Mindig azt szoktam mondani, hogy nem én választottam a geek életet, a geek élet választott engem. Egy napon csak úgy megjelent a semmiből, kézen fogott és lehúzott maga után a nyúlürege belsejébe. Én pedig csak zuhantam és zuhantam, nem volt megállás. A különböző fandomok egymás után léptek a porondra, én meg csak álltam és úgy figyeltem őket, mint a tátott szájú, csodálkozó, Dumbó, azt hiszem. Vagy olyan volt, mint a Pevensie testvéreknek kinyitni annak a bizonyos ruhásszekrénynek az ajtaját és átlépni Narnia földjére, csak számomra egyetlen világ helyett rengeteg ajtaja tárult fel azáltal, hogy geek lettem.
Megbántam-e? Természetesen nem! Persze az iskolás éveim alatt megannyiszor elkönyveltek furcsának, különcnek, amik miatt kinéztek a többi gyerek közül. Pláne az olyanok közül, akiknek a nemi identitása megegyezett az enyémmel, mondván, hogy gimiben a lányok ízlésviláguk kisé már kitárul: érdekli őket a divat, a sminkelés, a körömfestés, no meg a különböző bulik és kacsingatnak a fiúk felé is. Kivételek természetesen mindig akadtak, akikre nem tudtad egyből azt mondani, hogy a „menő csaj” egyik verziója, mert inkább a „jó kislány” egyik kategóriába estek vagy a „különc csaj” egyikébe.
Én az utóbbi kategóriába tartoztam mindig is és máig élvezem. Úgy gondolom, hogy a velőmig egy gyík vagyok (bár ez lehet a családtagjaim véleményének köszönhető), akit a megannyi fandomja és a videójátéka életet. Igaz, egy kis nerdség is megtalálható bennem, mert a kockulás és a sorozatdaralás mellett a könyvmolykodást, mint hobbit, szintén nagy élvezettel űzöm. Illetve a tanulásnak se igen mondok nemet, hát nem véletlenül a könyvtár az egyik kedvenc helyem, ahol az időm nagy részét töltöm.
De a geek dolog mindig elsőbbséget élvez, így az arcade játékterem is megelőzi a könyvtárat, legalábbis az utóbbi hetekben, hónapokban biztosan. Mivel a családban senki sem osztozott a játékok iránti szeretetemen, így a Barcade tökéletes búvóhelynek tűnt előlük. Meg a sok dráma elől, ami mostanában zajlott otthon.
Szóval az említett szórakozóhely kívülről nem tűnt olyan nagynak, de a belül rengeteg retro játékgépet rejtett, melyek miatt úgy tekintettem rá, mintha az én TARDIS-om lenne, ami a különböző játékokkal repített különleges világokba, dimenziókba. Szinte az összes gépet kipróbáltam már, de a kedvencem, a Donkey Kong, jelentette az igazi szórakozást.
E miatt egyértelmű volt, hogy ma este is ezzel játszottam.
Nem is tudom már, hogy pontosan mikor is tettem be a lábamat a játékterembe ma este, de talán úgy három órája, esetleg kicsit több. Sose tudom megmondani, egy jó játék közben a percek gyorsan peregtek. Az agyam meg ráadásul szinte egyből terminátor üzemmódba kapcsolt, mikor megláttam, hogy a ranglista élét még mindig LuckyCharms birtokolja és eldöntöttem, hogy az illetőt „sajnos” ki kell iktatnom onnan, meg kell semmisítenem azáltal, hogy elveszem trónját. A rekordok azért vannak, hogy megdöntsük őket.
Spoliers: Vért, verejtéket és könnyeket hullatva (meg ki tudja mennyi ideig ott strázsálva), de sikerült túllépnem azt a bizonyos 91.700 pontot. Nem több, mint 101.330 ponttal most már Jellyalien állt a lista tetején. Amikor megtörtént e dicsőséges pillanat szinte majdnem győzelmi táncot lejtettem a gép körül, de a győzelmi kiáltás megvolt. Amivel jócskán magamra vontam a környezetem figyelmét, odacsalogatva magamhoz őket, hogy ők is vethessenek egy pillantást a toplista jelenlegi állására. Kegyesen még meg is engedtem, hogy fotót készítsenek róla, elvégre én is lőttem egyet. Majd elhesegettem a népet, hogy nyugodtan tudjak tovább játszani.
Ez volt úgy… Fél órája? Az idő megint pörögni kezdett, én meg jól elvoltam a magam kis buborékjában, nem kellett nekem társaság.
– Szia! – köszönök vissza nem túl vidáman, annak, aki megszólított. Nem szeretem, mikor random emberek pont játék közben találnak meg és próbálnak meg beszélgetésbe elegyedni velem. De megpróbálok higgadt maradni, ezért sem pillantok a hang irányába. Tekintetemet még mindig a monitorra szegezem és nagyban játszok tovább. Az első hely már az enyém, de… Vajon a második helyről is kitúrhatom a szerencsetalizmánt?
Csak pillanatok kérdése a dolog. A karaktert mozgatom egyre feljebb, átugorva a soron következő akadályt jelentő hordót. Közben szemem sarkából érzékelem, hogy az új társaságom nekitámaszkodik a gép oldalának. Erre csak mérgesen morgok egyet, nem tetszik a viselkedése, az én drágaságomnak csak ne támaszkodjon!
