Két kezem a pohár tea köré fonva melengetem. Reggel megint elkapott a roham, Benji rángatta le előtte vagy öt perccel a takaróm rólam félig, hogy felébresszen. Erre képezték ki, kiszimatolja, és jelzi, mielőtt bekövetkezne. Nem hittem a dokiknak, egy próbát azért tettem vele. Benji pedig az életem részévé vált és olyan jobb kezemmé, amiért nagyon hálás vagyok neki. Azért is, hogy képes szinte emberként kommunikálni, szavak nélkül. Teakészítés közben megint leejtettem egy bögrét, a dühös kifakadásomra csak odasétált, féloldalra fordította a fejét, megcsóválta a farkát, majd rám nézet és ismét az összetört bögrére. Annyira beszédes volt, jelezvén, "te egy bögre miatt képes vagy kifakadni? De hát ez csak egy bögre!", hogy elnevettem magam. Igazat adtam neki. Bögre az bögre, törött vagy egyben. Zümmög a telefon, benyomom, kihangosít. Nem török össze még egy telefont, mert éppen a kezemben van. - Szia! Be tudnál holnap jönni mégis? Tudom, hogy este dolgozol, de itt annyi ember van már most, hogy átálltunk forgóra. Kellenél. Megvakarom az állam. Sok még nekem ez az embertömeg, és jobban örülök, ha félhomályba burkoltan látom, azaz nem látom őket. Viszont azt is tudom, hogy a húgom másból is ki akar rángati azzal, hogy nála is dolgozhatok. - Háromtól hatig vállalom, utána muszáj vagyok elindulni. - Szuper vagy, megmentettem a hátsóm! - Számon kérem rajtad - mosolyodom el, kortyolva a teából. - Minden oké? - Nem tudom letagadni előtte, mindig kihallja a hangomból. Bárcsak én tudnék ennyit látni benne! - Igen, minden oké. Várnak a vevők, nem érsz rám cseverészni, csá! - Azzal leteszem a telefont. - Mehetünk? - Nézek Benjire. A reggeli sétája, ki nem hagynám, már csak miatta sem. Benji máris megfordul, addig engem lesett, és már hozza is a pórázát, a hámmal együtt. Gyűlöltem a hámot, most sem szeretem, véleményem szerint az ő testét csak ne fogja vissza semmi. Ugyanakkor tudom, jobb, mint a sima nyakörv. Az nyugtatott meg, hogy nagyon jól tűrte, rátegyem. Atyaég, mennyit bénáztam a kezemmel az elején, ahogy nem tudtam irányítani! Ez is sokat segített, mert valahogy éreztem, nem szereti, ha a testéhez nyúlnak, csupán tűri. Megértem, engem az is irritál, ha hajamba túrnak, játékból sem szeretem. Kinyitom az egyik szekrényt, kiveszem a kosarat, miután én is felöltöztem, s Benji elé tartom, elé guggolva. - Válassz egyet, azt viheted - lasztik, rongyjátékok, meg a fene tudja, még mik vannak benne. Lelkesen beletúr az orrával, direkt nagy kosarat választottam neki erre, hogy könnyebb legyen benne turkálnia, s csak adott mennyiséget tartok benne. - Oh, szép napom lesz - megint egy csipogós, sípolós lasztit választott, az a kedvence. Brutálisan neon mályva színnel. Legalább látni, bárhová is esik. Általában képes a szájában tartogatni és ott rágogatni, irgalmas sípolások közepette, így általában ilyenkor végig gyalog megyünk a parkba, ahová minden reggel elviszem. A park szélénél megsimogatom, s megdicsérem, az esze már inkább a labdán és a játékon van, így jó messzire eldobom neki, ezzel is gyakorlok legalább. Nézem, ahogy izgatottan lohol a labda után, s izgatottan szaglássza körbe, majd rohan hozzám, a padhoz, ahová mindig ülök, várva a reggeli vendégünket, egy idegesítően szemtelen mókust, aki még Benjitől sem riad vissza, ha a reggeli elemózsia becserkészéséről van szó. Leteszem magam magam mellé az adag meglepit a reggeli barátunknak, és újfent eldobnám a labdát, de berándul a kezem és a labda elém esik. Veszek egy mély levegőt, s Benji annyira izgatott, hogy a labdára figyel és lelkesen visszahozza nekem, azt hiszi, a trükkök egyike volt. Igyekszek nem drámázni magamban, inkább kilazítom a csuklóm és megpróbálom megint eldobni neki. Ezútal megint sikerül, ismét jó messzire. Annyira szalad, hogy még orra is bukik a nem létező ötödik lábában, erre elmosolyodom.
Döntésre jutottam. Tulajdonképpen már nagyon régóta tudom, hogy mit is kell tennem, de nem jutottam el odáig, hogy a tervemet véghez is vigyem. Tervet… igazából csak egy találkozó, aztán meglátjuk, hogy hogyan is sikerül. Tudom az elérhetőségeit, mégsem akartam neki megadni annak az esélyét, hogy vissza utasítsa a találkozást, vagy hogy ne jöjjön el. Tudom hol szokta tölteni a reggeleket, hiszen egyszer véletlenül megláttam, utána pedig néha ellenőriztem, hogy vajon még mindig kijár-e a parkba. Tíz perccel korábban ébredek fel, minthogy az ébresztőórám elkezdene rezegni. A telefonomért nyúlok, hogy ki is kapcsoljam rajta ezt a funkciót, hiszen most már felesleges keltenie, nem fogok vissza aludni. Mielőtt kimásznék az ágyam melegéből végig görgetem a fontosabb hírportálok oldalát, hátha történt valami amiről tudnom kell, majd az email fiókjaimat is leellenőrzöm. Tudom, hogy egyáltalán nem egészséges az, ha az ember rögtön a telefonjával kezdi a napot, de a munkámhoz étfontosságú, hogy élet lehető legtöbb területén naprakész legyek ezért tudnom kell, hogy az alatt a hat óra alatt, amíg én aludtam mi is történt. Emma, az asszisztensem küldött éjjel egy emailt, miszerint ma reggel mindenképpen beszélnünk kell telefonon. Részleteket nem árult el, de már régen túljutottam azon, hogy azonnal hívjam ha ilyet küld. Ha vészhelyzet lett volna akkor vagy még este felhív, vagy megírja emailben, ne tán-tán személyesen keres meg, mióta együtt dolgozunk már mind a három variációra volt precedens, és egyikért sem üvöltöttem le a fejét, vagyis ha van valami tudja, hogy bármikor kereshet. Munkamániás vagyok, és ezt nem is tagadom, sőt, az elmúlt pár évben még rosszabbra fordult a helyzet, de ezt nem rója föl nekem senki sem. Csak a halaim tehetnék, de őket meg egyáltalán nem érdekli, hogy mikor vagyok itthon, és ha itthon vagyok mit is csinálok, hisz amíg rendszeresen kapnak enni és takarítva vannak, addig ők elúszkálnak az akváriumban egészen nyugodtan. Míg készül a reggeli kávém, addig össze készülődök, majd már menet készen forró itallal teli bögrével a kezemben hívom fel Emmát. - Jó reggelt! - szólok bele a telefonba, amikor fölveszi. - Jó reggelt! Lenne egy találkozód ma reggel, körülbelül egy óra múlva. Nagyon ragaszkodtak a minél korábbi időponthoz és csak ez volt szabad. - - Ma nem jó. Holnap reggel vagy ma este ráérek, de most reggel semmiképpen sem, dolgom van. - mondom szinte ellenállást nem tűrő hangon. - Ne haragudj, a naptáradban üres volt a reggel. - - Semmi baj. Az irodában találkozunk. - felelem, majd bontom is a vonalat. Nem tudhatta, hogy ma reggel nem érek rá, és ez az én hibám, majd legközelebb beírom, hogy találkozóm van, már ha lesz egyáltalán legközelebb. Az élet számos területén határozott vagyok, most mégis kétségek között vergődök, mert nem tudom, hogy mit fog hozzám szólni, egyáltalán mi az amit ennyi idő elteltével mondhatnék neki... fel fog egyáltalán ismerni? Kétlem. Nem húzom sokáig az indulást, mert félő, hogy akkor mégis inkább vissza hívom Emmát, hogy ne mondja le a megbeszélést, mert ott leszek, de nem. Elindulok, fogok egy taxit, amivel a parkhoz vitetem magam, ahova Tom ki szokott járni. Amikor meglátom épp elejti a labdát, majd hamarosan eldobja jó messzire. Ezek szerint a motorosfunkciói még nem teljesen tértek vissza, de biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb mindent meg fog tudni ugyan úgy csinálni, mint régen. - Jó reggelt! Leülhetek ide? - kérdezem mikor odaérek hozzá. Arcát fürkészem, hogy vajon tudja-e ki vagyok. Ha nézett képeket és még emlékszik rájuk, akkor elvileg tudnia kell, de... lehet nem mutattak neki egy olyat sem amin én is rajta vagyok. - Nagyon szép kutyája van. - Egyelőre még tegeződni sem merek vele, de legalább megpróbálok valamiféle kommunikációba kezdeni.
