Egyszerre kaotikus és rendezett. Iszonyatosan hangulatember. Ha bal lábbal kel fel nincs az-az Isten, hogy jó kedvre lehessen deríteni. Érzelmi állapota ingadozó, egyik percben viccelődik a másik percben pedig képes akár vérig sértve érezni magát és ezért bunkó. Szülei válása nagyon megviselte még gyerekként ezért elhatározta, hogy csak abban az esetben vállal majd utódot ha olyan társra lel akivel élete végéig együtt lehet, ez amolyan gyermeteg álom hiszen ezt soha nem lehet tudni.. a jövő mindig kifürkészhetetlen.
A válást követően anyjához került apjáról pedig éveken keresztül egy fránya szót sem hallott. Ennek köszönhetően tizenévesen zárkózott lett a boldog dolgok felé, bulikból bulikba rohant, alkoholizált, de szerencsére apja időben közbelépett. Számos butaságban vett részt, de a tanulást soha nem hagyta el. Szeret olvasni, ha senkire sem kíváncsi akkor egy jó könyvbe menekül akár a mai napig is.
Édesanyja halálát követően a húga a nevelőapjához került Ő viszont a saját apja felügyelete alá került egyenesen Miamiba. Mint kiderült édesapja az elmúlt évek alatt milliomos lett és egy jól menő vállalkozás vezetője. Ralphot iszonyatosan összetörte az anyja elvesztése hiszen mégiscsak Ő nevelte fel és Ő adott neki életet. Kihagyott egy évet az iskolából, apjának azt hazudva, hogy bejár. Folyamatosan bulizott, ivott és füvezett, hamar talált magának ehhez megfelelő társaságot.
Apja igyekezett mindent megadni neki. Kapott bankkártyát tele pénzzel, drága cuccokat, álmai autóját is megkapta egy audi r8-at. Azonban a kapcsolatuk az istenért sem akart javulni. Az elmúlt évek nem váltak semmissé… aztán jött az érettségi. Annak ellenére, hogy ellógott egy évet és kerülte utána is a komoly tanulást sikeresen hagyta maga mögött a gimnáziumot és olyan iskola után kutatott, ami azzal járt, hogy elköltözzön apjától. Így végül az apja vett neki egy lakást Manhattanbe ahol azóta is lakik.
Sikerült feldolgoznia anyja elvesztését, apja jelenlétét és törekvéseit is sikerült elfogadnia, nyitni is tudott felé viszont a húgát már évek óta nem látta csak instán szokta követni a storykat és képeket meg néha beszélnek már ha hajlandó visszaírni neki a lány.
Mindezek egyvelege alakította ki nála azt a szokását, hogy könnyen ismerkedik, nem okoz gondot a társaságokba való beilleszkedés, de közel engedni nem igazán képes magához az embereket. Kevés igaz barátja van, de annál több úgymond haver akikkel bármikor képes elütni az időt.

Úgy él annak a napnak az emléke az elmémbe mintha csak tegnap történt volna. Pedig.. lassan öt év is eltelt már azóta, hogy eltemettük édesanyámat és apám gondozása alá kerültem. Tisztán emlékszem, hogy bent voltam nála, virágot vittem neki, fogtam a kezét. Majd miután hazaértem csörgött a telefon. A kórházból hívtak, hogy édesanyám távozásomat követően az örök vadászmezőkre távozott. Azt a fájdalmat amely akkor a szívembe hasított soha nem fogom elfelejteni ahogyan azt a pillanatot sem amikor beszálltam apám luxus autójába és onnan integettem féltestvéremnek, a kishúgomnak.

-Itt az ideje felkelni hétalvó! -  kopogott majd nyitott be apám a szobámba. A szobámba amit csak egy napja birtokoltam. Az ágy közepén ültem takaróba bugyolálva mint egy burrito. Sírtam, aludtam, sírtam. - Elviszlek az iskolába. - ajánlotta fel apám. grimaszolva néztem rá, semmi kedvem nem volt iskolába menni. Nem is maga a tanulás gondolata zavart ennyire, sokkal inkább az emberek gondolata rémisztett meg. Nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy pont most illeszkedjek be az új környezetbe. Nem akartam mesélni magamról senkinek, nem akartam senkire se figyelni. Csak a szobámba akartam lenni.
- Nem.. - szipogva, szememből könnyet törölgetve pillantok a férfira. - Nem akarok.. hiányzik…- picsogtam mint egy kislány amit követően eldőltem az ágyamban. Apám nagyot sóhajtott majd leült az ágy szélére.
- Tudom fiam, nekem is hiányzik. - próbált együtt érző lenni, de ha annyira hiányozna neki vagy annyira érezne iránta bármit is nem lépett volna le, nem hagyott volna magunkra minket. Ott lett volna.. Segített volna minket, ráadásul még pénze is lett volna a drága kezelésekre. De ahelyett, hogy mindezt az arcába vágtam volna csak horkantottam egyet jelezve ezzel nemtetszésemet a dologgal kapcsolatban. - Tudom milyen nehéz ez most neked. Én is elvesztettem a szüleimet már évekkel korábban. Reménytelennek és üresnek éreztem magam és semminek se láttam értelmét. De tudnod kell, hogy édesanyád szeretett téged és ahogy ismertem Őt most biztosan fentről kiabál neked, hogy kapd össze magad hiszen ez nem Te vagy. Azt akarná, hogy boldog és teljes életet élj.. - tette vállamra kezét. Szívem szerint lesöpörtem volna onnan, de a szavai valamennyire megérintettek. Valamiért részben igazat adtam neki, megnyugtattak. S bár a neveltetésből és az életemből nem vette ki a részé most valamiért mégis egész jól próbált helytállni előttem.
- Oké.. felöltözök. - szúrtam oda neki anélkül, hogy ránéztem volna. S végül így jutottam el az első tanítási napra az új otthonként szolgáló városban, Miamiban.


