when it's over you're the start
you're my head, you're my heart

Mindig is jó érzéssel töltött el, hogyha arra gondoltam képes vagyok segíteni másoknak. Adni számukra egy pluszt, amivel tovább léphetnek, amelynek hatására könnyedebbé válhat számukra a probléma és közelebb kerülhetnek a megoldásokhoz. Általuk én is több lehettem. Azonban ez csak akkor működött igazán, hogyha a másik is partner volt ebben előbb-utóbb. Tipikusan az a személy voltam, akinek rossz szokásává vált, hogy szó szerint haza hozza a munkáját, de ennek hátulütőire csak akkor eszméltem rá igazán, amikor másokat is beengedtem az életembe. Önmagunkkal szemben kritikusnak és elemezgetőnek lenni már ösztönszerűen megy, de észre se vesszük, hogy ez a rajtunk kívülállókat akár zavarhatja is. Jordan és Evan is nem egyszer és nem kétszer megjegyezte, hogy le kellene állnom erről és igen, bevallom, töredelmesen igyekeztem is, hogy ennek eleget tegyek, de valahol mindig kibuktak foglalkozásom ártalmai. A mottóm talán az lehetne, hogy: ne szólj bele mások életbe, ha nincs közöd hozzá! Mondani viszont könnyű, megtenni azonban már sokkal nehezebb.
Jake jelenléte az életemben több volt, mint amire felkészülhettem volna ennyi év egyedüllét után, mégis különös teljességgel ajándékozott meg az, hogy már egy ideje ketten - plusz a kutyák - birtokolhatjuk a lakásomat. Kihívásként éltem meg azt, ahogyan alkalmazkodnom kell egy másik személyhez is, de ez sosem okozott igazán problémát. Kedveltem Őt és kár lenne tagadni, hogy ismeretségünk óta csak még inkább elmélyült bennem ez az érzés, jóllehet szavakban sosem voltam képes megfogalmazni. Ha pontos diagnózist kellene felállítanom magamról azt mondanám, hogy tökéletes példája vagyok a kapcsolatkerülő és egyben az érzelmek kifejezésére képtelen csoportnak és bár észrevettem egy-két javulást magamon, de még messze vagyok attól, hogy mindezeket magam mögött hagyjam. Meglehet az összeköltözésünk önmagában is váratlanul alakult és nem éppen annak körülményei miatt történt meg, ahogyan azt a normalitás megkívánja. Mondhatni inkább azon személyek táborát erősítettük, akiknek szüksége volt a másikra és nem azokét, akik éppen a közös jövőt, családot és egyéb velejárókat tervezték. Jól megvoltunk egymás mellett - ám nem viták nélkül, - viszont rengeteg minden kimondatlanul maradt közöttünk. Én megpróbáltam nem túlságosan önmagam lenni és erőltetni azokat a kényes témákat, amelyek csak még rosszabbá tehetnék a helyzetét, ez viszont nem volt egyenlő azzal, hogy ne örültem volna annak, ha egy kicsit nyíltabban viselkedik velem. Rossz volt így látni őt, tehetetlennek lenni. Kevés nehezebb helyzet létezik annál, mint amikor próbálnál egy számodra fontos személynek segíteni, de képtelen vagy rá, mert állandóan falakba ütközöl. Valahogy én is így éreztem magamat, amikor úgy döntöttem, engedek egy kicsit az eddig gondosan elnyomott énemnek és ha nem tudom megmászni, hát megkerülöm azokat a falakat. Tudtam jól, hogy az öccsét beszervezni ebbe meredek ötlet, ahogyan azt is, hogy minden tiltakozása ellenére Jake-nek fontos a család az életében. Nem is tudom mi hajtott előre, amikor leszerveztem az egész találkozót, de abban a másodpercben, hogy Jake elhagyta aznap délután a lakásunkat, valahogy az izgatottságom idegességbe fordult át. Bizonytalanná váltam és olyan érzés keringett bennem ezek után, mint amikor tisztában vagy vele, hogy mit műveltél és tudod, hogy annak következményei lesznek, de azt viszont nem, hogy milyen. Ennek ellenére a legrosszabbra készülsz fel és igen, minden pozitív gondolatom ellenére én sem működtem másképp, mint a többi ember.