A mosolyomba némi feszült figyelem költözik, ahogy érzékelem, hevesebben ver a szívem. Az egyik félelmem az, hogy a végén hipochonder leszek, és ezért van, hogy nem veszek figyelembe jelzéseket, győzködve magam arról, hogy csak képzelődöm. Ebbe a félmosolyba szólal meg egy hang, félig felpillantok, a kezem már lendül is az üres hely felé, teljes mosolyra váltva arcomon. - Jó reggelt! Csak tes...- ekkor ér el az agyamig a kép, amit megpillantottam, ahogy egy másodpercre felnéztem. - ...sék. Lisbeth. Szívem hevesebb iramba lendül, ahogy agyam egy pillanatra teljesen lefagy. Zavarba jövök. Megilletődöm. Tudom, hogy ismernem kéne. A feleségem. A volt feleségem. S mint minden más emlék, és érzés, ami a baleset előtt történt, ő is eltűnt az emlékeimből. Nézegettem a képeket róla, egy ideig követtem is, mi történik vele, ám egy idő után inkább feladtam. Ugyan mit kezdene egy olyan mentális nyomorékkal, mint én? És valahol, a tarkóm mélyén bizseregni kezd egy érzés, gyorsan körbe is nézek. Egyedül lenne? Az említettre visszapillantok a négylábúra, aki teljesen elvan a labdája rágicskálásával, kiköpésével és elkapásával. Elmosolyodom, de a zavarom nagyobb. - Tudom, ki vagy - ó, fene, nem így akartam! - Mármint úgy értem, tudnom kéne, ki vagy, csak mégsem tudom, - szuper, most aztán tényleg jól belegabalyodtam s még hadarok is! - mert, nem tudom. - Megállok. - Tényleg nem tudom. Ó istenem, ez sokkal bénábban és borzalmasabban hangzik! Veszek egy mély levegőt. - Ezzel valószínűleg sikerült jól mindent megmagyaráznom - bocsánatkérő, zavart mosollyal, végre rá merek tekinteni. A szívem valahol már Mars körüli pályára állt. Figyelem az arcát, keresek rajta valamit, amiről eszembe jutna. Borzasztó érzés, hogy semmi sem bukkan elő. - Elisabeth Jones - szavaim selyemként kúsznak elő. Még a nevét is újra tanultam, s annyiszor ízlelgettem, hátha segít, hogy belém ivódott. - Úgy tudom, házasok voltunk. És... - tanácstalanul emelem fel a bal kezem. - ha bármit is tettem, ami neked nem volt jó, sajnálom. Nagyon berögzült és hülye megszokásommá vált, hogy akivel csak találkoztam és az életem része volt a balesetem előtt, azonnal bocsánatot kértem. Rettegtem attól, hogy rosszat tettem vele. A szemei felé réved tekintetem, s elidőzik rajta. Csodálatosak a szemei. Gyorsan elkapom, zavarba jövök. Ismét. Benji, mintha tudná, akkor ér oda és megáll előttünk, szájában sípolva a játékkal. Majd odadobja Lisbeth elé. Segítő kutya, nem őrző-védő. Szerintem még egy oroszlánt is megszelídítene a kedvességével. - Bemutatom Benjit - fordulok a kutya felé. - Benji, ő itt Beth - fogalmam sincs, hogy éppen úgy szólítom meg Lisbethet, ahogy a baleset előtt. - Beth, ő pedig Benji. Tördelni kezdem a kezem. - Miért kerestél meg? - A lehetséges félelmeim, miket tehettem, előjönnek.
A szívem egyre hevesebben és hevesebben dübörög a mellkasomban, ami annak a jele, hogy ideges vagyok, pedig én nagyon ritkán szoktam az lenni. Rengeteg ember előtt beszélek nap, mint nap, magabiztosan és hibák nélkül, most mégis úgy érzem, hogy jobb lenne felkapni a lábaimat és rohanni valahová messzire. Nem tehetem, ha már egyszer elhatároztam magam akkor véghez is viszem a tervem, vagyis felveszem a kapcsolatot a volt férjemmel. Újra megismerem őt és ha van kedve akkor ő is engem. Elmosolyodok kedvesen ahogy megakadnak a szavai. Valószínűleg ez arra utal, hogy felismert engem, bár lehet csak azért néz így, mert valami meglepő van rajtam, talán nem illik össze a cipőm a kabátommal? Nem, ez nem lehet, biztosan azért mert tudja, hogy ki vagyok. Várom, hogy válaszoljon feltett kérdésemre, vagy megmagyarázza ezt a kissé zavart tekintetet, és nem is kell sokáig várakoznom, hiszen hamarosan beszélni kezd. A hangja mit sem változott, ami nem meglepő, hiszen az egyáltalán nem sérült, de én ennek a kis dolognak is már rettenetesen tudok örülni. Tudja ki vagyok, de mégsem. Ez jó, vagyis valószínűleg meséltek neki rólam, de az emlékei még mindig nincsenek meg velem kapcsolatban. Nem emlékszik a rengeteg együtt töltött időre, könnyekre és nevetésre, ami végig kísérte a közösen töltött éveinket. Nevem említésére bólintok, majd össze is zavarodok, miért kér bocsánatot? Hiszen semmi rosszat sem csinált velem ellentétben. - Igen, házasok voltunk és tudom, hogy érted, biztosan meséltek rólam, de az emlékeidben nem élnek rólam képek és gondolatok. Sokat faggattam az orvosokat, hogy mik lesznek az emlékeiddel, sajnálom, hogy beigazolódott a feltételezésük. - mondom kissé szomorúan. Annyira reménykedtem abban, hogy majd magához tér és emlékezni fog mindenre, ha nem is egyből, hanem szépen lassan visszatérnek majd az emlékei és akkor majd megkeres, de nem így történt és ennyi év távlatából már fel kell adnom a reményt, hogy valaha is emlékezni fog mindenre. - Hogy mondod? Te nem tettél semmi rosszat se, amiért elnézést kellene kérned. Ami azt illeti én tartozom bocsánat kéréssel, hiszen minden ami veled történt… az az én hibám. Nagyon sajnálom! Nem szabadott volna neked kapnod azt a golyót, amit nekem szántak.- számtalanszor gondoltam már végig azt az estét és olyan bocsánatkérő beszédet írtam amit mindenki megirigyelne, de most nem jönnek számra azok a szavak, mind nagyon mű és megfontolt, de ez a helyzet nem egy megjátszott szituáció, ez a valóság ahol az előre megírt dolgoknak nincs helyük. Thomas vonásait figyelem, a szemeit, hátha meglátok bennük valami titkos dolgot, ami azt jelentené, még van esélyem, de nem látok semmit sem. A kutya ismét feltűnik én meg megsimogatom a fejét, majd a lábam elé ejtett játékot felveszem és eldobom neki, legalább neki legyen jó hogy kint játszhat, ha már a gazdáját meglehetősen kellemetlen helyzetbe hoztam. Igaz, nem kaptam engedélyt, hogy leüljek mellé én mégis megteszem, a pad másik végére, a lehető legmesszebb tőle, mert nem akarom, hogy tolakodónak tűnjek. - Azért kerestelek meg, mert úgy gondoltam ideje lenne újra megismernünk egymást. Persze, ha van kedved hozzá. Nem tudom mennyit meséltek neked rólam, vagy mennyit olvastál rólam a baleseted óta, már ha egyáltalán foglalkoztál velem… nem sértődök meg ha nem. De ne az alapján alkoss rólam véleményt, amit olvastál, nagyon sok minden butaságot össze hordanak. - magyarázkodok, bár nem kellene, nem szabadna… én erős vagyok, mégis mellette most valahogy gyengének érzem magam. - Szívesen meghívnálak egy kávéra, vagy étterembe, holnap, holnapután, vagy akár most is. De za is jó ha csak itt beszélgetünk. -
