Gazdag apa + gazdag anya = borzalmas gyerek.
Mint valami rossz matematikai képlet, amelyet az ember lánya hiába igyekszik ötvenedik nekifutásra is értelmezni, csak egyre értelmetlenebbé válik. Az én esetem viszont kevésbé bonyolult, hiszen nem a szülőket hibáztatom a rossz döntéseimért. Mármint olyan ember vagyok, aki képes felelősséget vállalni, ha valami oltári nagy baromságot követ el és nem mutogat az első szembejövő biciklisre akit még életében nem látott, csakhogy kevesebb felelősség háruljon rá. Én nem vagyok ilyen, nem is leszek. Büszkén vállalom, ha hülye vagyok, ez pedig a szüleimről sosem volt elmondható igazán.

Mindent megkaptam tőlük amire vágytam. A legjobb iskolákba járattak, a legszebb környéken lakhattam és temérdek játék, ruha vett körül. Érzelmileg nem egy stabil páros voltak, mondhatni színészi tehetséget mindkettőtől jó nagy mértékben örökölhettem, ha a törődésről volt szó, de önzetlen módon szórták a pénzt, ha ezzel kicsi lányuk arcára nagy mosolyt formálhattak. Én pedig úgy mosolyogtam sokszor mint a kis angyal, még akkor is, amikor a háttérben valami oltári nagy bakit követtem el.

Emlékszem még arra az újságcikkre, amit az évekkel ezelőtt felmondott bejárónőnk kikérdezése kapcsán hoztak le. Susan úgy fogalmazott: a kisasszony sokszor szeszélyes, legtöbbször szétszórt, de viszonylag jó ember.
Amit levontak ebből: Apuci egyetlen pici lánya lánya sosem bír a vérével.

Ezután a volt pasimat faggatták, akit az orrtörése után kaptak el egy gyors interjúra. A szemét inkább megköszönte volna, hogy helyrehoztam a rusnya képét, erre eljátszotta az áldozat szerepét. Azt viszont kifelejtette, hogy mennyire élvezte, amikor megcsalt azzal a másik színésznővel.
Amit levontak ebből: Ms. Reinhart erőszakos viselkedése valaha véget ér majd?

Igen, az esetek többségében azt se tudom éppen hol a fejem, de aztán valahogy csak visszaköszön a józan ész és képes vagyok mérlegelni tetteimet. Nem vagyok erőszakos, de egy nyugodt természet sem. Rengeteg dolog idegesít és ezeket nem hagyom szó nélkül. Belekötök az emberekbe? Nyugodt szívvel, de a kritikus szemléletemet bizonyára örököltem és nem tudok tétlenül várakozni, amíg valaki előttem a hülyeséget műveli.
Egy káosz vagyok, de legalább bocsánatot kérek, ha elsodorlak és képes vagyok arra is, hogy örömet érezzek az életben. - Nem, nem feltétlenül csak akkor, amikor betörtem annak a félnótásnak az orrát, bár az is rendkívül boldoggá tett. - Évek óta másodállásban egy galériát vezetek, ahol ifjú tehetségeket karolok fel és mutatom be alkotásaikat. Nagy sikerük van, már csak apám neve miatt is többen jönnek, de ő hagyta volna az enyészetnek a helyet amikor ráunt, én felújítottam és valami olyasmit hoztam létre, ami azóta is töretlen örömforrásként működik az életemben. A szerencsésebbek befutnak, a többieknek viszont egy örök élmény marad az, hogy valaki felfigyelt rájuk.
Nem vagyok távolságtartó típus, de olyan sem, aki mindenkivel szeretne jóban lenni. Megválogatom a barátaimat, a környezetemet és aki azt mondja ismer, az téved. Azt a valakit, aki az újságok címlapján szerepel vagy az interjúkból leszűr, amit a kiforgatott szavaimból hoznak létre, őt persze, én is jól ismerem már - és mindenki mentségére szólva, én sem igazán vagyok oda érte.

