Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

Külső szemlélő számára talán úgy tűnhetett, mintha leleplezve érezném magam. Mintha csak kellemetlenül érintene, hogy valaki, akinek remélem, hogy csak a jó dolgokban mutattam példát, most betekintést nyer azokba a dolgokba is, amelyek klasszikus értelemben csak elronthatnák őt a fiatal kora miatt. Az öcsém nem volt már az a kisfiú, aki úgy szorongatta a kezemet a játszótéren a többi gyereket nézve, mintha nélkülem veszélyben lenne, s bár nem voltunk teljesen idegenek egymás számára, nem volt ugyanolyan leülni vele szemben egy ünnepi asztalhoz és hazavinni őt a lakásomba, ahol mostantól ketten fogunk élni. Ami azt illeti, sokkal inkább azért éreztem magamat leleplezve, mert így talán az életem egy olyan szeletébe engedtem be Ah In-t, amit annyi idős fejjel, mint amennyi ő most, teljesen másképp képzeltem el. Körbe akartam akkorban utazni a világot? Persze, minden huszonéves srác körbe akarja. Belegondoltunk akkoriban, hogy mivel fog járni, ha felnőtté válunk és igazi munkát vállalunk? Nem, azt hiszem mind sokkal izgalmasabb és változatosabb életet álmodunk magunknak, amíg nem csap arcon bennünket a valóság, vagy valami még rosszabb. Pontosan ezért tartottam attól, hogy ha mindez az öcsémben is realizálódik, rájön, hogy fele annyira sem vagyok érdekes, mint gyerekkorában voltam. Lehet, hogy az egymástól távol töltött évek már így is eléggé szétválasztottak minket, de hogy ezzel a potenciális igazsággal minden nap szembesüljek, a kínzás egy különösen kifinomult formájának tűnik számomra.
- Viszont ha mindig csak aludnál, mi lenne azokkal az élményekkel, amiket ébren szereztél? - Nem alapoztam semmi másra a kérdést, pusztán arra, hogy ha a régi barátaimmal, egyetemen szerzett ismerősökkel futottunk össze, mindig azoknál a történeteknél kötöttünk ki egy jó ital társaságában, amit mindenki "szívesen mesél majd az unokáknak". Nehéz lett volna elhinni, hogy az öcsémnek nincsenek ugyanilyen barátai, vagy épp élményei.
- Tudom. De arra gondolok, hogy itt jóval nagyobb teret adnak az individualizmusnak. Senki nem fog olyan dolgokat számon kérni, mint odahaza a társaság... - Nem kellett túlságosan részletekbe menően magyaráznom ezt neki. Én is, de Ah In is átéltük azokat a kellemetlen estéket és rendezvényeket, ahová a szüleink két jól nevelt fiaként kelett megjelennünk. Az Amerikába emigrált koreaiak között persze voltak, akik még most is ugyanakkora hangsúlyt fektettek a társadalmi státuszukba, mintha csak a Föld másik felén maradtak volna, de itt sokkal könnyebb volt kerülni őket, mint adott esetben Incheonban.
- Ha felül szeretnétek vizsgáltatni az ügyét, tudok ajánlani jó ügyvédeket. - Szórakozott pillantást vetettem a fiúra, aki fele ennyi idősen valószínűleg még azt sem tudta mi az a tetoválás, most pedig olyanokról beszélt, amitől biztosan kettővel több ősz hajszálam lett. Idősebb testvérként persze már jó rég is voltak pillanatok, amikor izgatottan vártam, hogy felnőttként - pontosabban felnőtebbekként - beszélgethessünk, ez a mostani azonban inkább volt egymás kóstolgatása, mint normális beszélgetés. Mindketten felhúztunk egy falat, amit más-más körülmények miatt húztunk ugyan fel, de mégis érezhetően ott volta közöttünk.
- Ha bármiben elakadsz, kérdezz nyugodtan. Ha nem én, majd valamelyik kollégám segít. - Folyamatosan volt szerencsém a jogi egyetemről frissen kilépő emberekkel is találkozni az ügyvédbojtárok személyében, akikre nagy szükség volt egy akkori irodánál, mint a miénk is. Néha hiányoztak azok a napok, amikor még azért kellett bosszankodnom a sorstársaimmal együtt, hogy a felettesem túl sok fénymásolandó anyagot bízott rám és abba őrültünk bele, hogy késő estig kutattunk a céges irattárban valamilyen precedens után. Most már én adtam ki másoknak hasonló feladatokat.
- Szívesen mesélek majd róla. - Bólintva egyeztem bele a dologba. Nem esett volna nehezemre Yayáról beszélni, elvégre mai napig meghatározott engem. Miatta vagyok az az ember, aki. Vele - miatta - jöttem Amerikába, vele alakult volna úgy az életem, ami miatt talán most nem érezném úgy, hogy az öcsémnek még mindig tudok rossz példát mutatni. Persze az élet nem volt velünk kegyes, én pedig nem tehettem mást, mint támogattam őt a döntésében, akármennyire fájt is a végén, vagy hibáztattam magamat, amiért nem erősködtem jobban, hogy legalább egyikük életben maradhasson. - Hát... Tényleg felnőttél, igaz? - Megemeltem a kezem, már épp Ah In tarkója után akartam nyúlni, amin gyerekkorában annyiszor simítottam végig, most mégis tanácstalanul ejtettem vissza a combomra azt. - Emlékszel még valamennyire rá? - tettem fel a kérdést félvállról, már-már kinyitva a gondolatbeli kis fiókot, amiben a Yayával való élményeim sorakoztak.
- Ők már elfelejtették milyenek a gyerekek. De te mikor tanultál meg bánni velük? Valakinek gyereke született és lemaradtam róla? - Szerintem alapvetően mindenkinek legalább két olyan időszaka van a szüleivel, amikor a falramászik tőlük. Az egyik tinédzserként, a másik pedig amikor a szülők kezdenek nagyon megöregedni és nem tudják már tartani a tempót a fiatalokkal és az újdonságokkal. A mi szüleink is kezdtek efelé az időszak felé evickélni.
- Ezer dolog befolyásolja az embert amikor szakot kell választani. Én gondolok valamit, de a döntéseket te hoztad meg. Vagy rosszul gondolom? - Az én esetemben azt hiszem sokkal nagyobb felhajtást keltett a szüleimnél a tény, hogy külföldön akarok tanulni, mint az, hogy történetesen mit. Addig gondolom nem aggódtak, amíg a döntésem a jogra esett, a gond az volt, hogy Amerikába készülök és hogy itt is tervezek maradni.
- Sajnálom, hogy nem tudtam személyesen átadni. - Őszintén mondhattam ezt, valószínűleg ezért nem volt hirtelen további mondanivalóm. Nem akartam kifogásokkal jönni, végképp nem volt értelme mentegetőzni. Joan olyan főnök tudott lenni, aki bár odafigyel az embereire, de amikor kell, teljesen őszinte, így én is tisztában voltam a hibáimmal. - Azért ha akad még valahol a fotóból, igazán adhatnál nekem is. - Ha járt volna az irodámban, biztosan nagyon cikinek tartotta volna, hogy az ő gyerekkori képeivel van tele a helyiség, én viszont nem voltam hajlandó nem közszemlére tenni azt a kis gombszemű gyereket, akiből mára közel olyan magas srác cseperedett, mint amilyen én magam voltam.
- Ha két telefonom lenne, csak feleslegesen kellene észben tartanom a másodikat. Nagyobb az esélye, hogy elhagyom. Így minden egy helyen van. - Ami egyszerre áldás és átok is egyben, mert így a hét minden napján elérhetővé válok a munkahelyi emailek és hívások százainak. - Az informatikus rakott rá külön hitelesítő programot, ami miatt folyamatosan változik a jelszó. Biztos nyomon is követnek néha. - Ami a mi esetünkben nem a testi épségünk miatt volt. Nem úgy, mint amennyire mondjuk néhány ügyésznek szüksége lett volna rá.
- Ha azt is tartasz rajta, akkor lehet, hogy jobb ha nem is akarom elképzelni. - Pusztán a vak szerencsére bízhattam az arcomon megjelenő kifejezést. Nem gondoltam magamat boomernek, ami miatt könnyű volt válaszolnom Innienek, de ez még nem jelentette azt, hogy nem döbbentett meg, hogy a saját öcsém ilyeneket mond nekem. Összességében azonban naiv lett volna azt gondolni, hogy egy huszonéves srác sosem fogyasztott ilyen tartalmakat, vagy épp nem volt már neki is komolyabb kapcsolata.
- Az az igazság, hogy nem sok mindent tudtam nekik mondani. Ők sem bombáztak a részletekkel. - Aminek így utólag nyilván jobban örültem volna. Általában a munkámat is csak akkor tudom megfelelően végezni, ha az ügyfél megfelelő információval lát el, amiből kiindulhatok. - De azt vállaltam, hogy a bátyádként vigyázok rád és ha bármiben segítségre van szükséged, akkor segíteni fogok. - Legalábbis megpróbálok a legjobb tudásom szerint. - Ettől függetlenül azt gondolom, amit az előbb is hallottál. - Hogy nem kell mellé börtönőr, mert épp elég felnőtt ahhoz, hogy bizonyos döntéseket maga is meg tudjon hozni. Nekem csak abban kellet bíznom, hogy ha válaszút elé érkezik, vagy ne adj' Isten bajba kerül, én leszek az első, akinek szól ezekről. - Szeretnéd, hogy elmondjam nekik is? - Fogalmam sem volt, honnan erez ez az ellentét az öcsém és a szüleim között és részben tartottam is attól, hogy ha mindkét fél csak ennyire homályosan hajlandó fogalmazni előttem, akkor időbe fog telni kideríteni.
Visszanyeltem a kérdést, ami ott volt a nyelvem hegyén, mégsem mertem feltenni. - Mit lehet tudni a baleset részleteiről? Ittas vezető volt? Ő nem figyelt oda? Tettek feljelentést a sofőr ellen? - A fizikai állapotán már nem volt mit javítani, ráadásul orvos sem vagyok, hogy rögtön vizsgálatra fogjam őt. - Mikor történt ez? - visszafogtam a kikívánkozni készülő sóhajt. Korántsem az öcsém társasága terhelt, sokkal inkább a tény, hogy megsérült, nekem pedig fogalmam sem volt róla.
- Azért kérdezem, mert te voltál ott. Gondolom a sokk miatt nem emlékszel a részletekre... - Ezt már sokkal inkább magamnak magyaráztam. Kényelmetlen volt szembesülni vele, hogy nem voltam ott neki egy ilyen helyzetben. Kétségtelen, hogy teljesen másképp reagáltam volna rá, mint a szüleink, akik akármennyire szeretik is a fiukat, biztosan nem az aggodalommal kezdték. Egyedül az nyugtatott meg, hogy ő úgy gondolta nem tenne ilyet szánt szándékkal.
- Világos. - Feleltem röviden, már-már túlságosan is úgy, ahogyan egy tárgyaláson tettem volna. Tény és való, hogy a téma komolysága egyébként indokolta a hangnemet, illetve könnyebb volt úgy csinálni, mintha nem épp most mondott volna valami olyasmit ez a fiú, amitől egy kicsit mintha még a mellkasom is összeszorult volna. - Szerettem volna ott lenni, de nem tudtam volna annyi ideig maradni, hogy veled is tudjak időt tölteni. - Buta magyarázatnak tűnt, még én magam sem gondoltam azt elegendőnek. Ah In teljesen jogosan volt rám mérges emiatt, így amit mondani készültem talán soha nem is lesz elég számára. És a saját lelkiismeretem számára sem. - Sajnálom. Korábban vissza kellett indulnom, de kértem anyát és apát, hogy szóljanak neked róla. - Élénken élt az emlékeimben, hogy megtettem. Neki is szólhattam volna személyesen, de olyan fontos esemény ez számára és a barátai számára is, hogy nem akartam belerondítani.
- Most, hogy itt vagy, sokkal több időt tudunk majd együtt tölteni. -  Megtehetem egyáltalán, hogy ilyet ígérjek neki? Fogalmam sincs. Csak azt az egy dolgot tudom, hogy olyasmit szívesen ígérek neki, amit szívből szeretnék megvalósítani. A körülmények később úgyis eldöntik, hogy be tudom-e tartani a szavamat, vagy sem. - Ha gondolod egyik nap meg is mutathatok neked pár helyet, amit én kedvelek. Vagy inkább majd a barátaiddal akarod felfedezni a várost? - Csak mert kétség sem fér hozzá, hogy szerezni fog ilyeneket. Lehet, hogy ő zárkózottnak, már-már félénknek tartja magát, de vannak olyan emberek, akik vonzódnak ehhez a típushoz. Én pedig úgy gondolom Ah In-t igazán érdemes megismerni.

