„Nagyon okos fiú…”

Mindig így kezdődik. Általában a családunknak hála minden kiskori bemutatók a testvéreinkkel így indult. Valami pozitív jellemző mindannyiunk felsorolására ahányan megjelentünk anyánk hintaszéke mellett és a vendégek nagy szemekkel méregettek minket. Igazság volt benne, hogy okos vagyok és a következő felsorolásom nem az egomról fog szólni. Egy szóval nem álltam ki a sorból mikor az észt osztották. Mondjuk melyik 5 évesnek nem mondják azt, hogy okos…ezt idővel magam kellett, hogy elismerjem, és valóban elhiggyem a tea délutánok nagy hájas, irigy pillantású nőinek anyám felé.

„Akaratos…”

Oh ez volt a másik nagy kedvencem az okos után. Szerettem kérdezni. És fusztrált  ha a kérdéseimre azonnal nem kaptam választ. Utána jött a nyomozás amit mai napig a vérembe hordok a fusztrált kíváncsiságom kíséretében. Ha valamire azonnal nem kapok választ akkor magam teremtem meg. Nem szeretem a tudatlanságot egyszerűen fel pezsdíti a véremet a válasz adás. Szóval „azonnal, most”gyerek voltam, meg persze mai napig nem hagytam el csak át formálódott és megfigyelésbe, rejtély megfejtésbe ment át az egész dolog. Talán ezért is érdekelt a rend éber őreinek munkája.

„Kedves.”

Illemre nevelt az anyám és az apám abból mind a hárman bőven megkaptuk a magunkét. Apánk mindig is egy jó módú üzletember volt aki megkövetelte mind a három fiától a tiszteletet. Valljuk be sose érdekelte, hogy szeretjük e, őt csak az érdekelte melyikünk lesz majd a magfelelő örökös aki tovább viszi az ő nagysikerű kamat vállalkozását, a biztosításokat és minden egyéb finomságot. Anyánk volt a mi igazi ments várunk de maradjunk annyiban ha valakinek neki volt a legkevesebb szava az otthonunkban.

„Tudálékos vagy Xav…”

Martin sokszor nevezett így. Ilyenkor kezdődött a csetepaté és Teho ilyenkor szerte szaladt mert a két bátyja egymásnak esett. Utáltam Martint. Ő volt az én mumusom én pedig az ő árnyéka. Őt minden jobban szerette, tök mindegy mit adtam elő. És ezért még jobban akartam, hogy választ leljek. Elkezdődött a vad mentalitás a fejemben, hogy nincs számomra lehetetlen főleg a bátyámmal szemben nem.

„Lelkesedés és bizonyításvágy.”

Mindent megtettem, sorra daráltam a könyveket és az iskolákat. Kegyetlen egy koponya lettem. Vállaltam a stréber szerepet ez által a megalázásokat amit ilyenkor a nagyobb fizikumú srác alkalmaz a többin mert értelmi szintje kevés és szégyenli ezért valamivel pótolnia kell azt. Szóval volt wc-be nyomott fej, suli szekrénybe való pakolás, sulin kívül hazáig kergetnek biciklivel,elveszik a zsebpénzed meg úgy mindened. Neked meg marad a harag és tudod, hogy innen csak a kitartásod és az agyad vezet ki.

„Igazságos.”

Sose szerettem magát a szót sem, hogy hamis, igazságtalan, nem fer vagy egyéb ilyen szó használatok. Sokszor voltak példaképeim szuperhősök és képzeltem magukat a helyükre mégis a rendőrök lettek a legnagyobb példaképeim. Ezért lett a célom az, hogy közéjük kerüljek. Nem is gondoltam én máshogy miután a családunk megoszlott és Martinnal végleg szét ment beszélő viszonyom.

„Fekete-fehér”

Mindenkinek van bűne de valljuk be követ el mindenki hibákat. Nah én próbáltam mindent megtenni. Sose ment, hogy megkerüljem a dolgokat egyenesen az akadályok átugrásán dolgoztam. Tele vagyok becsülettel, pozitivitással és lehetőségekkel. Nem csorbult semmit az önbizalmam és még mindig azt gondolom levakarhatatlan vagyok ha a cél elérése a tét. Nos igen vannak negaítv tulajdonságaim is de néha saját malmomra hajtva a vizet azokat is feláldozom elérve velük azt amit akarok. Talán ezért tettem akkor azt amit tennem kellett. Ezért lettem a saját családom ellensége. Megtettem mert az volt a helyes és az igazságos…



