Fáradt vagyok. Az a fura, ambivalens fáradtság ez, mikor már túllendültél a valódi „álmosság” határmezsgyéjén, és rég bent jársz a főleg több műszakban dolgozók kialvatlan birodalmában. Amikor érzed, hogy valami, tán a józan eszed, ott lüktet, kopogtat a szemed mögött, azt sugallva: hunyd le! De amint meglenne rá a lehetőséged, egyszerűen mélán bámulod a plafont. Velem pontosan ez történt. Tegnap későig iktattunk; Nora hiánya és Athena szabadságolása finoman szólva is megdobta az aktakukackodást, mivel ők ketten (Nora főleg az állapota végett) jószerivel egész nap ezt csinálták. Egy idő után már számok, nevek, kódsorok ugráltak a szemem előtt akkor is, ha pislogtam, és a karakterek elkezdtek lefolyni a képernyőről, úgyhogy valamikor hajnali kettő tájékán utolsóként lekattintottam a villanyt az irodában. Alig telt el azóta nyolc óra, a délelőtt órái ólomlábakon húzva haladnak mellettem, de tudom, hogy nem tudnék aludni. Valami fenntart. Nem tudom, pontosan mi; bár meglehet, hogy egyszerűen minden. Apa leszek. Megint. A mostani térdemmel nem leszek képes az oviban leülni azokra az apró padokra. Bár azt sem tudom, megyek-e valaha az oviba… Fogalmam sincs, Lilia mennyire szeretné, ha közöm lenne hozzá. Hozzájuk. Még nem mondtuk el a gyerekeknek, de csak kis idő kérdése, hogy mindenképp észrevegyék. Mit mondunk Charlie-nak? Ezt kérdezgettük magunktól, de nem lettünk okosabbak. A legjobb talán az lenne, ha a kölyök meg se tudná, hogy… Aztán ott vanna az ügyek. Stelláé, amin közösen kell dolgoznom azzal a manhattani J. Edgar Hooverrel, Zoráé, ahol továbbra sincs előrelépés (ellenben ennyi biztonságikamera-felvétel mellett bizton állíthatom, hogy a reptéri mosdókon jelzett takarítási időpontok kamuk), aztán volt egy elrablási ügyünk, aminek a vége gyilkos öngyilkosság lett… Nem tudom. Ilyenkor tényleg elgondolkodom, hogy kezdek kiöregedni a szakmából. Megdörzsölöm a szememet, úgy lépek be az IU félig leharcolt épületének üvegajtaján. Odalent egyenruhások hada sürgölődik, mivel ez az egyik kerüli rendőrőrs is, és csak a felső két emelet a miénk. Vannak civilruhások is; áldozatok, családtagok, bilincses letartóztatottak, akik arra várnak, hogy végre levegyék az ujjlenyomatukat, és mehessenek a cellájukba. A recepciónál áll egy pizzafutár is. Az egyik távolabbi helyről, innen tudom, hogy Peterson őrmester várva várt csomagja. Le kellene mondania a pizzáról, mert már az utolsó fitt-tesztjén is csak azért ment át, mert a felügyelő a veje. Tompa vagyok, de határozott. Most már muszáj történnie valaminek. Muszáj előre lépnem valamivel! Akármivel. Szinte eszembe jut, hogy templomba kellene mennem;de ott is úgyis csak DeFalco nyomozó járna a fejemben. Az, ahogy kifeszítették a szökőkútra, mint valami kifacsart Jézust. Szellemeket látok. Ez nem meglepő, igazából; sokszor suttognak az elmém mélyén, és még többször ébredek sikolyokkal és kétségbeesett segélyhívásokkal teli álmok utójával, meg némi epével, a számban. Néha, főleg, ha a sötétben ülök a bérleményemben, az árnyak mozognak, és alakok bontakoznak ki belőle; néha a pokol kutyái, néha az a nyolc éves kisfiú, akit még rendőrként én találtam meg nem messze a bronxi botanikus kerttől egy árokban – még egy pedofil, akit sosem kaptunk el, vagy nem vallotta be –, néha Lilia mered rám vádlón, és Mark… Ő sosem vádol. De csalódott. Én vádolom magamat helyette is. Most viszont mintha előttem is lennének. Látok egy villanást, egy ismerős arcot, de aztán pislogok egyet, és már nincs ott. Amit – akit – viszont biztosan látok, az a bűnügyi főigazgató, Martin Brown háta. Összevonom a szemöldökömet. Ő vajon mit keres itt? Aztán eszembe jut, hogy azt hiszem, a Jefével, vagyis Seeley kapitánnyal volt valami megbeszélni valója. Valami PR-dolog, ami a legkevésbé sem érdekelt. El is sétáltam volna mellettük, ha nem akad meg a szemem valamin; egy nyakláncon. Egy nagyon, nagyon ismerős nyakláncon. Szó szerint megtorpanok és sarkon fordulok, pedig már rég a liftek felé sétálnék. Ma nem éreztem magamban a lépcsőzés örömét, és félek, hogy mire felérek a harmadikra, elhányom magam. Nem kellett volna az energiaitallal próbálkoznom. – Leslie? – szólítom meg bizonytalanul a lányt. Még hunyorgok is hozzá kissé, kezemben a tárcámat és a telefonomat szorongatom. Meg egy pakk cigarettát. Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Mark lánya nem hasonlított túlzottan az apjára, ellenben az anyja tökéletes kis mása volt. Egy olyan mása, akit nem láttam már vagy öt éve. Alsó hangon. És akit most sem tudom, miért látok. Aztán a látóteremről lekerül a szűrő. – Bellamy! Épp Miss Hewsonnal beszélgettem – fordul felém a kameráknak is beillő vigyorával az igazgató. Idősebb nálam nagyjából tíz évvel, de azt hiszem, jól tartja magát. Az biztos, hogy volt már ráncfelvarrása, és a fogát is hetente fehéríti. Ezt a titkárnője mondta. De a mosolyát most aligha nem tényleg láthatatlan kameráknak szánja: sosem hív a keresztnevemen. – És arról meséltem, milyen sok futó ügyed van, úgyhogy most talán nem a legalkalmasabb időpont a nosztalgiázásra… – Minden tisztelettel, főnök, azt szeretném én eldönteni – jelentem ki színtelen hangon. Nem kedveljük egymást; ő is tudja, én is tudom. Annyi a különbség, hogy én még a sajtó szeme láttára sem vagyok hajlandó hazudni róla. Alakoskodni. Arra van még időm…! Alig láthatóan rándul meg a szemöldöke sarka. Megkérdőjeleztem a hierarchiát, mint mindig; nem tetszik neki, mint mindig. Legszívesebben valószínűleg rám üvöltene, mint a csimpánzok, aztán megdobna fekáliával. De ahhoz túl jól manikűrözött a keze; évtizedek óta nem volt helyszínen. – Munkaidőben nem engedhetjük meg magunknak a személyes találkozásokat ilyen túlterheltség mellett. – Hét órája csekkoltam ki a rendszerből. Hivatalosan még öt órán át nem dolgozhatok. Úgyhogy gondolom meg fog bocsájtani nekem egy órát. Főleg, hogy nem magánjellegű – pillantok a lányra, és a táskájára, ami remélem, rejt egy jegyzetfüzetet vagy tabletet. Felé biccentek az állammal. – Leslie fotós. Korábban nyilatkoztam a kolléganőjének egy régi ügyről, a Dorsonékról. Ahhoz kell néhány kép. Most már egészen egyértelműen feszül meg Brown arca. – Én… – Maga indítványozta, igen – bólintok. – Teret kell adnunk annak, hogy a rendőri munka előítéletei leomoljanak, mégpedig közösségi szereplés vállalásával. Vagy valami ilyesmi volt abban az emailben, amit a PR-osztály küldött ki. Jól mondom? Nem olvastam azt a szaros e-mailt, de nem nehéz kitalálni. Mindig ezt írják. Nem tudom, hogy csak nekem célozzák-e, vagy más is ugyanezt kapja, mindenesetre, sosem állt szándékomban nyilatkozni senkinek. Na jó, néha talán igen. Ha a riporter képes értelmes kérdést feltenni. – Jól – bólint továbbra is a PEOPLE-magazin címlapjára illő vigyorával, aztán megszorítja Leslie vállát, és bizalmaskodva közelebb hajol. – Ha van bármi, amivel segíthetek, keress meg bátran. Gondoskodunk a kollégáink családjáról. Az apád milyen büszke lenne rád…! Valóban. Azt hiszem, az lenne; főleg, mert nem lett nyomozó. Bár meglehet, ez inkább az anyja büszkesége. Martin tovább lép a recepciónál ülő rendőrnőhöz, és beszédbe elegyed vele, de érzékelem, hogy a szeme sarkából minket figyel. Úgyhogy kitárom a karom, és a liftek felé gesztikulálok. – Akkor keressünk egy jó helyet, rendben? – kérdem, mintha valóban előre megbeszélt tervről lenne szó. Bízom benne, hogy a lány belemegy a játékba, és úgy tudunk tenni, míg látnak minket, mintha nem volna teljesen életidegen a dolog. A lobbi visszhangzik is; így nem szegezhetek neki kérdést. – Hogy van édesanyád? – fordulok felé, mintha az időjárásról kérdezném. Remélem, hogy jól; de a legkevésbé sem érdekel jelen pillanatban, alig tudom visszafogni a lábamat attól, hogy idegesen toppanjon. A kezem ökölbe szorul, és csak akkor engedem ki, mikor a liftajtó bezáródik mögöttünk, mi pedig végre egyedül maradunk. Most szánok egy pillanatot arra is, hogy felmérjem magamnak; öt év sok idő. De már akkor sem láttam igazán, csak futólag. És valószínűleg részegen. – Szóval… Helló. Ez határozott volt. – Finomkodhatnék ugyan, de… Mit keresel itt?