A kutyasétáltatás lett volna opcionális a gondolataim kiszellőztetésének, de révén, hogy Hannah társaságát élvezhettem, ő is tökéletes szárnysegédnek bizonyult a gondolataim elterelésének. Rendkívüli elevensége egy percig sem hagyott unalomba tengődni. Nem mintha csillapodott volna bennem emiatt ez a kellemetlenség, de legalább addig a percig nem gondoltam rá, amíg azon ügyködtem, hogy amilyen jó társaság számomra ez a kislány, én is az lehessek neki, semmint nyugtalanító tényező. Minden rendben lesz - gondoltam én, de nem hittem benne és ez csak még jobban gyökeret vert bennem, ahogyan felpillantottam az órára, majd körbenéztem a nélküle üresnek ható lakásban. Persze, ott voltunk mi ketten és a kutyák is a közelben, de mégsem volt ugyanolyan. A telefonomat forgattam azon morfondírozva, hogy egy üzenet még nem ártott senkinek - ezt nem tudhatom 100%-osan biztosra - de határozottan rosszabbul éreztem magamat és aggódtam is, amikor nem érkezett válasz rá. Ennyire jól mentek a dolgok vagy épp ellenkezőleg? Ezek a kérdések akkor sem tisztázódtak jobban, amikor nem sokkal később Dorian jelent meg az ajtóban, többnyire nem a jókedvtől repesve, hogy Hannaht hazavigye. Próbáltam oldani a feszültséget azzal, hogy mennyire jól szórakoztunk, de úgy tűnik ez most nem volt opcionális. Mindenesetre egy mosolyt sikerült elkapnom, mielőtt becsukódhatott volna mögöttük az ajtó, azonban valahol az is árulkodó volt, hogy nem a bátyjával együtt érkezett. A fenébe is, mit műveltem? Eljutottam arra a pontra, hogy jó pár végkimenetelét lejátsszam az estének, ami bőven elegendő volt ahhoz, hogy emiatt aludni képtelen legyek, a forgolódás és a plafon bámulása viszont már egyre jobban ment.
Két bögre forró teával és fél órányi erkélyen történő levegőzés után az ajtó nyitódására figyelek fel és olyan tempóban mászok vissza a lakásom meleg közegébe, hogy félő bukfencezve érek be oda. A mutatvány azonban elmarad, helyette azonban egyszerre lesz rajtam úrrá a megkönnyebbülés, a heves szívverés, amiért újra láthatom és az idegesség, ami bizonyára nem véletlenül maradt velem potyautasként.
- Végre itthon..szia. - indulok meg felé és hogy ösztönözzem megkönnyebbülésemért felelős érzéseimet, átölelem őt. - Aggódtam, hogy valami baj történt...ugye nem történt? - teszek egy lépést hátra, hogy szembenézhessek vele arcvonásait fürkészve a válaszokért és egyben valami sérülés nyomait keressem rajta, melyeket szerencsére nem látok. - Egy percet sem aludtam, de átestem szerintem azon a ponton, ahol már nem is megy. - kissé kapkodósabb hangulatban vagyok, mintha rövid időn belül próbálnék rengeteg információt a tudtára hozni.