– Furcsaságot? Kérlek, definiáld mit értesz furcsaság alatt – válaszolok, kissé zavartan, hogy mégis mi a csudára célozgat itt nekem sejtelmesen. Kis híján olyan titokzatos, mint egy küldetést adó NPC, az egyik szerepjátékomban. Mellesleg a viselkedésével csak még jobban megzavar, holott már éppen iparkodok tovább, feljebb a pályán, átugorva még egy akadályt. – Az előző játékos egy kissé túlsúly… – felelek a másik kérdésére, de a mondatom végét nem tudom befejezni. Ugyanis éppen felfelé mentem a következő létrán és a kéretlen társaságom annyira kizökkentett a szavaival, hogy miatta nem vettem észre időben, a következő felém száguldó hordót, későn akartam ugrani, így az telibe talált és ezáltal meghaltam. Vége a menetnek. Vége!
Mérgesen káromkodok egyet klingon nyelven. Még ilyet! Pedig eddig olyan jól megvoltam, magamban! Veszek egy mély levegőt, hogy aztán dühösen kifújjam. Nem igazán segít. Így inkább arra pillantok végre, aki hozzám mert szólni és aki a hibázásomért felelős.
– Te… – kezdem mérgesen nézve a szemeibe. Ha tudnék villámokat szúrni a tekintetemmel, most szívesen azt tenném. Gyorsan felmérem a srácot és az ananászmintás nadrágján félig felnevetek, félig felhorkantok. – Az a barátod véletlenül nem éppen az öcséd, aki nem tud nyugodtan aludni és ezért kiráncigált téged az ágyadból, hogy jöjj el és nézz rá a kedvenc játékára? – kérdezősködök most én, kissé még mindig haragosan.
Újra a gép felé nézek és észreveszem rajta a sörösüveget. Na, azt tuti nem én raktam oda. Én nem tenném ki ekkora veszélynek. – Ugye tudod, hogy a szabályzat tiltja, hogy a gépek tetején ital legyen? – bökök a sörösüveg felé. – A helyedben én gyorsan levenném onnan.
Ha tudja és mégis odarakta, bunkó. Ha nem tudta, akkor most már tudja, de még mindig bunkó, mert képes volt megzavarni. Megrázom a fejemet, mindegy, hagyjuk. Nem érdemes nagyon felkapnom rajta a vizet. Inkább a képernyőre nézek, hogy leolvassam a pontszámomat. Hát… Ez most nem igen lett rekorddöntő, de attól még ez is szép eredmény. Majdnem utolértem másodszorra is a második helyezettet.
– Mondd csak, hogy ha már ilyen beszélgetős kedvendben vagy… Ő róla mit tudsz? – érdeklődök kíváncsian, a második helyezet nevére mutatva.

Szószám: 1000 Megjegyzés:

Tehát a furcsaságot úgy definiálja, hogy olyan dolog, esemény amire reakcióként egy kettőspont + O betű kombinációt pötyögne le… Jut el a tudatomig ezen információ, melyet az agyam úgy raktároz el, hogy minden olyan amire egy meglepett Pikachu képet vagy mémet küldenék.
Oké, talán a kelleténél több másodpercig foglalkozok ennek az elképzelésével, meg a ténnyel, hogy ez még mindig nem fedte le tökéletesen azt, hogy mire küldene ilyen emojit. Például, ha egy űrlényt látna? Vagy ha a járdán egy unikornisnak festett ló vontat egy kádat, melyben egy szakállas nő jódlizik és ugyanakkor még hegedül is? Vagy a képlet ennél sokkal egyszerűbb, a behelyettesítésre váró egység lehet mondjuk egy simliskedő, éppen rablást elkövető alak?
Akárhogy is, ezen többet agyalok, mint a játékon, melyben ezért csúfosan meg is halok.
– Az jó, nekem is vannak – vetem oda neki, még mindig mérgelődve, mintha ez csak egy verseny lenne, hogy ki tudja jobban utánozni Dulifuli törp stílusát.
Most miatta rontottam el és ez piszkosul nem tetszik. Ami a barátait illeti, hát legyenek és zaklassa őket, engem meg hagyjon békén. Én a két kezemen összetudom számolni a magam barátait és ezek közül egy kezemen azokat, akik hajlandóak lennének arcade játékterembe jönni velem. Csak én mégsem zaklatom őket, se másokat, elvagyok magamban. Hát a srác követhetné a példámat.
Pár röpke másodpercig abba az irányba nézek, amely felé mutat és megpillantom a pult mögött álló tulajt. Majd a szememet megforgatva visszapillantok a srácra. Én is ismerem Carlt, mindenki ismeri őt, aki rendszeresen jár ide. Továbbá én is úgy gondolom, hogy én is a haverja vagyok, múltkor jót csevegtem vele az informatika szak nehézségeiről… Nos, inkább én beszéltem, de ő kitűnő hallgatóság volt.
Végignézem ahogyan iszik, felvont szemöldökkel, hogy „Komolyan, ilyen látványosan kell innod?”. Bár örülök, hogy aztán nem oda rakja vissza, ahonnan levette. Lehet mégsem annyira bunkó, mint amilyennek első látásra tűnt.
Visszafordulok a képernyő felé és úgy döntök, hogy ha már egy számítógép vírust megszégyenítő módon itt van (aka nehéz eltakarítani), én meg még csak el se tudom tüntetni semmiféle varázslattal, akkor legalább megpróbálom a hasznát venni és érdeklődök.