⋈ | 1640 | öltözet

Dae Il & Ah In

Ha valaki megkérdezte volna, akkor igent mondtam volna. Tisztában voltam vele, hogy amit csinálok, az nem feltétlenül tartható. Mivel minden alkalommal hazudok, pontosan tudom, hogy egyszer el fognak kapni, ezért mondhatni fel voltam készülve rá, hogy a szüleim megsejtenek dolgokat. Az, hogy milyen módon jöttek rá, hogy nem egy bizonyos egyetemre járok és azért mentem el a városból, ahol felnőttem, mert már képtelen voltam tovább bámulni a képüket, talán más szülőkben szánalmat kelthet az irányomba, de minimum megpróbálnák megérteni a motivációm. Azok az emberek, akik így viselkednek, soha nem változnak meg. Valahol mind a kettejüket gyűlöltem, de főleg anyámat. Ha apa felpofozott, amiért nem volt tökéletes a viselkedésem, azzal meg tudtam birkózni, mert az utóbbi pár évben elég sokszor csinálta. Ha anya érzelmileg próbált manipulálni és gyakorlatilag azzal a kötelékkel élt vissza, ami köztünk megszakíthatatlan volt… Amikor azt mondta, hogy tudja, hogy fáj, de egy kicsit ki kell bírnom és megsimogatta az arcom. Az maga volt a Pokol, amit soha nem voltam képes megbocsájtani neki. Az érzelmi manipuláció olyan bűn, ami rengeteg dolgot von maga után. Egy pillanatra együtt tudtam érezni azokkal a személyekkel, akik végül az anyjukra hasonlító nőket elkezdték legyilkolni… Mert ha az én anyám meghalna nem tudom, hogy éreznék-e valamit. Ha igen, akkor az azt jelentené, hogy szeretem és még a nyomorult halálával is belém törli a lábát.
Soha nem voltam normális gyerek. Ezt a bátyám azzal szerette mosdatni, hogy én különleges vagyok, más, mint a többi fiú. A valóság ennél jóval sötétebb volt, nekem pedig minden álmom lett volna őt is bevezetni, megosztani a terheimet, de túlságosan világosan fel lett hívva a figyelmem arra, hogy ezt nem tehetem meg és nincs hozzá jogom. Utólag belegondolva ugyan titokban, de egyet tudtam érteni a szüleimmel. Tényleg nem volt jogom olyat más nyakába rakni, amivel én magam sem tudok megbirkózni.
- Ez így van – hiába fogadtam meg azt magamban többször is, hogy nem hozom rá Dae Ilre a frászt, egyszerűen soha nem voltam az a fajta srác, aki könnyen parancsolni tudott a nyelvének – Néha jó lenne csak aludni és hagyni, hogy az élet elszálljon felettünk.
Mi ketten nagyon különbözőek voltunk. Annak ellenére, hogy rengeteg időt töltöttünk egymástól külön, nagyon is felnéztem a bátyámra, akit valahogy mindenben jobbnak láttam magamnál. Hittem benne, hogy ezzel nem én vagyok az egyetlen, de valószínűleg túlságosan könnyen vetítettem ki azt az elbaszott káoszt mindenkire, ami bennem volt, emiatt pedig azt szerettem volna, ha mindenki más rossznak látna. Talán könnyebb volt a világ legintrovertáltabb embereként viselkedni, mint egy kicsit is megérteni másokat.
- Nem szeretem a változásokat – mivel ismert engem, szerintem ezzel teljes mértékben tisztában volt, de azért fontosnak éreztem kihangsúlyozni a dolgot. Tényleg nem volt ez az egész az én asztalom, inkább voltam az unalmas hétköznapok kedvelője, mint a kéretlen meglepetéseké. Azt hiszem, ha megszokott dolgokat csempészek a mindennapjaimba, azzal elviselhetőbbé teszem mindazt, ami az epilepsziával jár.
- Lehet, hogy van valami haverom, akivel közös a börtöntetkónk – rántottam meg a vállam, ezzel a kijelentéssel egyértelműen csak őt akartam stresszelni, amúgy más okom nem lett volna ilyenekről beszélni neki. Már előre kitaláltam azt, hogy mit fogok neki mondani, ha rákérdez arra, hogy pontosan kivel csináltattam matching tetoválást a böriben. Legalább nem mondhatja azt, hogy nem felelek tökéletesen az öregedéséért.
- Persze, ez így van – részletkérdés volt jelenleg, hogy valójában fogalmam sem volt az alapvető jogi oktatásról sem, nemhogy arról, hogy hol mennyire nehéz azt tanulni. El tudom képzelni, hogy nem volt egyszerű mindez a bátyámnak, hiszen azért a Harvard nem véletlenül volt a legrangosabb amerikai egyetem. Viszont ez volt az a pillanat, amikor én is úgy éreztem, hogy érdemesebb hallgatni, mert nem akartam már rögtön a megérkezésem napján elcseszni az esélyeimet. Egyelőre nem igazán tudtam, hogy pontosan mire kellene számítanom a bátyámtól és ez kurva ijesztő volt. Az ember, akiben egykor a legjobban megbíztam, aggodalommal tölt el. Ezek után talán nem annyira meglepő, hogy nagyon magányosnak éreztem magam és már egyáltalán nem kis vágytam arra, hogy ez megváltozzon a jövőben. Nem állítom, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki soha nem fog nekem csalódást okozni, de magamban csalódni gyakorlatilag mindennapos kihívás. Az arról szól, hogy ember vagyok. Másokban elveszíteni a bizalmat, az fájdalmas és elkeserítő.
- Még kedvelhetem – mindezt úgy mondtam ki, hogy nem néztem rá, mert szerintem mind a kettőnknek egyszerűbb volt így egy olyan személyről beszélni, aki egykor mindent jelentett a bátyámnak és visszavonhatatlanul elveszítette – Ha szükséged van valakire, aki meghallgat, én itt leszek. Még, ha furcsa is.
Valószínűleg neki egyáltalán nem volt esélye megszokni azt, hogy már felnőttem. Nem nevezném magam férfinak, még távolról sem, de értettem olyan dolgokat, amiket gyerekként még nem úgy fogtam fel, mint most. Tudom ,hogy vannak olyan helyzetek, ahol többet jelent az, ha az ember jó hallgatóság. Yaya esete pontosan ilyen. Nincsenek olyan szavak, amivel ki lehetne fejezni azt, hogy Dae Il hyung elveszítette őt, emiatt pedig felesleges pocsékolni őt. Yaya tiszteletet érdemel, amit úgy tudunk neki megadni a lehető legjobban, ha időt szánunk arra, hogy beszéljünk róla. Ez a legértékesebb dolog, amit adni tudunk neki.
- Még szép – mindez talán nagyon is nagyképűen hangzott a számból, de azért kimondtam – Én érdemlem meg a legjobban, hogy tudjak róla. Jobban bánok a gyerekekkel, mint a szüleink.
Ezt egyáltalán nem viccből mondtam. Az állatok és a gyerekek voltak azok, akik még engem is le tudtak nyűgözni azzal, hogy mennyire aranyosak és ártatlanok. Mindig szerettem volna egy kutyát – bár már olyan szinten vagyok, hogy gyakorlatilag egy lepkével is beérném, ha az figyelmet fordítana felém – amit a szüleim nem engedtek. Emellett jól elvoltam, amikor otthon a gyerekek odaszaladtak hozzám a parkban, miközben olvastam. Talán morcosnak tűnök, de képtelen lennék az alap arckifejezésemmel nézni egy kisfiúra vagy kislányra.
- Észben tartom majd – tudtam, hogy túl rideg vagyok vele, de nem igazán tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nehezen bíztam meg az emberekben, ez pedig pont a családi kapcsolataim miatt volt így. Mivel a szüleim csak azt bizonyították be nekem, hogy bennük egyáltalán nem bízhatok meg, összességében soha nem lett jobb a helyzet a családomat illetően. Miután Hyung elköltözött az egész pedig az irányába is rosszabb lett, mivel végleg magamra maradtam és az évek során ilyen elbaszottá váltam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz engem bárki megjavítani úgy, hogy magamtól sem mentek jól a dolgok, de pont emiatt nem is voltak nagyon elvárásaim.
- Ez egy olyan kérdés, ami rólad árul el sokat, nem pedig rólam – egy félmosolyt engedtem meg felé – Engem jobban érdekel az, hogy te mit gondolsz erről az egészről.
Valahol ez nálam egy vizsga volt arról, hogy mennyit tud rólam. Hiába nem beszéltünk mostanában annyit, mint amikor gyerek voltam, attól még ismert engem és tisztában lehetett azzal, hogy kisfiúként milyen voltam. Kétlem, hogy egy olyan szinten kitetovált srác, mint én az jó fényt vetne magára jogászként. Emellett pont azért, mert a bátyám valószínűleg emlékszik arra, hogy milyen voltam kisfiúként. Ha valaki, akkor én tökéletesen alkalmatlan vagyok jogásznak.
- Tehát fontos volt, hogy megkapjam – már rég eldöntöttem, hogy lógni hagyom őt és nem kap olyan választ a kérdésére, amit elvárt volna – Akkor neked kellett volna átadnod. Talán jutott volna az érettségitablómból is akkor neked.
Tényleg népszerű diák voltam annak ellenére, hogy nem volt sok barátom. Ennek ellenére én is tudtam, hogy taplóság lenne azt mondani neki, hogy a fénykép, amit neki szántam nem elfogyott, hanem én magam téptem el.
- Mi a helyzet a titoktartással? – tettem fel a kérdést – Gondolok itt a munkádra. Értem én, hogy van céges telefonod meg géped, de biztos találnék valamit, ha eleget turkálnék.
Szokták mondani azt, hogy az ázsiai kölykökkel vigyázni kell, mert technikai zseninek születtünk. Én ezzel nem feltétlenül tudok egyet érteni, szinte biztos voltam benne, hogy a bátyám az jobban ért ahhoz, hogy bizonyos dolgokat elrejtsen mint én azoknak a megtalálásához. Nem lepett volna meg például az sem, ha sokkal ügyesebben bánna a technikával, mint én. Nem állítom, hogy egy kőkorszaki alak lennék, de mindössze azokhoz az eszközökhöz és programokhoz értettem, amiket tényleg használtam.
- El sem tudod képzelni, hogy mit tartok a telefonomon – vontam fel a szemöldökön, ezen a ponton megint élvezettel töltött el az a tény, hogy kedvemre tudom őt traumatizálni – Talán pornót is.
Otthon amúgy baromi nehéz volt a felnőtt filmekhez hozzájutni, mivel a kiskorú gyerekeknek a telefonján nem lehetett ilyenekre rákeresni. Mindezt egyébként nem tartottam rossz dolognak, viszont tizenhat év felett a gyerekzár értelmetlen volt. Mondjuk az embernek az én hazámban a sok tanulás miatt jó, ha hétvégén eszébe jut kiverni egyáltalán.
- És ezt megbeszélted velük is? – pontosan tudta, hogy kikre gondolok – Mert szerintem ők ezt szeretnék. Hogy börtönőrt játssz és ellenőrzés alatt tarts engem.
Más kérdés volt, hogy mennyire jogos a dolog. Jelenleg engem az a luxus nem illetett meg, hogy bármit elmondhassak neki, mivel pontosan tudom, hogy akkor haza leszek cipelve. Valahol megnyugtatott az, hogy maximum két szempár fog árgus szemekkel figyelni és az se olyan mániákus módon teszi majd, mint anyám. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ha kinyitom a szám, akkor a minimális szabadságomat is elveszíthetem.
- Már jól vagyok – vontam meg a vállam – elég nagyot estem tudod, de már jól vagyok. Egy nagyjából akkora autóval ütöttek el, mint amit te is vezetsz, átgurultam rajta. Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg a tenyeremmel próbáltam meg tompítani az esést, emiatt csak három bordám törött el, meg a vállam ugrott ki. Illetve a lábam… Hát az sem volt rózsásan és emiatt egy ideig tolószékben voltam, de a fejem az egyáltalán nem sértült meg szinte. Azt mondták, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert pont le tudott fékezni a másik autó. Ha nem sikerült volna akkor…
Ezen a ponton hallgattam el és realizáltam, hogy túl sokat beszélek, ami nem jellemző rám. Sokkal egyszerűbb volt többet mondani neki, amiből gondosan kihagytam a lényeget annál, hogy elmondjam az igazat. Ugyanakkor azt szimpla kegyetlenség lett volna hozzátenni, hogy ha keresztülhajt rajtam a másik hely, akkor tuti, hogy meghalok. Yaya miatt tekintettel kellett rá lennem még akkor is, ha én könnyen beszéltem ilyen dolgokról. Minden alkalommal egy kicsit meghaltam, amikor jelentkezett az epilepsziám és minden ájulás következtében fennállt annak az esélye, hogy többet nem térek magamhoz.
- Azt mondom? – én sem voltam teljesen biztos benne, hogy ezt az egészet egyáltalán el lehet-e magyarázni – Azt mondom, hogy nem tudom mi történt pontosan. De nem gondolom, hogy kiléptem volna egy autó elé, ha van választásom.
Tudom, hogy túl kevés volt mindez, de nem mondhattam jelenleg többet. Nagyon komplikált az egész, amiben benne vagyunk jelenleg, de nekem még mindig megvan a lehetőségem arra, hogy egyszerűen nem válaszolok kérdésekre. Akkor is, ha ez egyrészt szemétség, másrészt pedig azzal jár, hogy már most összevesszünk egymással.
- Nem emlékszem – könnyű volt ezzel elintézni az egészet – Az, hogy miért nem tudtál róla… Anyát és apát kérdezd, mert akkoriban mi nem beszéltünk egymással. Mérges voltam rád a ballagásom miatt.
Ezen a ponton kár lenne úgy tenni, mintha nem ez lenne az igazság, főleg azért, mert jó lehetőség volt megszökni a válaszok megadása elől – Miért nem jöttél?

Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

Határozottan nem tudtam helyén kezelni azt, hogy Innie hirtelen New Yorkba repült, a szüleink pedig különösebb útmutatás nélkül lényegében az én felelősségemmé tették őt. Annyit mondani erről a fiúról, hogy oda kell rá figyelni, gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy roppant kellemetlen helyzetbe hoztak mindkettőnket. Nem Ah In társaságával van a bajom, még csak tehernek sem érzem azt, hogy velem fog lakni, egyszerűen csak képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mi változhatott meg abban a fiúban, akit én otthagytam Koreában. Fordított helyzetben pedig itt vagyok én a felnőtt öcsémnek és érezhetően úgy csinálok, mint aki kis túlzással, de minimum tojáshéjakon járkál körülötte. Talán a megjelenése a tetoválásaival együtt nagyon különbözött attól, ahogyan általános iskolás korában kinézett, de nem hiszem hogy az emberek természetükben túl sokat tudnak változni, legalábbis ilyen rövid idő alatt. Ah In mindig csendes gyerek volt, nem szerette az idegenek társaságát, ezzel pedig leginkább a saját szüleinek kellett volna tisztában lennie. Nyilvánvalóan nem én leszek az az ember, aki több ezer kilométerről kioktatja azokat, akik engem is felneveltek, de ezen a ponton már hinni szerettem volna abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki megérti az öcsémet ebben a családban.
Legalábbis gondolatban nagyon próbáltam arról győzködni magamat, hogy így van. Hogy ismerem ezt a fiút annyira, hogy tudjam, hogy nincs okom aggódni. Tartom őt annyira intelligensnek, hogy tudjam, hogy meg tudott volna szabadulni a társaságomtól és attól, hogy New Yorkba jöjjön, ha valóban nem akar itt lenni. Emellett pedig abban is bízom, hogy akármit is mondtak neki a szüleink, képes lesz rám nem úgy tekinteni, mint olyasvalakire, aki ellenőrzi őt. Nyilvánvalóan arra vágyom, hogy a családom jó életet éljen, egyik tagja sem szenvedjen hiányt semmiben és valamilyen módon még boldog is legyen, ez pedig nem működhet úgy, hogy börtönőrt játszom a saját öcsém mellett.
- Az alvás elég jól tud esni néha. Azért pedig fizetni sem kell, ha az embernek van hol laknia. - Nem mintha én olyan sűrűn gyakorolnám, vagy megadnám a testem minden esetben azt az alvásmennyiséget, amivel normálisan tud funkcionálni. Állítólag van egy adott mennyiségű nap, amennyi alatt mi emberek képesek vagyunk felvenni egy szokást - legyen az jó, vagy épp rossz -, gondolom az alvással is ugyanez a helyzet. Ha valakinek annyi teendője van, hogy hozzá szoktatnia magát a későn fekvéshez és a korán keléshez, egy idő után már nem tűnik olyan vészesnek az egész.
- Nem hiszem, hogy nehéz lesz hozzászokni. - Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy a rendőrség keressen az öcsémmel kapcsolatban. Nem okozna gondot megvédeni őt, akár a bíróságon is, viszont nem lenne szép, ha két hónapon belül kitoloncolnák őt az országból, mert engem akar provokálni. Mivel Innie értelmes ember és nem gondolom, hogy a külön töltött idő alatt bűnöző lett belőle, abban is hiszek, hogy nem tenne semmi olyat, ami miatt nekem aggódnom kellene. Önszántából legalábbis biztosan nem.
- Hacsak nincs kit meglátogatnod ott, szerintem kihagyhatjuk a dolgot. - Félmosolyra görbült a szám, habár nem volt túl őszinte a jókedvem. Ha már együtt töltjük az időnket, jobb szerettem volna ha nem épp egy amerikai börtönben kellene ezt tennünk. Semmi értelme nem lett volna ilyen élményeket szereznem a saját öcsémnek, még ha egy ponton az életben van is annak némi jelentősége, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy milyen körülmények uralkodnak egy-egy ilyen intézményben. Viszont vannak jobb módjai annak, hogy tisztában legyünk ezzel, mint hogy első kézből akarjuk megtapasztalni.
- Tudom. De az egyetem nem olyan egyszerű, tök mindegy hol tanulsz jogot. Jó, hogy időt szánsz rá. - Sok már koreai gyerekhez hasonlóan, aki olyan családban nőtt fel, mint én magam is, régen én is jártam zene órákra. Szinte megmosolyogtatott a gondolat, hogy milyen rég volt már az hogy én gyerek voltam. A felnőtt világ problémái már-már olyan szinten képesek elnyomni azokat a gondtalansággal teli emlékeket, mintha teljesen másnak az életéről lenne szó.
Amikor feljön Yaya és az, hogy mi minden lehetne meg az életemben, ha ő nem betegszik meg, rögtön arra gondolok, hogy igenis másképp kell élnem, mint ahogyan öt, vagy tíz évvel ezelőtt gondoltam volna. Nincs okom panaszkodni, hiszen mindenem megvan, ettől függetlenül ez a valóság. - Én is sajnálom. Kedveltétek volna egymást, ebben biztos vagyok. - Ennyi év elteltével már beszélni is sokkal könnyebb volt erről az egészről. Már nem érzem úgy, hogy túl könnyelműen kezelném a volt menyasszonyom emlékét és bűntudatom sincs, amiért a lehetőségekhez mérten igyekeztem őt elengedni. Semmit nem tehetek, amivel visszahozhatnám őt és mérges lenne rám, ha nem élek olyan életet, amit szerinte megérdemeltem. Szimplán nem vagyok még felkészülve arra, hogy ezt meg is lépjem és családot alapítsak. - Te leszel az első, akinek szólok, ha megtörténik. - Ehhez nyilván előbb valaki olyannal kellene találkoznom, akiben megfog annyira valami, hogy családot akarjak vele.
- Az itteniek nincsenek ehhez hozzászokva. -   Azért tudtam ilyen könnyedén beszélni erről, mert én magam is megtapasztaltam a dolgot, holott az öcsémhez képest én tényleg nem voltam olyan jóképű, pont mint ahogy ő gondolkodik saját magáról a barátaihoz képest. Az én füleimről valószínűleg bárkinek egy klasszikus zöld kis marslakó jutott volna eszébe.
- Bármit, amit szeretnél megosztani velem. -  Nem várhattam azt tőle, hogy öt perccel azután, hogy leszáll a repülőről már arról meséljen, hogy pontosan mi minden nyomja a vállát - tudtam, hogy vannak ilyen dolgok, hiszen egyszer én magam is voltam olyan idős, mint Ah In. De ha legalább már tud arról, hogy hozzám fordulhat, az egy viszonylag fontos lépés lehet számomra, hogy átlássam és megértsem ezt a helyzetet és az itt létének az okát is. - Tudtam, hogy szeretnék, ha jogot tanulnál, de te mennyire akartad ezt? - Vetettem rá egy oldalpillantást, ami alig tartott néhány másodpercig, tekintve hogy nem azon voltam, hogy kinyírjam mindkettőnket.
- Egyébként megkaptad az ajándékot, amit a felvételi eredményed után küldtem? - Tárgyak és ajándékok egyértelműen nem helyettesíthették a jelenlétemet. A kérdéssel magával sem az én törődésemet kívántam validálni valahogyan, szimplán csak kíváncsi voltam rá, hogy legalább kicsit örült-e neki. Egy egyetemi hallgató életében gyakran a legfontosabb dolog az, hogy legyen egy strapabíró macbookja, amin teljesítheti a kutatómunkát és a beadandókat is.
- Nem igazán van mit titkolnom. - A jobb könyökömmel az utastér középső konzoljára támasztottam, a tenyeremmel pedig végigsimítottam az államon. Abban a világban amiben én mozgok, nem csak az ügyfeleknek van veszíteni valója, abban az esetben ha hülyeséget csinálnak. Ugyanolyan könnyedén bukhattam én is velük, ha nem vagyok elég okos - az irodával együtt, amely munkát adott nekem. - Talán a te telefonodban vannak ilyenek? - Kérdőn felvontam a szemöldökeimet, miközben feltettem a kérdést. Bíztam benne, hogy ha részleteket nem is tudok meg, de legalább az igazat hallom majd a szájából.
- Rendben. - Aprót bólintottam, amikor meghallottam a válaszát, mégis olyan sóhajjal fújtam ki a levegőt, mintha nem most esett volna le egy minimális nagyságú kő a szívemről. Könnyebb volt hinni abban, hogy az öcsém valóban ezt akarja, mint tovább gondolni azokat a dolgokat, amiket a szüleink mondtak, mielőtt elengedték hozzám Inniet. - Nem fogok börtönőrt játszani veled. Szerintem nincs szükséged állandó felügyeletre, szeretném, ha jól éreznéd magadat itt és megértenéd, hogy én miért kedvelem az itteni életet. - Akkor talán egy ember megértené, hogy miért nem vágyom vissza. Épp elég ember szeretett New Yorkban tartózkodni, vagy költözött át teljes mértékben az Államokba a mi köreinkből, de mégsem volt olyan az egész, mint Koreában. Nem volt olyan fojtogató a légkör, ha az embernek nem volt ideje belefolyni azokba a dolgokba, amelyek néhány ember egész életét jelentették.
- Nem... - Éreztem, ahogyan a szemöldökeim között ráncok jelennek meg a hír hallatán. - Mi történt...? - Nem akartam a szavaiba vágni, mégsem nagyon bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Olyan fontos volt megtudnom, hogy Ah In nem úgy viselkedik, ahogyan az illendő lenne, de arról egy szót sem szóltak nekem, hogy kórházba került és baja esett. Ez pedig jelenleg nem csalódottságot okozott nekem, hanem szimplán dühített.
- Igen? - Olyan hamar kérdeztem vissza, hogy azzal valószínűleg rekordot lehet állítani, de ezen a ponton már nem is próbáltam leplezni a kíváncsiságomat. Hiába igyekeztem felkészülni mindenre, egyre több olyan dolog derült ki a beszélgetésünk során, ami miatt nem állt össze a fejemben ez az egész helyzet. Valószínűleg épp akkor lett az egész még sokkal zavarosabb, amikor magyarázatot kaptam egy részletre az öcsémtől. Hiába tudtam kicsivel többet, most hirtelen mégis úgy éreztem, hogy teljesen kihagytak engem mindenből. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy volt bárminemű reakcióm, amit szavakba tudtam volna önteni. Szólásra nyitottam ugyan a számat, a beszívott levegő azonban csak egy hosszú, koncentrált sóhajként hagyta el a tüdőmet. Szavak nem jöttek ki rajta. - Szóval azt mondod... - Ezen a ponton megemeltem a kezemet és a homlokomtól indulva simítottam végig a fejemen, nem törődve azzal, hogy esetlegesen tönkre megy a gondosan beállított hajam. - Hogy ez valójában nem volt öngyilkossági kísérlet, ugye? - Úgy éreztem számomra jelenleg ez a legfontosabb, hogy tudjam hányadán áll az élettel és mennyire kell elkezdenem aggódni érte.
- Akkor mi történt valójában? - Tettem fel a második legegyértelműbb kérdést. Ha a szüleink hamis információt terjesztenek is, de én tudni szerettem volna az igazságot. Szerettem volna még ezen a témán rugózni egy ideig, de a mögülünk érkező dudálás arra késztetett, hogy elfordítsam a tekintetemet az öcsémről és felmérjem, hogy mi vagyunk-e valaki számára az akadály. Amikor realizáltam, hogy nem mi én vagyok, aki figyelmetlen volt, visszafordítottam a fejemet a fiú irányába.
- Miért nem tudtam erről? - Valószínűleg nem nála kellett volna érdeklődnöm ezzel kapcsolatban, de nem ez a pont volt az, amikor előkapom a telefont és felelősségre vonom a szüleinket. Annak is megvan az ideje és meg is fogom tenni, mert sosem féltem tőlük, viszont csak reménykedtem benne, hogy a dudálás miatti zavar nem törte meg azt a pillanatot, aminek köszönhetően Innie ilyen őszinte volt velem.

⋈ | 1597 | öltözet

Dae Il & Ah In

Amikor a bátyámra pillantottam, én magam nem tudtam eldönteni azt, hogy ő most számomra egy ismerős idegen, vagy pedig egy ismerős, aki az évek során idegenné vált. A vonásai határozottan olyanok voltak, ahogy mindig az emlékeimben élt, mondhatni szinte semmit sem változott az évek alatt. Lehetne azzal szarakodni most, hogy természetesen idősebb lett, és érett férfi korba lépett, ami miatt fel tudom fedezni azt, amit korábban sosem láttam benne, de ez nem így volt. Mivel elég nagy közöttünk a korkülönbség ahhoz, hogy most is egy kisgyereknek érezzem magam mellette, ilyesmiről szó sem volt jelenleg. És pont ez volt az egészben a legrosszabb. Nem kellett már teljesen hátra hajtani a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni, mert elég volt kicsit felszegnem az állam, hogy kényelmesen elkapjam a tekintetét. Viszont hiába nőttem meg, hiába nyomok már én is legalább 75 kilót, egyszerűen képtelenség volt az, hogy a nyomába érjek. Ezért pedig titokban képes voltam gyűlölni a saját testvéremet, aki egykor az egész világot jelentette nekem. Éppen ezért is lett volna nehéz válaszolnom arra a kérdésre, ami kifejezetten nyomasztott is, de nem tudtam mit kezdeni vele.
- Nagyon kedves, hogy felajánlod – én magam is éreztem, hogy talán túlságosan sok a távolságtartás a hangomban – De nem szorulok rá. Van pénzem.
Hogy honnan, az jelen helyzetben részletkérdés volt. Nyilvánvalóan nem fogom az orrára kötni azt, hogy az örökségemet egyszerűen eladtam és ennek hála szereztem meg a fekete bankkártyámat is, amivel megint nem akartam villogni az orra előtt. Mondjuk, ha rákérdezne, valószínűleg közölném vele, hogy bankot robbantottam, vagy találtam egy táskányi készpénzt és azt emeltem el. Lényegében ügyvéd, és be tudná védeni a seggem akkor is, ha ez így lenne. Mindenesetre egy olyan házat adtam el a szüleim tudta nélkül, ami az én nevemen volt, és a nagyapa úgy rendelkezett, hogy szabadon bánhatok vele, mert már nagykorú vagyok. Tehát én egyszerűen fogtam és eladtam. Volt elég zavaró tényező az életemben, így ezen a ponton egyáltalán nem tudott meghatni az, hogy az öreg most forog-e a sírjában, vagy sem… Mivel ezernyi más problémám volt ezt leszámítva is. Nem kell, hogy egy emlékekkel átitatott ház is ezek közé tartozzon.
- Milyen kötelező szükséglet tud boldogítani egyáltalán? – tettem fel neki a kérdést. Az evés biztosan nem, mivel a legfinomabb ételek tele vannak kalóriával és annak érdekében, hogy ne legyek elhízott, sportolnom kell. A versenysportok pedig már rég nem arról szólnak, hogy valaki miként őrizze meg az egészségét, emiatt pedig többen belerokkannak a hivatásukba és depressziósak lesznek. Talán a tudás hatalommal ruház fel minket, de minél jobban kinyílik számunkra a világ, annál boldogtalanabbak leszünk. Az alkohol és a drogok csak a múlandó boldogságot adják meg, ugyanez a helyzet a kurvákkal is. A pénz is hasonló, mivel teher az, ha nincs, viszont magányossá tesz az is, ha van.
- Alig várom, hogy megismerjem őket – a hangomban minimális lelkesedés sem volt. Talán mások élvezték azt, ha kimozdulhattak a megszokott életritmusukból, de én nem ez a fajta ember voltam. Sokkal inkább volt rám jellemző a rutinszerű gondolkodásmód, meg alapból az a tény, hogy rutinok határozták meg a mindennapjaimat, amik folyamatosan ismétlődtek. Ha elmentem valahova enni, akkor biztosan nem próbáltam ki valami meredek újdonságot. Olyan ételeket és italokat választottam, amiket ismertem, mert mindenben az állandóságot igyekszem meglelni. Nem érdekel az ismeretlen, mert túlságosan ijesztő nekivágni a dolognak egyedül. Jelenleg pedig az állandóságot sem leltem meg az életemben, így inkább visszahúzódok minden alkalommal a csigaházamba, és onnan próbálom szemlélni azt a világot, ahol túl kellene élnem. Lényegében anélkül létezek, hogy megpróbálnék élni.
- Akkor az első közös programunk a börtönlátogatás lesz? – talán kicsit túl flegma volt az arckifejezésem, ahogy a felvont szemöldökömmel rápillantottam – Igazán felemelő lenne.
Azt már nem tettem hozzá, hogy konkrétan a tetoválásaim miatt be is lökhetne az egyik cellába, ha már nem bírna velem, mert nyilvánvalóan a magam módján örültem annak, hogy több időt tölthetünk együtt a jövőben. Szimplán csak féltem attól, hogy ha túlságosan hiszek ebben a dologban, akkor majd egyszerűen nem teljesül be, és én leszek az megint, aki megsérül. Nem mondtam el neki azt a tényt, hogy jelentkeztem a kollégiumba is, a kérésemet pedig azért utasították el, mert a szüleink túl jó fizetéssel rendelkeznek, illetve én sem tudtam letagadni a saját vagyonomat. Illetve ott volt a tény, hogy ő is számolgathatta a milliókat a számláján. Lényegében az egyetlen ütőkártyám, amit felhasználhattam volna, az a betegségem volt, illetve a tény, hogy mennyire nem figyeltek oda erre az évek során, de én magam is kegyetlenségnek éreztem volna ezzel bántani a testvéremet.
- Mindig ragaszkodtam a dolgaimhoz – úgy rántottam meg a vállam, mintha az egész semmit sem jelentene nekem – Nem változtam túl sokat.
Leszámítva a viselkedésemet az irányába. Lényegében most ő is egy olyan ember lett számomra, aki kívül esett a kényelmes kis körömön. Bár nem emlékszem túl jól a dologra, de eléggé el tudom képzelni azt, hogy igaz volt minden történet a félénkségemről. Hogy ha a bátyám elvitt esetleg vásárolni és egy néni megdicsért, én inkább elbújtam a lába mögé, ha pedig túl közel jöttek hozzám, akkor el is sírtam magam. Most már nyilvánvalóan nem csinálom ezt, de hatásosabb bunkósággal álcázni a sebezhetőségem, mert akkor az emberek idővel nem fognak kedvelni és inkább magamra hagynak.
Yaya említésére megenyhült az arcom, és rögtön megkerestem a tekintetét. Nem akartam olyan dologba belemenni, ami esetleg fájdalmat okoz neki, mivel valamennyit tudtam a történtektől. Ezen a ponton inkább csak kimondtam az igazságot, amit korábban még sosem emlegettem neki.
- Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg őt – nem terhet akartam a nyakába rakni, szóval folytattam – Akkoriban nagyon leterhelt a suli. Nem lenne gondom amúgy azzal, ha már nagybácsi lennék.
A gyerekeket mindig szerettem. Általában nem egyszer találtam otthon sem olyan kisfiúkat és kislányokat, akik elveszítették a boltokban a szüleiket. Ilyenkor mindig a saját elveszett énemet láttam meg bennük, szóval vettem nekik egy jégkrémet és segítettem megkeresni őket. Talán a bátyám fiával jobban kijöttem volna, mint a bátyámmal.
- Pedig nem tartom magam túl nagy számnak – óvatosan megrántottam a vállamat – Voltak olyan szaktársaim otthon, akik hírességnek néztek ki.
Az egészben pedig az volt a legironikusabb, hogy a legtöbben rendelkeztek valami különleges hobbival, de mégis rádiós műsorszerkesztők, vágók, vagy operatőrök akartak lenni. Kevesen voltunk, akik a rivaldafényre vágytak mondjuk, én magam is produceri álmokat dédelgettem egy ideje. A szomorú az volt, hogy otthon még találtam is pár olyan srácot, akivel mondjuk élveztem a közös munkát, mert a gondolkodásuk és a művészi beállítottságuk hasonló volt az enyémhez. Most pedig ezt az egészet előröl kell felépítenem ebben a hedonista és pofátlan világban.
- Ez esetben nem tudom, hogy mit mondhatnék én magam – elég egyértelmű volt, hogy vetítek, mivel a tekintetét is elkerültem a tekintetét. Mivel a következő kérdése még inkább kényelmetlen volt nekem, valamennyit babráltam még a biztonsági övvel, ami szerencsére nem volt túl feltűnő, mivel csak most vettem észre azt, hogy meg volt tekeredve az és úgy kötöttem be magam.
- Hát anya és apa azt akarta, hogy jogot tanuljak – megint csak annyi tellett tőlem, hogy a vállamat rángassam – Ezt sem mondták? Pedig elég büszkék voltak arra, hogy felvettek.
Más kérdés volt az, hogy én magam be sem adtam a jelentkezésem és utólag néztem meg a ponthatárokat. Ugyanúgy bekerültem volna, mint arra a szakra, ahova végül beadtam a jelentkezésem, ezért könnyű volt hazudni a szüleimnek. Más kérdés, hogy a bátyámnak már nem ment ennyire könnyen és az étvágyam is elment attól, hogy így vagy úgy, de mégis megtettem ezt. Pont azért, mert ő jelenleg sokkal inkább tűnt kíváncsinak, mint követelőzőnek.
- Pedig azt hittem, hogy már tudok turkálni benne – úgy csóváltam meg a fejem, mintha tényleg zavarna, hogy ez nem valósulhat meg – És kideríthetek rólad is valami mocskos titkot.
Nyilvánvaló volt, hogy ő hallhatott pár pletykát az én viselkedésemről is. A köreinkben elég sokan nem tudtak velem mit kezdeni, mert hiába voltak baromi gazdagok a szüleim, hiába lettem volna jó befektetés, rengeteg pletyka ment arról, hogy nem túl jó a modorom, emiatt pedig egy kicsit rossz fiúnak könyveltek el. A lányok nagyon vonzódtak hozzám, a szüleik pedig már jóval kevésbé látták bennem a lehetőségeket.
- Én akartam jönni – ebben a helyzetben szemrebbenés nélkül hazudtam, mert pontosan tudtam, hogy más választásom nincs. Otthon lenni sem akartam túlzottan – De apa is azt mondta, hogy jobb itt nekem. Azt mondják, hogy kell a felügyelet mellém.
Én pedig bíztam benne, hogy a bátyám még mindig megértőbb lehet náluk. Ennek ellenére kicsit lejjebb csúsztam a széken, mert minden bizonnyal a lényeget nem mesélték el neki. Én magam tudtam, hogy nem mondhatnék erről semmit, de jelenleg túlságosan nyomta a szívemet a dolog ahhoz, hogy magamban tartsam a dolgot.
- Kórházban voltam két hónapig, ezt nem mondták el? – ezen a ponton már csak az ölemben nyugvó kezeimet figyeltem – Elmondok valamit, de erről nem beszélhetsz nekik.
Hittem benne, hogy talán még bízik bennem annyira, hogy ezt megtehessem, viszont azt is tudtam, hogy őszintének kell lennem vele ahhoz, hogy a hallgatását is megkapjam. Éppen ezért vártam arra, hogy pirosra váltson a lámpa, és a dugó közepén ne legyen más választásunk a várakozáson kívül.
- Nem jogot hallgatok jelenleg – talán meglephette az információ, de én mégis vettem a bátorságot ahhoz, hogy ezen a ponton ránézzek – Azért vagyok itt, hogy megpróbálj rábeszélni erre. Anyáék elengedték a dolgot, mert hazudtam nekik. Úgy buktam le, hogy elcsapott egy kocsi. Mindenkinek azt mondják, hogy öngyilkos akartam lenni.

Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

Jó ideig én magam is egy voltam azon emberek közül, akik határozottan elutasították annak a gondolatát, hogy a munka fontosabb legyen, mint bármi más az életben. Szeretem az embereket, szeretek ismerkedni és új kapcsolatokat kialakítani, nekem ez mindig is viszonylag könnyen ment. Ha nem saját akaratomból, akkor pusztán a véletlennek volt hála, hogy megismertem valakit, vagy olyan helyzetbe kerültem, ahol nem volt elég egy sokat mondó pillantás és muszáj volt beszélgetést kezdeményeznem másokkal, vagy éppen fordított esetben, ők tették meg velem. Ezek a kapcsolatok pedig mindig is nagyon fontosak voltak nekem. Nem azért, mert valamilyen szinten még hittem annyira az egész emberiségben, hogy bízzam abban, hogy ha segítségre lenne szükségem, akkor ezek az ismerősök majd segítenek. Hanem azért is, mert volt idő, amikor tényleg hittem abban, hogy nagyon hasonlóan fogom leélni az életemet, mint a szüleim.
Tudom, hogy Yaya halála fordulópont volt az életemben, de én magam sem tudtam, hogy mennyire hatással volt minden kapcsolatomra - ráadásul főleg a baráti és családi kapcsolataimra. Nyilván, ha számba kellene vennem, hogy hosszú távon vajon a cégemnél bejegyzett ügyfelek lesznek-e a fontosabbak, vagy az előbb elsorolt kategóriába tartozó emberek, nem is igazán mondhatom azt, hogy ezen kettő között létezik igazi választási lehetőség. Az esetek többségében egyszerűen nem realizálódott bennem az, hogy nem számít, milyen messze vagyok a családomtól, attól még velük is éreztetnem kell a saját fontosságukat. Valamiért mindig is természetesnek vettem, hogy nincs szükségük erre, mert gyerekként sem én, sem pedig az öcsém nem voltunk ebben a tekintetben elkényeztetve. Azzal viszont mindig is tisztában voltunk, hogy milyen elvárásaik vannak velünk szemben a szüleinknek.
- Rendben. Ha szükséged lesz valamire a szobában, szólj és majd rendezem. - Egy icipicit talán abban reménykedtem, hogy mégis van olyan tárgy az öcsém életében, aminek nagyobb jelentőséget tulajdonít másoknál - és hogy történetesen ez a tárgy tőlem származik. De nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem lehetnek ilyen elvárásaim felé, rákérdezni pedig úgysem kérdeztem volna. - Ebben igazad van. De állítólag a pénz sem boldogít, mégis az működteti a világot. - Eszem ágában sem volt vitába szállni vele, egyszerűen csak tettem egy megjegyzést. Furcsa volt úgy gondolni Ah Inra, mint felnőtt emberre, amikor régen a kedvenc játékairól és arról beszélgettünk, hogy milyen napja volt az iskolában.
- Itt New Yorkban úgyis teljesen más szabályok vannak érvényben. - Úgy gondolom felesleges lenne azt feltételeznem, hogy Ah In nem tartotta be az otthoni törvényeket, a szüleink pedig ezért akarják, hogy távol Koreától tanuljon az egyetemen. Itt sokkal nagyobb szabadság van érvényben, tehát ilyen tekintetben valójában fogalmam sem volt arról, mit várnak tőlem a szüleink. Még csak azt sem szerettem volna az öcsémről feltételezni, hogy el akar követni valamit, de tény és való, hogy egy ügyvéd úgyis a rendelkezésére állt volna. Hogy ettől kihasználva érzem magam, vagy sem, azt ebben a helyzetben nem tudnám eldönteni. - Itt láttam már sokkal durvább dolgokat, mint amiket odahaza mutogattak nektek. - Valószínűleg Ah In nem éppen az ezzel kapcsolatos történeteimre lett volna kíváncsi, így nem is vettem a fáradtságot arra, hogy belekezdjek egy ilyenbe.
- Oké. Tök jó, hogy még mindig játszol. - Már kicsi korunkban is ez különböztetett meg minket - a fülünkön kívül, ami nyilván egészen más kategória. Ah In mindig is jobban vonzódott a kreatív dolgokhoz, mint én. - A szinten a szomszéd lakás most üres, a többieket nem igazán ismerem, de szerintem rendben leszel a gitárral. - Valakit gitározni hallgatni pedig valahogy kellemesebbnek hangzott, mint az utcai forgalom zaja, tehát még csak nem is reklamálhatnának miatta, ha áthallatszana a szomszédba.
- Ha valami nagyon fontos történt volna Yaya óta, arról úgyis tudnál. - Jelenleg azonban sem feleséget, sem gyereket nem tudtam felmutatni, ami az én koromban már állandó jelleggel olyan tényező volt, ami vagy pótlandó volt, vagy gyanús. Sokak fejében ugyanis egy harminckét éves, jó munkahellyel és biztos jövedelemmel rendelkező férfi vagy meleg lehetett, vagy pszichopata. Én egyiknek sem vallottam magamat, pusztán csak nem volt időm arra, hogy családban gondolkozzak. - Nem csináltam még belőled nagybácsit, nyugalom. - Félmosoly jelent meg az arcomon, ahogyan ezeket a szavakat kimondtam, közben pedig a szemem sarkából rásandítottam Ah Inra.
Ha be is akartam őt vezetni az életembe, akkor sem tudtam volna fogni magam és a reptér parkolójában végig vezetni azokon az éveken, amelyeket távol töltöttünk egymástól. Pont, mint amilyen nehezen sikerül kimondanom mások számára, hogy mennyire fontosak, annyira nehéz lenne most ez is. Ha pedig már mesélnék, nem olyan dolgokat akarok felhozni, amelyek bennem is elmúlt bár, de fájó pontként élnek tovább. Valószínűleg ezért kezdtem inkább azzal, hogy a mindennapi életem egy kedvesebb pontját osszam meg vele; az evést és azt, hogy hol talál olyan ízeket, amelyek kapásból hiányozhatnak neki. A beleegyezését csak egy bólintással konstatáltam.
- Ne foglalkozz velük. De fogadd el, hogy jóképűnek tartanak. - Nem akartam rögtön belemenni annak az anatómiájába, hogy milyen mértékben tekintenek bennünket, ázsiaiakat ebben az országban egzotikumnak. Azt pedig főleg nem szerettem volna a szememben hirtelen felnőtt öcsémnek magyarázni, hogy lényegében olyan kép alakulhatott ki az itteniek fejében velünk kapcsolatban, mint a thai masszőrlányokról világszerte.
- Nem igazán. Mondtak pár dolgot, de az nem az egyetemmel volt kapcsolatos. - Ha így is volt, nem terveztem mindent megosztani az öcsémmel. Nem szembesíthettem azzal, amit a szüleink mondtak nekem és nem is akartam az ő szavaik alapján hirtelen ítélkezni, arra az esetre, ha az én tapasztalatom teljesen más lesz. Ah In és közöttem elég nagy a korkülönbség, de a szüleink és közötte még nagyobb. Innentől kezdve ha ők valamit problémának érzékelnek, az valójában lehet, hogy nem is olyan jelentős. Ezt pedig csak én ítélhetem meg és csak azt követően, ha egy kis időt már sikerült együtt töltenünk.
- Akartalak kérdezni... Milyen szakon? - Egy pillanatra felé fordítottam a pillantásom, azután viszont újra az utat figyeltem. Elég biztos voltam magamban, ha vezetésről volt szó, ráadásul az autóm sem olyan típus volt, aminek megártana egy kis koccanás, de a rendszeres ellenőrzéseken kívül nem akartam vele a szerelőhöz rohangálni. Az életünket tekintve pedig nem is igazán lett volna szerelő, így jobb volt személyesen védenem azt.
- Túl sokat használom ahhoz, hogy a kóddal szórakozzak. - Felelem azután, hogy felnevettem a megjegyzésén. Tény és való, hogy voltak abban a telefonban olyan dolgok, amiket inkább megtartottam volna magamnak, de nem zsarolási alapot adó képekről volt szó. - Pár alkalmazásom van csak lekódolva. - Hála valami programnak, amit az iroda informatikusa ajánlott. Ezen a ponton viszont már lehet, hogy annak is kérdésesnek kellett volna lennie, hogy neki nincs-e hozzáférése ezekhez az alkalmazásokhoz is.
- Ah In? - Megszólítottam ugyan, de a kérdéssel egészen addig vártam, amíg egy piros lámpához nem gurultunk és meg nem álltunk teljesen. Ekkor csúsztattam csak le a kezem a kormányon és fordítottam felé a fejemet. - Te akartál eljönni otthonról, vagy csak apáék küldtek? - Valószínűleg én lennék az egyetlen ember, aki megértené, ha ilyesfajta vágyai vannak. Én is el akartam jönni egyszer, habár nekem nagyon is megtestesült oka volt ennek. Ah In esetében nem vagyok benne biztos és ez az, ami miatt nem vagyok hajlandó egy vélemény alapján ítélkezni felette. Ha így tennék, sok embert ítéltek volna már el miattam, ártatlanul.

