt mondja, bár… az egy egészen más kontextus volt – indultam végül aztán a konyha felé, hogy aztán az ajtófélfának dőlve figyeljem a ténykedését. - Ugyan, mondhatjuk, hogy az italfelhozatalt én választottam, nem fogok megbántódni, ha neked hirtelen eszedbe jut valami, ami jobban illik a felhozatalhoz. Én már azon a szinten vagyok, amikor már bármit megeszem kellő mennyiségű alkohollal – mosolyodtam rá, majd bár Jenkins nem örült neki, mégis leraktam őkelmét a földre, hogy tarthassak egy „divatbemutatót” Masonnek. - Na? Ez a szerelés már megfelel? Mondd, hogy jobban állnak, mint Jonahnak – nevettem el magam, meg aztán melegen ajánlottam, hogy egyetértsen velem, mert rákényszerít egy újabb érdekes következtetés levonására. Mindeközben fordultam egyet a tengelyem körül, hogy a látvány teljes legyen, nem mintha annyira sok minden csoda lett volna rajtam, de ha már így alakult… - Sajnálom, a sminkemtől nem tudok itt és most megszabadulni, hacsak Jonah titokban nem tett szert egy barátnőre, aki ilyesmi kellékekkel is felszerelte – tény, néha beugrott nekem magamnak is, hogy becuccolok hozzá néhány váltás holmit hasonló helyzetekre, de végül sose vittem véghez. Talán pont azért mert annak is valamiféle elköteleződés szaga lett volna. Nem mintha valaha is jövőképként kezelném, hogy egy fehér kerítéses házba költözöm Jonahval, három gyerekkel meg egy golden retriverrel… brr. Igaz, hogy szeretek horror történeteket írni, de a saját életemre nem vetíteném ki az ilyesmit.
- Hm… kezdjünk sörrel – mondtam végül, ahogy közelebb ballagtam hozzá, elvégre feltételeztem, hogy lehet szüksége lesz néhány segítő kézre a hurcolkodásban, elvégre vinni kéne a feleseket is, meg a sört is, bár ki tudja miféle titkos speciális képességekkel rendelkezik az úr titokban.