Tudom, hogy nem őrültem meg, az izgatottságom mondatja mindezt velem és a zavarodottságom. Mert nem reméltem, hogy egyszer találkozom vele. Valahol úgy éreztem, akkora űr tátong körülöttünk... s most mégis, valamiféle kellemes otthonosság és nyugalom lep el. - Ezt... én is - nagyon mélyen megérintenek a szavai, mélyre jutnak el. Kétségbeesetten kerestem emlékek után, és annyira vágytam, hogy a képek, a képek segítenek. És nem jött elő semmi. - pedig nagyon szeretném, ha emlékezhetnék rájuk - tekintek a földre sóvárogva. Még egy négy éves is több mindenre emlékszik a világból, mint én... Megkönnyebbülök. Nem tettem vele rosszat. Ahogy folytatja viszont, önkéntelenül megfogom a kezét. - Nem-nem, ilyet ne mondj. Ha... ha... mi van, ha máshogy történik? Akkor most te nem lennél itt, hogy beszélj velem - könny szökik a szemembe, inkább lehajtom a fejem. - Jól tetted. Én magam mondanám, hogy ha bármi történik velem, akkor kezdj új életbe, nélkülem. Csak kolonc lennék és hátráltatnálak abban, amire valóban hivatott vagy - ugyan honnan tudnám, hogy pontosan, szóról-szóra azokat a szavakat mondom, amit akkor, négy éve? Észreveszem, hogy fogom a kezét, lazítok rajta, majd zavartan elhúzom az övétől. - Bocsánat. Pedig nagyon finom, puha a keze... - Miért... miért ülsz olyan messze? - Tűnik fel, s körbenézek ismét. Nem tudom, miért. Benjire is esik a pillantásom, de aztán újfent visszatér a tekintetem Bethre, s ott időzik rajta. - Úgy.. úgy gondolod? - Zavarba jövök. - Mármint.. én is szeretném... csak... az nem baj, ha nem emlékszek semmire? - Riadtan tekintek rá, aztán valahogy elnevetem magam. - Nem foglalkozom azzal, kiről mit mondanak az emberek - szomorúság költözik vissza a tekintetembe. - Nekik én csak félnótás, amnéziás vagyok, aki azt se tudja, mi volt a Katrina hurrikán - megrándul a szám széle. Nagyot dobban a szívem arra, hogy akar majd még velem találkozni. - Fázol? Menjünk be egy meleg helyre... itt is jó - annyira félek, hogy ezt csak álmodom, s ha megmozdulok, eltűnik. Zavartan a kabátzsebembe dugom kezeim. - Annyira szeretnék emlékezni arra, ami velünk történt - szólalok meg csendesen. - Féltem... féltem, hogy nem akarsz majd látni. És tartok attól, még most is, hogy visszatartalak. Az emberek szeretnek rosszat beszélni. Nem lesz rossz neked, hogy az emberek úgy is ismerni fognak, hogy ... - hányszor hallottam a hátam mögött. - ketyós a volt férje? Nem szeretném, ha neked ebből rossz lenne - fordulok felé, s keresem tekintetemmel.
Megfogja a kezemet, én pedig lefagyok egy hosszú pillanat erejéig. Annyira hiányzott már az érintés, az Ő érintése, hogy most nem is tudom kezelni az érzéseimet. Az érzelmek tengerében én általában egy hadihajó vagyok, aki csak megy és csinálja a dolgokat, Thomas volt az, aki a hadihajót megszelídítette. Igyekszem erős maradni, nyugodt, higgadt és határozott, de nem tudom mennyire fog ez így sikerülni. Hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, mikor elismétli pontosan ugyan azt, amit négy éve mondott nekem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, hogy nem emlékszik, de mégis tökéletesen idézte saját magát, vagy lehet ez csak a véletlen műve? Valaki biztos gúnyt űz belőlem, mert ez egyszerűen képtelenség, vagy lehet tényleg létezik ekkora véletlen? Fel nem foghatom mi is történt most az előbb. - Az én hibáim miatt nem szabad másnak szenvednie, most mégis ez történik. Ha akkor nem vagyok olyan elszánt és félre tudok nézni egyes dolgok elől akkor nem is lett volna semmilyen golyó, egyszerűen csak élveztük volna azt a partit. - mondom neki, miközben megtörlöm a szabad kezemmel a szemeimet. Nedvesek lesznek az ujjaim, csak nem könnyek? Nem, az kizárt, én nem sírok, biztos csak a hideg miatt van. Igen… biztos… - Tudod, hogy most pontosan azt ismételted el, amint a baleset előtt egy héttel mondtál nekem? Nagyon mérges voltam rád, amiért ilyet kértél, szinte követeltél tőlem. - Akkor nem volt alkalmam elmondani neki ezt, de most megteszem, bár tudom, nem emlékszik semmire sem nekem mégis szükségem van arra, hogy kimondjam a dolgokat. Napló írásba kezdtem, de még az sem segített, hogy oda leírtam a dolgokat. Elhúzza a kezét nekem pedig máris hiányzik az ismerős érintése, de nem nyúlok utána, nem tudom mi az ami neki már sok lenne, nem akarom kiborítani. Mögöttem ott vannak az együtt töltött évek emlékei, de a számára én egy idegen vagyok. - Nem baj, jól esett. - felelem is mosollyal ajkaimon. - Azért, mert… nem tudtam mennyire merjek közeledni, nem akarlak elijeszteni. - mintha egy kis madárka bizalmába próbálnék beférkőzni, először azt is csak messziről szabad nézni, mert ha túl közel megyünk, akkor megijed és messze száll. Kissé megkönnyebbülök, amikor azt mondja, szeretné ha beszélgetnénk, most vagy akár később is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogja majd fogadni a jelenlétemet, ha tudom, hogy ilyen lesz akkor lehet már hamarabb össze szedtem volna magam és felkerestem volna, de most végre megtettem és itt vagyok. - Nem fázok, maradhatunk itt is. - felelem neki boldogan, mert tényleg az vagyok. - Majd mesélek ha szeretnéd, elmondom, hogyan is voltunk mi együtt, hogyan működtünk. Szeretném ha emlékeznél, de ha sohasem fogsz nem baj, majd szerzünk új emlékeket. - nem szeretném ha emiatt rosszul érezné magát, vagy aggódna amiatt, hogy nem emlékszik. Nekem van aggódnivalóm, mert mi van ha már nem szimpatikus neki az aki én vagyok és nem akar még az ismerősöm se lenni? - Emiatt ne aggódj, nem érdekel, hogy mit mondanak rólam az emberek, ha érdekelne akkor már régen elástam volna magam a föld alá, amilyen borzalmakat tudnak rólam írni. - remélem valamennyire sikerül eloszlatnom a kétségeit a találkozásunkkal kapcsolatban. - Igazából azért nem kerestelek meg, mert… nem tudtam mit fogsz majd hozzám szólni, vagy hogy… milyen új életet alakítottál ki magadnak, nem tudhattam, hogy esetleg van-e valaki az életedben, aki ha megtudja hogy velem találkoztál vasvillával akar engem kikergetni a világból. - mosolyodok el. Lehet, hogy tényleg van valakije, hisz annyi filmet és könyvet írnak arról, hogy a beteg beleszeret az ápolójába és fordítva.