when it's over you're the start
you're my head, you're my heart

Az elmúlt pár órában az összes létező pozitív meglátásomat sikerült kiölnöm magamból és ami az elején úgymond jó szándéknak indult a részemről, mostanra már egy őrült és kétségbeesett ötletnek tűnt. A fejem zsong a gondolatoktól és bár Hannah jelen van a nap folyamán, hogy lefoglaljon minden szempontból, ennek ellenére többször tekintek az ajtó felé, mint amennyi az már normálisnak tekinthető. Érzem, hogy most túl messzire mentem, de mint minden más eset körülményei között, ott van az az apró remény, hogy mi van, hogyha mégsem? Miért érzem ennyire kegyetlenül rossznak az, hogy szerettem volna, ha jobban lesz? Nem olyan rég és nem olyan módon ismerjük egymást és azzal is tisztában vagyok, hogy túl kevésnek bizonyulok ahhoz, hogy helyettesítsem a családját. Azt a fajta elveszettséget számára én képtelen lennék pótolni, jóllehet igyekeztem és igyekezni is fogok azon lenni, hogy megkönnyebbítsem mindezt számára, már ameddig elvisel a közelében.
Hannah már csak később válik nyűgössé, ezért a karjaimba veszem őt, hogy megnyugtassam. Álmosnak tűnik a nagy pislogásokból és bújásokból ítélve, aminek pár perc múlva meg is lesz az eredménye, amikor egyenletesen szuszog a vállamnak dőlve. Némiképp helyrerakja a gondolataimat mindez, ettől függetlenül még mindig túlságosan feszült vagyok, hogy egy percig is képes legyek nyugodtan ülni vagy egy helyben állni vagy bármit is csinálni. Úgy érzem semmi nem foglal le és csak szeretnék abban a pillanatban lenni, amikor belép az ajtón és megtudhatom, hogy nem szúrtam el ezt az egészet..minket teljesen. Jelenlegi állapotomon az sem feltétlenül segít, amikor az öccse megérkezik, habár reménykedtem az ellenkezőjében, mégsem érzem azt, hogy boldog lenne a mai nap eseményeitől. Óvatosan adom át neki Hannaht, de az elköszönés után ismételten belesüppedek abba a nyugtalanságba, ami már egy jó ideje a részemmé vált. Egyik szobából a másikba keresem a kényelmet, ha nem éppen a konyhába csinálok valamit, de semmi sem jó és ami a legrosszabb, hogy tisztában vagyok vele, ez még csak a kezdete ennek a kellemetlen érzésnek.
Teljesen összefolynak az órák és nem is igazán figyelem az időt, amikor hazaérkezik, egyszerűen csak örülök, hogy itthon van, még ha az ölelés alkalmával nyilvánvalóvá is válik a távolságtartása, ahogyan az is, hogy mennyire feszült a közelemben. Egyszavas válaszokat kapok tőle és szinte tudomást sem vesz rólam, ami csak még inkább rosszabbul érzem magamat. Kulcsra zárom magunk mögött az ajtót és próbálom a gondolataimat összeszedni. Tisztában vagyok azzal mit műveltem, és egyszersmind olyan lehetetlennek érzem a helyzetemet, mint még sohasem. Mintha olyanba kapaszkodnék erősen, amiről tudom, hogy lassan kicsúszik a kezeim közül és én nem tehetek ellene semmit.
A szobába érve realizálódik bennem, hogy mennyire nem vagyok erre felkészülve. A hibám következményeire, arra, hogy elveszítsem őt. - Jake.. - mondom ki a nevét, de eléggé bátortalanul hangzok. Elrontottam és fogalmam sincsen mivel kárpótolhatnám vagy tehetném jóvá mindezt. - Elmész? - mintha nem lenne egyértelmű a pakolásából úgy kérdezek rá, de valahol abban reménykedem, hogy a kimondásával talán képes leszek felfogni azt, ami most közöttünk történik, mig egy részem próbálja minél inkább elhessegetni ezeket a gondolatokat, hátha nem válik valósággá. Erről viszont már úgy érzem teljesen lekéstem.