2019.08.23
Utálom ezt a házat.Az amerikai nyaralót sokkal jobban szerettem amit még édesanyám örökölt. Az sose volt ilyen felnagyzolt mint ahova most tartok. Valahol mindig is rohadtul boldog voltam, hogy édesanyám kettős állampolgár és ezt kiharcolta nálunk is. A birtokon végig vezetni és nézni a kopár tájat közben gondolkodni mit is fogsz mondani majd az elmúlt évek hallgatásában. De a telefon az telefon volt és anyám hangja a túloldalról minden könyörgés nélkül arra kértek, hogy térjek haza. Az a villa úgy virít a dombon és néz le a közelgő autókra mint a sötét birka nyáj odúja amibe be vonulnak majd és el nyugodva várnak miközben a gonosz farkas betorlaszolja az ajtót maga után és kezdődik a vérfürdő. Theo vajon hogy nézne most ki ha ő is megjelenne. Biztos ahogy oda érnék már a lépcsőnél várna és egyik lábáról a másikra állna mint gyerekkorában. Sose tudták róla leszoktatni szóval valószínűleg felnőttként is csinálta volna. Ahogy kiszállnék a kocsiból göndör haja alól kiszúrna és boldogan fogadna mert ő lenne az egyedüli aki örülne nekem az is biztos. Fárasztó szóviccekkel traktálna és közben kérdezgetne, hogy szét aggódja magát és milyen jó lenne ha néha felé néznék. De ezek a történetek sose történtek meg. Talán nem mentem volna el az USA-ba ha ő lett volna. De nem vigyáztunk rá eléggé és minden tönkre ment. A nagy kavics szőnyegen leparkolva állítom le az autó motorját és a fekete ruhás sereget nézem ahogy befelé menetel. Egy csomó idős fazon akiket én életemben nem láttam és bárgyún vigyorgok majd rájuk miközben részvétet nyilvánítanak. Bár bizarr lenne az apám temetésén hülyén vigyorogni miközben idős bácsikkal fogdozok kezet. Már csak az lenne kedves tőlem ha oda súgnám „te leszel a következő tata!”. Rossz hatást gyakorol rám New York. Vagy egyszerűen kezdek egy szarkasztikus fasz lenni. Mielőtt kiszállnék a kocsiból rá gyújtok egy cigire és közben végig mustrálom a házat. Martin, mindent ugyan úgy csináltatott meg. Mindent apa ízlésének megfelelően és ettől elkap a hányinger de a cigaretta füstje elnyomja. Az ablakok ugyan olyan keret fába vannak foglalva de az elegancia csak úgy sugárzik minden egyes újra csiszolt fehér oszlop láttán. Komolyan  mintha Bruce Wayne házához jöttem volna…Az egyik oszlop mögött bújik a bátyám a kitárt ajtóban állva, hogy fogadjon mindenkit és fogadja a részvéteket. Neki nagyon elő kell adnia mennyire szomorú, hiszen most minden rá szállt. A részvények, a birtok, a ház, anyánk. Egyszóval ő lett az igazi Montgomery én meg feküdjek be a koporsó alá mielőtt azt lehelyezik a birtokon kiásott gödörbe. Hé öcsi lesz társaságod. Bár lehet nem fogod annyira élvezni az öreg lesújtó pillantásait…Ahogy elszívom a cigit elnyomom a hamutálban majd kinyitom a kocsi ajtót és kiszállva igazítom meg a zakót és a nyakkendőt majd zsebre tett kézzel komótosan oda sétálok a bejárathoz felbaktatva a lépcsőn ahol hűvös pillantást váltva Martinnal fogunk kezet bár mindketten inkább arcon köpnénk a másikat.
-Nem gondoltam volna, hogy még lesz képed ide jönni.- mondja egy fél mosollyal az arcán amit egyáltalán nem kedvességből küldesz valakinek.
-Anya hívott, szóval tegyél úgy mintha itt se lennék. Ő hol van?- kérdezem miközben elveszem a kezemet és zsebre teszem ő pedig háta mögött fonja össze kezeit.
-Már a ravatalozóban. De ha lehet ne maradj sokáig…a halotti toron már nem akarlak látni.- a kígyók sziszegnek így ahogy én elmegyek mellette és nekem intézi szavait. Nem válaszolok rá. Nincs értelme, hogy kötekedjek vele. Ő eldobja a méltóságát és megint úgy viselkedne velem mint mikor 6 évesek voltunk. De nekem ennyim maradt és azt megtartom. Meg persze az igazat amit mindketten tudunk. Ahogy beérek az ülőszékeken már van egy pár ember és érzem a hátamban, magamon a pillantásokat. „Hát még vissza jött?, Elveszett Montgomery, Mit csalódhattak benne a szülei.” Ennyit arról, hogy mennyire két színű az arisztokrácia. Anyám az első sorban felkötött őszhajával fekete egybe ruhában ami a térde alá ér. Fején egy pici kis dísz sapka amin egy háló és szemei elé van húzva miközben mereven bámulja a nyitott koporsót. Kesztyűs kezeit összeszorított combjain pihenteti és a magas sarkú olyan stabilan és feszesen tartja, hogy komolyan a nézésétől is fáj a lábam. Leveszem róla tekintetem és elsőnek fellépek az emelkedőre és megnézem apám már aszalódásnak indult arcát. Szépen felöltöztették, kezében egy az olyan zsebkendői közül amikbe a család monogramja szerepel. Már semmi haja nem maradt, szemei beesettek, ajkai kiszáradva. Ezen egy temetkezési vállalkozás se segít. Utolsó éveiben amúgy is egy zombi lehetett. Sóhajtok egyet és elfordulva lassan anyám mellé sétálva ülök le és kezeimet magam előtt összekulcsolom ahogy kissé előre hajolok. Merev testtartását megtartva fordítja felém  tekintetét.
-Sajnálom Xavier…- tudom, hogy mondani akar még valamit de nem tud. Két fia maradt. És mindkettő tudja jól, hogy Theo hiányzik neki a legjobban. Megrázom enyhén a fejem majd megfogom anyám kezét óvatosan megszorítva.
-Martin majd vigyázni fog rád…- mondom halkan és kihúzva magamat dőlök hátra miközben rá nézek ő pedig vissza rám. Anyám se már az aki. Már nincs kedves arca. megráncosodott, elfáradt és beteg. Talán 1 év még amit itt tölt ezen a világon. De én nem leszek vele…Az emberek beszállingóznak és nem sokkal pedig megjelenik a pap. Martin anyánk másik oldalán foglal helyet. Mondtam már, hogy utálom a temetéseket?