⋈ | 1162 | öltözet

Dae Il & Ah In

Az első kijelentésére csak bólintottam, tudomásul vettem, amit mondott. Hiába haragudtam nagyon a testvéremre, én is igyekeztem szem előtt tartani azt, hogy ha nem tesz vagy mond olyan dolgot, ami valóban sértő vagy bántó számomra, azt nem fogom feleslegesen bojkottálni. Volt elég seb, amit nekem okozott, és egyáltalán nem állt szándékomban a közöttünk levő, kimondatlan viszont ugyanakkor borzalmas kapcsolatot még jobban elmérgesíteni. Nem gondolok magamra úgy, mint egy jó ember, egyáltalán nem hiszem azt, hogy bárki elszámolással tartozna nekem azért, mert bizonyos dolgokat megtesz. Ugyanez igaz a legnagyobb mértékben még a testvéremre is, aki bár magamra hagyott, én mégsem szerettem volna ennek a mértékét és a saját személyiségem torzulását rákenni. Attól nekem egy kicsit sem lesz jobb, ellenben más is szarul érzi magát majd tőlem… Ennyire képmutató és szar ember én sem lehetek. Nem mentség rá az, hogy érzékeny vagyok, legalábbis én nem érzem annak. Így sokkal inkább foglalkoztam a második kijelentésével, ami az esetemben az egyik legnagyobb közhely volt. Minden ismerősöm, vagy az ismerőseim ismerősei ezzel fogadtak. Fájt, hogy a bátyám ennyit tudott felmutatni, de betudtam annak, hogy a találkozásunk hatása alatt van.
- Valóban – azért tényleg a javamra varrható volt vagy hatvan centi. Kiskoromban elég alacsony és vékony gyerek voltam, sokkal kisebbnek tűntem a kortársaimhoz képest – De még így sem értelek utol.
Ez engem kicsit sem zavart. Manapság a férfiasság szimbólumaként emlegették a magasságot, ugyanakkor saját véleményem alapján a magas lányok is nagyon vékonyok, szexik tudtak lenni, míg a kisebbek inkább voltak aranyosnak mondhatóak. A srácoknál ez sosem működött így. Ha nem nőttél elég nagyra, akkor nyomi vagy, ha pedig rondának születtél, ellenben legalább 190 centivel bírsz, akkor ragadnak rád a nők. Én a magam részéről minden szempontból átlagosnak számítottam. Nem volt túl nagy durranás az arcom, ugyanakkor épp eléggé szimmetrikus volt ahhoz, hogy az emberek egy része jóképűnek lásson. Az alkatom egészen sportosnak mondható, nyilván nem vagyok egy proteines csávó, vagy esetlegesen a bátyám szintjén; aki talán még proteinezik is. Mindemellett pedig az a 183 centi, amivel rendelkeztem egészen átlagosnak hatott otthon is, illetve gondolom itt is.
- Nem nagyon foglalkoztatnak a tárgyak. Ami számít, azt magammal hoztam – a vállamat vonogatva bányásztam ki egy szálat a fém cigarettatartómból, amit csak azért vettem, mert határozottan idegesített, amikor a dobozok teljesen igénytelenre gyűrődtek – Egyébként sem hiszem, hogy bármit magunkkal vinnénk a másvilágra, az életben szerzett tapasztalatainkon kívül.
Koreaiként természetesen egy voltam azon gyerekek közül, akinek a vallás nem játszott fontos szerepet az életében. Mondhatni pogánynak is számítottam, mert ha a bátyám meg is lett keresztelve, az én esetemben hasonlóval a szüleim nem vesződtek. Abban viszont szerettem volna hinni, hogy újjá tudunk születni időről-időre. Én pedig azért vagyok ilyen szinten elbaszott, mert nagyon rossz ember voltam az előző életemben. Ha erre gondoltam, akkor azt hiszem könnyebb volt elviselni azt, hogy lényegében egyenes úton haladok a koporsóm felé, és bármikor véget érhet számomra az a valami, amit életnek nevezünk. Nem kifejezetten szerettem az életemet, de az ismeretlennél ez sokkal jobb volt.
- Ja, és még azt is elmondták, hogy a megcsalásért is lecsukják az embert – a fejemet rázva szippantottam egyet a cigimből – Faszság az egész, de legalább már ilyet is láttam.
Furcsa dolog volt mondjuk a bátyám előtt káromkodni. Egy pillantást vetettem is rá, de aztán inkább nem foglalkoztam vele. Végül is a haragom az irányába egyáltalán nem változott meg, csak igyekszem visszafogni magam, mert hosszú ideje nem láttuk egymást. Kijött elém, és nem csak a címet lökte az orrom alá, ami határozottan több volt már a semminél.
- Jó, azt megköszönném – határozottan bólintottam, és ismét csak egy pillantást vetettem felé – Nem szeretném feleslegesen összebarmolni a falatt. Amúgy emiatt kérdezem.
Kicsit megemeltem a kezemben tartott gitárt. Nagyon régóta tanultam már gitározni, de mindig dobtam az órákat azért, hogy játszhassak vele. Lényegében később pedig azért vettem újra a kezembe a gitáromat, mert ő elment, és hirtelen minden unalmas, szürke és szomorú lett az életemben. Ironikus, hogy ez az állapot nem szűnt meg és az, hogy újra együtt vagyunk sem segített már rajta.
- Ahogy gondolod – én a magam részéről nem akartam ráerőltetni azt, hogy beszél-e, vagy sem. Kicsit úgy éreztem, mintha teljesen perifériára szorultam volna az életében, ami miatt már egyáltalán nem gondoltam magam fontosnak. Emiatt már csak nagyon tompa fájdalom támadt fel bennem, hiszen ez nem az első eset volt, amikor mindezzel szembesülnöm kellett. Mindezeket a gondolatokat a fejemben tartottam, és igyekeztem lehetőség szerint erősnek mutatni magam. Pedig sokkal nehezebb volt számomra ez a találkozó, mint ahogyan azt esetleg Dae Il el tudta volna képzelni. Mert a ruháim és a gitárjaim nagy részét otthon hagytam… De a hülye, ezeréves plüssállatot magammal hoztam, amit tőle kaptam még kiskoromban.
- Hát ez szomorú. Majd meglátogatom a helyet – tartottam tőle, hogy egész életemben gyógyszereken fogok élni a laktózérzékenységem miatt. Mivel Amerikáról van szó, azért jobban oda kell figyelnem a helyekre. Minden bizonnyal a népsűrűség miatt kemény választék lesz az éttermekben, de ettől függetlenül sem akartam rosszul lenni sehol sem. Otthon mindenki ilyen, így nem kellett ennyire elővigyázatosnak lennem. Meg amúgy is kevés tejterméket fogyasztunk.
- Nem szeretem ezt – talán sokkal inkább számított udvariatlannak az, ahogyan én fogtam magam, és hátat fordítottam a két lánynak. Világ életemben furcsának találtak, ami miatt nehezen bírtam, ha mások pillantása sokat időzött rajtam. Illetve nem utolsó sorban természetesen volt valami, amit minden áron el akartam rejteni a környezetem figyelő tekintete elől. Emiatt meg sajnos kezdtem paranoiássá válni és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lehetek fura mások szemében.
Felvont szemöldökkel néztem a telefonra, amit a kezembe nyomott, és nem kevés kérdés merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy egy ügyvéd mégis mi a fenéért nem használ a telefonján kódot, de mindezt magamban tartottam. Mivel én a jogi pályámat a lehető leghamarabb dobtam, egyáltalán nem volt belelátásom abba, hogy miként mentek a dolgok egy ilyen szakmában. A biztonsági öves megjegyzésére, csak egy „nem vagyok már gyerek” féle pillantással ajándékoztam meg, de azért engedelmesen a helyére kattintottam az övet.
- Anya és apa nem mondott semmit az egyetemről? – mert nekem feltett szándékom volt tovább szőni a kis hazugsághálómat, ha ez így történt. Nem mertem megbízni a bátyámban, mert ő is Jeongból van csak úgy, mint a szüleink. Akiket jelenleg mindennél jobban gyűlöltem, mert rengetegszer elárultak engem, aztán pedig megfenyegettek, hogy ne beszéljek másoknak az epilepsziámról. Az én szenvedésem másodlagos volt nekik, pedig elvileg a kisfiuk voltam. Mégis úgy éreztem magam, mintha én lennék egy egyenletben az x, amit nullával egyenlőre kell kihozni.
- A jövő héten kezdek majd az NYU-n – a lényegi információt elmondtam, hogy ne legyen gyanús az, ahogyan a témát terelem – Egyébként nem félsz, hogy lenyúlják a telefonod, és majd jól belenéznek a levelezéseidbe, meg a sextingbe, amit egyes nőkkel folytatsz?
Fogalmam sem volt arról, hogy hasonlót csinál-e a bátyám, szimplán húzni akartam az agyát. Egyértelmű volt számomra, hogy nem fogok az üzenetei között turkálni, de azt hiszem, hogy míg én egyáltalán nem bíztam meg benne, addig ő túlságosan is jó fiúnak tartott engem. Pedig nem voltam az.

Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

- Szó sincs róla. - Kijelentésem határozott. Olyannyira belefeledkeztem a saját gondolataimba és abba, hogy megpróbáljam elképzelni milyen lesz az öcsémmel együtt élni hosszú évek után, hogy teljes mértékben megfeledkeztem arról, hogy ne nézzek úgy rá, mintha először látnám. - Nagyon megnőttél - teszem hozzá mellékes információként, már-már a saját hiányosságomról árulkodva. Tekintve, hogy ha kicsivel jobban igyekeztem volna tartani a kapcsolatot a szüleimmel és Ah Innal, valószínűleg nem is lepne meg ennyire, hogy mennyit változott gyerekkora óta és épp itt van a probléma. Hogy ha olyan testvér lettem volna, mint amilyen az öcsém kiskorában voltam és amit még jó hosszú évekkel ezelőtt megígértem magamnak, akkor többet talákoztunk volna. Akkor talán tudnám, hogy pontosan milyen okból küldték a szüleink ide őt, mi az az elfogadhatatlan viselkedés, ami már Koreának sem megfelelő. Ezer másik helyet választhattak volna és előfordulhat, hogy szimplán a saját egómat próbálom simogatni, de ha már Ah In New Yorkban van, akkor rám igenis szükség van. Egyelőre viszont túl sok olyan bizonytalan pontot találok ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, ami nem elég ahhoz, hogy szilárd véleménnyel és megingathatatlanul próbáljam megoldani.
Tekinthetjük Ah In megérkezését egyfajta állásfoglalásnak is. Kimondatlanul maradt ugyan, de a családunkból mindenki sejti, hogy azt követően, hogy itt, Amerikában kezdtem dolgozni és a jog nem egy olyan területét választottam, aminek feltétlenül hasznát vehetném Koreában, tulajdonképpen nem áll szándékomban visszamenni. Meg lehetne oldani és sosem állítottam, hogy az, ahogyan jelenleg élek, kőbe van vésve. Pusztán csak értelmetlen lenne és több problémát is felvetne, ráadásul valljuk be, túlságosan élvezem a jelenlegi helyzetet és a munkámat. Tény és való, hogy a legfőbb ok, az ember akiért Amerikába jöttem nincs már többé. Yaya elvesztése azonban olyasmi, amit az elmúlt hét év alatt már sikerült feldolgoznom.
- Ettől függetlenül feltételezem, hogy te is kényelmesebben éreznéd magad, ha a saját cuccaid vennének körül. - Vetek felé egy kérdő pillantást, várva az igazolást, de ha már csak morran rá egyet, tulajdonképp azzal is megelégszem. Sosem éreztem még ennyire egyértelműen a közöttünk lévő korkülönbséget, a mostani kényelmetlenkedést sokkal inkább annak tulajdonítanám, hogy visszaemlékezni sem tudok, pontosan mikor beszélgettünk rendesen utoljára, vagy mikor láttuk egymást több, mint tíz percre - és nem egy készülék kamerájának hála.
- Te aztán nem bízod a véletlenre. - Határozottan érezni a hangomból azt a fajta szórakozottságot, amelyet a megjegyzését követően kezdek érezni. Azt mondják, a gyerekek bármennyire küzdenek ellene, de nem tudják meghazudtolni a saját családjukat, a szüleiket és bizonyos viselkedésmintákat. Az öcsém bejelentése, miszerint annyi cigivel készült, amit már árulni is tudna az utcán, vagy épp a szomszédoknak, épp az édesanyánkra emlékeztet, aki mindig tett arról, hogy annyi étel és hozzávaló legyen a háztartásban, hogy túléljünk egy zombitámadást is, bezárkózva. Nyilván felnőtt fejjel erre már sokkal kevésbé tekint furcsán az ember, és én magam is rájöttem, hogy anya viselkedése lényegében értékelendő. Nincs is annál rosszabb, mint amikor szükségünk lenne valamire, de amikor nyúlnánk érte, egyszerűen azzal kell szembesülnünk, hogy elfogyott. Jelen esetben talán nem kellene ráhagynom Ah Inra azt, hogy dohányzik, viszont mint ahogyan már neki is mondtam, nem fogok olyasmit mondani, amiben én sem hiszek, vagy magam sem tartok be. Ha pedig nem előttem csinálná, akkor megtenné a hátam mögött, én pedig egyértelműen nem akarom az utóbbit.
- Azokat még mindig csinálják? Hű... - Eszemben sem lenne öregnek vallani magamat, sőt, bele sem akarok gondolni mennyi idő telt el pontosan azóta, hogy én magam is másodikos voltam. A legfurcsább az egészben pedig talán épp az, hogy amikor másodikos voltam, még nem tűnt úgy, hogy minden nap ennyire gyorsan telik. Újabban már huszonnégy órát sem érzek mindig elégnek arra, hogy elvégezzem minden dolgom.
- Ötletem sincs, évekkel ezelőtt volt, hogy oda költöztem. - Finoman megrázom a fejemet, miközben igyekszem visszaemlékezni arra az alkalomra, amikor az ingatlanos hölgyike megmutatta nekem a lakást. Azt tisztán látom magam előtt, hogy kifejezetten értékeltem a derekára és csípőjére simuló szűk szoknyát és talán még a hajszínét is meg tudnám tippelni. Ugyanakkor meg a felét sem hallottam meg már akkor annak, amit mondott, mert közben félig munkában voltam és az üzeneteimre válaszolgattam. Ez utóbbi pedig kifejezetten jellemző rám, akármilyen időpontról, vagy helyszínről legyen is szó. - Utána tudok kérdezni alapvetően, de mivel elég jó környék, merem feltételezni, hogy hangszigeteltek. Bevallom azt sem tudom mikor építették az épületet. - Ezek alapján pedig csak feltételezem, hogy téglaépületről van szó, ami a zajos Manhattanben kifejezetten előny és szinte ritkaság is. - Miért kérdezed?
Akármilyen érzéseket is keltett bennem Ah In érkezése vele és legfőképp saját magammal kapcsolatban, attól még ha őszinte akarok lenni, örültem annak, hogy itt van. Ezt pedig ki akartam fejezni a testbeszédemmel is, ugyanis nem tartottam elégnek azt, hogy szimplán cipeltem a csomagjait. Innen jött az ölelés ötlete is, ami legfeljebb két hátlapogatásnyi időt vett igénybe, ezt követően távolabb léptem Ah Intól.
- Öt perc, meg a parkoló nem a legkedvezőbb adottságok ahhoz, hogy meséljek. - Jelentem ki komolyan, mellé pedig finoman megvonom a vállaimat. Évek teltek el, ezzel én is tisztában vagyok, de nem fogok nekiállni végig sorolni minden apróságot, mivel jellemzően ezek a kérdések puszta formalitásból hangzanak el. - Nem két napra látogatsz meg, így gondolom lesz még alkalmunk hasonló dolgokról beszélgetni. - Ezzel kapcsolatban határozottan fenntartom a véleményem. Talán szerencse, talán ítélet, de az elkövetkezendő időszakban több időt fogunk együtt tölteni. Ez pedig akaratlanul is együtt fog járni azzal, hogy beszélgetni fogunk. Így például abban is reménykedem, hogy Ah Intól többet fogok megtudni arról, hogy pontosan miért kellett New Yorkba jönnie, mint a szüleinktől, akik lényegében bejelentették az érkezését.
- Valóban nem - jegyzem meg félmosollyal a szám sarkában. - Van néhány jó koreai hely is, viszont amelyik szerintem az egyik legjobb, nem szállít ki. Mindenesetre majd megismered őket. - A hirtelen jött közlési kényszeremnek pedig ezúttal véget is vetek. Helyette kérdőn pislogok az öcsémre, amikor megjegyzést tesz, aztán halk, egyetértő sóhajt hallatok. - Valószínűleg tetszel nekik. - Jelentem ki könnyedén. A koreai és amerikai társadalom valóban nagyon különböznek egymástól, nekem viszont már épp elég lehetőségem és időm volt ezt megszokni. Ah Innak, aki alapvetően gyerekkorától fogva sokkal zárkózottabb volt, már a kortársaival szemben is, valószínűleg ez sokkal hosszabb és nehezebb folyamat lesz. - Itt nem számít udvariatlanságnak. - Azt végül nem teszem hozzá, hogy majd megszokja, mivel nyilván semmire nem kényszeríthető, csak mert új helyen van. A kényelmetlenségén pedig előfordulhat, hogy így sem segítettem, a magyarázatommal.
Jóval lassabb tempóban pusztítottam a cigimet, mint az öcsém, amikor azonban ő végez, én magam is elnyomom a szálat a kuka tetején, majd beledobom azt és követem őt a kocsihoz. Nem kért segítséget az anyósüléshez, így én is csak a vezetőülés felé indulok, majd a zakóm kigombolása után be is ülök. Bent előveszem a telefonom a belsőzsebemből és Ah In felé nyújtom, ahogyan korábban ígértem. - Nincs rajta kód. Az alkalmazások mappában vannak, megtalálod. Mindegy melyiket használod. - Ezt követően csatolom csak be a biztonsági övem és pillantok felé is. - Kösd be magad. - Finoman szólok rá, nincs él a hangomban, a kérés azonban egyértelmű és csak az ő biztonsága miatt jegyzem meg. Csak azt követően indítok és kezdek bele a tolatásba, hogy ezt megtette.
Mindig is szerettem vezetni, mert megnyugtatott. Más helyzetet képeztek azok az alkalmak, amikor közben telefonáltam is és máson járt az agyam a vezetés mellett, a jelenlegi azonban nem ilyen volt. Furcsán megnyugtató volt. - Mi a helyzet az egyetemmel? Mikor kezdődik? - Valahogyan el kell kezdenünk, fél órát fogunk együtt tölteni, csak az autóban. Azt követően pedig még többet.