Meglepetten emelem fel a fejem és tekintek rá. - Soha ne tartsd hibának, ha úgy cselekszel, amit helyesnek tartasz. Ha így tettél volna, akkor mostanra már egy korrupt, önmagadban is csalódott és kiábrándult személy lennél - aztán összevonom a szemöldököm elgondolkodva. Hiszen nincsenek emlékeim róla! Aztán elmosolyodom. - Biztosan élveztük - mást valahogyan el sem tudok képzelni. Ahogy ideült, mintha megnyugodtam volna belülről. Ezt nem éreztem még. Legalábbis mióta felébredtem. Szabad kezemmel az arca felé simítok. Ösztönös, s csak akkor kapok észbe, mikor megsimítottam már az arcát, mintha a könnyeit simítanám le. - Hogyan? Az lehetetlen... - Meglepődök ismét. Valami belül az súgja, ismerősek a szavak, mint ahogy az iménti mozdulat. - Mérges? Miért? - Mégis megbántottam... - Nekem is ... - felelem csendesen, s zavartan elmosolyodom. Nem is tudom, mikor voltam ennyire összezavarodva és ennyire nyugodt lenni egyszerre. Meghatódottan tekintek rá, erről csak az arcom, s tekintetem tud árulkodni, mert nem találok szavakat, mennyire jól esik. Törődött velem, mégis a gondolataiban voltam. Pedig akár el is felejthetett volna ennyi idő után. A boldog arcikfejezésre széles mosoly és derű költözik az arcomra. - Maradjunk - ebbe sípol bele Benji, aki visszaért és megunva, hogy nem foglalkozik vele senki, lefeküdt és csak néz fel, vádlón, valójában nagyon kíváncsi, ki is lehet, akivel a padon beszélgetek. Elkeseredek, először csak megnyugodni szeretnék. Most érzem, mennyire is szeretném, hogy emlékezzek. A családommal már valahogy zöld ágra vergődtünk. S hogy most itt ül velem Beth, szörnyetegnek érzem magam. - Sajnálom... fájdalmat okoztam neked... annyira szeretnék emlékezni... nem tudom, menni fog-e - majd megértem a másik felét, és meglepett boldogsággal kutatom szemeit. - Szeretném - csak reménykedem, hogy nem lesz vége ennek most így, hogy itt ül mellettem. De miért reménykedek? Agyi nyomorék vagyok, üres emlékű múlttal. Neki az a Tom kell, aki előtte voltam. Akit nem ismerek. - De... ezzel nem veszítesz a pártolóidból? - Kérdezem aggódva. - Félnek és utálják azokat az embereket, akiknek baj van a fejükkel - mert mit tagadjam, ezzel bekerültem a mentális sérültek gyűlölt táborába. - Nem szeretném, ha ebből neked bajod lenne. Aztán megértem a következő válaszából, miért is döntött így és elszégyellem magam, s egyszerre vagyok nagyon boldog. - Ha lenne is, s ezt tenné, én állnék elé - teszem rá ismét a kezem a kezére. - Nem hagyom, hogy bajod legyen - mosolygok rá.
- Igazad van, ha máskép cselekszem, akkor magamban csalódtam volna, de biztosan alakíthattam volna úgy a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen, de már késő emiatt bánkódni. - ha másképpen csináltam volna a dolgaimat az elmúlt években akkor nem tudnék tükörbe nézni, vagy ha mégis belenéznék, muszáj lenne pofon vágnom magamat. A legjobb az lett volna, ha egyikünk sem megy el arra a partira, de nem hagyhattam ki, hisz jótékonysági parti volt, azokon pedig mindig szívesen részt vettem. - Jótékonysági gála volt, mindig elkísértél az ilyenekre, bár mondtam, hogy nem muszáj, de te jöttél, és mindig jól éreztük magunkat, legalábbis én biztosan, de szerintem te is. - Minden egyes nagyobb gála előtt új ruhát vettem, és mindig kíváncsi voltam Thomas reakciójára, amikor meglátta rajtam az adott ruhakölteményt. Emlékszem, aznap egy földig érő pezsgőszínű ruha volt rajtam, amit az est végére vörösre szívezte a vére. Megérinti az arcomat, olyan érzés, mint régen, kellemes és megnyugtató. Ő mindig így hatott rám, sikerült elterelnie a figyelmemet arról, hogy a világban milyen szörnyűségek vannak és létrehozott közelsége egy kis buborékot, amiben csak mi számítottunk, senki és semmi más. - Azért, mert a baleset után úgy éreztem, mintha te erre készültél volna, mintha tudtad volna, hogy valami baj fog történni, ezért mondtad nekem ezeket a szavakat egy héttel korábban. - magyarázom meg neki, hogy akkor miért is éreztem azt amit, pedig nem tudhatott előre semmit sem, mégis, valahogy megérezte, hogy ez fog történni. Kissé megijedek, amikor a kutyus sípolni kezd a játékkal. Annyira lefoglalta Tom minden gondolatomat, hogy Benji ki is ment a fejemből egy pillanatra. Szerencsére egész barátságos kutyus és nem úgy tűnik, mintha féltékeny lenne arra, hogy a gazdája velem foglalkozik, és nem vele. Inkább kíváncsiságot látok rajta, már amennyire következtetni merek abból amit látok. - Majd… ha lesz kedved akkor csinálhatunk egy nagyobb túrát, és mesélek rólunk, megmutatva hozzá a helyeket, vagy ha utazni támad kedved akkor azokat a helyeket is ahol együtt jártunk. - Rettenetesen jó érzés vele itt lenni, de félek, mikor fog ez az egész összeomlani, mikor jön rá, hogy nem ismer engem és kap frászt a közeledésemtől. Mosollyal az arcomon fogom meg a kezét, és kicsit megszorítom, hogy tudja, amit mondani fogok, azt teljesen komolyan gondolom és nem tántoríthat el senki sem a tervemtől. Kivéve persze őt. - Ha bárkinek is problémája van azzal, hogy veled töltöm az időmet az tehet egy szívességet és elmehet a fenébe. Nem fogok pártolókat veszíteni, hisz amíg te kórházban voltál akkor is megmaradtak a támogatóim. Semmi baj nincs a fejeddel, nem változtál dühöngő őrülté, vagy holmi pszichopatává az amnézia miatt, csupán kaptál egy kis nehezítést az életedbe, valamint lehetőséget, hogy a kedvenc könyvedet újra olvasd, mintha nem olvastad volna még sohasem, vagy kedvenc filmedet megnézd, vagy egyéb dolgokat átélj. - tudom, ez nem fogja vigasztalni, de a szememben Ő ugyan olyan értékű ember, mint bárki más. Hazudtam, mert ez nem igaz, ő sokkal jobb, mindenki másnál, hiszen volt ereje felállni és újra kezdeni mindent. - Ez megnyugtat, köszönöm. - mosolygok még mindig. Annyira jól esik az érintése! - Álmaimba sem gondoltam volna, hogy ilyen jó fogadtatásban lesz részem. - amennyire tartottam ettől az egésztől olyan jól sült el eddig. - Mivel szoktad tölteni a napjaidat? - biztos van pár új szokása, amit én szívesen megismernék.