the city’s cold and empty, no one’s around to judge me

Mielőtt még lenne ideje aggódni, de legalábbis kézfeltartva mentegetőzni (megint), hogy a legkevésbé sem sértésnek szánta a rosszul válogatott szavait, Heloise tovább tereli a témát, Mason meg úgy meglepődik a kérdésen, hogy el is felejt szabadkozni. Nem igazán van válasza, és kifejezetten örül neki, hogy csak Jonah konyhaszekrénye látja a tanácstalanságát. – Hát… olyasmi – hazudja, mert ó dehogy barátok ők. Testvérek, akik 36 év után eljutottak oda, hogy többször vannak jóban, mint sem, de igazából ennyi. A barátságig nem merészkedne. Ha nem osztoznának családon, géneken és vezetéknéven, Masonnek esze ágában nem lenne Jonathannel haverkodni. De ezt meg az ember nem mondja ki csak úgy hangosan. Pláne nem egy olyan személy társaságában, aki az égvilágon mindent képes kielemezni. Mindent.
Hagyja inkább tovább haladni a témát, és kifejezetten hálás, hogy Heloise piszkálódás nélkül komolyan veszi a kérdését. Nem azért, mert annyira szeretne elmerülni az online randevúk világába, az a legkevésbé sem érdekli, azt viszont, hogy nem ő képezi a beszédtéma középpontját, kifejezetten élvezi.
Halkan hümmögve hallgatja Heloise szavait, amik már-már haditervnek beillő részletességig merülnek. Ezidáig azt hitte, az ő magánélete nehéz, Hell stratégiája fényében viszont az egész nem tűnik már nehéznek, egyszerűen csak máshogy bonyolultnak. Masont soha senki nem nyaggatta azzal, hogy állapodjon meg. A bátyja házasságának tündöklése és bukása után valószínűleg meg sem fordult senki fejében, hogy így tegyen. Az anyja a gyerekvállalást sem forszírozta igazán, úgy meg, hogy jelenleg is háromról gondoskodott, remélte, bele se kezd majd. Valahol egész érthetetlen volt számára, miért van ekkora súlya a szülői elvárásnak egy felnőtt nő életében, de azt már egészen jól megtanulta: csak azért, mert nem érti, még nem jelenti azt, hogy a probléma nem valós. – Hmm, ügyes megoldás. Nem félsz attól, hogy a szüleid előbb-utóbb rájönnek, hogy csak mutatóba jársz randizni? – Az ő anyjuk úgy látott átt a hazugságaikon, akár a fényesre súrolt üvegen, de azok a szülők, akik bíztak a saját gyerekeikben, feltételezhetően máshogy működtek. De legalábbis nem feltételeztek folyamatosan rosszat róluk.
– Jöhet a kettes számú tényező is, szerintem elbírom – mosolyodik el. Azt merész lett volna állítani, hogy már vajmi kevés dolog lepte meg, de az azért igaz volt, hogy elég sok mindent látott már. Nem a randizási szokások fogják kiverni nála a biztosítékot. A saját esélyeit meg (párkapcsolati téren legalábbis mindenképp) elszúrta akkor, mikor kisétált Avery életéből, úgyhogy ítélkezésre sincs feljogosítva, hangozzon el bármi is.
A pörgésre-forgásra, rögtönzött divatbemutatóra kis híján felnevet. Aztán persze nem teszi, Heloise végül még azt is csak kiforgatná a jelentéséből. A mosolyát azért vigyorra szélesíti, amint a tekinteteik újra találkoznak. – Határozottan jobban áll, igen. Úgy látom, te nem szoktad kihagyni a lábnapot sem.
Futólag lepillant a szóban forgó csupasz lábakra, a figyelmét csak ezután tereli vissza a feladatához. A fagyasztóból előveszi a Tequilát (igazán hideg ugyan nem lett, de az érkezési hőfokából már jócskán veszített, és az, jelen esetben több, mint amit kívánni merne) és a szemmértéket mellőzve megtölti mindkét felespoharat. – Nem tudok róla, hogy lenne bárkije is, de az nem jelent semmit. Van egy Jégvarázs sampon a fürdőben, ami éppúgy lehet a lányoké is, mint valamelyik barátnőjéé, de gyanítom, nem ilyesmi kellékeket keresel.
Lizzie is túl fiatal volt még ahhoz, hogy sminkeljen, és ez persze a legkevésbé sem Jonah szigorán múlott (lévén, hogy nem volt neki olyanja), az illegális szemfestésre viszont így is mindig a nagyszülőknél került sor. Főként, mert Mason és Jonah húga örömmel asszisztált bármihez, ami a bátyjai nyugalmának megzavarására volt alkalmas.
- Vágj citromot, ha segíteni akarsz, én hozom a sört – nem utasításnak szánja, mégis automatikusan jön. Bele sem gondol, csak mikor már visszafelé indul Heloise felé, kezében a Tequila helyett két üveg sörrel. Bocsánatkérő félmosolyba húzza az ajkait, szavak helyett viszont csak felé nyújtja az egyiket. – Miért pont Tequila? Azt az egyetem után általában kinövi az ember, nem? – Merész kérdés ez úgy, hogy a legjobb barátja mexikói. Mentségére szóljon, őt se látta talán még soha citromszelettel meg sóval felesezni.
Sörnyitóért nyúl, bont, koccint, iszik. Kell valami, aminek az ízét legalább egy kicsit szereti, mert a tequila határozottan nem tartozott közéjük. Kitöltve már egyenesen rossz ötletnek tűnt, de Mason mostanra már hagyományszerűen sétált önként a rossz döntésekbe, mit számított már még egy.
A vacsorarendelés kérdése viszont hirtelen előrébb lépett a fontossági sorrend közepéről.
- Jó lesz a kínai egyébként, - nyögi ki végül a válaszát a percekkel ezelőtt elhangzott javaslatra. Mondhatnánk, hogy nem eddig gondolkozott rajta, de nem lenne igaz. – Viszont rád bízom a rendelést, én nem ismerem a környékbeli helyeket. De előbb azt – mutat a felespoharakra – igyuk meg, mielőtt meggondolom magam.

the promise of a better time