Élete leghosszabb és legidegőrlőbb húsz percét kell kibírnia nagyjából száz ember közé préselődve, kéretlen intimitásban, amíg Brooklyn zsongásából Manhattan méltóságteljes zsivajáig zötykölődik. Öt teljes órán át tartották gyűlölt tudatlanságban, addig házi csincsillák hasmenését kezelte, illetve asszisztált egy bonyolult méheltávolításnál, fájdalomcsillapító adagokat állított be, papírmunkával vesződött, vakvezető kutya teljes kivizsgálását végezte, szigorúan felügyelet alatt, csupa olyan dologgal foglalkozott, amit megtehetett volna bárki más is, sőt, amit bárki másnak kellett volna megtennie. Orvel abban az öt órában nem tartozott az állatorvosi rendelőbe, nem tartozott szeretett és tisztelt munkatársai közé, máshonnan hiányzott, távolléte pedig kétélű penge, a sérültön és hozzátartozóján egyaránt sebet ejt.
Ideges izzadságcseppeket simít le homlokáról, őrjítően melegben kényszerül kapaszkodni és várni, miközben másodpercek nyúlnak órákká, és két megálló között eltelik majdnem egy egész év, és úgy érzi, az elvesztegetett időt képtelen behozni, hiába siet, hiába igyekszik, hiába szeretné másként csinálni. Arcyl valahol – feltételezhetően jól frekventált, VIP kórteremben – tehetetlenül fekszik, golyó-ütötte sebbel, magányosan, ebben majdnem teljesen biztos, elvégre apjuk sosem szánt a megkövetelt minimumnál több időt rájuk, anyjuk pedig minden bizonnyal reszkető ujjakkal keresi nem túl jól eldugott piruláit – gyáván megfutamodnak mindketten, különböző okokra hivatkozva. Mindenki más megküzdési módszereket alkalmaz, mondhatni.
Orvel számára azonban mindez teljesen más jelentőséggel bír, valahányszor lehunyja szemét – márpedig elég gyakran pislog, főleg könnyei kordában tartása érdekében –, szörnyű, képzelt jelenetek peregnek le előtte, rengeteg vér, rossz helyre fúródó golyók, bonyolult operációk, váratlan komplikációk, lesújtó prognózis, mindet látja maga előtt. Milliméterek dönthetnek valaki sorsáról, mit szakított át, mibe ágyazódott, milyen idegek sérültek, melyik szervet horzsolta, vagy metszette félbe, mennyi, de mennyi körülmény, amely felett egyiküknek sincs hatalma.
Átfurakszik az emberáradaton, topogva küzdi végig magát a mozgólépcsőn, sűrű elnézések közepette tör előre, egyre csak előre, a felszín felé, onnan kétségbeesetten, sietősen, sápadtan és a legrosszabbra számítva keresi meg a GPS-en megjelölt címet, követve egy kis vonalt. Két évvel ezelőtt saját autón, saját sofőr társaságában érkezett volna, most azonban kissé ziláltan, félig futva, zihálva jut túl a önműködő ajtókon, hogy aztán lesújtó pillantásokban részesítsék. Iratokat ellenőriznek, egybevetik a látogatási lappal, arra az apja jóindulatból felvezettette a nevét, nem szükséges külön könyörögnie és alkudoznia, holott tudja, mert ebben élt évtizedekig, pénz és befolyás olajoz meg mindent, neki viszont már egyik sincs a birtokában. Nem lenne képes megvesztegetni bárkit, a zsebében nagyjából öt dollár lapul, a telefonja meg a metróbérlete. Egyedül a viselkedése menti meg, hiába tűnik szedett-vedettnek jelenleg, szavai szépen csengenek, modora kifogástalan, akcentusa elárulja, honnan szalajtották.
Arcyl szobájához kísérik, odabent az átható csendet halk pittyegés töri meg, ritmusos, bip-bip-bip-bip, életében nem hallott még ennél megnyugtatóbbat. – És most? – kérdezi, pillantása zavarodottan siklik a nővérre, aki legalább annyira zavarodottan néz vissza rá. – Most mit csináljak?