- Sajnálom a mai napot. Én nem akartam..nem szerettem volna ezzel semmi rosszat. - a fejemet ingatom, miközben beljebb lépek a szobába, de még sosem éreztem magamat ennyire rosszul. - Elszúrtam és tudom, nem kellett volna beleavatkoznom és nem is tettem volna, hogyha tudom, hogy ezzel csak még nehezebb lesz neked. - az a baj a jó szándékokkal, hogy a másikban általában ezek máshogyan csapódnak le és inkább az ellenkezőjét érjük el vele. - Sosem akartalak téged bántani, nem ez volt a szándékom. Én tényleg nagyon sajnálom, Jake. - hogyan is bánthatnám őt, amikor ő az egyetlen, aki fontos a számomra? Nem akarom, hogy elmenjen, egyszerűen a rosszullét kerülget attól, hogy ebbe egy másodpercig is képes legyek beletörődni.  

when it's over you're the start
you're my head, you're my heart

Több apró jel is utalt arra, hogy az eredeti terveim útközben kisiklottak és bár nem túlságosan meglepő, ellenben mégis katasztrofális fordulatot vettek. Egész nap más sem járt a fejemben, csak ez a találkozó kettejük között. Szerettem volna Jake-t boldognak látni még ha ez nem is egyik napról a másikra következett volna be. Tisztában voltam vele, hogy időre van szüksége és meg is adtam ezt neki. Mégis valami belső ösztön..késztetés arra ösztökélt, hogy hozzam ezt össze nekik, hiszen mégiscsak testvérek. Ott van közöttük az a bizonyos kötelék, amelyet ugyan megtépázott az idő és a megannyi történés, de nem szakította el teljesen, ők pedig egyszerűen csak túlságosan makacsul viselkednek ahhoz, hogy nyissanak a másik felé. Szükségük van egymásra és Jake-nek is a családjára. Az enyém sosem funkcionált rendesen, mégis tisztában voltam vele mekkora ereje van annak az érzésnek, ha képes vagy valahova tartozni. Apám munkája és a vele járó elfoglaltság nagyszerű kifogásnak bizonyult minden közös programunk lemondásakor vagy ha éppen törődését kellett volna kifejezni az irányomba. Megkaptam mindent, amit óhajtottam, csak azt nem, ami pénzzel nem megvásárolható; a törődést. Szüleim másik fele, akit felcímkézhetnénk anyámnak is csak szakaszosan volt jelen az életünkben, akkor is a haszont keresve bennünk. Egyszerre ért megkönnyebbülésként és egyben nehézségként, amikor apa kiadta az útját és attól a pillanattól kezdve megszabadította őt minden anyai kötelességétől. Igazi testvér hiányában Jared volt az, aki a bátyámat szimbolizálta az egészben, de ő tőle mindig a távolság és a hónapokat átkaroló kihagyás szakított el. Ezt a fajta hiányt, amelyet a család jelenti semmi sem pótolhatja és valahol ez járt a fejemben akkor is, amikor a két testvér találkozását előkészítettem. Jake rengeteg mindenen ment keresztül az évek során és pont ez az, ami nem hiányzik neki még pluszban mellé. Őt akartam megkímélni ettől az ürességtől, mégis úgy érzem az én érzéseim váltak súlyosabbá általa.
Aggodalmam nem csillapodik teljes egészében Jake hazaérkezésekor, de örömmel társul hozzá minden negatív vonzata, amit egyetlen érzékemmel sem vagyok hajlandó elfogadni. A szavakat keresem, hogy megmagyarázzam a miértjét tetteimnek, de kimondva csak még inkább összefolynak és rosszabbá teszik az amúgy sem fényes helyzetünket. A földet tanulmányozom egy röpke másodperc erejéig, hogy összeszedjem magamat, de hasztalan. Egyre inkább uralkodik el rajtam a kétségbeesés és a félelem, hogy elveszíthetem őt. Keserű pirulaként marja végig a torkomat a magamnak tett vallomás, hogy most tényleg hittem abban, miszerint működhet és nem rontom el még idő előtt a dolgokat. Annak ellenére, hogy nap, mint nap emberekkel foglalkozok, önmagam naivitásának becsapása még mindig kifogástalanul működik.