Arra viszont nem számítok, hogy csökkenti közöttük a távolságot, vészesen kevesebbre a kelleténél. Gyorsan arrébb is lépek egy-két lépést az ellenkező irányba. Hát mit képzel, hogy csak így belelép az aurámba? Visszaszívom, még mindig ugyanolyan bunkó.
– Ha valóban az lenne, akkor nem került volna le a toplista első helyéről – jegyzem meg, csupán elmondva a tényt, amely ott villog a monitoron, az orra előtt. Még, hogy LuckyCharms az évtized legjobb játékosa, ugyan már! Jellyalien, vagyis én vagyok annyira ügyes, ha nem jobb, bár ezt a srác orrára nem kötöm.
Hangosan felhorkantok, mikor meghallom tőle a következő állítást. Fiúk és az ő tipikus gondolkodásuk! Mindig csak a külső, mi? Hitetlenkedve nézem ahogyan végre hajlandó megtartani a normális három lépés távolságot, igaz az, hogy újra a játékgépnek támaszkodik, még mindig nem tetszik. Tényleg ennyire nem tud egyenesen állni? Jó, hogy nem kényszerül tolószék használatára, mint Bran Stark, bár ahogyan elnézem lassan simán beöltözhet úgy Conra.
Kihasználva az alkalmat, most vagy egy percet is rászánok arra, hogy rendesen megnézzem őt, tetőtől talpig, hogy ha már kinézetről van szó. – Férfi szemmel? – kérdezem meg, kíváncsian érdeklődve. Kicsit oldalra döntöm a fejemet, ahogyan a tekintetem a lábától újra felfelé vándorol és az arcvonásait nézem. Egészen helyesnek néz ki, de ezt úgysem fogja tőlem hallani. Helyette ugyanis inkább egy másik kérdést is felteszek neki. – Vagy ez azt jelenti, hogy még nálad is sokkal jobban néz ki? – vigyorgok rá pimaszul.
A pillantásom aztán találkozik az övével, melyből leesik nekem, hogy kételkedik. Talán sejti, hogy ki lehetek? Nem mintha én meg azt tudnám, hogy a második helyen lévő név mögött ki az a valós személy, hiszen élőben még nem találkoztam vele. Emiatt én is bizalmatlan vagyok az előttem álló sráccal, elvégre bárki lehet. Akár még LuckyCharms gonosz csatlósa is vagy… Á, kizárt, hogy Ő lenne!
Megpróbálom minél lazábban megvonni a vállamat az ő kérdésére. – Mert egy ideje már próbálok rájönni arra, hogy hogyan csinálja. Tudod, hogy mi a taktikája, amivel sikerül neki ilyen magas pontszámot elérnie. – válaszolok neki. Ez nem hazugság, egy ideje tényleg próbálom már megfejteni. Csupán csak azt nem árultam el, hogy ez már sikerült, hiszen immáron az enyém az első hely.
Újra visszafordulok a képernyő felé, azon vagyok, hogy új játékot indítsak, de a mozdulat közben megáll a kezem az irányító felület fölött. Ugyanis támadt egy sima, általános játékmenetnél jobb ötletem és egyesekkel ellentétben én nem vagyok bunkó.
– Te is szoktál ezzel játszani, igaz? – teszem fel kezdésként ezt a kérdést, talán a hangomban némi gyanakvással iránta, mit próbálok leplezni. Elvégre, ha látom játszani, akkor csak rájöhetek, hogy milyen ügyes, valamint, hogy ki ő, nem? – Mi lenne, ha…
– Á, nézzenek csak oda, kit látnak szemeim újra a Donkey Kongnál! J… – hallatszódik egy mély férfihang a másik oldalamról. Félbeszakítja a mondanivalómat, melynek ugyancsak nem örülök és mérgesen pillantok az illető irányába, hogy a tekintetemmel elhallgattassam mielőtt még kikotyogná, hogy én vagyok Jellyalien.
Az illető veszi a szinte villámokat feléje szóró tekintetemet és az apró fejrázásomat, mert a következő pillanatban, mikor odaér mellém az értelmet látom átsuhanni Gyogyós Joe arcán. – Jess, akinek neve rímel a jazzre! – vigyorog ránk, egyik kezét a vállamra rakva.
Ez azért sikerül neki, mert hosszban (és még szélességben is) kisebb vagyok nála. A fickó amúgy nagy, vörös szakállas fazon, a ruhái alapján inkább a metálért van oda, mint a jazz zenéért. Rendszeresen betéved ide, elidőzz pár játékgépnél, amíg fel nem adja, majd belül a pulthoz egy korsó sörért. Vagy háromért, attól függ éppen milyen kedve van. Itt tartózkodása alatt hangosan mondja a körülötte lévőknek, mindenkinek, hogy fiatalkorában, a nyolcvanas években, az összes ilyen gépen a toplisták élén járt. Azaz a menő gyerekek közé tartozott, sőt, állítólag menőbb volt, mint azok a gyerekek a Stranger Things-ben. Szerintem inkább olyan, mint az a remeterák a Cápameséből, innen is a Gyogyós jelző a keresztneve előtt. Ő a hely őrültje és gyakran gondol magára úgy, mintha a jó játékosok menedzsere lenne. Nemrégiben a győzelmem kapcsán állítólagos fogadások pénzeit akarta összeszedni, amivel meg Rák úrra hajaz a Spongyabob-ból.