Részlet Vanda Naville nyomozó életéből: - Két hónappal ezelőtt.
Jonson nyomozó oldalán masírozok be az épületbe, mindkettőnk kezébe ott lapul a fegyver, célzásra készen. Partnerem ujjaival mutatja, hogy melyik irányba megy, én meg a másik felé araszolok. Lépések zaja üti meg fülemet és egy alak kerül látóterembe, nekem háttal állva.
- Lépjen el az asztaltól és tegye fel a kezeit, hogy én is lássam!
Jonson ekkor lép közbe és a gyanúsítottra veti magát, mire éles csengő jelzése hasit hármunk közé.
- ENNYI! NEM, NEM és NEM!
Pierce rendező kikelve magából áll fel a székéből és egyenesen megindul irányunkba. Fejemet unottan hátravetem, ajkaim közül pedig kipréselem a gondterheltségtől összegyűlt levegőt.
- Mi a fene, Pierce? - filmbéli partnerem, Oscar Murray közeledik a férfi felé, karjait széttárva jelzi értetlenségét. Immáron ötödik alkalommal futunk neki a jelenetnek, de a rendező elégedetlen. Állandóan.
- Azt mondtam Murray balra megy, Reinhart jobbra. - lebegteti a forgatókönyvet a magasba jelzés értékűen, de a szemei lángot szórnak kettőnk párosát nézve.
- Tisztázzuk, neked jobbra vagy nekünk jobbra, mert a kettő nem ugyanaz.
Ha tekintettel ölni lehetne, én már jó mélyen relaxálnék a földben a rendező által.
- Nekem jobbra. - szusszan egyet, de nekem még akad mondanivalóm.
- Akkor az nekünk balra, szóval igazából jól mentünk.
Murray tesz pár lépést hátrébb, ami bizonyára arra utal, hogy ebbe nem volt jó ötlet belemenni.
- Az istenit! SZÜNET! - ordítja el magát Pierce és levágva székébe a forgatókönyvet siet ki az épületből.
- Akkooor azt hiszem mehetünk haza? - tanácstalanul fordulok az épületben lévők felé, mert tudjuk nagyon jól, hogyha Pierce szünetel, akkor csak másnap látjuk őt igazából.
- Pakoljanak emberek, holnap ugyanitt! - Pierce társa összecsapja két tenyerét, én pedig Murray felé fordulok.
- Egy ital? Ma, te meg én valamelyik bárban? - pilláimat rebegtetve nézek fel a férfi arcának vonásaira.
- Feleségem van, Reinhart. Nem emlékszel?
- Ah, tényleg, mindig elfelejtem. A kamerák előtt annyira nem tűnik fel. - cukkolom őt, de ezt nagyon is tudja jól. - Akkor holnap elkapjuk a gazembert, partner és ott már nem működik ez a kifogás! - hátrálva kacsintok rá és nekirugaszkodok ugyanannak a szabadba vezető ajtónak, amin korábban Pierce is kiviharzott.