- Csak a jelent tudjuk alakítani - bólintok. Nincs múltam, legalábbis emlékek terén, ami éppen a legfontosabb. A jövőt nem tudom, mi lesz, minden napot ajándéknak veszek, még akkor is, ha a legrosszabbal indul. - Mindent jól tettél, hiszem. Ha emlékem nincs, hallgatok a megérzéseimre. És azok jót súgnak. - Ó istenem... - értem meg, hiszen emlékem nincs róla. Ott volt velem, végig. - Borzalmas lehetett... sajnálom. Köszönöm, hogy ott voltál velem - tekintek a szemeibe. Ha baj történne azzal, akit szeretek, a szívem szakadna meg. - Egy héttel korábban? - Csodálkozó hihetetlenkedéssel tekintek rá. Neki hiszek, annak nem, hogy ezt megéreztem volna előre. Vagyis... nem tudom, mert nem emlékszem. - Én... sajnálom. - Nyugalom.... - érintem meg a felkarját. - Ez csak Benji volt. Megint zavarba jövök. Olyan ösztönös mozdulataim vannak felé, ami egyszerre ismerős és hoz zavarba. Hiszen nem emlékszem rá. Hiszek a szavainak, hiszek neki. Csupán emlékem nincs róla. - Jó lenne - a rohamok rémképei előttem vannak, de voltaképpen azok bármikor és bárhol előfordulhatnak. Benji éppen azért van itt, hogy ebben segítsen. Meg néha ugyancsak cserbenhagy a mozgásom. Mintha kifogásokat keresnék, ám inkább az számít nálam, hogy senkire sem akarom ráhozni a frászt, főleg, amikor rohamaim vannak. - Sokfelé jártunk? - mintha valami vadidegenről faggatnám őt. Egyszer már átestem ezen a szüleimmel és a testvéremmel. És neki is rossz lesz látni, mennyire nem emlékszem semmire, ami nekik megszokott emlék. Ahogy megszorítja a kezem, mélyet lélegezve mosolyodom el. Figyelem, tekintetem az övébe fonódik, s szavai, hangja a lelkemig érnek. Mintha a zavaros víz kezdene kitisztulni. Megértem. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. És én képes voltam arra kérni! - Már csak emlékeznem kéne, mik voltak a kedvenceim - ez annyira önkéntelenül jön ki belőlem, hogy utólag értem meg, mit mondtam. Elnevetem magam s viszont szorítom kezeit. - Köszönöm. Elmosolyodom, aztán elszomorodom. - Ennyire tartottál mindettől? - Mennyi gondot tettem a nyakába egy ígérettel! De mi lett volna, ha valóban kómában lettem volna hosszú éveket, évtizedeket? Azt hiszem, igaza van. Ami mögöttünk van, azon már kár aggódni. - Megismerni a múltamat. Önmagamat - eldobom Benjinek a labdát, hagyom kifáradni. - Énekelek bárokban, ha gondolod, eljöhetnél. Sőt, a húgom boltjába is eljöhetsz - én, aki nem hisz ezekben, ott dolgozik. Szépen odaillek! Az idő képlékeny számomra. Vannak rutinok, de még mindig nem hiszem, hogy lenne jövőm. De nem merem kimondani. - Kigondolhatnánk valami közöset - tekintek rá. Szeretném megismerni, vagyis újra megismerni. Ez az érzés új, ami mellette tölt el és nagyon jó érzés. S mennyire félek attól, hogy ki fog derülni, már nem vagyok jó. Hogy már nem működik. És pokolian fáj, hogy minden egyes perc, amit vele töltöttem, eltűnt számomra a semmiben.
Nem mondom neki, hogy még mindig mellette lettem volna, ha nem ígérteti meg velem azt, hogy tovább lépek. Tudnia kell, hogy ez így van, ha meg nem tudja az sem baj, elég az, hogy én szenvedtem az elmúlt időben, neki erről nem kell tudnia. Ahogy arról sem, hogy minden időmet a munkával töltöttem, percre pontosan beosztottam a napomat, nem hagyva helyet arra, hogy magányosnak érezzem magam. - Igen, nem is értettem, hogy akkor miért hoztad fel ezt a témát, de megígértetted velem, hogy így teszek, én pedig megígértettem veled ugyan ezt. Ha velem történt volna valami, akkor neked kellett volna tovább lépned. - Így tartottam fairnek, illetve reménykedtem abban, ha ez az alku rá is érvényesül akkor rájön, hogy milyen butaság ez az egész és visszavonja majd, de nem tette. Megijedek a kutyától, mire Thomas automatikusan hozzám ér. Nagyon jól esik, közelebb is húzódok hozzá a padon, hiányzott már nagyon. Nem tudom pontosan mennyire is sikerült felépülnie, mennyire jó ötlet egyáltalán az, hogy közösen elutazzunk valahova, de majd kiderítem, nem muszáj holnap indulnunk, ami azt illeti az időbeosztásom nem is engedné, de ha kellőképpen jól van akkor hamarosan megejthetünk egy ilyen kiruccanást. - Igen, nekem elég sok felé kellett utaznom és volt, amikor elkísértél, vannak képeim… ha érdekelnek, bár biztosan te is láttál párat, ha a tesót vagy a szüleid el nem rejtették őket előled. - vannak olyan képek amiket megtartottam, sőt, igazából mindegyik megvan, jó mélyen eltéve, hogy még véletlenül se kezdjem el őket nézegetni, de most, hogy újra beszélünk, talán elővehetném és újra megnézhetném… vagy nem. Hiszen azok egy régi Thomas emlékét idéznék fel én pedig a mostanira vagyok kíváncsi, hogy vajon mennyit változott, és mi az ami még mindig ugyan olyan benne, mint korábban volt. Halkan felnevetek megjegyzésére, ha szeretné elmondhatnám neki, hogy mik voltak a kedvenc helyei és azokat is, amik az én kedvenceim voltak, de ezt majd talán egy másik alkalommal. Majd ha újra elmegyünk oda, vagy csak képeket nézegetünk. Kíváncsi lennék, hogyha az összes helyre elutaznánk újra, vajon melyik lenne a kedvenc helye, ugyan az, mint ami a baleset előtt? - Azt hittem valahol mélyen engem okolsz azért, ami veled történt, és ezért soha többé nem akarsz velem találkozni. De már tudom, hogy ez nem így van.- én még mindig magamat okolom, hiszen tényleg az én hibám volt minden, de ezen semmi sem változtathat. Ezzel a bűntudattal a szívemben fogok majd egyszer meghalni. - Nagyon szívesen meghallgatnálak, mikor lesz a következő fellépésed? Szabaddá teszem magam akkorra. - felelem neki lelkesen. - Azt hiszem pont annyira leszek abba a boltba való, mint te, de majd meglátogatlak ott is! - mindig is a kézzel fogható dolgokban hittem, minden más távol áll tőlem. - Mit szólnál ahhoz ha meghallgatnálak énekelni, utána elmennénk vacsorázni, és akkor lesz időnk jobban megismerni egymást. Vagy egy mozi, vagy színház, esetleg opera? Bármi amihez kedved van. -hagyom hogy ő válasszon, annyi lehetőség van még. - De ez egy randi. - nézek rá mosolyogva és kíváncsi vagyok vajon ki fog-e emiatt borulni vagy sem.