– Gyogyós Joe… – sóhajtom és lassan leveszem a kezét a vállamról, ha már maga nem képes rá. – Nem úgy volt, hogy én játszhatok most a Donkey-n, te pedig a Pac-Man-en?
– Igen, de kérdezni akartam, hogy most már lehetek a menedzsered? Ha már ilyen… Hogy is nevezitek… E-sportoló akarsz lenni ilyen gépeken, menedzser nélkül, és még én vagyok a gyogyós? – kérdez vissza és a végén elneveti magát, pont úgy, mint egy gyogyós.
Drámaian megforgatom a szemeimet és inkább nem mondok semmit.
Joe ezután észreveszi a játékgép mellett álló srácot, úgy méregeti, mint aki ismerné őt is. – Hé, ismerlek téged is kölyök, ugye? Olyan furcsa neved van neked is… – esik gondolkodóba, egyik kezével megvakarja a fejét miközben a fiút bámulja. Láthatóan tipródik, de aztán egy fejrázással ellengedi a dolgot. – Mindegy, a lényeg, hogy én tanítottam őt! – bök felém, mint aki intésnek szánja, majd mögöttem ellépve, a srác mellett elhaladva a pult felé veszi az irányt. – Hé, Carl, csapolj még egy sört!
Sóhajtok egyet. Ez közel volt. Gyogyós Joe hozzám intézett szavai azért csak sértően hatnak, hogy e-sportoló jelzőt aggatott rám. Mintha annyira rajonganék egy MOBA vagy egy FPS játékért! De eszembe jut, hogy most nem ez a fontos, hanem a Donkey.
– Szóval ott tartottunk, hogy mi lenne, ha megmutatnád nekem, hogy mit tudsz? Az győz, aki több pontot ér el, mint a másik, értelemszerűen – próbálom felvenni ott a beszélgetésünk fonalát, ahol a közbezavarás előtt abbamaradt. Újra a srácra pillantok, kihívóan rámosolyogva. – Benne vagy, Mr. Ananászos Nadrág?

Szószám: 1242 Megjegyzés:

Nehezen fogom vissza magamat, hogy ne horkantsak fel a kijelentésén, mely szerint Jellyalien rekorddöntése tévedés. Vagy, hogy ne grimaszoljak és kiáltsak rá, miszerint az ő véleménye a dolog kapcsán a nagy tévedés. Még, hogy talán bug vagy csalás…! Micsoda sértő feltételezés! Hi-he-tet-len! Egyik sem az, kikérem magamnak! Tisztességesen szereztem a pontjaimat, még ha ez az újonc Justice League szökevény nem is tudja, hogy ÉN döntöttem meg az eddigi csúcsteljesítményt.
– Igen… Most már tudom a magyarázatot arra, hogy miért nem hagysz békében játszani, még ha nekem továbbra sem tetszik dolog – bólintok, miután képes vagyok elfogadni a tévedését és ráhagyni a dolgot. Kevésbé felpaprikázott stílusban megpróbálok kedvesen rámosolyogni, ami egy utolsó próbálkozás arra, hogy békén hagyjon. Nem kell mások dolgába beleütnie az orrát.
Persze ezzel nem megyek sokkra, de akkor már rendesebben szemügyre veszem az önjelölt Sherlock nyomozót (Watsont ugyan hol hagyta?), hátha még Carlnál panaszt teszek amiért szabályt szeg és zaklat. Mert bizony ám, hogy meg merném tenni!
– De, azt hiszem, valóban mondhatják egymásra – adok neki igazat, elvégre teljesen logikus azt feltételezni, hogy egy férfi megdicsérheti egy másik férfi kinézetét. Bár én nem vagyok férfi, de gondolom egyes férfiak valóban viselkedhetnek így, hisz ahogyan tudom, nők is szoktak egymásnak bókolni. Végtére is két anyukám van, nem kell engem kioktatnia, hogy egyneműek miket mondhatnak egymásnak.
Nézem ahogyan konkrétan habtákba vágja magát itt előttem, megspékelve egy kissé mogorva tekintettel, mely miatt kissé feszengve pillantok fel rá és nézek vele farkasszemet, miután megállapítom, hogy jól néz ki. Aztán következik a pillanat mikor kissé elvörösödök és még én érzem magam zavarban amiért a szavaimból ezt a következtetést vonta le, holott pont nem ezt akartam közölni vele. Krákogok egyet, mint akire pont most jött rá egy kisebb köhögőroham, mert valljuk be, az az ijesztően pontos, Cheshire Cat-et utánzó mosolya nem sokat segít a dolgon.
– Szerintem, ha hazaértél mosd ki a füleidet, mert nem ezt mondtam – felelem magabiztosan, szemrebbenés nélkül letagadva a véleményemet. Illetve fokozom a dolgot, ugyanis kedvem lett azt a vigyort még ha képletesen is, de letörölni az arcáról. – Miből gondolod, hogy megfelelsz az elvárásaimnak, vagy hogy a kinézetet mérő skálámon elég pontod lenne? Amikor mindkettő elég magas? – kérdezem, megpróbálva gúnyosan hatni és még érzékeltetem is neki a dolgot. Kihúzom magamat, egyenesen állok és egyik kezemet felemelem a fejem fölé, magasra, hagy lássa csak, hogy milyen nagyok is azok az említett elvárásaim és a pontok a skálámon. Pechemre a srác jóval magasabb nálam, így persze nála magasabbra nem igen sikerül fellendítenem a karomat. – A Na’vik magassági szintjén van – teszem ezért hozzá, most már lábujjhegyre állva próbálva meg még magasabbra mutatni nála. Végül aztán feladom a dolgot és abbahagyom. – Mindegy…
Ejtem inkább a témát, de a lényeg a lényeg: én nem fogom növelni az egóját. Emiatt egy kicsit örülök is annak, hogy Gyogyós Joenak most kellett megtalálnia, aki a jelenlétével a beszélgetést el is tereli egy másik irányba. Sokáig mégsem boldogít bennünket, elmondani is csak a Jess-t mondja el, ami viszont még így is több a kelleténél.