Gonna fight till the end
I won't turn my back again, gonna stand and face the rain
Watch your words, turn to dust, as we forget, as we move on
Jó pár éve már, hogy nem jártam apa munkahelyén. Próbáltam elkerülni is, ha csak tehettem, hogy ne is lássam az épületet, amiben régen még egész gyakran megfordultam. Egyedül, a bátyámmal, olykor anyával. Őket még apa halála után is kérték, hogy menjenek be, de én sose kísértem őket el. Nem tudtam. Még most is, ennyi idő után, olyan volt az épület, mintha csak emléket állítana a rossz dolgoknak. Én nem a biztonságot sejtettem meg a falak között, ha az épületre néztem. Ironikus, hogy épp itt kellett lennem a munkám miatt, és, hogy az ennek a következményeként vagyok most megint itt. - Üdv, New York Post – nyújtottam a sajtóigazolványom az egyenruhás nő felé, aki rögtön a bejárattal szemben lévő recepciószerűséget vezethette. – Bellamy West nyomozóval van egy megbeszélt találkozóm – hazudtam egy egészen aprót, mire a nő gyanúsan méregetni kezdett előbb engem, majd az igazolványomat. - Szólok a nyomozónak … - Felesleges – legyintett a nő a fiatalabb rendőrnek, aki alighanem a beosztottja lehetett. – Úgyse emlékezne rá. Visszaadta az igazolványom, majd intett, hogy bemehettek. Az eltelt évek nyoma meglátszott ugyan, alighanem történt némi átrendezés is, de még így is ismerős emlékfoszlányok tolakodtak be az ajtón, amit kinyitottam. Nem tudom miért, de arra indultam meg, ahol apa irodája is volt, mikor a nevemen nem szólítottak. Nem ismertem fel a hangot, csak meglepetten fordultam hátra, hogy egyből kisebb görcsbe ránduljon a gyomrom. - Milyen kellemes meglepetés, rég nem láttunk erre. Ha bejelentenél valamit, a másik épületben teheted meg … vagy esetleg keres valakit? Sose voltam jó színész, de maga a szituáció annyira fura volt, hogy szinte semmi se ült ki az arcomra. Olyan kérdést tett fel, amire alighanem saját maga is tudja a választ. Apa mindig észrevette, ha hazudok, ő ösztönnek hívta, semmint szülői megérzésnek. - West nyomozót - feleltem végül némi habozás után. A lehetetlenül széles és fényes mosoly nem lett fakóbb, de láttam, vagy …látni véltem egy átsuhanó árnyat a férfi arcán. - Sajnálom, de rengeteg ügyünk van most, amik elsődleges prioritást élveznek, attól tartok, hogy hiába… Befejezni azonban nem tudta, mert feltűnt Bellamy. Pontosabban, először csak a hangját hallom, de ellenben Brown-nal, az övét felismertem. Volt benne némi … karc, azt hiszem. Az idő, a kezében szorongatott cigarettás doboz, kitudja miért, de nem hatott idegennek, ahogy a nevemen szólított. Szerettem volna válaszolni, de Brown megelőzött. Nem igazán gondolkodtam azon, hogy mit is mondjak majd neki, ha először találkozunk … újra. Mint egy díszlet, álltam mellettük és hallgattam a művi udvariaskodásba csomagolt verbális birkózást. Nem sok emlékem van Brown-ról, leginkább egyetlen egy, és bár apa egészen biztosan nem azért kiabált vele, mert egyszerűen nem kedvelte … azt is megtudtam volna érteni. – Úgy van – szólaltam meg, mikor Brown felém pillantott, és hátra nyúltam, hogy a gép táskáját kicipzározva láthassa a kamerát. – Az olvasók a jelvény mögött szeretnék látni az embert is – tettem hozzá, visszazárva a táskát, miközben ők folytatták, amit félbehagytak. Kissé összerezzentem, mikor megéreztem a kezet a vállamon, de egy mosolyszerűséget erőltettem az arcomra. – Úgy lesz, köszönöm – bólintottam, szó nélkül hagyva a többit. A ”gondoskodni” szó a jelentése ellenére is inkább vészjóslón hangzott az ő szájából, hiába is próbált nyájas lenni. Bell kérdésére csak bólintottam. – Te vagy itt otthon – tettem hozzá, követve az útmutatását a liftek felé. Nem volt nehéz megérezni, hogy ez a találkozás nem csak nekem, de neki is kissé…kellemetlen. A halott társ lánya és a halott apa társa. Egyébként is fura párosítás, főleg ennyi idő után. – Jól – feleltem szűkszavúan. – Jobban – javítottam ki magam egy kicsivel később. Anya csak árnyéka volt annak, amilyen most, mikor Bell utoljára láthatta. Bármilyen rosszul is eshetne ez neki, van anya javuló állapotában szerepe annak, hogy nem találkoztak ők sem már, évek óta. - Szia – pótoltam be én is, egy nem túl erős mosoly kúszott az arcomra, de inkább gyorsan a gombok felé böktem az állammal. – Gondolom van egy kiülő, vagy terasz a dohányzóknak – pillantok rá, majd a kezében szorongatott doboz felé. A mozdulatlan liftben való álldogálás elég kínos lehet hosszútávon, mindkettőnknek. - Csinálok pár képet. Brown biztos látni akar majd párat, nem? – célzok itt arra, hogy a főnöke bár látványosan mesterkélt, de nem ostoba. Az se lepne meg túlzottan, ha személyesen keresné meg Bellt, miután távoztam, hogy láthassa azokat a fotókat. Őszintén szólva, kissé paranoiásnak érzem magam. Apa képes volt a zongorám egyik billentyűje alá rejteni egy pendriveot. Ez önmagában talán nem kéne elég legyen, de nekem pont elég volt, hogy úgy érezzem, nem említhetem megy liftben. Ha az embert otthon is lehallgathatják, akkor egy liftbe pláne, igaz? - Apáról lenne szó – feleltem aztán valójában a kérdésére, miután megérkeztünk oda, ahol nem csak rágyújthatott, de tehette mindezt magányban. Engem leszámítva. – Én nem igazán … követtem a nyomozást. Nem tudom, hogy áll, ha … egyáltalán még … - vonogattam a vállam, nehézkesen kezdve bele. Előbb is megtalálhattam volna a pendriveot. Előbb rájöhettem volna, hogy mihez van köze, de én félretettem, évekre. Kitudja, hogy hány embernek lett rosszabb emiatt. Voltak és vannak, akik szerint nekem kéne a leginkább képben lennem azzal, hogy miként áll a nyomozás apa ügyében. Kicsit szégyelltem néha magam, amiért nem akartam tudni róla. - Tudod, nem hiszem, hogy ezt akarta. Mármint … hogy ennyien menjenek tönkre a halála miatt – az ajkamba haraptam. Mindenki azt szeretné, ha szeretnék az emberek és azt is, hogy a haláluk ne tegye tönkre ezeknek az embereknek az életét. Ez a kettő azonban lehetetlen, hogy teljesüljön, paradoxon. Ha szeretnek, tönkre teszed az életüket. – Bár elég fura arra gondolni, hogy mit akart, vagy mondott volna. Mintha jobban tudnánk – és mindig jobban tudjuk, nem igaz? Ha az ember elveszít valakit, valaki fontosat, hirtelenjében mindenre feljogosítva érzi magát. Leginkább gyűlölni és ennek mindent alárendelni. Örök okként használni mindenre. – Úgy tűnik, hogy te is … jobban vagy. Ez jó. Ő is biztos örülne neki – főleg anya volt az, akihez Bell folyton visszajárt, de ott voltunk mi is Mattel, a háttérben. Akkoriban sokkal rosszabb állapotban volt. Igazából, akkoriban mindenki sokkal rosszabb állapotban volt. - Azt hiszem, hogy tudnék segíteni – sóhajtottam fel, a lényegre térve. - Van valamim, ami segíthetne – pontosítok, Bell felé sandítva. Matt rendőrnek készült már apa halála előtt is. Sokszor felmerült már bennem rövid idő alatt az a kérdés, hogy miért nem az ő dolgai közt rejtette el a pendriveot? Azon kívül, hogy semmit sem lehetett megtalálni a szobájában akkoriban. Túl egyértelmű lett volna talán? Matt sokkal többet tudna segíteni, mint én. Sokkal inkább helyt állt, mint én. - Apa elrejtette, alaposan. Csak én találhattam meg – se anya, se Matt nem érezte volna másnak a billentyű hangját, mozgását, csak én. Apának ezt tudnia kellett. – Rajtad kívül pedig nem emlékszem, hogy bízott volna másban – fordultam Bell felé, majd a kameratáska első zsebéből előhúzott pendriveot felé nyújtottam azt. – Jelszó kell hozzá – jegyzem meg, mielőtt rákérdezhetett volna, hogy mi van rajta, vagy elszaladt volna megnézni saját maga. - Ha ez segíthet ... akkor én is szeretnék segíteni - teszem hozzá, Bellre pillantva. Kell legyen valami oka annak, hogy én adom ezt most át és nem Matt. Ha pedig ez lenne az a rész, ahol fel kell tépni a sebeket ... hát feltépem.
Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne ásítsak. Leslie a végén azt hinné, hogy untat; pedig a hirtelen megjelenése legalább annyira felkavarta a bódult zsibbadtságom állóvizét, mint Lilia bejelentése. Egyikre sem számítottam, s egyikkel sem tudom, mit kezdjek. Persze egy idő után, ha ebben a szakmában dolgozik az ember, akkor a hirtelen meglepetése végleg elveszítik pozitív tartalmukat, és csak a paranoia marad. Ezer meg egy borzalmas jelenet rajzolódik ki előttem, ami végett Leslie Hewson most felkereshetett, ráadásul előzetes bejelentkezés nélkül. – Az… Az jó – biccentek, belátom, sután. Az ilyen kérdést mindig fel kell tenni, de a beszélgetést ritkán viszi előre; annak ellenére, hogy bár cseppet sem békében váltunk el egymástól, Mark özvegyének hogyléte valóban érdekel. Teljesen megérdemeltem azt, amit kaptam tőle; bár kissé árulásnak tűnt. Elvégre, annak idején ígéretet tettünk egymásnak Markkal, hogy ha valamelyikünkkel történik valami, a másik segít a családjának, legyen szó bármiről. Nem volt olyan meglepő dolog; a legtöbb, sokáig együtt szolgáló rendőr-páros szokott hasonlót csinálni. Olyan munka ez, ahol a társad bizalma feltétlenül fontos. Annak idején azt hittem, hogy segítek, de persze csak rontottam a helyzeten. Úgyhogy nem is tűnik kérdésesnek, hogy Leslie bármiért is jött ma ide, mindent megteszek, hogy hasznára legyek. – Van. Elég szekludált is… A fényviszonyokhoz viszont nem értek – vonom meg a vállamat. Bár ez talán magát Leslie-t se lepte meg; elvégre, a közös családi képeik nagyját én fotóztm, és meg is látszik. Lilia is mindig kiakadt azon, hogy mennyire képtelen vagyok odafigyelni a részletekre, ahhoz képest, hogy egyébként ebből élek. Azt szerintem még mindig nem bocsájtotta meg, hogy mikor Charlie-val volt terhes, és megkért, hogy csináljak neki „meglepetés” fotóalbumot (a meglepetés abban rejlett, hogy nem tudta, mikor fotózom le), amit aztán meg tud nézni majd a kórházban szülés előtt. Hová vezet az út, meg ilyenek; de a legtöbb fotóval, nos… Finoman szólva sem volt elégedett. Pedig szerintem az, mikor már majdnem kilenc hónapos terhesen, köpenyben, kócosan és kialvatlanul csinálta a konyhai káosz közepén a palacsintát Bailey-nek, nagyon is reális kép volt. Ő csak azt látta, hogy milyen csúnya rajta. Nem akarok arra gondolni, hogy talán lenne lehetőség pótolni mindezt úgy, ahogy Ő elképzelte. Egyszerre csak egyetlen sokkal tudtam foglalkozni. – Legközelebb szólj, ha idejösz – jegyzem meg, miközben megnyomom a megfelelő gombot. – Nem… rosszból. De csak a szerencsén múlott, hogy itt vagyok. És ha fontos dologról van szó, jobb, ha mielőbb elérsz. Megadtam a magánszámom, ugye? – vonom fel a szemöldököm. Igazából nem emlékszem, Neki is megadtam-e, vagy csak az anyjának. Utóbbi esetben nem feltétlenül lep meg, ha nem adta tovább az információt; a rendőrség rendszerében van egy hivatalos számom, de az ember rájön, hogy egyszerűbb fenntartani kettőt vagy akár többet. Annak idején, mikor még hajlandó voltam kommunikálni a sajtóval napi rendszerességgel, egy harmadik számom is volt. – Valószínűleg tényleg látni akar majd… Biztos belerakja majd a heti hírlevélbe. – Savanyú mosoly görbíti a számat; nem kedvelem Brownt. A legtöbben mondjuk megkérdőjelezik, mi dolga egyáltalán a pozíciójában, mert elég fiatal a korábbiakhoz képest, de ez az egész sármos, mindenki kedvence színjáték nem vezet félre. Tudom, hogy a maga módján megérdemli a helyét; és jóval eszesebb, mint elsőre tűnik. A kérdés főleg az, mire használja. A lift a másodikon áll meg, ahonnét még egy lépcsősor vezet fel a harmadikra; mi azonban nem oda megyünk, hanem a másik irányba kanyarodva, egy vörösre festett tűzgátló ajtón át kijutunk a sóderral fedett tetőre. A széléhez sétálok, és rátámaszkodom a korlátra. Nem messze vagyunk a szellőztető kéményétől, ráadásul a nem túl friss, ellenben zajos New York-i levegő, az utca zaja is biztonságba helyez az esetleges kihallgatástól. Akaratlanul megrezzenek rágyújtás közben, ahogy hirtelen megemlíti az apját. Mondjuk éppenséggel jobb, ha erről szeretne beszélni, mintha mondjuk a maffia járna a nyomában. Bár nem sokkal. – Hivatalosan nem – ejtem meg a vállam, rápillantva. Gondolom, ő is tudja, ez mit jelent. Beleszívok a cigibe, hogy biztosan meggyulladjon, aztán zsebre vágom az öngyújtót. – Ismeretlen tettes, nincs tanú, kihűlt vagy zsákutcába vezető nyomok… Tipikus döglött akta. Mint a sorozat. – Ami egyébként meglepően szórakoztató. Persze nem Marké az egyetlen fel nem derített ügy az egységnél, vagy akár egyenesen nálam. Még mindig van, aki akár a gyilkosságiaknál eltöltött pár évem során kihűlő nyomozásokhoz kapcsolódva, családtagként, barátként, érdeklődik néha: tudok-e már valamit? És nagyon megértem őket. Nincs rosszabb annál, mint nem tudni, és tétlenül várni. Nem szívesen mondom ezt Leslie-nek sem; de tény, ami tény, Mark már lassan tíz éve meghalt, és még mindig csak Eddie Mensch nyomára bukkanásom a legnagyobb felmutatható érdem – és ennek már több, mint hét éve. De nem adom fel. Még mindig itt van velem, nem csak ébren lévő pillanataimban, de néha álmaimban is; és már én sem tudom, vajon ezek voltak-e előbb, vagy az alkohol. Már három hete nem ittam; a kezem már nem remeg annyira, de a rosszullét még mindig elönt. – Tudom – bólintok, halkan formálva a szavakat. Igaza van. Mennyivel is fiatalabb nálam, húsz évvel? És mégis mennyivel könnyebben mondja ki azt, amihez nekem nincs bátorságom. – Ha megtanultam akármit az évek során, az az, hogy az embernél kiszámíthatatlanabb állat nem létezik. De azt hiszem, akkor is igazad van. Utálta volna a felhajtást is. Azt meg főleg, hogy valaki más veszi meg azt a kocsmát, amit kinézett magának. Nem nézek rá a lányra, mikor azt mondja, hogy jobban vagyok. Nem kell tudnia, ugye? Senkinek sem kell tudnia. Nem Mark halála tette tönkre azt a sok embert, hanem a hogyanja; és az, ahogy én kezeltem. Az a legkevesebb, hogy ezek után, két családot is tönkretéve, ne akarjak jobban lenni. Úgyhogy csak hümmögök, és szívom a füstöt. Igazából még azt se veszem annyira fel, mikor azt mondja, hogy tud segíteni. Még egy kis mosolyszerűség is ül az arcomra, amolyan atyáskodó; mint mikor valami édesen naívat mondanak. Mindig sejtettem és féltem azt a napot, mikor Mark gyerekei felnőnek, és bele akarnak folyni a dolgokba. Segíteni akarnak, a szándékuk tiszta, de ez egy olyan ügy… Mint egy feketelyuk. Beszippant, nem ereszt, és többé senki sem lát úgy viszont, mint amilyen voltál. Az volt a legkevesebb, hogy Mark emlékének tiszteletében, nem engedem, hogy belekeveredjenek. Már épp mondanám is, mikor előveszi a pendrive-ot. Összeráncolom a szemöldököm, és bár kérdeznék, hagyom, hogy ő beszéljen előbb. – Hogy érted, hogy csak te találhattad meg? – közelebb lépek, hogy átvehessem tőle a kis téglalap alakú pendrive-ot. Nem emlékszem, hogy láttam volna Marknál ilyet, de ez önmagában nem jelentett semmit. Az, hogy elrejtette (márpedig valósznűleg ő volt, és nem csak megfeledkezett róla, vagy más tette oda), már inkább. A tenyerembe veszem, és kérdőn nézem, mintha válaszolni tudna. – Szóval megpróbáltad megnyitni? Fogalmam sincs, mi lehet rajta, ha egyáltalán valami, de ha jelszóval van védve, nyilván fontos. És talán jobb is, hogy Leslie nem fért hozzá. A kíváncsisága persze sejtet egyfajta hajthatatlanságot. – Írt ki valami egyebet, vagy csak azt, hogy jelszót kér? Próbáltál beírni valamit? Vagy írt ki maximális próbálkozás számot? – A legtöbb ember döbbenetesen egyszerű jelszavakat használt, a saját vagy párja nevét, a gyerekéét, a kedvenc virágját, vagy pontosan azt, hogy „jelszó”. Mark ennél nyilván sokkal rafináltabb volt; ha már foglalkozott azzal, hogy levédje… – Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne – jegyzem meg, majd elkapom a pillantásom a pendirve-ról, és bocsánatkérően nézek Leslie-re. – Nézd, nagyon hálás vagyok, hogy ezt elhoztad. Hogy bízol bennem, annak ellenére, hogy édesanyád… Szóval igaza volt. De ha ezen esetleg lenne valami olyasmi, ami ráveheti a főnököt, hogy megint megnyissuk a nyomozást, akkor az onnantól bizonyíték, és nem civil kezekbe való. Nem vonhatlak csak úgy bele egy nyomozásba, annak ellenére, hogy megértem az indítékaid. – Lepöcögtetem a hamut a korláton, és széttárom a karjaim. – Az apád nem örült volna annak, hogy a halála ennyi dolgot felforgatott. De annak még kevésbé örülne, ha hagynám, hogy belekeveredj olyanba, amibe nem kellene, és bármi bajod essen. Biztos vagyok benne, hogy megérti, amit mondok, és abban is, hogy nem fog egyet érteni. Akkor nem dolgozna a médiában, ha ilyen gyorsan el lehetne hessegetni valahonnét. – Így is rengeteget segítettél azzal, hogy elhoztad. A továbbiakban pedig úgy segítenéd a legtöbbet, ha nem hagynád, hogy erre menjen rá az életed. Arra itt vagyok én. Az arcom épp tökéletes a szerepre. – Megpróbálkozom valami nagyon gyenge viccel, de végül én is inkább a szerencsétlenség végett nevetek dörmörgő hangon. – Na jó. Mit szólnál ahhoz, ha ezt elvinném a techlaborunkba, ahol anélkül tudnak hozzáférni az adatokhoz, hogy bármi baja esne, és ha találnak valamit, te leszel az első, akinek szólok róla?
