Lassan sétálok Brooklyn utcáján, egyszerűen csak új környezetre vágyva. Jól ismerem Manhattant, s a környéket, ahol élek. Egy hosszabb séta senkinek sem árt. Egyelőre a következő munkámon elmélkedek, hogy mit fogok lerajzolni. Lassan a táskámból előkerül a jegyzetfüzet, majd a ceruza is. Sétálás közben megállok egy lezárt területnél, s értetlenül nézem, ahogy az egyik rendőr a másik után sétál és beszélgetnek hevesen valamiről. Nem kell több, hogy nekilássak a ceruzám segítségével rajzolni. Vonal után vonal jön, ami elsőre nem tökéletes, de hasonló képet kezd ölteni, ahogy egyre több időt szentelek a műveletnek. A vonalak sokaságával kezd életre kelni a helyszín, s visszaadni azt a valóságot, amit magam előtt látok. Ügyesen rajzolok, mert nem az első rajzom életemben. Ha kell tudok elég gyorsan dolgozni. Azonban, mi a legnagyobb gondom jelen helyzetben? Az, hogy nem minden egyes részletet látok tisztán. Nem törődve lépek a szalagon túli világba, ahová civil ember sosem tehetné be a lábát. A rajzolási hév elkap, s a képen látható apróságokat kezdem igényesen kivitelezni.
Megállok, ahol a legtöbbet láthatok az apróságokból. Az idő telik, míg az én kezem dolgozik. Elhalad pár ember mellettem, de én fel sem veszem az elhaladásukat. Jól látható, hogy a művemnek szenteltem a figyelmem. Mire feleszmélek a nagy koncentrációból, addigra már egy nagyon részletes képet készítettem a helyszínelésről. Körülnézek megszeppent arccal, s azon csodálkozom, hogy még eddig még senki sem szólított meg. Körülnézek, s látom, hogy egy páran azért furán néznek rám. Mint akiről nem tudják, hogy valójában Civil, vagy nem-e esetleg a rendőrség tagja. Lenézek magam elé a földre, ahol megpillantom kihűlt és élettelen hullát.
Még ott van teljesen fedetlenül, s ráadásul a szemhéjait még nincsenek lecsukva. A másodperc törtrésze alatt leszek rosszul, egyszerűen meglep engem is ez a belső kényszer. A ma reggeli, vagy esti beltartalmam viszont látja a napvilágot, egyenesen az előttem lévő hullára és melléje. A kezemből régen kiesik a ceruza és a jegyzetfüzet. Mondtam már nektek, hogy egyszerűen utálok hányni?

Nem számítok arra, hogy valaki mögém lopakodik, míg én megkönnyebbülök. Egyetlen percét sem élvezem, sőt kifejezetten fárasztó. Az ordítástól  előre ugrok, majd fordulok meg az ordibáló felé. Tudom jól, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem kellene. Egyik kezem felmutatom, hogy álljon meg, mindjárt válaszolok. Vagyis válaszolnék, ha nem jönne a következő adag, még inkább megbecstelenítve a helyszín eredeti állapotát. Mikor nem marad már semmi bennem, akkor veszek erőt, hogy megszólaljak végre.
- Elnézést, hogy bejöttem. Elkapott a rajzolás, s megörökítettem az utókornak. Egyáltalán nem rossz szándék vezérel – nézek bele a nő szemébe, akin látszik, hogy nincs túlságosan elragadtatva az akciómtól.
- Rendben, feltakarítom a helyszínt és 3 napra dutyiba is vághat, emiatt. - bár fogalmam sincs, hogy miként kellene egy lehányt hullát megtisztítani, hogy ne csináljak nagyobb bajt. Nézem a földön heverő rajzfüzetem, mellette pedig a ceruzát, amivel elkészítettem a mesterművet. Van olyan sejtésem, hogy nem fogom visszakapni  mert fontos bizonyítékot készítettem. Tekintetem egy kicsit elkalandozik a környezetemen, s az jön le belőle, hogy rajtam nevetnek a rendőrök. Valóban szerencsétlen lehetek a szemükben, hogy egy hullától rosszul leszek. Tény és való, hogy most először találkozok ilyennel. Szerintem vannak akik szintén így reagálnák le elsőre.
- Akkor mennék takarító eszközért a közeli boltba – nem azért mondom, hogy meglóghassak előle, hanem a megfelelő tisztító eszközökkel térhessek vissza. A nadrágom zsebéből előveszem a személyimet, s önkénytelenül nyújtom át az….az előttem álló mérges szépségnek. Csupán biztosíték arra, hogy nem fogok meglépni. Együtt kell működnöm vele, ez lobog az agyamban.
- Esetleg még van valami, amit vétettem?