De most fontosabb dolgom is van, mint kiakadni ezen.
Igazából nyugalmam visszaszerzése lenne a lényeg, de mivel ezt nem kaphatom meg, igyekszem hasznomra fordítani a kéretlen társaságot és valami hasznosat szerezni belőle. Ennek okán az ajánlatom tetőzését meghallgatva követem a továbbra is csak Mr. Ananászos Nadrágnak nevezett srác tekintetét az említett Rampage játékgép felé. Tudok a játék létezéséről, de azt nem mondhatom el magamról, hogy játszani is játszottam vele, hiszen az pont multiplayeres verzió. Én pedig leginkább soloban toltam a játékokat, hogyha lehetett, mert állítson bárki bármit, a single player daraboknál nem igazán voltak jobbak.
Az ötlete ugyanakkor nem hangzik hülyén és így nem is kell attól tartanom, hogy megtudja a játékos nevemet. Fair küzdelemben még le is verhetem őt, bebizonyítva, hogy valóban nem szoktam csalni és bug sincsen a dologban.
– Oké, benne vagyok! – válaszolok magabiztosan bólintva a szavaira.
A „Miss Jazz hands” elnevezésre döbbenten pislogok egyet és vagy egy fél percig lepillantok a saját kezeimre, megforgatom őket. Nem értek hangszerekhez, de… Tiszteletadóan bólintok a tőle kapott becenévre, mert egészen találó visszavágás az övére.
– Akkor hát avassunk új rekordokat azon a toplistán! – követem őt a szóban forgó játékgéphez, mely előtt állva egyből elfog a versenyszellem, a nyerni akarás érzése. Ma már sikerült megdöntenem egy igen magas rekordot, így nem lehet nehéz egy alacsony ranglistán legyőznöm önjelölt Sherlockot, igaz? Remélem, hogy nem.
– De a tét nem igazi anélkül, hogy ne tisztáznánk a játék elkezdése előtt mi illeti a nyertest és mi a vesztest, nem igaz? – kérdezek rá, cseppet oldalra döntve a fejemet. Mérlegelve a dolgot hol a Rampage gépre, hol meg rá pillantok. – A nyertesé értelemszerűen a dicsőség, amiért több pontot és az első helyt sikerül elérnie, de a vesztes, aki a kevesebbet pontot szerez… Nos, felőlem elég, ha azzal a tudattal hajthatja álomra a fejét, hogy csak a második, hacsak nincsen jobb ötleted? – mosolygok rá kihívóan, ezennel újabb ajánlatot téve neki mellyel a versenyünk még izgalmasabb lehet. Jobban mondva meghagyva neki a döntés lehetőségét. – Nos, ellenfelem, akkor lássuk, hogy kettőnk közül ki a jobb játékos! – nyújtom feléje a jobb kezemet, egy kézrázás reményében, ami a tisztességes játékot, avagy fogadást jelképezné. Utána bele is vethetjük magunkat a megmérettetésbe.
Természetesen a játék karakterválasztással kezdődik és én hirtelen azt se tudom melyik karaktert válasszam. Látom, hogy van háromféle képesség: járás, mászás és ütés, melyek értéke meghatározza milyen jó az adott lény. De az egész úgyis a taktikázáson és a gyorsaságon múlik, szóval…
– Ahogyan a mondás tartja, lányoké az elsőbbség – jegyzem meg mosolyogva, élve az első választás lehetőségével és kiválasztom magamnak a Ruby nevű rák szörnyet. Az értékei alapján egész jó választásnak tűnik.
Végül megvárom, hogy ő is válasszon valakit és valóban elkezdjük.

Szószám: 930 Megjegyzés:

Pimasz.
Ez a szó jut először az eszembe miközben továbbra is farkasszemet nézek a sráccal. Majd egy klingon sértés, melyet talán ő megérdemelne, de az anyukáját senkinek nem akarom sértegetni, így még éppen időben harapok rá picit a nyelvemre, nehogy véletlenül az arcába mondjam. Még ha nagy is az esély arra, hogy úgysem értené meg a szavak jelentését.
A további tagadással sem próbálkozok, felesleges lenne folytatni. Ennyi erővel azon is vitatkozhatnánk, hogy melyikünk mondhatná jogosan, például azt, hogy „I am Groot!” újra, újra és újra, mintha egy időhurokban lennénk.
Oké, talán ez a hasonlat még viccnek is rossz.
A vigyorát viszont továbbra is letörölném a képéről, mivel jól látom, hogy élvezi a magasságkülönbséggel való játszadozást, hiszen nem vagyok vak, érzékelem mikor lábujjhegyre állok, hogy ő csak azért is leutánoz. Mint mondtam, pimasz egy srác.