Mint minden tinédzsernek nekem is kalandos éveket tartogatott a gimnázium. Főleg, hogy teljesen új környezetbe csöppentem szinte egyik napról a másikra. A beilleszkedés nagyjból zökkenőmentes volt, barátságosan fogadtak, nem zaklattak kivéve egy-két srácot, de az első évben minden kommunikációt ignoráltam. A tananyagra koncentráltam és arra, hogy minél hamarabb haza juthassak. Végül annyira magamba fordultam, hogy kábítószerekhez nyúltam, lógtam órákról vagy teljes napokat hagytam ki, kóboroltam a városban, zűrös alakokat ismertem meg, kimaradtam éjszakánként. Magába szippantott az éjszakai élet. Végül ez olyan szintre fajult, hogy egyáltalán nem jártam be iskolába, haza is alig jártam, apám aggódva kutatott utánam a városban, haveroknál, minden követ megmozgatott.
S mikor végre rám talált csak egy nyeszlett, kábult gyereket talált, aki magát ostorozta édesanyja halál miatt holott az elkerülhetetlen volt. Eltiltott mindenkitől, elvette a bankkártyám, magántanárokat fogadott fel. Nem hagyhattam el a lakást sem. Börtönnek éreztem, de így utólag belátom szükséges volt ahhoz, hogy ne vesszek el. Sikerült kilábalni a mély depresszióból viszont megváltoztam. Nem engedtem magamhoz közel senkit, mindenkivel csak haveri szinten tartottam a kapcsolatot, elhagytam a kábítószereket azonban a szórakozást nem voltam hajlandó megvonni magamtól.
Évismétléssel, de sikeresen elvégeztem végül a gimnáziumot. Az érettségivel a kezemben szaladtam hazáig apámnak dicsekedve, aki természetesen a sok munkának köszönhetően egyetlen fontos rendezvényen sem tudott jelen lenni.
Lelkesen dobtam az íróasztalára a bizonyítványomat. Meg akartam neki mutatni, hogy na mégis csak viszem valamire és nem vesztem el. Azonban Ő csak fáradtan rámpillantott és a gratulációt követve rögtön rátért a jövőre, hogy akkor most ezek után mégis hogyan tovább. Olyan kérdést tett fel amire még én magam sem tudta pontosan a választ csak azt tudtam, hogy le akarok lépni innen, magam mögött akarom hagyni ezt az egészet és olyan életet akarok élni amilyet én akarok.
Így került szóba az egyetem. Számos intézményt és szakot átnyálaztam végül megtaláltam a számomra megfelelőt. Lakberendezés, Manhattan, olyan város ahol csak magam vagyok, ahol nem ugrál apám a nyakamon ahol nem kell majd a nyakamba venni az  cégét mint utód.. saját magam akartam alakítani az életm és nem akartam, hogy más mondja meg, hogy mit és hogyan kéne csinálnom.  Így történt végül az, hogy habozás nélkül küldtem el a jelentkezésemet és csak aztán közöltem a tényeket apámmal, hogy felvettek.
Eleinte vonakodott, de végül belátta, hogy a saját utamat kell járnom. Elutaztunk Manhattenbe, lakást vett nekem, aztán egy autót, ami nem mellesleg minden álmom volt.. Jobban ismert mint ahogyan azt valaha gondolni is mertem volna. Mindent megteremtett, alapot adott ahonnan úgy indulok majd tovább ahogyan azt én akarom és leszögezte, hogy ha bármire szükségem van csak hívjam fel. Ekkor kaptam csak vissza a bankkártyámat. A lakás és slusszkulcs mellé adta mondván benőtt végre a fejem lágya.


Az egyetemre való beilleszkedés és az ismerkedés sokkal zökkenőmentesebb volt mint ahogyan azt gondoltam. Sokkal nyitottabb voltam már, de még így sem engedtem magamhoz közel senkit. Folyton viccelődtem, programokat szerveztem a haverokkal, szerettek és szeretnek a mai napig. Soha nem voltam képes a seggemen ülni és ez itt sem változott. A tanulás mellett programról programra ugrálunk ehhez viszont még több pénzre volt  szükség. A bankkártyán található összes a lakást és az egyetemet fedezte. Viszont mivel soha életemben nem végeztem fizikai munkát olyat kellett találnom ahol nem erőltetem meg magam.
Az egyik egyetemi hallgató, akivel nem mellesleg egy szaka jártunk végül felkért, hogy álljak modellt neki, azt akarta én legyek a referencia munkája az állásinterjúhoz. Modell Fotó.. mindig is távol állt tőlem az ilyen, de a hecc kedvéért belementem. A fene se gondolta volna, hogy ez a beleegyezés hozza meg az eddig keresett munkát. Miután Őt felvették mint fotós engem egyből alkalmazni kezdtek mint modell. Kezdésként egyszerű plakátokon szerepeltem végül divatmárkák arca lettem, hamar jött a siker, sokszor azt se tudtam melyik fotózásra mondjak igen és melyikre nemet. Számos országot bejártam fotózás címszóval élveztem és élvezem minden percét. Apámmal javult a kapcsolatunk, örül, hogy sikerül megállnom a saját lábamon és örül, hogy nem hagytam ott még az egyetemet, de nem is áll szándékomban. Jelenleg csak az számít, hogy olyan életet éljek amilyen édesanyám is szeretett volna nekem és olyan akarok lenni akire mosolyogva, örömtől csillogó szemekkel tekint le odafentről.