- Eszembe jutott, Jake, nem is egyszer. Attól a naptól kezdve más sem járt a fejemben csak az, hogy valahogy megkönnyítsem ezt neked, hogy jobban legyél és pont ezért tettem. Mert szükséged van rájuk és törődsz velük, még ha most nem is így látod és ez felemészt. - egyrészt félek, hisz bár megvallani magamnak nem merem, de tudatában vagyok annak, hogy mindez hova vezet majd. Másrészt viszont idegesnek érzem magamat amiatt, mert képtelen vagyok megértetni vele, hogy mindezt miatta tettem. Mert fontos számomra és jót akartam neki, még ha ez az egész valahol útközben félre is siklott. Az viszont, hogy egyetlen vétett hibám  miatt megtagadja tőlem a második esély lehetőségét csak még fájóbb nézőpontba helyezi a közösen eltöltött időszakunk minden percét.
Csendben tűröm egy darabig a felém intézett szavait, de abban a pillanatban valahogy már nem megy tovább a hallgatás, amikor távozni készül. Úgy érzem a torkomban lévő gombóc mely eddig is jelen volt a beszélgetésünk során csak még szorítóbb érzést követel és épp elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy könnyeket csaljon a szemeimbe.
- Szóval ezt fogod tenni? Ilyen egyszerűen ellöksz magadtól és lelépsz? - még kimondani ezeket a kérdéseket is nehézkesen megy, arról pedig már szót sem ejtek, hogy felfogni az elhangzottakat mennyire lehetetlennek is tűnik számomra. A legrosszabb az egészben viszont az, hogy úgy tűnik, hogy ezt csakis én érzem így. Könnyen lehet abban is tévedtem, hogy többet láttam helyzetünkbe a kelleténél.
- Hibáztam Jake, aláírom és ezzel megbántottalak. Elszúrtam, mert vagy olyan fontos számomra, hogy ez befolyásoljon annyira, hogy törődjek veled és próbáljak rajtad segíteni. Igen, bizonyára csinálhattam volna másképp is és nem is várom, hogy elfogadd a bocsánatkérésemet, de ne mond azt, hogy hátba szúrtalak vagy elárultalak téged, amikor végig itt voltam melletted és leszek is. Tisztában vagy vele, hogy szándékosan sosem ártanék neked. - veszek egy mélyebb levegőt mintegy a gondolataim rendbeszedése érdekében, és csak ezután folytatom tovább. - Jól tudom, hogy azt hiszed senkire nem számíthatsz, de rá kell jönnöd, hogy nincsen így, mert itt vagyok és nem teheted ezt..nem menekülhetsz el állandóan, ha valami problémába ütközünk anélkül, hogy ne próbálnánk azt helyrehozni. - a fejemet ingatom mondandómat nyomatékosítva, de túlságosan is nehezen megy önmagam korlátozása, amikor hirtelen ennyire sok érzés tör felszínre bennem.
- Nem akarom, hogy elmenj..én nem akarlak elveszíteni. Engedd, hogy valahogy jóvátegyem. - bukik ki belőlem valami mentőkötélként szimbolizáló mondat, keverve azzal az igazsággal, ami a legintenzívebben él bennem. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárkihez is ragaszkodjak, ahhoz meg végképp nem, hogy mi a teendő abban a helyzetben, ha el is veszítem az illetőt, ezért csak abba kapaszkodhatok, amit érzek. Mellesleg képtelen vagyok megbarátkozni annak a gondolatával, hogy olyan hibát vétettem, amelynek pusztán ez az egyetlen módja.  