Nyilvánvalóan nem érti, milyen messzire terül Orvel kérdése, hogy kettejük kapcsolatának egészét szántja fel, beleivódik mindenbe, gyerekkori civódásuktól kezdve kamaszkori, hevült veszekedéseikig, hogy ott van mindenben, és nem csupán azt kérdezi, most mihez kezdjen, hanem azt is, mihez kezdjen mindennel.
– Hogyhogy mit csináljon? Menjen be.
Eleget tesz az ápoló utasításának, nem is tehetne egyebet. Egyszerűen belép. Pontosan annyira nevetségesen, ostobán és sután, mint amennyire annak hangzik.
Csak párszor tértem magamhoz, hogy aztán újfent elvesszek a sötétben. Talán a legutóbbi alkalommal kérdezhettem is, a válasz is hézagosan érkezett meg, legalábbis emlékszem, beszéltek hozzám. Már elmentek. Keserűséget éreztem, noha csak múló pillanatra, de dühöt nem. Röpke volt, el is tűnt. Nem éreztem, hogy ott lennének a szüleim velem. Csak az ürességet és a várakozást. Nem tudtam sok mindenről. A több órás műtétről, s hogy csak nagyon kevésen múlt, nem maradtam ott. Hogy lesznek örökre megmaradó hatásai a lövésnek. Pedig szerencsém volt, ha nem edzek, ha nem sportolok, akkor most már a temetésemet intéznék. Vért is jelentős mennyiséget vesztettem, s ez még inkább rontott az esélyeimen. Hosszú rehabilitáció, amiről szintén nem tudtam még. Mint annyi minden másról sem. Mégis, megmaradok, annak ellenére, hogy még mindig kritikus volt az állapotom. Az életveszélyen túl voltam. Talán volt egy angyalom, aki feltartotta a golyót, de ebben nem hiszek. Kapaszkodtam volna az életbe? Talán igen. Voltak, vannak, akikre vigyázni szeretnék, akik fontosak nekem. S csak reméltem, én is az vagyok nekik, noha letettem már ilyen reményekről.
S arról sem tudtam, hogy a nővérek s orvosok garmadának megvolt a véleménye a szüleimről, mikor szinte alig voltak pár percet, adva a sajtónak, a felszínnek, a tömegnek, de legfőképpen a látszatnak, hogy a gyerekük mellett vannak. Hogy számukra az a családi dísztárgy vagyok, amelyen most karc esett, és azt a csorbát ki kell javítani, hogy minél előbb bekerülhessen a vitrinbe, ahol a helye van. Hogy funkcionáljon és főként: ne legyen kolonc, teljesítse be azt, amiért a családba került. Majd a mesteremberek keze megjavítja, addig is várnak rá. Otthon. Cserébe méltósággal és legfőképpen, csendben gyógyuljak, minél kevesebb gonddal. Mert az nem méltó egy Lowdenhez, ha gyenge, ha sérült. Én sem lehetek az.
De ezzel, ezekkel most nem igazán törődök. A sötétség jó. Nincs semmi, amit látnom kellene, mindent eltakar jótékonyan. Mégis, két arc és hang időnként felbukkan. Az öcsémé s Veronicáé. Nincsenek rémképek, nem ismétlődik bennem a lövés emléke újra meg újra, s a felmenőimmel sem találkoztam, s semmilyen nagy fény nem fogadott. Ó, hát igen. A Poklom itt van, s még leszek benne jó ideig. Ez a felismerés elszomorított, s mégsem tudtam azt mondani, legyen vége. A jótékony sötétség újra betakart.
Hirtelen lesz éber a tudatom, megrándulnék, de képtelen vagyok rá, a testem nagyon messze van tőlem, hogy akármit is tegyek vele, benne. Az éberségem azonban kifelé figyel. Valaki van ... az ajtó előtt? Az öcsém! Képtelen vagyok kinyitni a szemeim, képtelen vagyok megmozdulni, annyira nehéznek érzem a testem, s egyben távolinak is. Viszont öcsémet nagyon közel, közelebb, mint a testemet. Ő eljött! Itt van! Még annak ellenére is, mennyit marakodtunk, versenyeztünk egymással. Hogy mennyi vitánk volt. És hogy... magamra hagyott. Nem, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy eljön, noha gondolataimba sokszor beleférkőzött, így is. Izgatottságom nagyon erőssé válik, noha a testemmel még mindig nem tudok mit kezdeni. Nagyon távol van és mintha fal lenne közötte és közöttem. Így csak várakozok, hogy belépjen. Eljött!