- Én sem értettem volna, azt hiszem - az ígéretet viszont igen. Kizártam a családot a szenvedésből, elég volt nekik azt látni, amikor minden rendben volt. Egyedül a papírképeket sajnáltam. Akkor nagyon kétségbeestem s már utána tudtam, nem kellett volna megtennem. Közelebb húzódik hozzám és ez kimondhatatlanul jó érzéssel tölt el. Nem merem átkarolni, még furcsán idegennek hat, mégis, nagyon vágyom arra, hogy megtegyem. - Vannak képeim - magamat szégyellve túrok bele a hajamba. Nem hiszem, hogy azokat téphettem szét, anyám azt mondta, azok régebbiek voltak, hiszek neki, de nem vagyok benne biztos. - Szeretném őket látni - tekintek rá. - És mesélhetnél is róluk. - ha máshogy nem, akkor így tudjak rájuk emlékezni. Ez szomorít, ugyanakkor várom őket. Kíváncsi vagyok, ő miként élte meg. Széles mosollyal tekintek rá, s magával vonz a mosolya. Gyönyörű, amikor mosolyog. Már-már szavakban ellenkeznék, mikor kimondja a gondolataimat. Mélyet lélegzek ki, megkönnyebbülten. - Nem okollak érte. Egyáltalán nem vagy hibás. Semmiben. Ledöbbenek. Mekkora súly lehetett ez neki? S hogy nem beszéltünk idáig, ezt mindeddig cipelte magában! Tom, te igazán egy nagyon nagy ökör vagy. - Holnap este - örülök meg. - A Williams bárban - Manhattan központjában, és kivételesen szerencsésnek tartom magam, kellemes környezet, kellemes vendégek. Pihentető az idegeimnek. Felnevetek. El tudom képzelni a húgomat, ahogy ketten beléphettünk, mit is gondolt rólunk. Az ajánlatra elfogódottá válok. Azt hiszem, itt az ideje kibújni ebből az egyedül létből, noha barátokat sikerült szereznem, sokat pihenek. Talán már lehetne jobban az emberek közé mennem. - A vacsora tökéletesen megfelel - a villódzó fényektől rosszul leszek, az első alkalomnál voltam öt percet bent és inkább kimentem, majd haza, kipihenni. A folytatásra a szívem a torkomba ugrik. Izgatott leszek, s egyszerre teljesen boldog. Zavaromban pislogok jó párat, de látni, hogy mindez nagyon jól érintett. Több, mint jól érintett. Érdeklődik irányomban, tényleg érdeklődik! - Igen? - bátortalan és reménytelen mosolynak indul, aztán, ahogy dolgozom fel, úgy válik még örömtelibbé. - Nagyon szeretném. Mindez, ami azóta történt, hogy leült mellém a partra, annyira összekavart, összezavart és ezzel emelt fel, hogy érzelmileg teljesen felfokozott állapotba kerülök. Színészként állítólag simán jön a sírás, de most ... ezek a könnyek olyan örömkönnyek, amelyeket sosem hittem, hogy elérkeznek. - Sosem mertem... nem gondoltam volna... én... nem érdemlek meg ennyi... - Túrok a hajamba, érzem, ahogy a könnyek kezdenek gyűlni. Pont nem érdekel, mennyire tart bárki is gyengének. Nem hittem volna, hogy bárki is ... és hogy éppen Beth, aki sokat szenvedhetett az elmúlt években.
- Persze, ha nem lennének nem ismertél volna fel, a képek nagyobb mennyisége nálam van, nem szerettem volna, ha anyukád megharagszik rám valami miatt és inkább kidobja az összeset. - Nem tudom, hogy a szülei vagy a tesója, most miként is vélekednek rólam, valószínű az anyukája mérges lehet rám, a húga pedig egy vudubabát már teleszurkált tűkkel. Nem hiszem, hogy így lenne, hisz mind a kettőjüktől jó viszonyban váltam el, de azóta már eltelt nem kevés idő, lehet megváltozott a véleményük rólam. - Szívesen megmutatom őket, sőt talán egy két videó is előkerül majd ha átkutatom a lakást Valahol meg kell lenniük azoknak is. - az igazat megvallva pontosan tudom, hogy hol vannak, mivel nem akartam csak úgy véletlenül beléjük botlani pakolászás közben. Nem néztem vissza egy videót sem, mindig csak a képekre hagyatkoztam, olyankor el tudtam hitetni magammal, hogy a képeken nem én vagyok és Thomas, hanem egy boldog, idegen pár, akik nagyon szeretik egymást. Kezdem elhinni, hogy tényleg nem hibáztat engem, de nehezen megy, hisz én éveken át ostoroztam magam, amiatt ami vele történt. A nagy részéről sohasem fog tudomást szerezni, ami nem is baj, mert nem szeretném, hogy miattam aggódjon. Kell, hogy lássa, még mindig erős vagyok…. illetve meg kell ismernie olyannak amilyen vagyok, hogy el tudja dönteni, tényleg fel szeretné-e eleveníteni velem a múltat. - Ha jól emlékszem már jártam ott, igazán kellemes hely és tökéletes a kiszolgálás. Holnap este ott leszek az első asztaloknál, hogy meghallgathassalak. - ezért sem néztem meg a videókat, akkor hallanom kellett volna a hangját, amitől egészen biztos, hogy az érzelmeim köré húzott beton falon repedések keletkeztek volna. Még szerencse, hogy nem akkor jártam a bárban, amikor Thomas lépett fel, mert akkor futva menekültem volna ki az ajtón. Egyre nyugodtabb, mégis izgatottabb vagyok, elfogadja a vacsorameghívásomat, ami máris kész őrületnek tűnik, ahogy a fejemben elkezdenek kavarogni a gondolatok. Olyan hely kell, ami nem túl népszerű, mert ott előbb vagy utóbb utolérne a munka, vagy lencsevégre kapna egy pletykamagazin fotósa, és utána Thomast sem hagynák békén, pedig neki még nem való az a felhajtás, ami körülöttem szokott lenni, ha a sajtó ráharap egy jobbnak tűnő sztorira. – Mit szólnál hozzá, ha… természetesen mondhatsz nemet és akkor keresünk egy megfelelő éttermet, tudod nem akarom azt, hogy ez az egész túl gyors legyen neked… szóval arra gondoltam, hogy át is jöhetnél hozzám, főznék neked és megnézhetjük a képeket is. De mehetünk étterembe is, amelyik neked jobb. - tényleg nem szeretném ha azt hinné máris le akarom támadni vagy hasonló, épp ellenkezőleg, próbálom őt megvédeni az életemtől. A reakciója erre az egészre… talán annó ezért is szerettem bele, mert ő olyan könnyedén ki tudja mutatni az érzéseit, én pedig a teljes ellentéte voltam mindig is. Nem érdekel, hogy mennyire illik ezt, vagy mennyire nem, magamhoz ölelem őt, felsőtestemmel teljesen felé fordulok és magamhoz vonom őt, már ha hagyja. - Te mindent megérdemelsz! Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. - egyik kezemmel a hátát simogatom, másikkal a tarkóját. Annyira hiányzott már minden, ami vele kapcsolatos. Nem szeretném most elengedni egy darabig, vagy legalább addig nem míg nem sikerül megnyugodnia.
