Sander & Seladon

Hosszabb napom volt, mint számítottam rá, pedig a csütörtökök így sem voltak soha a szívem csücskei. Korán kezdtem az egyetemen orosz nyelvtannal és irodalommal, ami nem okozott volna gondot, ha ne hajnalok hajnalán kellett volna kelnem, hogy beérjek és nem tartott volna két kegyetlenül hosszú órán keresztül.  Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges ilyen sokat beszélni az Anyeginről magáról, az meg végképp megdöbbentett, hogy tulajdonképpen arról folyt az igazán  kimerítő szó, hogy hogyan is kell az Anyeginről beszélni. Nem mondanék én rosszat Puskinról, hiszen hazámfia, de azt hiszem, hogy egy gimnazista diák tizenöt perc alatt fejreállt volna attól a mennyiségű száraz és rágós információkötegtől, amit a professzorasszony szerint le kellene adnom mindössze egy tanóra alatt.  Gyakran azon gondolkodtam, hogy ki fogok e tudni állni a diákok elé valahol, valamikor és nem az jár e majd végig fejükben, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Bőven van rá esély, hogy ezt most csak bebeszélem magamnak, de elég sokszor éreztem, mikor csak úgy igyekeztem elvegyülni a többi hallgató között, hogy szinte szaga van annak, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam. A legszörnyűbb ebben, hogy nem is igazán próbáltam másnak tűnni, mint ami vagyok, éppen ezért nem találtam ki történeteket az előéletemről, inkább úgy tettem, mintha nem is lenne, ami valószínűleg elég furcsa volt a többiek szemében. Bulikról, piálásról, egyéjszakás kalandokról beszélgettek én pedig könnyen hozzászólhatta volna, megnyerhettem volna őket egy-egy szórakoztató vagy ijesztő történetemmel,de azzal fel kellett volna fednem Iskrát, annak a részemnek pedig már úgyis annyi. Már egyáltalán nem vagyok az a lány, aki elhagyatott épületeket fedezett fel, hogy aztán zártközű bulikat tarthasson a barátaival, már barátaim sem igazán voltak. Hiányzott, hogy szólhassak valakihez, de még alig telt egy év…azóta, még nem tudtam hogyan tálaljam magam, hogy az az embereknek és nekem is megfeleljen, szóval többnyire távolmaradtam. Nem tüntetően vagy sértetten, nem akartam, hogy bárki azt higgye felhúzott orral mászkálok és különbnek hiszem magam náluk, csak azért voltam egyedül, mert nem volt jobb ötletem.
Szóval ezt csináltam, bementem az óráimra, aztán meg jöttem dolgozni, mert addig is emberek vettek körbe, míg itt voltam és ennek hála sosem féltem itt különösebben. Épp a pultnak támaszkodtam és a tetoválást kaparásztam a karomon, mikor egy kollégám megkért, hogy vigyem ki a frissen elkészült capuccinót az egyik vendégnek. Felemeltem a fejemet és nagyjából bemértem a szőke férfit és biztos vagyok benne, hogy sikeresen le is tudtam volna tenni az asztalkájára azt a nyomorult csészét, ha nem indul el az a szám,amire mindig bután szoktunk táncikálni az egyik lánnyal, mikor együtt zárunk. Hátramosolygok rá a pultba és tettem néhány tánclépést mikor fordítnám vissza a fejem már tudom, hogy elszámoltam magam, mert sikeresen beleütközöm az asztalba a kávé pedig kistányérostul kicsúszik a kezemből, aztán szegény pasas ingjén landol, én meg valahol az asztalon kapaszkodom meg, hogy nehogy utána zuhanjak.
-Jaj az istenit….-pislogok rá és akaratlanul is kibukik az az erős orosz akcentus- ne…ne haragudjon, esetleg adok valamit, amivel letörölheti magát…-állok vissza rendesen a két lábamra és magamban káromkodom, mint a kocsis. Hogyan lehetek ekkora barom?