Bőröm színe árulkodik, mely szervre lett még jelentős hatással a lövés. A sárgás színezet szinte az egész testemet borítja. Szemem körül vöröslő, belül kéklő karika hozzátesz a furcsa látványhoz. A szokásos látványon kívül, mely azt szolgálja, dolgozzon a testem helyett is, segítse a gyógyulást. A pittyegést sem hallom, az infúziót sem, a vért sem, mely még mindig csepeg belém, s a kötést sem, amely a gyomromhoz szorítja a csövet, hogy segítse a seb tisztulását. Ahogy belép, érzékelnem kéne, hogy a pittyegés sűrűbbé válik, de minden idegszálam és örömem öcsém felé fordul. Át akarnám ölelni, s úgy maradni, ha engedi, legalább egy ideig. Rá kellett ébrednem, most ébredtem rá, mennyire szeretem. Nem érdekel, mit tesz, hogy tesz, ő az öcsém. Sosem kellett volna rá haragudnom, mint ahogy azt hittem, azt érzem. Pedig... csak hiányzik.
Az örömömbe sötétség csúszik, s fogalmam sincs, mennyi ideig tart, mikor újfent magamhoz térek. Még mindig itt van, érzem. Ki akarom nyitni a szemem, meg akarom érinteni, vagy legalább látni! Nyílj már ki, szem, hadd lássam! Nem megy. Akkor beszélni! Sokáig gyűjtöm az erőt, néha úgy érzem, kicsúszik a jelen, de nem hull sötétségbe legalább. - Orvel? - Vajon tényleg kimondtam, vagy csak gondoltam azt a halk suttogást, amivel ki akartam ejteni a nevét? Érzem, melyik oldalamon áll, de csak felemelni megy a tenyerem az ágyról.
Közel hatórányi késéstől zsibbadtan, ennek következtében bizonyos fokú esetlenséggel érkezik meg, belép, követve a nővér tanácsát, tekintetével felszántja bátyja kórtermét – hozzá fog tartozni napokon, heteken keresztül, belakja majd, vagyis belakják helyette, mindenki küld virágot, lufit, lapot –, fennakad kórházi ágyán – meglepi, mennyire széles –, onnan óvatosan merészkedik egyre és egyre feljebb. Kidudorodó lábfejtől a derék magasságában lehajtott takaróig, meztelen felsőtestén, amelyet különböző elektródák hálóznak be, csövet is lát, a bőrébe ágyazódva, és itt, itt tudatosul benne, mekkora lehet a baj, nem, nem itt, hanem egy lélegzetvétellel később, amikor meglátja Arcyl arcát.
Eddig azt hitte, ostobán és naivan, nem sikerült ledörgölni hasáról és mellkasáról a fertőtlenítő oldatot, az hagyhatott nyomot rajta, hirtelen hozzátartozói szerepbe kényszerül, tanácstalan és világtalan egyszerre, fogalma sincs, mi történhetett, aztán megérkezik bátyja nyakához, észreveszi azonos árnyalatát, amely még feljebb tolakszik, állig, orrig, homlokig. Ezzel foglalkozik – persze állatokon, illetve az mégiscsak más, viszont alapjaiban egyezik, akadnak bizonyos szervek, sérülések, kórságok, amelyek univerzálisan húzhatóak bármilyen élő szervezetre.
Táskapántjába kapaszkodik, markolászni sem meri, izmai el nem lazulhatnak, feszességéből nem veszíthet, attól fél, ha elernyedne, akárcsak egy pillanatra is, darabjaira hullana, márpedig kötelessége összeszedettnek tűnni Arcyl érdekében. De a pittyegés… Kétségbeesetten forgatja körbe pillantását, az őt kísérő nővér már elment, valaki más körül sürgölődhet, nem is zavarná, ennél tisztelettudóbbra nevelték, csak az a nyavalyás gép nem hagyja abba, kitartóan sípol, miközben riasztó tekintet tapad Orvelre – sárga és kék, méghozzá fulladásig, rosszullétig.
Mi történt? Ami még ennél is fontosabb: ki a felelős?