Gonna fight till the end
I won't turn my back again, gonna stand and face the rain
Watch your words, turn to dust, as we forget, as we move on
- Senki sem tökéletes - jegyeztem meg fáradt mosolyra húzva a szám. Azt igencsak gonosznak éreztem, hogy hozzátegyem: a fény hiánya talán még jót is tenne neki. Gyakori az, hogy úgy állítjuk be a képeket, hogy azok elfedjenek valamit, miközben első pillantásra úgy tűnhet, hogy épp az ellenkező a célja. Bell, bár lényegesen többet szerepelt a médiában, mint egy átlagos rendőr, közel sem volt túl fotogénnek nevezhető. Egy kis utómunkával azonban ez könnyedén orvosolható. Ami azt illeti, nevetségesen egyszerű manipulálni egy képet. A kérdésére csak megráztam a fejem. – Nem, de pótoljuk majd – feleltem. Volt egy olyan érzésem, hogy anyától megszerezhettem volna, de jobbnak tartottam nem szólni neki arról, hogy mire készülök. Ironikus, de sokkal inkább aggasztotta volna, hogy felkerestem Bellt, mint az, hogy hol és miként is találtam meg a pendriveot, amit apa elrejtett. Az, hogy én kész vagyok feltépni a régi sebeket, nem jelenti, hogy mások is. Ebből inkább kihagynám anyát. - Ne aggódj. Megtaláljuk az … előnyösebb profilod – pillantottam rá, halvány mosolyt festve az arcomra. Nem kellett különösebb nyomozói tehetség ahhoz, hogy megsejtsem: Bellamy és Brown ki nem állhatták egymást. Emlékezve pedig arra, ahogy apám beszélt Brown-nal, én se tudtam nemhogy megbízni, de még csak kedvelni sem a férfit. - Ha egy rendőrt ölnek meg, az nem élvez prioritást? – kérdeztem kissé talán túl élesen, bár nem szándékosan. Mégis, valahol idegesített a dolog. Apa éveket áldozott az életéből a jelvényének, ennek az épületnek, és a történtek után az ügyét csak úgy… félreteszik és elfelejtik. – Bocs – ráztam meg a fejem, lehunyva a szemem pár pillanatra. Háttal dőltem a korlátnak és a fejem oldalra fordítva figyeltem az alattunk hömpölygő embereket és autókat. – Tudom, hogy sok a dolgotok. Csak… Őt nem érdekelné. Ő mégse érdekli őket – ez pedig dühített engem. Bellen kívül vajon hány olyan rendőr van itt, aki kilenc évvel ezelőtt is itt volt, és ha fel is merül Mark Hewson neve, csak mennek tovább, egyetlen borús pillantást szentelve az emlékének és a történteknek. - Ha figyel valahonnan…biztos jót szórakozott, amikor tévésztár voltál – pillantottam rá, ironikus hangszínt megütve. Ahogy azon is, hogy végül a média világában kezdtem el dolgozni. Ő azt akarta, hogy a zenével foglalkozzak, Mattet pedig kimondva-kimondatlanul, de bátorította és tanította a szakmára. Rá egészen biztosan büszke lenne. - A zongorám egyik billentyűje alá tette. Egy kicsit akadt, hamisan szólt. Aki nem játszott rajta eleget, észre se venné – magyaráztam, a pendriveról rá pillantva. Nálunk pedig én voltam az egyetlen, aki használta azt a zongorát. – Persze, az első dolgom volt. Megpróbáltam a születési dátumainkat és a találkozásuk napját anyával. Egyik se jó. Ötből három. Két lehetőség van még – ezt az utolsót halkabban tettem már hozzá, mert kicsit szégyelltem magam miatta. Nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy ennyire könnyű lenne. Három próbálkozással kevesebb esélyt adtam ezzel Bellnek. - Szóval most már érdekelne, hogy minek örülne apa? – mosolyodtam el, de nem rossz indulatból. Egyszerűen csak … túl emberi volt az egész. Emlékszem arra, mikor részegen ütötte az ajtónkat, felverve minket éjszaka, mert valami olyan ötlete támadt az üggyel kapcsolatban, amit ittasan logikusnak gondolt. Akkor nem érdekelte, hogy apa mit akarna. Ennyi idő elteltével már igen. – Ha apa nem akarta volna, hogy közöm legyen ehhez, nem a zongorámba rejti el – hanem anyának adja, vagy egyből Bellnek, esetleg a bátyámnak. Ő valamiért mégis rám bízta. – Lehet, hogy csak miattam lesz bármi új nyomod ennyi idő után, Bell. Az apámról van szó – elléptem a korlátról, közelebb hozzá, hogy a szemébe nézhessek. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, hogy véletlenül se higgye, hogy ez valami meggondolatlan megszállottság a részemről. Az nagy lánggal ég az elején és gyorsan alszik ki. Nálam ez pont fordítva van. – Szóval … kedves, hogy aggódsz értem, és értékelem, de nem a jóváhagyásodat kérem. Ez épp annyira az én ügyem is, mint a tiéd – sőt, bizonyos szempontból az enyém még inkább, de biztos vagyok benne, hogy érti miről beszélek. – Nem zárhatsz ki belőle. A szabályok kijátszása pedig … nem hinném, hogy gondot okozna. Neked nem – csóváltam meg a fejemet. Nem mondtam ki, de talán sejtette, hogy mire gondolok. Lépte már át a határt. - Ne úgy gondolj rám, mint a társad lányára. Tudom, hogyan figyeljek másokat, tudom honnan nyílik a legjobb rálátás a dolgokra. Ez az életem, Bell. Tudnék segíteni. Nem fogok félreállni, mert szerinted így jobb nekem – és ezt, ha nem is tetszik neki, meg kell, hogy értse. Apa halála után mást sem akartam, mint szabadulni az árnyékától. Megbékélni vele valahogy, lehagyni. Azonban vannak dolgok, amik áldozatot követelnek. Ezeket az áldozatokat pedig muszáj meghozni. - Van ott olyan, akiben feltétlenül megbízol? Vagy … legalább annyira, hogy rábízd? – érdeklődtem, oldalra döntve a fejem. Apa nem azért rejtette el ennyire, hogy egy korrumpálható technikus kiadja mindazt, amit védett ezen a kis eszközön. – Láttam apát a halála előtt vitatkozni Brown-nal – erre talán ő is emlékezett, mert mondtam akkoriban ezt neki és minden rendőrnek, aki kérdezgetett. – Sőt, több volt, mint vita. Nem hallottam, de … apát még sose láttam annyira idegesnek. Rám bízta a titkait – pillantottam a kezében lévő pendrivera. – Felelős vagyok értük. Ő akarta így. Bármi az, ami rajta van, látnom kell. Lehet, hogy … csak én érteném – vontam meg a vállamat, ezúttal logikusan próbálva érvelni a puszta érzelmek helyett, de én is éreztem, hogy ez igencsak gyenge lábakon áll. Valamilyen oka mégiscsak kellett legyen annak, hogy apa engem választott. Ez pedig legyen bármi is, ezúttal nem fogom a fiók aljára temetni évekre. - Te … tehettél valamit, tudod? Meghúzhattad a ravaszt, nyomozhattál. Én a szobámban sírtam tele a párnámat és összerezzentem akárhányszor csak eltört egy pohár – akkoriban szinte minden miatt bőgtem. Matt pedig soha nem tette szóvá, pedig biztos vagyok benne, hogy egy idő után már az agyára ment. Sosem én voltam a legerősebb láncszem, de úgy érzem … én vallottam kudarcot. Elfutottam, itt hagyva anyát és Mattet – amit bár nem bántam meg, pontosan tudom, hogy milyen önző dolog is volt a részemről. Főleg Mattel szemben. – Nem adtam oda egyből – böktem az állammal a pendrive felé. – Eltettem és elfelejtettem – mennyi időt és lehetőséget vettem ezzel el vajon attól, hogy apa gyilkosára akadhassanak? Egyetlen rossz döntésem vajon hány életet tett tönkre? Mennyi szenvedésnek lehettem én az origója? - Nem kevésbé rossz. Csak … már nem sírhatok folyton miatta – és jóvá akarom tenni azt, amit a nem törődömségemmel okoztam. – Téged észrevesznek. A jelvényed, a fegyvered, az egész kiállásod … feltűnő vagy. Én csak egy fotós, mintha ott se lennék. Lehetek a szemed ott, ahova nem látsz be – futottam neki még egyszer utoljára a meggyőzősének. Legalábbis egyelőre. Már azelőtt elhatároztam, hogy nem gondolom meg magam, mielőtt beléptem volna az épületbe. Ha mindenkinek meg van a helye a világban, akkor én eddig folyton kerültem azt. Ezúttal elfoglalom.