Három és fél órával később.
Általában jól szokott jönni a filmes kellékek közül elhappolt jelvényem, legfőképpen ha már kezd a valódi személyiségem megmutatkozni az aznapi kiszemeltemnél. Azért jó Brooklyn aligha ismert részén pár italt magamhoz venni, mert itt biztos nem ismernek fel. Ezek az emberek még a nyomozós sorozatoktól is tartanak, annyira bűnös némelyik, aki meg nem, annál meg simán működik a hamis-jelvény mutogató műsorszámom. De, hogy még a valódi zsaruk is beveszik? Ez már meredek..
Viszont ennyire ne ugorjunk előre!
Magas-ügyvéd vagyok-helyes pofi egy minőségi itallal próbált lenyűgözni, de a harmadik kör után beleuntam az ügyeit hallgatni. Mármint beszélhetne erről a pasas vagy csak én emlékszem valami titoktartási izére? Persze, a mi világunkban csak a következő szerepünkről nem lehet fecsegni, de általában a sajtó már azelőtt kiszimatolja még mielőtt a kezünkbe akadhatna a forgatókönyv, szóval...rajtam aztán nem múlik. Kimentem magamat valami oltári nagy hazugsággal és még megbánást is mutatok, ahogyan szabadkozva elhagyom az épületet, a számla egyenlítését pedig rábízom. Ha elmarad, Pierce számlája telik meg vele és bizonyára a vérnyomása is felszökik, miután a mostani társaságom eléggé borsos árakért rendelte az italokat.
Szeretném leszögezni, hogy egészen jó a memóriám. Persze, nekem nincs olyan fotografikus fekete mágiára hasonlító elmém - hála az égnek, - de megjegyzek dolgokat és Pierce szeret hiteles lenni a szerepünknél. Ezért mikor úgy döntök, hogy becsörtetek egy aktív nyomozási helyszínre és felmutatom a jelvényemet, valahogy azok a tettek jutnak eszembe. Mármint mennyire lehet nehéz kinyomozni a tettest? Persze a testet látva azonnal elkap a rosszullét és eléggé sápadtan is fordulok vissza a járőrökhöz, akik rátaláltak szerencsétlenre, de mivel úgy fürkésznek, mintha éppen a halhatatlanság gyógyszerét adnám át nekik, ezért muszáj valamit mondanom. Bármit.
- Szóval..ez a férfi..meghalt. - aha, király volt észlény. Biztosan ők mást gondolhattak. - A mellkasán lévő seb alapján késsel ölhették meg. - menthető a menthetetlen?
Az egyik járőr meglöki a másik vállát, majd mindketten felém fordulnak. - Hé te, nekem ez a nő valahonnan ismerős. Mintha láttam volna már valahol. Neked nem rémlik? - szólal meg az egyik, majd a másik következik.
- De, igazad van. Abban a sorozatban szerepel azt hiszem, amit az asszony néz. - tanakodnak, de már akkor tudom, hogy bajban vagyok, amikor a bilincs előkerül és karperecként simul csuklómra. Határozottan szórakoztatóbb lenne, ha rózsaszín tollak vagy egy medál díszítené, de az ember lánya nem válogathat ilyen helyzetben.
- Egy aláírást a feleségének? - bájos mosollyal kérdezek rá, ez viszont kevésbé hatja meg őket. Jelen pillanatban azt kívánom, bár többet beszélgettem volna a bárban lévő pasassal.

Másnap reggel
- Reinhart, elmehet.
A börtönőr kulcscsörgések után nyitja ki kényelmetlen cellám zárját, engem pedig nem kell kétszer kérnie, már sietek is ki onnan, ami után egyenesen Pierce mellkasának ütközök.
- Megmagyarázom.
De nem érdekelte. Odakint csak annyi időre volt hajlandó szóba állni velem, amíg a felmondási papírjaimat a kezembe nyomta, elmondta, hogy többet látni se akar és a szerepről pedig mondjak is le. És ha még ez nem lett volna elég, abban a minutumban, hogy a könyörgésemet faképnél hagyó Pierce hátat fordít nekem, egy éles vakuvillanás meg egy felém szegezett kérdés zökkent vissza a valóság pillanatába.
- Igaz, hogy megölt valakit tegnap Brooklynban?
Erősen megtorpanok és ha eddig kikerültem az izgága pasast, most úgy fordulok felé, mintha öt feje nőtt volna neki hirtelen. - Micsoda? Nem! Nem öltem meg senkit.  - vallom be, de felesleges, ő már így is tudta az igazságot, csak tőlem kívánta hallani.
Körülbelül fél órával és három még másik sztorira éhes fickóval később sikerül csak leráznom őket az egyik útba eső sikátorba menekülve. Valahol a konténer mellett guggolva és a fotósok elől bujkálva jövök rá, hogy a helyválasztásom bizonyára nem véletlen, hiszen karrierem is biztosan valahol a szemét között hever.


Egy hónappal korábban.
A héten ez már a harmadik szereposztás, amire besétálok, de még soha nem végeztem ennyire gyorsan, mint ahogyan most.
- Nem!
A hosszú asztal mögött lévő férfi alig hogy csak felpillant rám, de már eldöntötte a sorsomat.
- Még nem is mondtam semmit. - akadok ki, ő viszont már csak akkor néz rám, amikor leteszi a tollát a papírjára.
- Bűnözőkkel nem dolgozunk.
- Én nem vagyok bűnöző.
- Volt börtönben? - ujjait összekulcsolja maga előtt, én pedig sóhajtok egyet. A fenébe is.
- Igen, de... - meg se hagyja, hogy végigmondjam.
- Akkor bűnöző. Most pedig ha szépen megkérem, távozzon.