– Arcyl – elkésik, mire belekezdene, a szemek eltűnnek, sárga szemhéj ereszkedik rájuk, halotti mozdulatlanságban fekszik ott, azonban Orvel tudja, minden rendben van, pulzusa visszarendeződik a normál tartományba. Amilyen erős fájdalomcsillapítókkal tömhetik, valószínűleg rendszeresen bele-belesüllyed a békés eszméletlenségbe. Semmi gond, lélegzik, ver a szíve, ijesztő látvány, nyilvánvalóan, rettenetesen ijesztő, és az sem biztos, hogy holnap reggel is ugyanilyen állapotban lesz majd, habár biztosan jól kitömött zsebű orvosok igyekeznek mindent megtenni a teljes felépülés érdekében.
Végül leereszti táskáját, benne van minden, azt hitte, reggel beledobált egy halom kacatot, és arra gondolt, minden nála van, amire szüksége lehet, holott igazán fontos dolgok maradtak ki belőle, a hétköznapjaiból, az életéből, és nem a vagyonra vagy felhőtlenségre gondol, a szabadság illúziójára, hanem rá, például rá, leginkább rá. Széket húz az ágya mellé, lepakol rá, kabátját a háttámlára hajtja, ujjaival tétován keresi bátyja kezét, muszáj hozzáérnie, éreznie, hogy valóban létezik, hogy van súlya, anyaga, hője. A megszólításra mosollyal válaszol, sietve kipislog egy könnycseppet a szeméből. – Jól vagy? Mondd, jól vagy? Hozzak valamit? Ehetsz jeget? Hozok, amennyit szeretnél, biztosan megkérhetnék valakit, hogy… – sietve az ajtó felé fordul, kezével ennek ellenére nem mozdul, az stabilan tartja a bátyjáét. Nem talál senkit. – A párnád kényelmes? Fázol? Kérsz még egy takarót? – Kérdések tömkelegét zúdítja rá, ha egyre választ kap, már azzal is beéri.
Egészen addig jó volt ebben a sötétségben lebegni, míg Orvel megérkezett. Most vele akarok lenni, itt akarok lenni, elmondani neki... mindent. S megnyugodni, hogy itt van. Miért is hagytuk... miért hagytam, hogy arra, amit gondolok, s érzek felőle, eldobjam azért, mert meg akartam felelni? Halvány érzetek, megbánások hullámaival, keserű szájízével. De van-e új remény? A sötétség ismét elnyeli, mint ahogy elnyeli előlem Orvel jelenlétét és tudatát is. Nem tudom, mennyi időre. Vajon tényleg a hangját hallottam, s nem csak hallucinálok? Hogy öcsém itt van? Itt van! Itt van, nem ment el! A keze... megkapaszkodok kezeiben, gyengén, mint egy ereje végében vergődő fuldokló. Itt van, ő itt van, nem ment el! Pokoli hőség lep el ismét, éreztem korábban is, de nem érdekel. Itt van! Szavai lassan jutnak el hozzám, idő, míg feldolgozza agyam, néha néha eltűnve ismét, olyankor a kezét jobban megfogom, ösztönösen, noha nem lehet mondani, hogy olyan erő is van benne. Nincs, csak rebben, rándul. Nehezen. Rettenetesen nehezen jönnek a szavak! Miért nem megy a beszéd? Olyan, mintha falakba ütköznék. Pedig mondani, nagyon mondani akarom neki. - Téged... csak... téged. Szeretete, aggódása. Ó istenem, hogy lehettem ilyen balga! Szeretem, s annyira bűntudatom van, hogy nem voltam mellette! - S... sajnálom -kapaszkodok a kezébe. Ugye, nem vonod el? Ugye, most itt maradsz? Annyira jó lenne együtt lenni. Tudatom jelez, hogy még tett fel kérdéseket. Mik voltak azok? - Jég - hőhullám söpör ismét rajtam végig, de nem, isten ments, hogy elengedjem öcsém kezét, noha alig van a kezemben erő, hogy fogjam, hogy kapaszkodjak belé. Látni akarom, a saját szememmel! De nehezen megy kinyitni... nem engedelmeskedik a szemem, csak arcom fordul öcsém felé. - Mi történt? Jól vagy? - Valahogy eltűnt az az idő, amikor... mi történt? A dolgok ismét összekuszálódnak. Ugye, Orvel jól van?
Kezdőlap