– Igen, az szokott lenni – bólintok. – De már tíz éve volt. – Nehéz ezt kimondani, főleg azoknak, akiknek ez a mindennapjait kíséri; a családnak, a barátoknak, nekem. Én valami különös keveréke vagyok a kettőnek, azt hiszem. Tudom, pontosan tudom, mennyire idegőrlő az, ha várni kell, tétlenül malmozni a kezeddel az öledben, mert Te nem tehetsz semmit, akik pedig tehetnének, mással foglalkoznak. Ez volt az oka annak, hogy a kapitány tiltása ellenére tovább vittem a nyomozást maszekban, és annak is, hogy másfél évnyi frusztráció árán végül Mensch sikeresen gyilkost faragott belőlem is. Mert van különbség ölés és gyilkosság között; utóbbinak nincs mentsége. Nekem sem volt; nem volt nála fegyver. Ha ép eszemnél lettem volna, talán jól megverem, aztán rákattintom a bilincset, és hagyom, hogy a börtönrendszer tegye a dolgát. Példát statuáltak volna vele, annyi volt már a számláján, hogy könnyedén sokszoros életfogytiglant kapott volna valamilyen szigorított börtönben. Ehelyett a déliek nyomán saját kezembe vettem az igazságosztást, s milyen jogon? Más lett tőle bármi is? Ezt az ember nem tudja igazán felmérni, míg valóban oda nem kerül a választás elé, s rosszul dönt. Úgyhogy értem, Leslie-t miért zavarja, hogy halott ügynek tekintik az apja gyilkosságát. Elvégre, az ember, aki Mensch-t megbízta, még szabadlábon volt. – Nem lőhetünk még egyszer bakot – sóhajtom. Nem tudom, mennyire emlékezett, de folyt egy tárgyalás Robert Lancmann ellen, aki akkoriban New York városának egyik kerületi ügyésze volt, manapság pedig az állami tanácsos. Jó okunk volt (és van) feltételezni, hogy korrupt, és ez még a legszebb bűntett a listáján. Végül a bizonyítékok ellenére felmentették, és egyedül hamis tanúzás miatt rótták meg, bár azt is jóhiszeműnek ítélték. A bíró is benne volt, ez biztos; de a törvények értelmében Lancmannt nem vádolhatjuk meg többé. Meg kell találniuk a tettestársait, erre jutottunk hat éve – és ugyanitt tartunk azóta is. Megrándul a szám széle, mikor Leslie tévésztárnak nevez. Szinte látom csöpögni a szarkazmust a hangjából. Nem rosszindulatúan; és egyetértek vele. Hümmögve bólintok a magyarázatára. – Akkor tényleg biztosra ment, hogy csak neked tűnjön fel… Mindig Wagnernek hívott. Mert Beethoven és Mozart túlértékelt. – Az én zenei arzenálom Pink Floydtól Zeppelinig terjedt, a komolyzene, mondjuk úgy, sosem volt menő a Bronxban, legalábbis azon a környéken, ahol én felnőttem. Később persze akadtak emberek, barátok, barátnők, akik megpróbáltak elrángatni és belém verni egy kis művészetet, de sikeresebben és könnyeben etettek volna meg velem egy kottagyűjteményt, minthogy különösebb affinitást növesszek rá, mint valami tumor. Mark mindig próbálta az ellenkezőjét bizonyítani, de igazából ő sem Chopinnel a seggében született; de büszke volt rá, hogy a gyerekei majd többek közt ebben is sikeresebbek lesznek nála. – Szóval limitált kódos – bólintok. Ez egyértelműen nehezíti a dolgokat. Mély ránc ül a szemöldökeim közé, de nem haragvó, inkább gondolkodó. – Talán ismerek valakit, aki fel tudja törni… De lehet, hogy kiderül, nagyon érzékeny kódolású. És akkor a feltörés neszelésére is törli magát. Bár talán akkor is vissza lehet követni belőle valamit… Ezt már inkább magamnak motyogom. Én és a techniak nem jöttünk ki jól egymással, az analóg agyam nem volt képes felfogni, hogy működhet a számítógép, amit grafikusan látsz, lényegében csupa egyessel meg nullával. Ha Mark nekem szánta volna az üzenetet, hozzám vág egy kőtáblát, jut eszembe akaratlanul. Azt talán még el tudom olvasni. Ha elég nagyok a betűk. – Mindig is érdekelt – válaszolom, bár tudom, hogy inkább költői a kérdés, a válaszom meg nem számít. Néha – sokszor – tényleg önző seggfejként viselkedem, akit csak a saját gondolatai hajtanak, a világ pedig megszűnik létezni körülötte. – Tudom, hogy róla van szó, de… Nem hagyja annyiban, szinte a szavamba vág, én pedig sóhajtva, félig szemforgatva nézek fel a szürke égre. Ezek a mai fiatalok…! – Ez az, amiben tévedsz – nézek vissza rá. Azt pedig eldöntheti, hogy ezt a „nem zárhatsz ki belőle” vagy a „szabályok kijátszása nem okoz gondot” részre értettem-e. Kicsit mindkettőre. A kizárás nagyon megy; a szabályokat pedig kijátszom, de ettől függetlenül nem szeretem. – Ez az Intelligence Unit, Leslie. Nem a Kémjátszma 2. – Persze, akad megfigyelés; és az pont olyan unalmas, mint amennyire, esettől függően, veszélyes is lehet. Azt pedig ő sem gondolja komolyan, hogy majd, nem tudom, beküldöm az oroszlán barlangjába? Értékelem, hogy segíteni akar, és azt is, hogy ennyire kitartó. De nagyon úgy érzem, hogy rossz irányba fordítja a kitartását – és hogy én makacsabb vagyok nála. – Ne érts félre, de senkiben sem bízom meg feltétlenül. Még magamban sem. Főleg magamban. Ez amolyan szakmai ártalom. – Meg némi tapasztalati összegzés. – De ismerek olyat, akiben jobban megbízom, mint a többiekben. És aki meg tudja oldani ezt is, talán. – A kezeim között forgatom a pendrive-ot. Van olyan, aki tud hackelni, feketén, és valamiért eléggé bízom is benne, hogy ne feltételezzem, megpróbál egy másolatot csinálni sunyiban. Persze az is lehet, hogy akármi van is ezen a pendrive-on, már nem releváns. Sok dologra került fény azután, hogy Mark meghalt. Ha pedig például Lancmannhoz kötődne, akkor szintén nem tudnánk felhasználni. És ez az, ami igazán bosszantó – hogy annak ellenére, szinte szó szerint biztosra tudjuk, az Ő keze volt benne Mark halálában, egyszerűen nem csinálhatunk semmit. Azt a nyomozati anyagot iszonyatosan elbasztuk. – Brownnal? – vonom fel a szemöldököm. Annyira nem lep meg. Akkor még nem igazgató volt, hanem a helyettese, az IU nyomozóinak kapitánya, valahol Seeley felett. Kissé közvetlenebb volt a kapcsolatunk vele, és ezért nem kevésbé utálatos. Nem ez lett volna az első eset, hogy Mark és ő összeszólalkoztak. Az egyik megbeszélés egyszer majdnem verekedésbe torkollott, pedig Mark sosem volt az az agresszív fajta. – Hát, láttad, milyen. Aligha lehet meglepő, hogy az apádnak is kedve lett volna behúzni neki egyet… – Azt mégse mondhatom, hogy Mark és én már jó ideje gyanítottuk, akárcsak több IU-s kolléga, hogy felsőbb emberek is beletenyerelnek a város legaljába, a bűnözésbe. Melléktermékként, nem épp fő profilként, de az igazság az, hogy a pénznek akkor is ugyanannyi az értéke, ha az emberiség alján húzták végig, és az ő utolsó bőrüket húzták is le érte. Talán elmondta Brownnak az a patrióta idióta. Mindig is mondtam, hogy rossz ötlet; Brown egy igazi seggnyaló kis pöcs. Nem csak a vezetékneve barna, ahogy mondtuk régen. Legszívesebben rászólnék, megragadnám a vállát és megráznám, hogy térjen észhez, de nem hiszem, hogy jogom volna hozzá. Azt hiszi, az, hogy lelőhettem Mensch-t, bármit is javított azon, amit érzek. Hogy ezzel nem csak mélyebbre ástam magam a sötétbe; és nem akarom kijavítani. – Mensch halálával semmi sem lett jobb – mondom halkan. – Sőt. Ha lehet, csak rontottam a helyzeten, minden értelemben. Elvégre, ezek után leszedtek az ügyről, sőt, kis híján nem csak a testülettől rúgtak ki páros lábbal, de a börtön is kinézett. Minden a szerencsén múlott, és azon, a média, a közvélemény hogy látta az ügyet. Állítólag az akkori szenátor keze is benne volt a dologban, aki valamiért szimpatizált velem; katona volt régen, úgyhogy akármit is tehetett annak idején, ami kompenzációra kötelezte az egyenruhájából kibújva. – Nézd, oka van