Am I a joke to you?! Sugározhatja a tekintetem ezt a felháborodott kérdést, ahogyan válaszul csak morcosan felpillantok rá még legalább pár másodpercig, hagy lássa csak, hogy én nagyon komolyan gondoltam a mondanivalómat és kezdek nagyon pipa lenni rá. Illetve reménykedek abban, hogy hátha beijed. Tudja csak meg, az alacsonyabb emberek is lehetnek ám veszélyesek!
Mindenesetre csak ezután vagyok hajlandó újra levegőt venni és abbahagyni a pipiskedést.
– I have spoken – teszem még aztán hozzá, idézve a The Mandalorian sorozatból és a kifejezést még megspékelem a hozzá járó, szintén onnan kölcsönvett kézmozdulattal is.
Mégsem fogom hagyni, hogy idejöjjön zargatni egy ilyen nyakigláb, ki olyan magasan hordja az orrát, mintha övé lenne ez a hely, holott mindenki tudja ki itt a főnök. Elárulom, nem ő.
Így naná, hogy igyekszem valamelyest ezt is tudtára adni, vissza is adni neki a felém tanúsított viselkedését, ezért is emlékezettem őt okoskodóan a szabályokra, a sörösüveg rossz helyéről. Valamint e szándékom egy ok volt a sok közül, amiért Gyogyós Joe-val való kommunikációt igyekeztem oly rövidre fogni. Bocs öreg, csak ma este izgalmasabbnak hangzik egy kört lejátszani a Chesire Cat bőrbe bújt Sherlockkal (a neve nem lényeges, lehet tőlem „A névtelen ember” is), mintsem, hogy a te részegesen történeteidet hallgassam, gondolom magamban, mikor már Joe távozott a társaságunkból.
Néhány perc múlva legalább olyan hitetlenkedve pillantok a srácra, ahogyan ő rám, csak én még fel is horkantok. Még, hogy unalmas? Ember, de hát pont most akartam volna szívességet tenni neki azáltal, hogy megkímélem valami nagy leégéstől és ez a hála? Ez a tekintet, ez az ítélkezés, hogy egyből elkönyvel valami zero kreativitással rendelkező lénynek? Na még mit nem! Ezt a sértést!
– Ó, minden bizonnyal engem is lenyűgözne, hogy ha én is Bunkó megye Pimaszfalvájáról származnék – szólalok meg, egy gúnyos mosolyt villantva rá válaszul, hogy megvédjem saját magamat. Ha azt hitte, hogy csak ő tud pimaszkodni akkor nagyot tévedett. Hogy a célzásom egyértelmű legyen, leessen neki, rámutatok. Szinte vádlón. – Mint egyesek. Tudod, én csak kedvesen megakartalak kímélni attól, hogy a végén még anyagiak terén egy kicsit megkopaszodj. De ha ez téged nem izgat akkor, mint mondtam, ha van jobb ötleted, mondjad. Csupa fül vagyok – beszéd közben mutogatás helyett védekezően emelem fel magam elé mindkét kezemet.
Én még ha burkoltabb formában is, de figyelmeztettem. Ha nem hallgat rám, hát ez az ő baja lesz. Vagyis nemsokára majd kiderül, még játszanunk kell, bár már most a saját győzelmemben reménykedem.
Végighallgatom az ő fogadás ajánlatát majd úgy érzem időt sem hagy nekem a reakcióra, mert a következő pillanatban hirtelen csak annyit fogok fel, hogy kezet rázunk, ezzel megpecsételve a fogadást. Döbbenten pislogok egyet, megpróbálva felfogni, hogy most konkrétan mire is mondtam én igent? Egyáltalán milyen menühöz járó játék, hát kinek néz ő engem? 10 évesek? 11? Ami meg a fogadás másik részét illeti, hirtelen azt se jutott eszembe, hogy majdnem 21 évesként hogyan tudnék majd neki italt szerezni, mivel kedve szerint bomlaszthatja tovább a még megmaradt agysejtjeit…
Nem, rázom meg a fejemet, elhessegetve ezeket a jövőre vonatkozó kérdéseket. Először a játék. Aztán a kérdések, az ígéret behajtása. Döntöm el és ebben a szellemben is ragadom meg az alkalmat, hogy elsőként én válasszak karaktert.
– Bocsi, de már késő – jegyzem meg, egy bocsánatkérő pillantást vetve rá, miután én már kiválasztom Rubyt. Amúgy annyira nagyon még sem érzem úgy, hogy bocsánatot kellene kérnem mert esetleg elhappoltam előle a lehetőséget. Elvégre van elég választható karakter, igazam van vagy igazam van? Választhat akárki mást.
Ezzel a tudattal türelmesen várakozok mellette és figyelem ahogyan váltogat, majd végül Boris mellett teszi a voksát. Nem rossz választás, ezt el kell ismernem, persze mindjárt kiderül milyen élesben a két karakter.
– Aha – bólintok a kérdésére, noha már a töltőképernyőt pásztázom a szememmel, közben gyorsan megmozgatom egy kicsit a csuklóimat, csupán bemelegítésként, hiszen mindjárt használnom kell a kezeimet, azok a gombok maguktól nem fogják mozgatni a karakteremet.
– Heghlu’meH QaQ jajvam – motyogom az orrom alatt a klingon kifejezést, mely azt jelenti „A mai nap egy jó nap a halálhoz”. (De nem nekem, sem Rubynak.) Afféle szerencse mondat, csatakiáltás, most meg ez eléggé elkell, tekintve, hogy ez már egy verseny, harc a győzelemért.