⋈ | 1221 | öltözet

Dae Il & Ah In

Nagyon régóta szenvedek elég sokféle szociális problémában, amivel a családom mindig tisztában volt. Hamar elkönyveltek a szüleim félénk gyereknek és több logopédushoz is elküldtek mind óvodás, mind iskolás koromban, hogy némi bátorságot próbáljanak belőlem kikényszeríteni. Ezek a próbálkozások rendszerint nem voltak sikeresek, mert utáltam, ha az emberek pillantása túl sokáig időzött rajtam.
Sokáig a családomban voltak emberek, akik próbálták úgy kezelni ezt a dolgot, hogy egyszerűen nem keresték a tekintetem... Sokkal inkább várták azt, hogy én tegyem meg velük. Ez működött mind a házvezetőnőnkkel, mind a bátyámmal... De senki más nem tartotta tiszteletben a dolgot. A kortársaim furcsának találtak, ezért hosszasan bámultak, ami miatt az oviban mindig egyedül játszottam és alig vártam, hogy valaki értem jöjjön. Én sok gyerekkel ellentétben sosem akartam oda visszamenni, de az iskolát is utáltam.
Amikor első osztályos voltam, nagyon hamar kiderült az is, hogy a készségeim teljesen átlagosak és egyáltalán nincs szükségem foglalkozásokra... Szimplán csak nem vagyok annyira nyílt, mint a kortársaim. Minden osztályban van egy hozzám hasonló gyerek.
Nyilvánvalóan a bátyám gondolhatott arra, hogy felnőttem és ez megváltozott, de nem így van. Szimplán csak megtanultam állni az emberek pillantását, de ettől függetlenül nem éreztem magam jól, ha valaki túl sokáig legeltette rajtam a tekintetét.
- Csúnyább lettem, mint amire emlékeztél? – egészen halkan kérdeztem meg, a hangomban nem nagyon voltak érzelmek. Szimplán csak érdekelt, hogy miért néz rám úgy, mintha az utolsó találkozásunk óta növesztettem volna még egy fejet. Egyáltalán nem voltam felismerhetetlen a kiskori képeimhez képest, ráadásul az érettségi tablóm kivételével, minden évben küldtünk neki egyet az aktuális fényképeim közül. Sokat nőttem, ezért csontosabb lett az arcom, és a kézilabda miatt megizmosodtam, de különösebb változásokat nem fedeztem fel magamon... Leszámítva, hogy ha hagyom túl hosszúra nőni a hajam, akkor az hajlamos göndörödni.
Végül a felszólítására csak a kezébe nyomtam az utazótáskámat, meg a hátizsákom, ami egészen viseltes volt már. Helyette a gitárt dobtam fel a vállamra, azt semmi pénzért nem adtam olyan ember kezébe, aki nem értett a zenéhez.
- Rendben. Annyira nem fontos, hogy ideérjenek hamar. – a  legtöbb szükséges cuccot magammal hoztam. Ha pedig bármire szükségem lenne, azt majd rendelek magamnak, gondolok itt mondjuk az alsónadrágokra, meg a ruhákra. Itt van velem a kamerám, a hangszerem, meg a felszerelésem nagy része, amivel már egy undorítóan kezdő stúdiót képes vagyok összedobni. Úgyis el fog menni egy csomó idő az időzóna megszokásával, a berendezkedéssel, és a környék felfedezésével. A követőim bőven kibírják azt az időintervallumot,
- Mindenesetre a biztonság kedvéért vettem négy karton cigit – talán egy kicsit túlzásba eshettem, a minőségi dohányárun való aggódás miatt – Az is a cuccaim között  van, majd megérkezik. Fel kellett készülnöm.
Tudom, hogy otthon mi jóval erősebbet szívunk. Talán nem tesz túl jót a hangomnak az, hogy dohányzom, de ugyanakkor meg nem akartam aktívan, egész életemben zenélésből élni... Lényegében nem is akartam magamnak zenei karriert, tehát innentől kezdve már nem is releváns az, hogy krákogni fogok-e a továbbiakban, vagy sem. Igazából az én munkám nagyban azon fog múlni majd a jövőben, hogy jól fektetek be, vagy sem. Egyelőre a bátyámnak semmiképpen sem szerettem volna felvázolni a produceri terveimet, mert számítottam rá, hogy ő sem fog egy ennyire rizikós munkát támogatni. Egyrészt mivel a családom nem a filmiparban nyújtott teljesítménye alapján híres, lényegében nem sok esélyem van Hollywoodban betörni. Viszont ugyanakkor meg volt bőven elég pénzünk ahhoz, hogy legalább egy próbát tudjak tenni. Éppen ezért helyeztem elsődlegesen azt fontos szempontként, hogy magába a médiavilágba tekinthessek be, mivel videókat szerkeszteni és vágni már megtanultam, olvasni tudok, és rendelkezem annyi kritikus gondolkodása, hogy el tudjam dönteni azt, hogy pontosan mibe érdemes befektetni. A zenei jártasságom miatt pedig akár a másik irányba is tehetek próbálkozásokat, tehát két legyet ütnék egy csapásra. Magam sem értem, hogy ezek a dolgok miért nem felelnem meg a szüleimnek. Már elég régóta egyértelmű, hogy nem egy átlagos fiú vagyok, átlagos vágyakkal, így lényegében nem követhetem a családi hagyományokat. Vagyis hát... Megtehetném, de nem fogom. Nem viszem még jobban a saját bőrömet a vásárra. Mivel épp eleget szenvedek az elitség okozta teherrel meg a betegségemmel, lényegében úgy érzem, hogy lázadnom kell annak érdekében, hogy legalábbis minimális személyiségjegyeket meg tudjak menteni saját magam számára. Mert ha más nem, a gondolataim és a céljaim az enyémek lehetnek.
- Voltam a sulival is – rántottam meg a vállamat – Még amikor másodikosok voltunk, elvittek minket.
Azt már nem mondom, hogy annyira nagyon tetszett volna, kifejezetten nehéz volt a lányokkal végigvonulni a rabok előtt. Soha nem kötődtem túlságosan senkihez, de ennek ellenére is odaadtam az egyiküknek az egyenruhám zakóját, hogy a derekára köthesse azt. Csajként minden bizonnyal én is kényelmetlenül éreztem volna magam egy falatnyi szoknyában, sőt... Úgy gondolom, hogy ilyen társadalomban ha nőként születek meg, akkor határozottan fiús lettem volna.
- Hangszigeteltek a szobák? – tettem fel végül az engem leginkább érdeklő kérdést – Ha nem az, akkor majd megoldom magamnak a dolgot.
Legalább lesz lehetőségem egy kicsit elfoglalni magam... És Sun Woo-t is át tudtam volna hívni a programra. Jelen esetben nem igazán érdekelt az egyetem, hiszen a magam részéről nem szerettem volna itt barátságot meg boldogságot keresni. Azt hiszem baromi régóta annyira beleszarok a dolgokba, hogy végül ez a magatartásom tesz teljességgel boldogtalanná. Ha Shinnel nem kerültünk volna egy iskolába, akkor minden bizonnyal hamar likvidáltam volna magam a suliból is, és egy alternatív megoldást kerestem volna arra, hogy beváltsam az álmom. Minden bizonnyal elköltöttem volna a dédi rám hagyott vagyonát arra, hogy befektetek valamibe és kivágnak otthonról emiatt.
Nem terveztem lelkizni vagy hasonló dolgot csinálni, miután bepakoltunk a csomagtartóba. Lényegében lendületesen indultam volna az anyósülés felé, viszont Dae Il jelen esetben gyorsabbnak bizonyult és mielőtt bármit tehettem volna, már elkapott és magához ölelt. Én pedig hiába voltam képtelen arra, hogy utáljam a bátyámat, mégsem voltam képes viszonozni a gesztust. Csupán a zakójában kapaszkodtam meg, mert a hirtelen vett lendületétől egészen kibillentem az egyensúlyomból. Nem vagyok egy vékony és alacsony srác, de mellette egészen elenyészőnek tűnök, így szerintem simán el tudott volna sodorni, ha nem figyelek oda rendesen. A megjegyzésére sem tudtam mit mondani, csak egészen zavartam pislogtam rá, aztán eltávolítottam a szemembe lógó, már túl hosszúra nőtt tincseket.
- Ennyi? – többre számítottam volna. Hallottam, hogy mi történt a menyasszonyával, ami nyilvánvalóan megrázó lehetett a számára, de évekkel korábban zajlott le a dolog. Anyáék miatt voltak információk, amik hozzám is eljutottak, csak éppen soha nem mondtam el senkinek, hogy ezeknek a birtokában vagyok. És amúgy sem kérdezett tőlem senki hasonlót. Ugyanakkor pedig úgy gondoltam, hogy már tovább kellett volna lépnie ezen. Bár én még senkit sem veszítettem el úgy komolyan rajta kívül. Amit azt hiszem még mindig nem sikerült feldolgoznom.
- Köszi – elvettem a gyújtóját és a táskám első zsebéből előkotortam a már elég gyűrött cigis dobozt, hogy egy szálat kivehessek belőle. Amikor meggyújtottam, egyáltalán nem kerülte el a figyelmem, hogy néhány ember elég kétkedő pillantással néz ránk. Sosem hasonlítottunk túlságosan, így pontosan tudom, hogy mi ennyire meglepő abban, hogy egy légtérben megfér egy hozzám hasonló srác egy olyan férfival, amilyen a bátyám.
- Nem vagyok túl válogatós – mondtam végül – Csak hús legyen. Gondolom te sem diétás kaján élsz.
Ha közelebbi viszonyban lennénk, akkor minden bizonnyal most a tenyeremmel rá kellene csapnom az enyémnél jóval szélesebb mellkasára, de nem tettem ilyet, szimplán a tekintetemet futtattam végig rajta. Az égnek meredő hajától egészen a cipője orráig. Legalább tudom, hogy kinek a hajfixálóját fogom elhasználni. Minden bizonnyal az övé sokkal jobban működhet az enyémnél, ha reggeltől estig úgy marad a haja.
A továbbiakban elkaptam róla a pillantásom, ami tovább vándorolt egy lányra, aki éppen engem nézett. Egy ideig tartottam vele a szemkontaktust, de utána inkább mégis a cipőmet kezdtem el nézni. Most túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiszórakozzam magam és addig bámuljam, amíg végül ő fordul el.
- Annyira udvariatlanok – halkan sóhajtottam csak fel, aztán megcsóváltam a fejem. Otthon még csak nem is illik egy idősebb szemébe nézni, itt pedig már legalább a tizedik ember legelteti rajtam a tekintetét, amitől tényleg kezdtem úgy érezni magam, mintha nem is egy, hanem plusz három fejet növesztettem volna az elmúlt tíz percen belül – Mi ennyire érdekes rajtam?
Magam sem tudom, hogy milyen választ vártam erre, inkább rátempóztam a cigaretta elszívására, amit húsz másodperc után el is nyomtam az épület falán és a kukába hajítottam.
- Részemről már mehetünk is – lendületesen löktem el magam a faltól, aztán kérdezés nélkül indultam meg az anyós felé. Én aztán nem fogom megvárni a bátyám udvariaskodását, egyszerűen csak kiszolgáltam magam és beültem az autójába. Nem vagyok hercegnő, ki tudom nyitni magamnak is a kocsi ajtaját.

Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

Időm sem volt igazán felfogni, hogy az öcsém csatlakozik hozzám New Yorkban, máris eljött a napja, hogy fel kelljen őt vennem a reptéren. Maga a telefonhívás is kifejezetten szürreális volt, amiben a szüleim bejelentették, hogy a velem való egyeztetés teljes hiányában úgy látják, hogy Ah Innak jobb lenne, ha a bátyja mellett lenne egy ideig, s akkor talán az odahaza tanúsított viselkedését visszafogná. Fogalmam sincs pontosan mire utalhattak ez alatt a viselkedés alatt, de az is igaz, hogy nincs jogom azt állítani, hogy tudnám, milyen ember vált az öcsémből, miután nyolc éves korában én úgy döntöttem, a világ másik felén akarok tanulni. A bűntudatom pedig, ami olyan hirtelen jelenik meg, mintha évek óta végig csak arra várt volna, hogy legyen egy alkalom, amikor úgy igazán, csontig hatolva megérzem a létezését, most kifejezetten a hatalmába is kerít. Nem csak az amerikai egyetemek jó híre miatt költöztem ugyanis el otthonról, a felsőoktatás színvonala Koreában kiváló, így maradhattam volna akár ott is. Túlságosan sok az a bizonyos 'ha', így gyakorlatilag abban sem lehetek biztos, hogy ha ténylegesen is megmásítom a döntésem és nem jövök el, ha egy szöuli egyetemet választok, akkor az öcsémmel nem lesznek problémák. Valószínűleg sokkal inkább ott tudtam volna lenni mellette, segíteni a problémáin, amelyek minden kamaszfiú vállát nyomják az ő korában.
De hogy utólag mennyire lehetek jó testvére Ah Innak, nos... Nem hittem túlságosan abban, hogy hirtelen képes leszek a már megszokott életvitelemen olyan módon változtatni, hogy az mindkettőnk életvitelének megfeleljen. Nekem fontos dolgaim vannak a munkahelyemen, az irodában. Ő pedig nagy valószínűséggel a háta közepére sem kívánja, hogy pusztán a viselkedése miatt elszakítsák mindentől és mindenkitől, amit eddig ismert. Azt előre elhatároztam, hogy nem leszek vele szigorú, hiszen nem az a cél, hogy előttem bezárkózzon, mintha csak az apja lennék, akinek nem mondhatja el, hogy mi nyomja a szívét. Másrészt meg a napok olyan gyorsan elteltek az érkezésének a híre és a repülő landolása között, hogy időm sem volt átgondolni, hogy milyen legyek, ha nem atyáskodó. Végül a távolságtartó magatartás nyer, én pedig egyik sokkot élem meg a másik után.
Az irodámban és az otthonomban ott sorakoznak azok a képek, amelyek Ah In életének fontos eseményeit dokumentálják, de egyik sem közelíti meg azt a fiút, amelyik most előttem áll. Millió különbségre rá tudnék mutatni, mindezek összessége azon az, ami miatt eláll a szavam. Nem egy formálható gyerek, fiatal áll előttem, hanem valaki olyan, aki igenis felnőtt és talán már túl van azon a ponton, hogy az én odafigyelésem befolyásolja a viselkedését. Egyáltalán nem tekintem őt veszett ügynek és nem csak mert az én öcsémről van szó. A szüleim véleményével ellentétben azonban sokkal inkább úgy képzelem, olyasvalakire van szüksége, aki megérti, nem pedig valaki olyanra, aki meg akarja változtatni.
- Attól még nem kell mindent neked cipelned. Adj ide valamit. - Határozott mozdulattal nyújtom felé a kezem, s a pillantásomban várakozás csillan, lehet, hogy nem érzi úgy, hogy éppen az én segítségemre van szüksége. Ugyanakkor ha már ennyit sem képes rám bízni, mi vár még kettőnkre? Ha hajlandó odaadni valamit, immár azzal a kezemben igyekszem nem kiesni a saját szemeimen, még mielőtt akár odaérnénk a kocsihoz. - A címem megvan nekik, ha beszélek velük majd utána kérdezek pontosan mikor számítsunk a dolgaidra. - Elég nagy a valószínűsége ugyanis, hogy külön időpontot kell egyeztetni emiatt, hiszen jószerével alig tartózkodom a saját otthonom falai között, annyit vagyok az irodában.
- Mm.. Hát mondanám, hogy nem egészséges, de nem szokásom arcon köpni magamat. - Utóbbit sokkal inkább csak a magam részére szánom, de kétségtelen, hogy az öcsém nincs olyan távolságban, hogy ne hallaná. A nyilvánvalóakon kívül őszintén nem gondoltam volna, hogy éppen a dohányzás lesz az, ami most közös bennünk.
Megemelkednek a szemöldökeim a hamis személyi említésekor, s magam sem vagyok benne biztos, hogy hogyan kellene erre reagálnom, vagy hogy mennyire vehetem komolyan. Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék, s igyekszem könnyed hangnemet megütni a szavaimmal. - Börtön látogatásra is el tudlak vinni, hogy lásd milyen, ha elkapnak érte. - Na jó. Túlzás azt állítani, hogy büntetlen előélettel valóba börtön büntetést kapna hasonló cselekedetért, ugyanakkor nem jobb előre riogatni, hogy később ne történjen meg valóban, amit állít? Eszemben sincs két hét alatt perbe keveredni az államigazgatással, mert a saját öcsém szórakozik a vízumával, aminek köszönhetően egyáltalán az országban maradhat.
- Értem. - Felettébb konstruktív hozzáállás, de az ő rövid magyarázatához nem is tudnék mást hozzáfűzni. Azt pedig még én is tudom, hogy ha nem akar nekem kiselőadást tartani az útjáról, nem érdemes különösebben piszkálnom emiatt.
- Rendben.. Akkor menjünk haza, hogy le tudj pakolni, kényelmesebb otthon. A vendégszobába már szereztem néhány dolgot, de azt csinálsz majd vele, amit akarsz. Csak a falakat ne bontsd le. - A végén halvány mosoly kezd bujkálni a szám sarkában, mivel szórakoztat, hogy mit szólnának a szomszédok, ha az eddig viszonylag csendes lakásomban most hirtelen felújítás jellegű hangzavar kerekedne. Ettől persze még elég valószínű, hogy Ah In teljes beköltöztetése járni fog némi zajjal.
Odaérvén a kocsihoz nem habozok felnyitni a csomagtartót és esetlegesen segíteni az öcsémnek, akit miután megszabadult a kezeiben hurcolt dolgoktól, igyekszem elkapni egy ölelésre, hogy legalább most szabadon meglapogathassam a hátát - feltéve, hogy nem játszik be a reptéren elképzelt kést előrántós, vagy szimplán nem akarás Ah In részéről. - Jó, hogy itt vagy. - Hiszen éveken át tépelődtem rajta, hogy látni akarom őt és hiányzik, most pedig hirtelen nagyon más emberként, de itt áll előttem. Nincs más dolgom, mint megszokni, hogy ő már nem az a kisfiú, akit Koreában hagytam.
- Én megvagyok. Sok a munkám, de legalább nem unatkozom - mosoly jelenik meg az arcomon, majd finoman biccentek egyet. Nem utolsó sorban pedig a sok munka mellé megfelelő fizetés is párosul. Ha pedig ugyanolyan ütemben tudom folytatni a munkámat, mint ahogyan eddig, egy éven belül kinevezhetnek junior partnerré a cégnél, ami csak egy újabb lépcsőfok lenne, amire büszke lehetek.
- Kéred, vagy inkább induljunk is? - Felé nyújtom a zsebemből kihúzott gyújtót, s kérdő pillantással nézek rá. Ha elfogadja azt, én is rágyújtok, ha azonban nem, jelzek neki, hogy szálljon be.  - Mindjárt odaadom a telefonom, hogy rendelj valamit, amire éhes vagy. Mire hazaérünk, valószínűleg meg is érkezik.

⋈ | 1004 | öltözet

Dae Il & Ah In

Ami a szüleimet illeti... Nem azok a fajták voltak, akik csak úgy játszottak a gyerekekkel. Ha bele kellett volna gondolnom mélyebben abba, hogy a tesóm mindezt hogyan bírhatta, inkább nem akartam logikus választ kapni a kérdéseimre. Ha valami, akkor az határozottan biztos, hogy nagyon nehéz volt neki a gyerekkora és ez is sarkallhatta arra, hogy az enyémet megszépítse. Nem titok, hogy lényegében a kortársaim és az idősebbek társaságában is kifejezetten kényelmetlenül érzem magam. Nehezen alkalmazkodok az új környezetemhez és minden erőmet felemészti az, hogy ezt ne mutassam ki. Már nagyon korán megtanultam azt, hogy kimutatni az érzéseimet az én esetemben mindig gyengeség. Lényegében egy bipoláris zavarban szenvedő egyén megirigyelné azokat a hangulatváltozásokat, amik öt perc alatt képesek végbemenni bennem. És ha tényleg minden egyes bennem dúló érzésemet a másikra vetíteném, akkor nagyon hamar még jobban képesek lennének megutálni az emberek. Így egyszerűbb volt elhitetnem magammal és mindenki mással is, hogy jobb nekem magányosan. Mivel úgyis nehezen barátkozom, ez másoknak is megérthető dolog.
Persze Dae Illel kapcsolatosan rengeteg dolog kavargott bennem, amiket nagyon szívesen, zokszó nélkül a fejéhez vágtam volna. Hogy olyan, mint anyáék, hogy lényegében egyedül hagyott egy oroszlánketrecben, és az állatokat is elfelejtette megetetni előtte. Pont ezek a dolgok miatt egyáltalán nem vártam, hogy leszállhassak a gépről. Lényegében az egyetlen dolog amire valójában vágytam ebben a helyzetben csak annyi volt, hogy lefeküdhessek aludni. A bátyámnak mindenképpen az lenne a legjobb.
Viszont egy másik oldalról meg akartam menteni magamban a becsületét. Nem szerettem volna rá haragudni. A szüleimmel kapcsolatban is pont ezért nem volt egyszerű dolgom. A család, mint fogalom, túlságosan erős kapcsot képez annak tagjai között. És hiába szeretném teljes szívemből gyűlölni egytől egyig a sajátomat... Képtelen vagyok rá. Mindig megtettem azt, amit anyáék kértek, mert jól esett, amikor szökőévente egyszer elejtették: büszkék vagyunk rád, fiam. És pont ezért voltam nagyon szomorú mindennek ellenére most. Hiszen már azt is hallottam tőlük, hogy csalódtak bennem. Ilyenkor képes voltam az átlagosnál is jobban utálni magam és csak arra gondolni, hogy lényegében teljesen feleslegesen élek.
Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a bátyám egészen a repülőgépig jöjjön értem. Pont ezért is vettm fel nyugodtan a csomagjaimat és minden harag nélkül a szívemben indultam el kifelé. Pont elég lesz neki majd szembesülnie ezzel a későbbiek folyamán, nekem nem kéne már az első pillanattól terrorban tartanom őt... Ugye? Haragudtam rá, amiért annak idején olyan kicsi gyerekként hagyott magamra. Hogy beérte a fényképeimmel, amit a családom küldött neki, de nem akarta személyesen megnézni, hogy mennyit nőttem az elmúlt találkozásaink óta. Talán a gyerekkorom legnagyobb csalódottsága ez volt. Világ életemben az alacsonyabb fiúk táborát erősítettem, aztán 16 évesen egy nyár alatt nyúltam nagyjából harminc centit. A térdeim nehezen bírták a változást, ami miatt egy ideig abba kellett hagynom a táncolást, de büszke voltam rá... Ő pedig nem jött el, hogy megnézze. Abban a pillanatban vesztette először értelmét az egész kapcsolatunk. Lényegében mindig rá akartam hasonlítani, és amikor megközelítettem a magasságát, őt ez csak szimplán hidegen hagyta.
Ahogy szépen lassan közeledtem felé, éreztem, hogy a gombóc a  torkomban egyre inkább csak nő. Nem tudtam, hogy a szüleim mennyit mondtak el neki abból, ami otthon történt, így csak a feltételezés maradt: a legbiztonságosabb út az, ha a lehető legrosszabbra gondolok. Tehát a tesóm alsóhangon egy öngyilkos jelölt képében lát most engem, aki átverte a családját.
Az első pofon viszont rögtön a találkozásunkkor ért. Ahogy végignézett rajtam, egyre inkább csak erősödött bennem az, hogy már semmi sem lehet olyan, mint régen volt, ellenben moderálnom kellett magam. Nem akartam jelenetet csinálni a reptéren, így az egyetlen dolog amit tehettem annyi volt, hogy elhessegettem a gondolataimat. Én hiszem csak azt, hogy simán elmehettem volna a bátyám mellett, ő lényegében meg sem ismert volna. Hiszen az ő szemében mindig a jó gyerek voltam, tehát a mostani énem, egyszerűen nem fér bele neki sem. Az arcomon igyekeztem nem jelét mutati annak, hogy mennyire bántónak találom, ahogyan vizslat, bár a szemöldökeimet így is sikerült egy kicsit összevonni.
- Elbírom őket, köszönöm – nem a segítő szándék ellen voltam, szimplán tényleg nem terheltek meg a csomagjaim. Sok mindent nem hoztam magamról otthonról – Anyáék utánam küldik a dolgaim zömét. Csak a legfontosabbak vannak itt.
Pontosabban már feladták postán, tehát napokon belül megérkezhet több turnusban minden, ami a szobámba tartozott egyszer. Szinte biztos voltam benne, hogy én már nem mehetek csak úgy haza. Szigorú szabályokat kell betartanom még itt is... Nem akarom, hogy otthon még több érvényesüljön.
- A középiskola óta – finoman megvontam a vállam. Még annak idején Sun Woo-val nagyjából együtt szoktunk rá a cigire. Shin persze nagy környezetvédőként nem gyújtott rá szinte soha, így ő csak sopánkodott, amikor éppen az udvaron találtuk ki, hogy mi ketten márpedig dohányozni fogunk. Ellenben mindig figyelte, hogy jönnek-e a tanárok. Volt amikor le is foglalta magát, amíg mi az egyik drága parfümünkkel rejtettük el a dohány illatát. Komoly büntetést kaptunk volna, ha lebukunk a cigivel.
- Jó... Akkor már csak hamis személyit kell szereznem – úgy dörmögtem a szavakat az orrom alatt, mintha ennél természetesebb dolog nem létezne. Végülis miről is beszélhetne az ember az ügyvéd bátyjával? Bár a reakciójára most már kíváncsi vagyok, így egyenesen a férfi szemeibe néztem. Nyilvánvalóan Sun Woo-t fogom majd lehúzni, vagy Dae Il készletéből csórok ki egy-egy szállal, ha másra nincs lehetőség. De látnom kell az arcát az illegális dolog említése miatt.
- Hát... eltelt – magam sem tudtam mit kéne válaszolnom erre a kérdésre. Alapvetően vagy három nyugtató volt bennem, ami még mindig a hatását fejtette ki rám. Egészen kicsi korom óta féltem a fel és a leszállástól is, így le kellett szedálnom magam annak érdekében, hogy a gépen utazó személyzetre ne hozzam rá a frászt. Viszont ha sejtettem volna, hogy hyung ennyire idiótán fog viselkedni, akkor még egy szemmel többet veszek be.
- Ha éhes vagy, akkor elmehetünk valahova – adtam meg végül a választ neki – Nekem jó az is, ami a hűtőben van és akár a kanapén is elalszom. Egy évig kollégiumban laktam, eléggé leadtam az igényekből.
Tudtam, hogy nem könnyítem meg a stílusommal a dolgát, de egyszerűen képtelen voltam ennél normálisabb lenni vele. Hiába voltak ismerősek a vonásai, hiába éreztem megint biztonságban magam vele, mint kiskoromban. Ezen kívül valahogy semmi mást nem tudtam róla és emiatt a bizalmam is elpárolgott iránta. Olyan volt, mintha az egykori testvérem árnyékával beszélgetnék. És ez valahol nem csak biztonságérzetet adott, hanem borzasztóan meg is ijesztett.
- Te hogy vagy? – tettem fel neki végül a kérdést, amikor odaértünk a kocsihoz. Amint kinyílott a csomagtartó, fél kézzel megemeltem az utazótáskát, és betettem oda. A gitárt már inkább a hátsó ülésekhez támasztottam be, gondosan elrendezve azt úgy, hogy véletlenül se essen baja, de azért a bátyám is kilásson az üvegen, ha esetlegesen tolatásra kerülne sor. Azért meghalni talán mégsem akarok még.