annak, hogy léteznek rendfenntartó szervek. Hogy van rendőrség, partiőrség, tűzoltóság, kórház… Ha elvágod az ujjadat, elég otthon egy ragtapasz. De ha műtétre szorulsz, aligha jó ötlet nekiállni műtőset játszani a sufniban. – És ez a legkedvesebb, ahogy ezt meg tudom fogalmazni. Az emberek általában azt gondolják, sokkal jobb munkát végezhetnének nálunk; tudom, hogy Leslie esetében ez nem a rendőrség iránti lenézés, csak a gyász egyfajta megnyilvánulása, talán az igazságérzeté… De mégse engedhetem neki, hogy azt higgye, a szabályok megszegése jó ötlet ilyen játékban. – A veszély csak az egyik ok, amiért nem engednélek a nyomozás közelébe. A másik a tény, hogy nem vagy rendőr, és főleg nem nyomozó. Ha engedném, hogy beszállj, azzal kompromittálnánk a bizonyítékokat. Ha azt szeretnéd, hogy a végén bíróságra lehessen vinni az ügyet, feltétlenül szükséges, hogy minél több bizonyítékot, vallomást, indítékot szerezhessünk. Ha egy kvalifikálatlan civil adja mindezt, az szerinted miféle fényt vet az egész nyomozásra? Az informátorok egészen más tésztát képviselnek; és őket rendszerint tanúként hallgatjuk ki, s eszerint is foglalkoznak velük. Az utolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy bárkinek tett is keresztbe Mark a nyomozásával, az újfent a családja felé fordítaná a figyelmét – épp elég volt, hogy Leslie bátyja rendőr lett. – Nem azért mondok nemet, mert ne érteném, min mész keresztül. A… texasi fiaskó után jó ideig nem engedtek a nyomozati anyag közelébe. Ha még egyszer a kapitányság háta mögött cselekszem hasonló ügyben, talán az egész testülettől búcsút mondhatok, de minimum áthelyeznek. A következő nyomozó pedig aligha érzi magát annyira kötődve az ügyhöz, hogy különösebb erőfeszítéseket tegyen az irányába, belevéve, hogy kinek a tyúkszemére is léphet rá… Szélmalomharc az egész, Leslie. És ha nem én vezetem a nyomozást, lesheted, hogy bármikor bárki információt szolgáltasson ki feléd, akár a legapróbbat is. Tudom, hogy csupa olyan dolgot mondok most neki, amit ha annak idején felem közölnek, valószínűleg megfejelem a fickót. Szerencsére a lány nem nőt olyan magasra, hogy ezt sámli nélkül megtehesse. – Az mondjuk igaz… Hogy ezt nem feltétlenül bíznám a techlaborunk kezébe. – Nagyot sóhajtva kezdek szemezni a pendrive-val. – Ha viszont nem oda viszem, meg kell magyaráznom, miért nem. Kivéve, ha nem jönnek rá, hogy megkaptam tőled. Amire mindenképp rájönnek, ha a nyomomban jársz. Egyébként ha bárki kérdezi, egyelőre, ugye tudod, hogy nem adtál át nekem semmiféle pendrive-ot? – felvont szemöldökel fordulok feléje. – Egyedül kell elmennem és egyáltalán megpróbálnom megnyitni. Ha nem sikerül… Ha tényleg kód kell hozzá… Csalódottan vonom meg a vállam. – Akkor ugyanott vagyunk, mint eddig. És nem ez lenne az első, hogy ilyen történik. Bár ha Mark valóban Neked vagy akár nekem szánva hagyta ezt ott, ahol, aligha használt volna olyan kódot, amiről nem gondolta volna biztosan, hogy tudjuk. Káosz az egész. – És nem tölt el engem úgy reménnyel és harci kedvvel, ahogy ezt teszi Leslie-vel. Ő most ébredt fel; én viszont már sokadik évemet töltöm kávén élve, és ugyanott toporogva. Valahogy nem önt el engem minden apró, potenciális nyom végett az adrenalin, ahhoz öreg vagyok már, és túl sok zsákutcát megjártam. – Miért nem a bátyádhoz mentél ezzel? – jut eszembe hirtelen. – Ő is a rendőrségen dolgozik. És legalább annyi oka lenne erre az egészre, mint neked.
Watch your words, turn to dust, as we forget, as we move on
Felsóhajtok. Tíz éve. Már akinek. Az ember tíz év alatt felejt, a dolgok, amik megsebezték csorbulnak idővel. Én nem éreztem ilyet. Az időre hivatkozni, mint gyógyírre szörnyen idegesítő, de van benne valami. Csakhogy nem gyógyír, egyszerű alkalmazkodás. Idővel megszokod, hogy a másik nincs. Nem lesz jobb, nem fáj kevésbé és végképp nem nosztalgiázol. Ha eszedbe jut, ürességet érzel. Elég kegyetlen dolog, hogy bármilyen fontos is legyen, akit elvesztünk, tudunk élni tovább, nélküle. Az ember társas lény kijelentés eléggé… ironikus, ennek fényében. - Pedig ritkán játszottam klasszikust. Csak iskolában, neki szinte soha – az egyetemen persze elvárás volt, de sose szerettem ugyanazt eljátszani, amit előttem pár kitudja hány ember játszott el két-háromszáz év távlatában. Az a baj a klasszikusokkal, hogy egy sem igazán időt álló. Előbb-utóbb mind túlértékelté válik, megismételhetővé. Az egyetlen dolog, amit nem lehet tőlük elvenni az az, hogy ők voltak az elsők. Jobbat viszont idővel mindig csinálnak. Nehéz igazán maradandót alkotni. Fogalmam sincsen, hogy mit gondoltam, mikor elhasználtam a lehetőségek több, mint felét. Azt hiszem először fel se fogtam igazán, hogy mennyire lehet komoly dologról szó. Kiskoromban apa gyakran rejtett el dolgokat. Egyrészt azért, mert akkoriban kincsvadász akartam lenni Lara Crofton felbuzdulva, másrészt egyébként se árt némi agytorna egy gyereknek. Főleg, ha olyan a körítés, ami már önmagában is érdekli. Halkan horkantam fel, mikor emlékeztet, hogy nem egy kémfilmben vagyunk. – Nem jelvényt kértem. Ez is … állampolgári kötelezettség, nem? – segíteni és együttműködni a hatóságoknak. Habár, aligha éppen ilyen értelemben gondolkodtak erről, mikor megalkották a jogrendszerünk vázát. - Majd azt mondom épp nyitva volt egy ajtó és eltévedtem – teszem hozzá érezhetően komolytalanul, de a szándékom továbbra is komoly maradt. Apa is folyton ezt csinálta. Soha nem mesélt semmit sem a munkájáról, mindegy, hogyan faggattam őt. Bezárta az ajtókat, ahogy Bell is éppen készül azt rám csukni. - Ami azt illeti, időnként neked is behúzott volna egyet – elmosolyodok, ahogy felé pillantok. – Olyannak tűnik, mint minden karrierista. Természetellenesen fehér mosoly, ami bizalmat kéne sugározzon, de kirázza az embert tőle a hideg. Ironikus, hogy mégis ők a rendőrség arcai – Brown bizonyára irigyli azt a figyelmet is Belltől, amit Mensch miatt kapott. A hozzá hasonló alakok szeretik, ha róluk szól minden és övéké az irányítás. Brown pedig elvesztette a gyeplőt a nyomozója fölött aznap. Minden bizonnyal nem először, de ott végzetesen. - De a tűzoltók se 10 évvel később oltják el a tüzet, ugye? Nézd, nem … hibáztatni akarlak, de ezek mindegyike egyből segít. Leszámítva a rendőrséget. Ha eddig nem jutottatok sehova, mégis mi változna most? A régi emberek a régi nyomokat követve majd észrevesznek valamit? – a válasza gondolom az, hogy ez így megy. Csakhogy majdnem biztos vagyok abban, hogy amit tíz év alatt nem sikerült megoldani, azt a következő tízben már meg se próbálták megoldani. Tudom, hogy így van apa ügye is. Bell pedig egyedül legyen bármilyen jó rendőr, nem fogja megoldani. – Vagy majd talán találnak rajta valamit, talán nem? Na és, ha az megint csak zsákutca? Örökké ez lesz? – költői kérdésnek szántam, mert … nem akartam, hogy válaszoljon rá. Az ugyanis alighanem az lenne, hogy… a legtöbb nyomozás zsákutca. Ez nem egy tévéműsor, ahol 40 perc alatt megoldják az aktuális ügyet. – Nem tudom, én … a legfőbb nyomot nem pont Mensch adta neked? – fordultam felé kérdőn. Miután lelőtte, beszélt anyával és … utána évekkel később említette csak, hogy Mensch mondott valamit Bellnek. Amit anya elakart felejteni, Mensch-csel együtt eltemetni az egészet valahova, ahol eltűnhet örökké. – Beszélj a… PR részleggel, ha egy újságíróval együtt kerülök ide akkor már is nem civil vagyok. Vagy nem egészen, részlegesen részt