Rázom a fejem, ingatva a nemet. - Nem-nem, anyám kedvel téged és a mai napig is úgy tartja, hogy jól történt ez így. Megszakad a szíve, amikor látott téged - szomorodok el. Ezért is féltem, hogy ugyan miért is keressem fel Betht. Okoztam neki elég gondot mindezzel. - Jó - furcsa lesz megint képen visszanézni azt a részt az életemből, ami számomra fényt kapott, s nincs tartalommal telítve. - Megőrizted őket - ismerem fel a lényegét. Öröm ül ki az arcomra, s egyszerre szomorúság. Csak elképzelni tudom, min mehetett keresztül és szerintem még az is kevés. - Tényleg eljönnél? - Örülök meg és izgulok egyszerre. - Foglaltatok neked egy asztalt. Jó hely, kellemes ott lenni. S nagyon azon leszek, minden rendben menjen. Azt szeretném, ha jól érezné magát. A felajánlás, hogy menjek át hozzá és ő főz számomra, meglepetéssel ér. Csodálatosan kellemes meglepetéssel. Zavarom még nagyobb lesz, s ugyanígy növekszik örömöm. Aggódom, hogy túl sok leszek, hogy a vacsora rosszul fog végződni. Rövid ideig tartottak a baráti beszélgetések régebben, tartottam sok mindentől, s leginkább az hozott zavarba, ha a régebbi dolgok kerültek szóba. Ahhoz nem tudtam hozzászólni. És a néha fellépő ügyetlenkedésem is zavart, hiába reagáltam le mókásan, ha nagy hülyeséget csináltam közben. - Ez... jól hangzik. Köszönöm a meghívást - el sem tudom hinni! Mosolyom jelzi az örömöt és az arcom, hogy zavarom kezd egész szép méreteket ölteni. Nem gondoltam volna... igazából semmit sem reméltem. S most ez! Nagyon boldog vagyok! S egyszerre félek. Ahogy felém fordulva átölel, átszakad egy gát, a fájdalom, ami évek óta kering bennem. Beth, az aggódásaim felé, s a félelmem, hogy elutasít, ezért sem mertem sosem felé közelíteni. Hogy szerethetnek annyira, hogy nem számít, mennyire nem vagyok kerek. Hogy nem adják fel. Hogy lehetek boldog. A világ robbanás szerűen nyílt szét és ami fogadott, az magával sodort. Vállára hajtom homlokom, könnyeim folynak, annyira jól esik így lenni. Átkarolnám, kezeim nem tudnak mozdulni, végül mégis mozdulnak, s átölelik. A szavaira végleg elgyengülök. Fogalmam sincs ki voltam, s most sem tudom, ki vagyok, csak létezek a világba. S ezek a szavak, éppen tőle, akinek a legnagyobb gondot okozhattam, balzsamként hatnak érzéseimre, még akkor is, ha belül valami azt súgja, nem érdemlek meg ennyi szeretetet. Beth jobbat érdemel. Sokkal jobbat! Eltart pár percig, mire a felfokozott érzelmeim lecsillapodnak, sóhajtok egy mélyet. Benji a combomra teszi a fejét és úgy néz ránk, érdeklődéssel mozognak szemöldökei hol Bethre, hol rám. - Sajnálom. Nem kellett volna ezt így rád borítanom - kibontakozom az öleléséből, ahol olyan szívesen maradnék még, de úgy érzem, túl sokat kértem tőle ezzel is. Törölgetem a szemeim, de a tekintetem örömről és boldogságról árulkodik, mikor rátekintek. - Csodálatos vagy, Beth - valami könnyebb lett belül. - Köszönöm - És ezt csakis neki köszönhetem.
Nem gondoltam volna, hogy az anyukája még mindig ilyen jó véleménnyel van rólam. Igaz, mikor találkoztunk, akkor nagyon kedves volt, de azóta már eltelt pár év és azt hittem, hogy mióta látja azt, hogy a fia milyen nehézségeken megy keresztül, okolnia kell valakit a történtek miatt és ez a valaki én leszek. Lehet majd Thomas anyukáját is fel kellene keresnem, nem csak a fiát, de előbb még hagyom, hogy ha Thomasnak lesz kedve akkor Ő beszéljen neki arról, hogy felbukkantam, majd pár hét múlva talán elhívom őt kávézni, hogy pontosabban kifaggathassam őt mindenről, ami az elmúlt években történt. Igaz, mindent el tud mondani Tom is, de egy külső szemlélő mindig többet lát, és majd azt is meg tudja mondani, hogy újbóli felbukkanásom mennyire fordította a feje tetejére a dolgokat. Remélem semennyire, mert azt nem tudnám elviselni. - Természetesen elmennék, nagyon szerettem hallgatni a hangodat és kíváncsi vagyok, hogy milyen előadást nyújtasz majd. Biztos minden jelenlévőt teljesen elvarázsolt minden egyed fellépéskor. Vannak már rajongóid? - szinte biztos vagyok abban, hogy már vannak olyanok akik kifejezetten miatta mennek oda, és néha ajándékkal is próbálnak kedveskedni, mondjuk egy plüss egérrel, vagy hasonlóval. A meghívást elfogadja, úgy tűnik, hogy egy pillanatig sem habozott rajta, sőt a mosolya alapján még örül is neki. Én is mosolygok, legszívesebben ugrálnék örömömben, nem gondoltam volna, hogy minden ilyen simán fog menni. Magamhoz ölelem, s közben puhán simogatom a hátát, igyekszem megnyugtatni, de csak a jelenlétemmel, nem mondok semmit sem, még a végén még jobban felkavarja és nm tud megnyugodni. Azt hittem valami rosszat mondhattam és azért jelentek meg a könnyei, de nem, ezek örömkönnyek voltak, amik láttán még szélesebb mosoly ül ki az arcomra. - Ne sajnálj semmit se! Most már itt vagyok és bármikor számíthatsz majd rám. - ígérem meg neki, de azt nem teszem hozzá, hogy ezt nehéz lesz kivitelezni, de mindent megteszek majd, hogy sikerrel járjak. Túl korán húzódott el az ölelésemből, hisz rengeteg minden kimaradt az elmúlt években amit be kell majd pótolnunk, legalábbis meg kell próbálnunk… mindeközben nem szabad elfelejtenem, hogy türelmesnek és rettentően óvatosnak kell vele lennem. - Ugyan, a nyomodba sem érek! - mondom és letörlök egy elszabadult könnycseppet az arcáról. - Mikor ejtsük meg a vacsorát, mikor van hozzá kedved? Holnap az előadásod után, vagy esetleg másik nap? Valamint el kell árulnod, hogy mi az új kedvenc ételed, és mi az amit nem szeretsz, hogy annak megfelelően állíthassam majd össze a menüt. – kérem tőle a listát, hisz nem tudhatom az ízlése mennyit változott a baleset következtében, lehet hogy van olyan amit előtte ki nem állhatott, most meg egyenesen odáig van érte.