Két és fél héttel ezelőtt.
Már éppen csak belekezdenék a kezembe adott, ígéretes szövegbe, de az egyikük közbeszól.
- Te nem az a nő vagy, aki igazi nyomozónak hitte magát és beszökött egy gyilkossági helyszínre?
- Voltak annál jobb perceim is. Folytathatnám?
- Nem hiszem, hogy működne így.. - grimaszol egyet, viszont a partnere meglöki a vállát.
- Vele a vásznon? Már csak az ügye miatt is kíváncsiak lennének rá. - enyhén furává változhatott az arckifejezésem a két alak szövegelése közben, de éreztem némi logikát benne. A rossz hírnév és hírnév, nem?
- Bocsi kislány, de nem fog menni. Túl kockázatos vagy nekünk. - a szövegért nyújtja a kezét, én pedig csak nagyon nehezen adom át neki. Már számolni sem merem mennyi próbálkozásom ment tönkre, de ez..ez valami új volt. Persze, prostituáltat még nem játszottam, de több volt, mint semmi. Azért jó látni, hogy milyen szinten mozgok éppen a karrieremben, már ha létezik még egyáltalán.

Egy héttel korábban.
Kedves arcok vesznek körbe és a nő sem támad le a múltbéli dolgaimmal vagy a bakijaimmal. Hiszen ha erre mennénk rá, bizonyára itt ülnénk órákon keresztül, mert akadt egy pár.
- És mégis melyik szerepet kell majd eljátszanom? - túl izgatott vagyok, végre újra a nyeregben. Egy nyomozókkal teli sorozat.
- Az áldozatot. - mosolyodik el a nő.
Sejtenem kellett volna.

Mostanában.
Nem tudnám megsaccolni mennyi lehet az idő, de az bőven elegendő jelzést ad a reggelre, hogy valaki kegyetlen módon kihúzza a függönyeimet.
- Jézusom! Ha ki akarsz rabolni gyors tempóba, de engem hagyj aludni. - dünnyögöm a párnába és nem érzek késztetést arra, hogy körülnézzek. Bárki is az, rosszabbá már nem teheti a jelenlegi helyzetemet.
- Bess, ébredj. Meghallgatásra megyünk. - Murray hangja még számomra is új, ezért nagy nehezen felemelem a fejemet, hogy hátranézhessek rá.
- Menj haza, feleséged van. - vágok vissza a szokásos kifogásával, ami úgy tűnik megfelelő jelzés neki arra, hogy lehúzza rólam a takarómat és helyet foglaljon mellettem az ágyon. Bosszúsan mozdulok ülőhelyzetbe. - Mit akarsz?
Murray egy borítékot nyújt át, rajta vastagon szedett betűkkel a felirat: visszatérők.
- Mi az a visszatérők? Ha megint valami tudományos műsorra akarsz elhurcolni, a válaszom nem.
Korábbi partnerem csak sóhajt egyet, végül kifejti érdeklődésemre adott válaszát. - A visszatérők egy olyan csoport, ahol a tehetséges, de egyben bűnözői múlttal rendelkező embereket csődítik össze egy szerepre.
- De én nem vagyok az, és ez olyan így, mint egy vallomás. - fújtatok.
- A sajtó szerint viszont igen, szóval ahhoz, hogy elkezd valahol muszáj lesz félretenni az egyiket.
Tudom, hogy igaza van, de a büszkeségemhez ez még nem jutott el, ezért kibontatlanul az ágyam mellett lévő szemetesbe teszem a borítékot és pár cuccot magamhoz véve a fürdő felé indulok el.
- Akkor sem vagyok gyilkos, sem bűnöző. Megyek lezuhanyzom. Csatlakozol vagy..? Nem számít, feleséged van. Kössz, hogy behoztad a postát, Murray. A kifelé vezető járat még mindig ugyanaz, amin be is jöttél. - szólok még oda és becsukom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, de máson sem jártatom az eszemet csak hogy mi lehet abban a borítékba.