veszek a nyomozásban. Nem megoldhatatlan – ráztam meg a fejemet. Én még ugyan soha nem dolgoztam így, de ismerek olyanokat, akik igen. Konkrét nyomozati cselekményt nem végeztek, de ha hozzájuk is került valami, ami később bíróságon kötött ki, nem volt akadály a személyük. Legalábbis azt hiszem. – És kétlem, hogy a jelenlétem kevesebb bizonyítékot eredményezne, mint amit az utóbbi időben szereztetek. Azt szeretném, hogy végre eredmény legyen. Mondd a szemembe, hogy megígéred ezt nekem és akkor nem hozom fel többet – ajánlottam fel, de csak azért mert tudtam jól, hogy nem fog neki menni. Az üres ígéretek is hazugságnak számítanak. Úgy érzem, hogy Bell ha más miatt nem is, hát elég régóta van a pályáján, hogy az ilyen üres ígérgetésekbe belefáradjon. – Tudom, hogy nem én fogom megoldani ezt az egészet, Bell. De… kikészít a semmittevés, ha tudom, hogy tehetnék valamit. Hadd segítsek, valahogy – mondhatnám azt is, hogy inkább velem ne jussanak sehova se, mintsem nélkülem. Tudom jól, hogy nem leszek akkora segítség, de… egészen eddig homokba dugtam a fejemet. Nem akartam foglalkozni vele, de mióta az a pendrive a kezembe került … nem is tudom, kötelességnek érzem, egy utolsó ígéretnek, amit nem tettem, de elvárnak tőlem. Szóra nyíl a szám, de végül csak morogva félrenézek. Igaza volt. Azt mégse kérhetem tőle, hogy a karrierjét és az életét (vagy ami megmaradt ezekből) tegye fel csak, mert … nehezen alszom el éjszakánként. Egyébként se hinném, hogy apa ezt akarná. Épp elég élet ment félre amiatt, hogy nincs már. A hajamba túrva pillantottam fel az égre, igyekezve elhessegetni a frusztrációt, amit a szavai okoztak. Megért, az én érdekem, ha nem ő, akkor senki más. Olyan dolgok ezek, amiket a legkevésbé sem akarok hallani, mégsem tehetek ellene semmit. Azonban pont ugyanennyire nem használnak, mint mikor a rendőrök próbáltak együtt érezni velünk, miután apa eltűnt. Van, hogy egyszerűen … nem léteznek jó szavak. Olyankor pedig bármennyire is próbálkozik az ember, semmivel sem tud segíteni. - Szóval akkor nem lenne baj, hogy civil vagyok, ha hozzá megyek ezzel? – kérdeztem cinikusan, ahogy felé pillantottam, mielőtt komoly választ is adtam volna. – Matt még nem nyomozó és … jobbat érdemel, mint újabb lehetséges zsákutcák – vontam meg a vállamat, de még így se éreztem ezt valami jó indoknak, amiért elhallgatom előle a felfedezésemet. Matt nagyon sok mindent viselt el apa halálakor, és a rendőrségre kerülve próbált is belefolyni az ügybe, de már csak a személyes érintettség miatt is elutasították. Egy ideig még saját maga próbált rajta dolgozni, kitudja meddig, mire … talán most már végre félretette és éli a saját életét. Ahogy anyja is. És, ahogy én is éltem. De én … nem is tudom, talán tartozom ennyivel. – Nem akarom, hogy rámenjen a karrierje mielőtt… igazán elkezdődne. Így is túl sok mindent viselt már el – megfordult a fejemben többször is, hogy szólok erről neki, de … ahányszor csak azt ecsetelte, hogy milyen jól megy most a sora… elbizonytalanodtam. Végül pedig úgy döntöttem, hogy csak akkor szólok neki, ha biztos vagyok a dolgomban. - Ő amúgy is… apa útját járja. Nem akarom, hogy … ha apa ebbe halt bele – mutattam a pendrive felé. – Akkor nem akarom, hogy Mattnek köze legyen hozzá – ráztam meg a fejemet. Nem én vagyok az idősebb, és általában mindig Matt volt az, aki végül döntött, de … apa ebben az én kezembe adta a döntést. Én pedig úgy döntöttem, hogy megkímélem ettől Mattet, amíg csak tudom. - Ugye nem próbálkozott nálad? – érdeklődtem kissé gyanakodva. Egészen eddig szinte eszembe se jutott, hogy Matt mégis … hogy tudna a legegyszerűbben információt szerezni apa ügyéről. Matt pedig nem hülye, és gyorsabban is vág az esze, mint az enyém. Nem lenne túl meglepő, ha kiderülne, hogy hetente próbálkozik Bellből kisajtolni valamit. – Mert, ha igen, akkor szereld le, oké? Majd, ha … kell tudnia valamit, akkor szólok neki. Addig jó lenne, ha csak erről is mi tudnánk – ezúttal én voltam az, aki hallgatásra kérte őt. Talán nem érzi helyesnek és igaza is lenne, nem az. Mattnek pont annyi joga van tudni erről, mint nekem. – Ő tényleg olyan, mint apa. Csak megakarom védeni – tettem hozzá valamivel halkabban. Nem kéne magyarázkodnom, de mégiscsak szükségét érzem. Apa okkal rejtette el ezt a pendriveot és … ha csak hirtelen ötlet is volt, hogy a zongorabillentyű alá teszi, akkor is hozzám került. Matt nagyon sokat tett értünk apa halála után és én csak valamit visszaakarok adni. Nem akarom, hogy feleslegesen még mélyebbre másszon ebben. Csak akkor, ha van értelme.
Leslie bizonyos értelemben pont olyan, mint minden korabeli: a fiatalok teljes lendületével veti bele magát és bizonygatja saját igazát, mert őket azon generáció nevelte – a miénk –, akik annak idején legfeljebb egy alapos verést kaptak, ha megpróbáltak visszaszólni az idősebbeknek vagy rangban felettük állóknak. Ahogy mondani volt szokás: bukta után a tanár adta az elsőt, apám meg a másodikat. Manapság meg jóhogynem a szülő pofozza fel a tanárt, de ez már másik téma. Beléjük lett kódolva, hogy kiálljanak magukért és ne engedjék kicsúszni az ujjaik közül a lehetőségeket, ami jó; persze, ez azt jelenti, hogy senki nem akar elmenni utcát seperni, mert mindenki influenszernek áll és saját vállalkozást nyit, de mindennek vannak hátulütői. Leslie viszont nem olyan nekem, mint a többiek. Ostobaság felelőséget éreznem iránta, tudom, pont azért, amit ő is mondott: hogy néhány évvel ezelőtt egyáltalán nem tűnt úgy, érdekel a jóléte. Bár ez meglehet, csak amolyan sajátosságom; elvégre, Bailey-vel is sikerült addig játszanom a megengedő jófej apát, hogy aztán egyenest a rendőrségre kelljen érte mennem. – Mensch semmit sem adott nekem – jegyzem meg, inkább mellékesen, a nyelvemen érezve a hazugság keserű ízét. Mensch többet jelentett nekem, mint azt egy hozzá hasonló szociopata gyilkosnak valaha meg szaabdna engedni. Beleette magát a bőröm alá, és még most, nyolc évvel később is tisztán hallom a hangját, vérrel telítődő tüdejének hörgő röhögését. Mert így ment el, nem szépen és csendben, dehogy; nevetett. Rajtam. Mert tudta, hogy mit fog elindítani. Sóhajtva pillantok az égre. Nem hagyja abba, persze, hogy nem. Mondanám, hogy a makacsságát az apjától örökölte, de igazából kettőnk közül mindig én voltam inkább a falnak fejjel menő típus. Bár maga a gondolat, hogy én megjelenjek azzal az ötlettel a Jefe előtt, hogy hadd loholtassak már a nyakamban egy riportercsapatot, felettébb jókedvre derít egy pillanatra – aztán visszatér a fejfájás. – Valóban, nem megoldhatatlan. Elnök is lehetnék, papíron. De túl sok gerincem van hozzá. – Én nem ígérek, csak megjelenek az eredménnyel – pillantok rá. A soha szó is égette a nyelvem, de régen nagyon is hajlamos voltam ígéretekbe bocsájtkozni, aztán ha az ember elég csalódott pillantással találkozik, azok olyan lyukat égetnek a lelkébe, amiből legfeljebb már csak a pokol néz vissza, más nemigen. Szerencsére, szökőévente egyszer, képes vagyok tanulni a hibáimból. Az egyik ilyen hiba az, hogy hagyom a vitapartnert túl sokáig beszélni. Egyszerűen megunom, és ha nem látok más kiutat, legtöbbször feladom; már ha olyanról van szó. Mint mikor Jehova tanúi próbálnak meg jobb útra téríteni, és a végén adakozol inkább nekik egy ötvenest, csak hadd ne kelljen tovább beszélni a megváltásról. Ilyen könnyen azért nem akartam beadni a derekam, de Leslie már a határok közelében