Boldoggá tesz, hogy eljönne és némileg meg is vagyok illetődve. Sok most ez így, de úgy gondolom ideje végre mélyet ugrani. És Beth... szeretném... sok mindent szeretnék neki, s nem hiszem, feledtetni tudom vele az elmúlt évek szenvedéseit. Okolom magam. Zavart mosollyal igazítom a hajam meg, a földre tekintek. - Nem tudom. Lehet. Vannak visszatérő arcok. De lehet, ez csak a kedvenc helyük már régóta. Az étel és a kiszolgálás is nagyon nívós. Az érintése, ahogy átkarol, s keze a hátamon, gyengédsége, lassú mozgása mélyre nyúlik lelkemben, s lassanként lenyugtatja. Itt van velem. És én nem voltam mellette. Magára hagytam. És mégis, úgy karol át most... legszívesebben elsüllyednék. És mérföldekkel a Holdon túl van a boldogságom. - Nem érdemlem meg, hogy ennyit törődj velem - rándul meg a szám széle. - Túl jó vagy hozzám.... Az érintésére behunyom szemem, szinte elveszek az érintésében. Nem ismerős. Ám az érzet csodálatos és magával ragadó. - Ne mondj ilyet! - Suttogom, és még nem merem kinyitni a szemem, az érzettel akarom maradni, amivel az eddig érintése és hangjának lágysága font körbe. Végül kinyitom, látni is szeretném őt, mintha nem hinném el, hogy itt van velem. Most, most nagyon akarom, nagyon vágyom arra, hogy minden emlékem jöjjön vissza. Vagy ha nem is mind, legalább érzet. Vele kapcsolatban. Emlékfoszlánnyal is beérném. - Lehet holnap - kissé félve mondom ki, de látni, hogy nagyon szeretném. - Kedvenc ételem? - Lepődök meg. - Neked mi a kedvenced? Mert nem tudom... Szeretnélek megismerni - istenem, mennyire bugyutának hangzik! Mint egy elsőrandis kiskölök. Azt sem tudom, milyen egy elsőrandis kiskölök.. - Lehetne azt, amit te szeretsz? - Fogalmazom meg végül, amit előtte lehet, hogy elég kuszán adtam elő.
Ez az egész találkozás kezd egyszerűen sok lenni. Nem bírok az érzéseimmel, nem tudok mit kezdeni velük. Szeretném megmutatni Tomnak, hogy mit hoz ki belőlem az, hogy ennyi év után újra itt lehetek mellette és, hogy mit érzek amiért ő egyáltalán nem elutasító velem, de nem tudom. Fogalmam sincs arról, hogy miként kellene ezt az örömöt és megkönnyebbülést a tudomására hoznom, de talán tudja, vagy csak sejti, hogy mit is érzek. Jó lenne, a régi Tom tudta, a szemembe nézett és egyből értette azt, hogy mi is játszódik le bennem, de az új Tom… nem tudom, hogy valaha sikerül-e majd visszahoznunk azt a kapcsolatot, ami régen köztünk volt. Remélem sikerül. Beleegyezik abba, hogy holnap átjöjjön hozzám. Kissé ideges leszek, majd rájövök, hogy erre semmi szükség. A lakás olyan állapotban van, hogy akár egy magazin fotósa is jöhetne, hogy képeket készítsen a modern amerikai álom címmel. Legalábbis én így látom a lakásomat, másoknak meg lehet, hogy az egy rémálom ami ott van, de a lényeg, hogy tökéletes rend és tisztaság van. Ez több dolognak is köszönhető, az első pedig az, hogy nem sok időm van otthon, néha tényleg csak azért megyek haza, hogy aludjak pár órát. Igaz, takarítani is szeretek, de az mellékes. Kérésén elmosolyodok. - Rendben, akkor az én kedvencemet készítem el. Nem árulom el mi az, majd ott meglátod, hogy mi is az. - így legalább tud azon is agyalni majd, hogy mi lesz a menü, nem pedig csak azon fog járni az esze, hogy átjön majd hozzám. Vagyis adok neki egy alternatívát amin majd rágódhat, bár nem hiszem, hogy annyira érdekelné majd, a lényeg, hogy finom és ehető legyen. A zsebemben rezegni kezd a telefonom, és tudom, hogy nem illik, de előveszem és rápillantok a képernyőre. Nem hívás, hanem emlékeztető, hogy negyed órán belül megbeszélésem lesz… a város másik oldalán. A francba. - Ne haragudj, de mennem kell… megbeszélésem lesz, amit én hívtam össze, ezért ki sem hagyhatom. Holnap este találkozunk! - kérek tőle elnézést. Oda hajolok és az arcára adok egy puszit, majd mielőtt még túlságosan is tolakodónak tartana felállok, megsimogatom Benji buksiját. - Szia Tom! - köszönök el tőle, majd szaladok is, hogy egy taxit tudjak magamnak fogni.
Zavart mosollyal simítom a fülem mögé a hajam, s bólintok. Majd megtudom holnap, s meg is ízlelhetem. Már most minden rémkép előttem van, mik történhetnek, s hozhatom magam felettébb kínos helyzetbe. S ezzel őt is. Benjire pillantok, aki addigra már a rezgő telefonra figyel, félrefordított fejjel, kíváncsian. - Semmi gond, én tartottalak fel - majd a szemeibe tekintek. - Örülök, hogy találkozhattunk. Meglepődéssel veszem a puszit, mélyet lélegzek az illatából, s viszonzom a kapott puszit. - Szia! - Benji lelkes farokcsóválással fogadja a simogatást, s nézi ő is, ahogy Beth taxit fog. - Gyere, menjünk - felállok a padról, egy kis séta jót fog tenni. - Gyalog, haza, Benji? - Benji már halad is előre, sípolgatva a játékkal. A fejem tele van a mostani találkozással, s néha kerül a képbe Benji, ahogy bevár a sarkokon, vissza-vissza szalad és rágcsálja a játékot. Ahogy a ház elé érünk, hirtelen fordul felém és bökdösni kezd. - Ó, ne... - már ismerem a jelzését. És azt is kiveszem, mennyi idő van még hátra a rohamig. Mindig is csodáltam, miként képes ezt megérezni, mert ha rajtam állna, még mindig sétálgatnék a parkban. Kész csoda, hogy már itthon vagyok és kész rémálom, mert napközben már régóta nem kapott el roham. A kimerültség délutánra is pihenésre kényszerít, már régen volt ilyen erős, s felettébb hálát adok az égnek, hogy ezt nem kellett végignéznie Benjin kívül senkinek. Aki boldog nyugalommal szuszog a karjaimban. S nekem csak a Bethhel való találkozás jár a fejemben.
Kezdőlap
Két kezem a pohár tea köré fonva melengetem. Reggel megint elkapott a roham, Benji rángatta le előtte vagy öt perccel a takaróm rólam félig, hogy felébresszen. Erre képezték ki, kiszimatolja, és jelzi, mielőtt bekövetkezne. Nem hittem a dokiknak, egy próbát azért tettem vele. Benji pedig az életem részévé vált és olyan jobb kezemmé, amiért nagyon hálás vagyok neki. Azért is, hogy képes szinte emberként kommunikálni, szavak nélkül. Teakészítés közben megint leejtettem egy bögrét, a dühös kifakadásomra csak odasétált, féloldalra fordította a fejét, megcsóválta a farkát, majd rám nézet és ismét az összetört bögrére. Annyira beszédes volt, jelezvén, "te egy bögre miatt képes vagy kifakadni? De hát ez csak egy bögre!", hogy elnevettem magam. Igazat adtam neki. Bögre az bögre, törött vagy egyben. 