                                                          §

Talán azért történt velünk ez mert túl felelőtlenek voltunk és mindketten abban voltunk, hogy majd a másik megcsinálja helyettünk. Rossz testvérek voltunk és Theo halála mindig is ránk fogja nyomni ezt a bélyeget, hogy nem vigyáztunk rá mert éppenséggel megint egymást martuk. Talán ez az átkunk Martinnal, hogy ezt kell cipelnünk és elviselni a magunk szerepét miután a családunk hirtelen 1 tagja meghalt. Nincs rosszabb annál mikor a tulajdon szülődet nézed ahogy minden este az öcséd szobájában zokogja el magát és tudod, hogy akkor nem az öcsédnek kellett volna autó alá kerülnie. Martinnal mindketten tudtuk ezt. El kellett volna vinnünk arra az edzésre és inkább utáltuk volna egymást az autóban de egyikünk sem szállt be abba a nyamvadt kocsiba. Theo meg buszra szállt, de életében nem ment egyedül és ebből meg is lett a baj. Este hívták fel anyát. Fájdalmas volt ahogy sírni kezdett és mindannyiunkban végig futott valami borzalmas ami a családunkat megszállta egy életre. Talán itt lépet az a kiélezett űr közénk és lökött minket szét. Martin bele temetkezett az iskolába majd azzal lendülettel vette át a cég felét mikor apa beteg lett. De az öreg akkor sem állt le. Nem volt képes már a házban munka nélkül közlekedni. Anya eltüntette az összes képet Theonról csak én és Martin őriztünk meg párat. Én az akadémia után éltem kettős állampolgárságommal és nem maradtam Kanadában, mert nem is akartam már az otthonom fojtogató ürességébe rekedni. Elmentem és így volt jó. Mindenem egy kisebb legénylakás lett és a munkám.

§

2019.08.24.
Fáradtan dörgölöm meg a szemem miközben a kávémat várom az automatából de mint mindig megint rossz szóval csak enyhén is de rá ütve megyek inkább ki és mielőtt elkezdődne a munkaidőm meg Carlos megjelenne és a savanyú arckifejezésével vetekedjek előtte még cigire gyújtok. Ma nem vagyok túl optimista és szerintem fel fog neki tűnni de mint mindig terelem a témát míg a kocsiban nem ülünk ahol már vagy elfelejti, vagy nem érdekli vagy csak udvarias volt és beérte ennyivel. De kétlem, egyszerűen csak leszarja ami nekem jó. Persze ez fordítva nem igazán működik és engem néha megesz a kíváncsiság, hogy pszichopatákat mióta kezdtek el alkalmazni a rendőrségnél mert, hogy nem százas az is biztos. Felemelve fejemet fújom ki magamból a füstöt ahogy másik kezemet az övemen támasztom meg. Bár be is ismerhetném, hogy temetésen voltam de ki tudja akkor mi tör ki belőle szóval majd azt mondom, hogy meghalt a hörcsögöm és le kellett húznom a klotyón…Elszívva a cigimet nyomom el majd dobom ki és felkarolva azért a reggelinek vett kaját mert én gondolok magunkra megyek előre, hogy a kocsinál megvárjam. Nem ülök be előre mert ő vezet. Javasolták, hogy hagyjam vezetni szóval eddig nem tepertem azért, hogy át vegyem a kocsi vezetését és így teljesen jó. Csak akkor utálom nagyon mikor ott hagy valahol lerázás céljából…