Én pedig mindig is szerettem versenyezni, bizonyítani a képességeimet. Úgyhogy amint lehet, igyekszek is felmérni miket látok a kijelzőn a pálya épületein kívül. Életerő, pontok… Ezeken jobb lesz rajta tartanom a fél szememet, határozom el magamban. Közben a kezeim már a gombokon vannak és igyekszek hamar rájönni, megjegyezni, hogy hogyan is irányíthatom a karakteremet. Az a lényeg, hogy rombold le az épületeket, zsebelj be minél több pluszpontot, rendes pontot és maradj életben, igaz? Oké, ez lehet nehéz.
Aha, rögtön, hogy kimondom, a srác rinocérosza bevágódik az én rákom elé, ám mielőtt bosszankodhatnék emiatt, őt találják el nem engem. Hah! Szóval óvatosnak kell lenni a lövő tankokkal, rendben.
Rubyban az a jó, hogy a képességei körülbelül közepes szinten mozogtak, így nagy lemaradásba csak bénázással kerülhetek. Hamar észreveszem, hogy Boris bár nagyobbat tud ütni, lassabban mozog, ezt pedig kihasználom úgy, hogy igyekszek nála előbb feljutni az épületek tetejére, hamarabb rombolgatni és bezsebelgetni minden pluszpontot. Ez a taktika sikeresnek bizonyul az első pár városban. Salt Lake Cityt, Denvert és Seattlet így örömmel tudhattam sikeres akciónak, mert a pontok is ezt bizonyították.
Mígnem a játék közepénél bekövetkezett azonban az, amit igyekeztem minél későbbre, úgy sohanapjára elhúzni. Véleményem szerint csak azért sikerült több pontot összeszednie az egyik városnál és ezzel változtatni a játékálláson, mert akkor pont a rombolgatás közepette kellett tüsszentenem egyet. Majd még egyet. Aztán harmadikat is… A lényeg, hogy ez zökkentett ki, nem pedig az, hogy egy helikopternek sikerült eltalálnia és az életerőm egy részét levinnie. Dehogy.
Ez után egy kicsit óvatosabban irányítottam Rubyt, ami miatt Boris teret kapott pár városban.
De csak addig amíg meg nem elégeltem, hogy hát így alig jutott nekem épület és márpedig nem engedhettem, hogy mindent ő romboljon le vagy több ütést vigyen be, főleg a nagy épületekbe.
Pár várossal később már egészen közelítettek az eredményeink, hol ő vezetett, hol én. Azt hiszem, hogy ennél a pontnál jutottam el arra, hogy bár ez mókás, de magamnak akarom az első helyt. Így aztán igyekeztem újfent taktikát váltani és kihasználni Ruby adottságát, kombókat vinni bele a dologba.
Végül csak eljött az is, hogy a játéknak véget kellett érnie. Hirtelen csak azt veszem észre, hogy nincs új város, a képernyőn a pontok jelennek meg a lehetőséggel együtt, hogy névvel ellátva rögzítésre kerüljenek a toplistában.
Először meg se nézem igazán a végeredményeket. Helyette ugyanis rutinosan írom be a nevemet. Nem az igazit, annyira amatőr nem vagyok, még ha itt egyesek tudják is, hogy Jess a becenevem. Nem, a toplistába a neten gyakran használt felhasználónevem, illetve itt a játékteremben használt nevem kerül: Jellyalien.
Miután ott virít elmentve a toplistában csak utána nézem meg a pontosabban pontszámomat. Az utolsó három számjegyemet, majd az első kettőt végül az egészet. Pislogok egyet. Jól látom? Ellenőrzésként ellenfelem pontszámára is vetek egy pillantást.
Enyém a magasabb pontszám.
– Qapla' – mondom cseppet megdöbbenve, ugyanakkor boldogan mikor felfogom milyen számokat látok. E klingon kifejezés azt jelenti „siker”, mi igen helytálló ebben a pillanatban.
Igazi örömujjongása viszont nem kezdek, mert ekkor kissé arrébb is nézve a számokról észreveszem ám a srác által beírt nevet is.
Ismerem ezt a nevet. Ott van a másik játék toplistájában is, pontosan ugyanezen a helyen.
Hi-he-tet-len!
– Te? – kérdezem meg, csupán ezt az egy kis szót kiejtve, ám mégis nagy érzelmekkel társítva, elsőként döbbenettel, mi tükröződhet az arcomon is, ahogyan a srác felé fordulok.

Szószám: 1357 Megjegyzés:

Nagy dolgot terveztem az estére. Vagyis… Világmegváltásnak azért talán nem nevezném, mert mégsem olyan tömegeket megindító, mint a mostanában lévő mozgalmak, tüntetések… De számomra eléggé nagyon fontos volt megdönteni a Donky rekordját. Igazi kihívás.
Nem mondom, hogy nem izzasztott meg, mert tényleg több napnyi, sőt több heti gyakorlásnak tudhatom be az eredményemet. De ez volt az egyik ok, ami buzdított arra, hogy rendben, játszok egy menetet a másik játékgépen az idegen srác ellen. Aki úgy hiszem megérdemel vagy öt plusz pontot azért, mert remek ellenfélnek bizonyult, az egyik várost ő zsebelte be, a másikat meg én, amivel kis híján már tényleg az őrületbe kergetett. Egy ponton már kezdtem is azt gondolni, hogy tuti használ valami cheat kombinációt vagy egy android, netán Gandalf távoli unokaöccse… Bár nincs szakálla így, hogy lehetne a rokona vagy mágus? Ó, ugyan már! Vagy tán selejtes? Akkor inkább legyen csak selejtes, bugos android és hagy nyerjek én.