Ah In & Dale

"Attitude is a little thing that makes a big difference."

Nem tudnám megtippelni pontosan mikor jött el az életemnek azon pontja, amikor már nem szerepelt a terveim között, hogy belátható időn belül visszaköltözzem Koreába. Ha egyszerűen otthon maradok és jogot tanulok, legalább annyi eredményt érhetek el odahaza is; már ha becsületesen végig tanulom az egyetemen töltött éveket és a gyakorló időmben is odafigyelek arra, amit kiadok a kezeim közül. Minden fiatalban megvan viszont az a kalandvágy, ami a szülőknek való ellentmondást és a saját helyzetünkből való kiszabadulást hozza. Számomra az Amerikában töltött évek jelentették ezt. Aztán pedig egyik dolog jött a másik után, megismerkedtem Yayával és minden a helyére került. Nem állítom, hogy nem került szóba vele is, hogy meg kellene fontolnunk pontosan hol is vetjük meg a lábunkat és hol kezdünk igazi közös életet. De ahogyan én távol voltam a családomtól, úgy nem várhattam el tőle, hogy ő itt hagyja a sajátját. Aztán jött a betegsége, majd a halála.
Nekem pedig hiába volt mindig is nagyon fontos a saját családom, a veszteség után egyszerűbb volt a már kialakult munkámba temetkezni, mint a terhes emlékeket cipelve megpróbálni új lapot kezdeni Koreában. Idővel persze elérkezett az a pont is, hogy már nem gondoltam úgy arra az országra, mint az otthonomra. Pusztán csak a családom otthona maradt, akikre néha még mindig fájón gondolok, mert igenis hiányoznak. Hiába a világ összes pénze, ha a megszerzése közben nem marad időm arra, hogy ténylegesen meg tudjam látogatni a szüleimet és a testvéremet. Ennek tudatában pedig egyszerűbb volt úgy tenni, mintha nem különösebben várnának rám, mintha teljesen rendben lenne, hogy ők a világ egyik végén, én pedig a másikon éljük a mindennapjainkat.
Azóta talán valamelyest bele is fásultam ebbe a gondolkodásba. Elzártam annak a lehetőségét, hogy ez történhet más módon, hogy van más magyarázat arra, hogy eltávolodtunk egymástól és hogy nem is az én hibám, hogy nem látjuk egymást... Nem hogy gyakran, de gyakorlatilag alig. Nyilvánvalóan a probléma csak azért, mert nem akarunk róla tudomást venni, még nem szűnik meg létezni. Én azonban már kezdtem azt hinni, hogy a szüleim és az öcsém velem való kapcsolata olyasmi, ami a háttérben örökre megmarad jónak, hiszen a család az család. A kapcsolat fenntartásáért vagy ápolásáért pedig örökre megengedhetem magamnak, hogy kiszúrjam a szemüket az ünnepi üdvözlőlapokkal és a kutyafuttában megejtett telefonokkal.
Egészen addig nem is igen zargattam ezeket az elképzeléseket, amíg hirtelen nem szembesültem azzal, hogy nekem kell befogadnom az öcsémet, aki... Nos, idegenné vált számomra. Ezt pedig a saját vereségemként kellene megélnem, mert tisztában vagyok vele, hogy nem voltam ott eleget. Ez a része persze gyökeresen meg fog változni - legalábbis a szüleink erre számítanak -, hiszen azért küldték hozzám, hogy odafigyeljek rá. Ötletem sincs miért éppen ez tűnt a legjobb megoldásnak, amikor a szüleink is tudják mennyi a munkám, de hármunk közül természetesen egyikünk sem szeretné, ha az öcsém "elkallódna".
Alapvetően tisztában vagyok vele hogy néz ki a testvérem, hiszen olyannyira azért nem hidegültünk el egymástól, hogy ne próbálnám nyomon követni őt legalább valamelyest - nemzetközi elfogatóparancs például még nincs érvényben ellene és olyasmit sem követett el, ami miatt ne engednék be az Államokba. Mindenesetre nem tudom hogyan írná le egy kívülálló az arckifejezésemet, amellyel azt nyugtázom, hogy a tetovált srác aki tőlem alig másfél méterre megáll és rám köszön, történetesen az öcsém, teljes életnagyságban. Kétszer kell végig pillantanom rajta - amiből második körben már addig is eljutok, hogy lekapjam magamról a napszemüveget, hogy jobban lássak -, hogy el is higgyem, hogy ő az. - Ah In! - furcsán száraznak érzem a torkomat, így alig ejtem ki kifejezetten meglepetten a nevét a számon, már köszörülöm is meg a torkomat, hogy valamelyest összeszedjem magam. Ha a tárgyalóteremben néznék ki valaha így, már kiröhögtek volna.
Egyik sokkot követi a másik, amikor nem hogy a kinézetét vagyok kénytelen befogadni - a bennem élő utolsó kép róla ugyanis nagyon, de nagyon nem így él -, de még azt is elég nyilvánvalóvá teszi számomra, hogy hirtelen elég idős lett a dohányzáshoz. - Jó... Hozzak valamit? - Nem puszta udvariasságból kérdezem meg a dolgot, mindenesetre kicsit úgy érzem, ha kérdés nélkül akarnék elvenni tőle valamit, a következő lépése az lenne, hogy a zsebéből előhúz egy kést és szimplán megakadályozza. Jobb a békesség.
- Egyáltalán mióta dohányzol? - Teszem fel már-már kétségbeesetten a kérdést, habár amikor ezt realizálom - nagyjából a mondat közepén -, igyekszem fegyelmet erőltetni magamra és nem teljesen kiakadni a dolgon. - Mindenesetre a dohányáru beszerzéssel kapcsolatban nem kell aggódnod. Majd adok megbízható elérhetőséget. - Közben nem feledkezem meg róla, hogy a kezemmel finoman intsek a kijárat felé, ahol nem csak a kocsimhoz jutunk közelebb, de ahhoz a zónához is, ahol megengedett a dohányzás, mert nem csak neki van rá szüksége a hosszú út után, hanem nekem is a hirtelen élménynek köszönhetően amit az öcsém viszontlátása okoz.
- Na és.. milyen volt az út? - teszem fel a kérdést, amikor kiérünk az épületből. Fogalmam sincs pontosan miről kellene csevegnünk, mert úgy érzem jelenleg csak olyan dolgokra tudnék rákérdezni, amikből ezer éve kinőtt és az megint csak a saját hibáimra való rámutatás lenne. - Mit gondolsz, először a lakást néznéd meg, vagy... Elmenjünk mondjuk enni? - Ilyen gyenge próbálkozásom esküszöm akkor sem volt, amikor az első randira hívtam az első nőt az életemben. Lehet, hogy öregszem.

⋈ | 856 | öltözet

Dae Il & Ah In

Én magam sem tudtam pontosan, hogy mit várok a közös megegyezésen alapuló kis egyezségünktől... Már ami az én és a szüleim dolgát illeti. És ami a további történéseket illeti... Csalódtam magamban. Egészen eddig teljesen jó voltam a saját hazugságaim hálójának szövögetésében és azt hittem, hogy nem fogok ennyire hamar lebukni. Hát ez nem éppen úgy jött össze, ahogyan azt én elterveztem... Mert igen arról is tervet szőttem, hogy meddig tudom tartani annak a látszatát, hogy a jogi karra adtam be a jelentkezésem.
Ez már akkor sem volt igaz, amikor megígértem a szüleimnek, hogy normális pályán követem őket. Mert ugyebár mind szép és jó, örülnek neki, ha a gyerekük kreatív, de műsortervezőnek, vagy producernek menni az nem éppen egy olyan döntés, ami jövedelmező lenne. Még ha lehet is vele pénzt keresni... Alantas munka, amivel nem lehet nagyzolni. Meg amúgy is meg kell nézni, hogy a producerek alapvetően hogyan néznek ki. Emiatt nekem nem igazán maradt más választásom. Elkezdtem az egyetemet, közben pedig párhuzamosan követtem a jogi karon történtő eseményeket. Ezt nem kifejezetten volt nehéz kivitelezni, ugyanis egy éppen annyira csinos lányt sikerült kifognom ott magamnak, hogy némi szexért cserébe odaadja a jegyzeteit meg minden egyéb.
Viszont az egész dolog tönkrement, amikor megtörtént a baleset. Én a magam részéről nem igazán emlékszem semmire, mert a kórházban kaptam vissza a saját testem. Arra tippeltem, hogy az epilepsziám kezdett már olyan szinteken mozogni, hogy azt kifejezetten nehéz lett volna csak úgy kézben tartani, pusztán akarattal, ahogy anyámék gondolták. Nem ez volt az első alkalom, hogy a tudatvesztés kártya bejátszott. Elvileg a kocsi időben le tudott fékezni, így én magam nem sérültem meg... Csak az ájulás következtében szerzett sérüléseimet szenvedtem el. És anyám mit csinált? Belém magyarázta, hogy a bűntudattól a hazugságaim miatt – mert ugye a kollégium felelőse felhívta a szüleimet, ezáltal pedig minden kiderült – egyszerűen csak meg akartam halni... Mert annyira szégyelltem magam. Néha erős késztetést érzek arra, hogy össztörjem azt az álombuborékot, aminek a falát már veszettül törésbiztosra erősítették az évek során. Végül sosem veszem a fáradtságot. Csak csendben gyűlölöm tovább az életemet, az övükével meg inkább nem is mondom, hogy mit szeretnék csinálni.
Mindenesetre a dologra elég kemény konklúziót hoztak ki... Tehát mivel amúgy is elfogadták a tengerentúli ösztöndíjamat a tanulással kapcsolatban, lényegében közölték velem, hogy húzzam el a belem a bátyámhoz. Nekem pedig ehhez legkevésbé sem volt kedvem. Hogy mivel tömhették Dae Il fejét az állapotommal kapcsolatban? Fogalmam sincs, de valószínűleg egyértelművé tették, hogy furcsán viselkedem, és erőteljesebb nevelést, illetve fokozott odafigyelést érdemel az állapotom. Én meg erre legszívesebben csak két szóval fejeztem volna ki a hálámat nekik: kurva anyátok.
Mindenesetre utáltam az odafelé tartó utat, utáltam a reptéri forgatagot. Gyűlöltem a sok embert. Feszélyeztek. Attól féltem minden pillanatban, hogy elkap egy grand-mal roham, vagy esetleg a tudatvesztéses állapot is bejátszhat, és mások felfigyelnek rám. Nem szerettem magamon tudni az emberek pillantását, ezért némiképp kellemetlen volt élni azzal az arccal, amivel megáldott a sors. Vajon az itteni csajok is annyira tapadósak és idegesítőek, mint a koreaiak? Csak remélni tudom, hogy nem.
Egy bőrönddel, gitártokkal a hátamon és plusz egy utazótáskával érkeztem. Fiú létemre annyi cuccom van, hogy lényegében képtelen lennék a „csak egy doboz cigire, és a gitáromra van szükségem” elv alapján utazgatni. A tömegben mondjuk nem is kifejezetten volt kellemes ezekkel keringőzni, de hát ez már mellékes. Szerencsére legközelebb csak az év elteltével kell megismételnem ugyanezt. Óvatosan söpörtem ki a homlokomból a tincseket, aztán a pillantásom elidőzött a kézfejemen levő tetoválásokon. Most ezeket megint el kéne rejtenem? Bár a szüleim minden bizonnyal már jelentették a tesómnak, hogy teljes mértékben elzüllöttem. Azt pedig már meg sem jegyeztem, hogy egy teljes sárkány van annak a hátára firkálva, akihez hozzá akartak kényszeríteni engem.
Lényegében nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a bátyám, így jobb híján a pulóverem ujját is feltűrtem, megvillantva az egész alkaromat, amin szintén voltak nagyobb minták. Ha ahhoz lett  volna kedvem, egyszerűen csak behúzhattam volna a kézfejem az oversized pulóver ujja alá, de nem tettem végül. Amikor megpillantottam a már idősebb férfit, határozott léptekkel indultam el felé, azzal pedig nem is erőltettem meg magam, hogy mosolyt varázsoljak az arcomra.
- Szia – köszöntem oda neki, amikor megálltam nagyjából másfél méter távolságra tőle. A bőröndöt magam mellett állítottam meg, az utazótáskának pedig a zsebébe nyúltam, hogy ki tudjam venni belőle a cigimet. Nyilván nem bent terveztem rágyújtani, de egyértelművé akartam tenni Dae Il számára, hogy kénytelen lesz kivárni azt, amíg elszívom a saját kis körömet.
- Mehetünk – adtam meg a a vezényszót és anélkül, hogy a segítségét kértem volna, ugyanúgy cipeltem a saját cuccaimat. Elbírtam őket.
- Remélem van itt egy normális trafik valahol, ahol erősebb dohányárut is lehet kapni – jegyeztem meg végül – Hoztam otthonról négy kartonnal, de nem hiszem, hogy sokáig elég lenne.
Mondjuk a magam részéről én is csak napi egy, esetleg másfél dobozzal füstölök el, de ettől függetlenül az ázsiai készítmények között vannak jóval erősebbek, mint mondjuk az, ami az európai standardnek felel meg. Én pedig azt hiszem, hogy nehezen szoknék már vissza a hegyilevegőhöz.