járt, és úgy tűnt, biztos benne, érvényes az útlevele. – Dolgozom az ügyön. Akkor is, ha nem úgy tűnik. De nem véletlenül telik ennyi időbe. – Azt nem mondhattam, hogy dolgozunk, hiszen a legtöbben elkönyvelték annyival: megvan a gyilkos, innentől a többit a szőnyeg alá lehet söpörni. – Nem is fotósnak kellett volna menned, hanem ügyvédnek, ahogy kiforgatod a szavaimat – vigyorodom el kissé, ahogy nekidőlök háttal a korlátnak és összefont karokkal figyelem a lány újabb érvelőbeszédjét. – Gyűlölöm az ügyvédeket. Ahogy gyűlölöm azt is, ha kiforgatják a szavaimat. Ilyen szempontból érdekes humora van az életnek, amiért Lilia maga is ügyvéd, de… hát, ő a jó oldalon áll. Magamban mosolygok azon, ahogy a bátyját védi. Kicsit olyan, mint mikor Dóra nem látja a mögötte ugráló birkákat, akiket keres. – És te nem? – kérdem. Mindketten túl sokat viseltek már el, túl korán; én megvetettem az apámat, de még így is megterhelő volt a halála. Már nem azért, mert hiányzott volna; ilyenkor mindig minden rokon feltétlen azt akarja, hogy tudd, mennyire sajnálja, és hogy bármikor számíthatsz rá, de közben teljesen egyértelmű, hogy csak a saját panaszaikkal akarnak élni. – Ugye te is hallod, hogy hangzik, amit mondasz? – emelkedik meg a szemöldököm. Azt nem akarja, hogy a bátyjának köze legyen hozzá, mert túl veszélyes, de ha én mondom ezt neki, váltig állítja, hogy ez a legkevesebb. Igaz, Mark fiával kevesebbet beszéltem, mint Leslie-vel; mégis, valószínűtlennek tűnik, hogy ne akarna ugyanúgy a dolgok végére járni, mint a testvére. – Nem akarom, hogy akármelyikőtöknek is köze legyen a dologhoz. Úgyhogy nyilván le fogom „szerelni”. Ahogy téged is próbállak, amennyiben nem nyilvánvaló. Az első cigarettát már egy ideje elszívtam, de hogy a levegő füstössége teszi-e, vagy a téma túl nehéz, nem tudom; a halántékom lüktetni kezd, én pedig ösztönösen gyújtok rá a második szálra, úgy fordulva, hogy ne a lányra fújjam a füstöt. Kis ideig hagyom, hogy a szavai a levegőben lógjanak, és a lenti forgalmat szemlélem a korlátra könyökölve. – Hogy miért lesz minden találkozómból valami hasonló…! – Szinte szokatlan jókedvvel jegyzem ezt meg csak úgy a semminek. Mosollyal a képemen fordítom a fejem Leslie felé. – Soha senki nem akar csak úgy meglátogatni, vagy megenni egy szendvicset… Azt hiszem, egyszerűen nem az a fickó vagyok. Nem tudom megmondani, emiatt különösebben szomorúnak kellene-e lennem. Nem szeretem a felesleges dolgokat; egyszerűen így alakult az élet. – Rendben. Utolsó ajánlat: elviszem a pendrive-ot a laborba. Ha nem férnek hozzá a fájlokhoz, akkor máshová kell fordulnom. Nem hivatalos módszerhez. Akkor velem jöhetsz. Aztán meglátjuk, hogy mi van rajta, és a többi majd kiderül. Szeretek rögtönözni. Ami minden bizonnyal rengeteg dolgot megmagyaráz velem kapcsolatban. De ebből most tényleg nem tudok engedni. Nem mondom azt Leslie-nek, hogy persze, gyere csak velem nyomozni, mint valami kémfilmben; ez nem így működik. A valóságban a civilek nem jönnek rá hatalmas titkokra, csak veszélybe sodorják magukat, és még csak veszélyességi pótlékot sem kapnak érte. Persze, azt is tudom, hogy ebbe nem fog belenyugodni; de egyszerre törődjünk egy problémával. Ha ellenkezni is próbál, ebből most nem engedek. És bőven elég cigarettám van, hogy egy egész Dr. King szerű szónoklatot végighallgassak, ha kell. – Szóval… – szólalok meg végül – Hogy volt azokkal a képekkel?
Watch your words, turn to dust, as we forget, as we move on
Az ajkamba harapva néztem félre, ahogy ő is kiejti a nevét. A történtek után sokáig még csak gondolni sem mertem erre a névre, nemhogy kimondani. Ez pedig nem változott azután se, hogy tudtam, meghalt. Nem beszéltünk róla, se Mattel, se anyával. Pszichológusokkal néha, de egyikhez se mentünk vissza. Tudom, hogy milyen az, mikor hazudik magának az ember. Pont ilyen. De inkább nem mondtam semmit, csak némán tudomásul vettem. - Kezdem megérteni, miért szeretne mindenki megütni téged – jegyeztem meg mosolyogva a szellemes válaszát hallva. Látszik, hogy szülő, ők azok, akik szinte reflexszerűen adnak igazat úgy, hogy elveszik az egész élét egy ilyen megjegyzéssel. Én azonban nem a lánya vagyok, és tudom, hogy érez a családunk iránt valami … felelősségérzet félét, a barátsága miatt apával, de már nem vagyok gyerek, aki csak azért az autóban marad, mert azt mondják neki. - Hát épp ez az. Neked ez biztos működik, de nekem nem – rázom meg a fejem. Azt hiszem taníthatják a rendőröknek azt, hogy sose ígérjenek semmit se. Aminek van értelme és Bellt is biztos megkímélte sok kínos pillanattól, csakhogy van, amikor a „jövök, ha van miért” elv nem működik és csak rosszabbá teszi az egészet. Az, hogy tegyek úgy, mint eddig és bízzam rá a dolgot, pont ilyen. Ezt csináltam eddig és most úgy érzem, hogy … részt szánt nekem ebben az egészben. Még egyszer pedig nem akarok neki hátat fordítani. - Azon nem gondolkodtál, hogy talán pont azért, mert csak te dolgozol rajta? – nem pont magamra gondoltam, mert tudom, semmilyen képesítésem nincsen, hogy üldözhessem a bűnt, de … hány ember lehet a rendőrségen, akiben megbízik? Abból ahogy Bellt nézték a kollégái arra tippelek, hogy nem túl sok. A senkinél pedig úgyis értékes vagyok, ha nem viselek fegyvert és jelvényt, nem? - Annyira azért mégse utálhatod őket, ha elvettél egyet – vontam meg a vállam mosolyogva. Én se kedveltem a rendőröket. Nem azért, mert túl sokszor állítottak meg, vagy kellemetlenkedtek volna, amikor csak tudtak. Egyszerűen csak… az ember szereti tudni, hogy mikor megy haza, aki fontos neki. Apa sokszor úgy jött és ment, hogy nem is tudtunk róla, míg egyszer csak többet nem jött vissza. - Én nem úgy. Matt intézett mindent. Én sírtam a szobámban – és ezt szégyellem is. Mert Matt is egész biztos, hogy sírni akart, de nem tudott, mert egyedül maradt, mindennel. Segíthettem volna neki, de nem segítettem. Ő ellenben végig, mindenben. – Már közünk van hozzá! Nézd, annyit kérek, hogy ne beszélj neki a pendrive-ról, ha összefutnátok, ennyi – és tudom, hogy ez nem fair, nem igazságos, mert Mattnek semmivel sincs kevesebb köze ehhez az egészhez, mint nekem. Az egyetlen ok az, hogy én találtam meg és nem ő. Ismerve őt, alighanem ugyanezt tenné. Matt nagyon sok időt töltött el azzal, hogy egyben tartott mindent és nem akarom ezt aláásni ezzel, amíg csak sötétben tapogatózunk. - Oké – bólintottam némi késéssel, de hiába gondolkodtam, rá kellett, hogy jöjjek: ennyi. Ennél többet nem kérhetek, legalábbis ésszerűen nem. – Ha veled megyek, viszek neked szendvicset – teszem hozzá mosolyogva, majd szembeálltam vele és a vállánál fogva igazgattam, hunyorogva vizsgálva a fényviszonyokat. Nem, mintha különösebben számított volna, mert úgyse kerül újságba. Épp… bizonyítékot gyártani készültem. – Rendben, csak tedd le egy kicsit a cigarettát és mosolyogj! – mondtam, ahogy a fényképező mögé bújtam, de a mosolyát látva gyorsan leeresztettem a gépet. – Inkább, tudod mit? Csak néz … elhivatottan, oké? – ahogy minden máson is, rajta is segít majd a számítógépes utómunka.
Kezdőlap
hunyorgok is hozzá kissé, kezemben a tárcámat és a telefonomat szorongatom. Meg egy pakk cigarettát. Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Mark lánya nem hasonlított túlzottan az apjára, ellenben az anyja tökéletes kis mása volt. Egy olyan mása, akit nem láttam már vagy öt éve. Alsó hangon. És akit most sem tudom, miért látok.
• 1114
• 590