Ám pár perc múlva az efféle kis félelmeim alaptalannak bizonyulnak, mert hiába adok neki plusz öt pontot a kitartását és a játékszelleméért, a játékot én nyerem meg.
Örömmel pötyögöm be a Jellyalien nevet a rendszerbe, hogy az tárolja az elért eredményem, az új rekordszám mellett. Közben fél füllel meghallom, hogy a srác mellettem úgy kiált fel mintha a mögöttünk lévő játékgépek mögül egyszer csak előugrott volna az egyik horrorfilmben szereplő, maszkos gyilkos és megtámadta volna. Oldalra fordítom a fejemet, hogy lássam mi a fene lelte és döbbenten vonom fel a szemöldökömet. Azért a térdre ereszkedés túlzás, a végén még felénk pillant a többi játékos és félreértelmezik… Ugyanakkor sóhajtva megrázom a fejemet ahogyan lenézek rá, szó szerint, mert hát láthatóan eltúlozza a vereségét, mint a rajzfilmes főgonoszok. Micsoda egy drama queen! Pedig ránézésre nem mondanám azt, hogy lány, de hát ugye ki tudja…
Félreállok, hogy ő is beírja a saját nevét, azt viszont nem kalkulálom bele, hogy ezután én leszek az, akinek kedve támad drámázni. Bár én nem ereszkedek térdre, nem is kiáltok fel, csupán csak pislogok tátott szájjal mialatt a fejemben minden összeáll. Hát ezért szólított meg! Saját maga miatt érdeklődött, mert az ő rekordját döntöttem meg. Ez pedig nem hagyta, hogy nyugodtan aludjon el. Aww, szegény, szinte már sajnálom… Szinte. Hiszen megzavart, ezért jogos a büntetése, hogy immár két játékban is jobb vagyok nála.
– Te – ismétlem meg, miután elismeri, hogy ő LuckyCharms, én meg pár pillanatig csak nézem ahogyan issza a sörét. Éppen pusztítja vele a maradék agysejtjeit, ami nekem csak jó, elvégre így csak növekszik az esélyem, hogy a rekordjaim minél tovább megmaradjanak. A titkos, gonosz tervem pedig az, hogy az összes játékgépem minél magasabb pontszámot érjek el és ezzel a nevem bekerüljön a rekordok könyvébe, már ha van ilyen kategória is. Vagy majd teszek róla, hogy legyen. – Hát jó. Menj arrébb! – teszem hozzá, összeszedve magamat és arrébb hessegetve őt, sőt, ha kell, kicsit még arrébb is tolom az útból, hogy újra odaférjek a gép elé.
A mobilomat előveszem és egy-két képet készítek a toplista jelenlegi állásáról, bizonyítékként. Leginkább magamnak. A Donkey toplistáját is én fotóztam le először, mielőtt odaengedtem másokat is és hagytam, hogy elterjedjen a hír. Feltételezem, hogy erről is majd tudomást szereznek és elkezdik mesélni… Elmosolyodok. Naná, hogy büszke vagyok az eredményemre.
– Pontosan. Nem is várok mást tőled, csak hogy teljesítsd azt, amiben megegyeztünk – bólintok, egészen diplomatikusan. Némi tétovázás után átveszem a mobilját és egyik kezemben azt tartom (Te jó ég, mi a fenét művelt vele, hogy pókhálósra törte be a képernyőjét?), másikban a sajátomat, hogy az övébe beüssem a számomat. Az kicsöng, az én telefonom képernyője felvillan és néhány másodpercre megszólal a Mass Effect főcímdala, de gyorsan kinyomom mielőtt elkezdeném dúdolni. Az ő telefonjába elmentem a számomat, Jellyalien néven, hogy véletlenül se felejtse el.
– A névjegyzékben megtalálod a telefonszámomat, nyugi, nem fogod eltéveszteni. Az enyémben pedig ott a tied, így majd hívlak vagy írok üzenetet, hogy egyeztessünk időpontot és helyszínt, hacsak nem fogsz megelőzni ebben – adom vissza neki a mobilját.
– Ó, és ha szeretnéd, még mindig vehetek neked egy kulcstartót, hogy ha valamelyik rekordomat sikerül megdöntened… Bár minden maradék szerencsédre szükséged lesz hozzá – tájékoztatom, megpróbálva kicsit javítani a kedvén. de az is lehet, hogy csak nekem van túl jó kedvem, mert a „szerencsédre” szónál gúnyosan mosolygok rá. Ma este kicsit kifogyott a szerencséjéből, nem igaz?
– De hogy is van a mondás? – tűnődök el, majd csettintek egyet és mutatóujjal rámutatok. – Sose hagyjon el benneteket a remény… Nos, viszlát, Luckycharms – intézem hozzá az utolsó, búcsú szavaimat vidáman mosolyogva rá és egy búcsút intő kézmozdulattal még megspékelem a dolgot.
Csak ezután haladok el mellette, visszafogva magamat, hogy a vállammal ne menjek neki oldalról, az kicsit már túlzás lenne. De a rekordjaim miatt ott a mosoly az arcomon miközben távozok és otthon én boldogan hajtom álomra a fejemet, tudva, hogy ma tényleg nagy dolgot vittem véghez.

Szószám: 789 Megjegyzés: Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!