when it's over you're the start
you're my head, you're my heart

Egyre nehezebben vagyok csak képes uralni az összezavarodott érzéseimet és ez lassan nyilvánvaló képet is fest vonásaimra, melynek valóját a fejemben lévő és egyben kavargó gondolatok is csak rosszabbá tesznek. Őt figyelem és a mozdulatsorait; ahogyan egyik felső a másik után tűnik el táskájának mélyén, vele együtt pedig úgy érzem ő is ugyanezt teszi az én életemből. Rosszul vagyok. Magamtól, a helyzettől, a döntéseimtől. Attól, hogy megint elkövettem azt a hibát, amit már számtalanszor megtettem életem során, csak most sokkal nehezebben élem meg, mert egy olyan emberre volt kihatással, akit sosem lettem volna képes szándékosan bántani, még gondolatban sem, nemhogy ilyen módon. Az életem részévé vált. Egy könnyed és biztos ponttá, ami megtöltötte a nagynak nem nevezhető lakásomat és az életemet is egyszerre, vele együtt pedig azt az ürességet, amely eddig a mellkasomban létezett. A beszélgetéseinkkel, a közös programjainkkal, azokkal a pillanatokkal, amikor csak elvoltunk egymás mellett. Eleinte a bizonytalanság és a félelmeim eddig is védő buborékja alá rejtőztem az érzéseim elől, aztán lassacskán beengedtem őket alá. Ismerkedtem ennek újdonságával és megannyi velejárójával, amelyek lehettek apró dolgok is, de örömöt hoztak a mindennapjaim során és most, hogy el kell fogadnom, ez már nem lesz többé az életem része, egyszerűen képtelen vagyok tartani magamat, erősnek mutatkozni meg semmiképp nem megy. Jól tudom, hogy ezer bocsánat sem lenne elegendő most, mégis párszor kimondom, mert tudnia kell, hogy én ezt nem így akartam és, hogyha tehetnék valamit, amivel bebizonyíthatnám ezt, hát abban a pillanatban megtenném. De úgy érzem minél inkább bizonygatom szavaimat vagy magyarázatokat sorakoztatok fel tetteimre, azok csak még inkább a döntésében erősítik őt.
Hallgatok mondandója során és visszanyelem a könnyeimet, de a torkomat szorító érzés nem csillapodik egy másodpercre sem, csak még intenzívebben adja a tudtomra nem kellemes jelenlétét. Annyi mindent mondanék számára, de egy hang sem jön ki ajkaim közül. Bizonyára már minden más érzékszervem felfogta, amit a szívem és a józan eszem még nem tudott, hogy itt az ideje elengednem Őt. Bárcsak annyira könnyű is lenne, de ez sosem lesz az.
- Igazad van, te figyelmeztettél.. - a földet tanulmányozva harapom be alsó ajkamat és veszek egy mélyebb sóhajt, mielőtt ismételten felnézhetnék rá, hogy elraktározzam vonásaimat. Ő elmondta nem egyszer..számtalanszor, hogy nem szeretné ezt. - Talán csak azt gondoltam jobb lesz, könnyebb számodra, ha megbeszélitek, ha valahogy helyrehozzátok. Már magam sem tudom igazán. - a fejemet ingatom és próbálom kizárni a beszélgetésből azokat a fene érzéseket. Azokat, amik arra késztetnek, hogy könyörögjek neki, és ne engedjem el őt, holott nem hibáztathatom azért, amiért úgy érzi, képtelen megbocsájtani nekem. Még én sem vagyok képes saját magamnak, ő tőle hogyan is várhatnám el ugyanezt?!
- Ne mond ezt, Jake. Tudod, hogy.. - mit is akarok ezzel kimondani? Azt, hogy szeretem? Hogy szükségem van rá? Hogy ezekből egyik sem lenne hazugság csak azért, hogy megváltoztassam a döntését? - ..hogy ez több volt. - ennyire telik tőlem, hiszen bármit mondanék, nem tudnám őt bizonyára maradásra bírni. A kézfejemmel törlöm meg arcomat, amikor elhalad mellettem és karjaimat összefűzöm a melleim előtt, mintha ez a mozdulat képes lenne egybetartani jelenlegi helyzetünk közepette. - Én tényleg sajnálom és szeretném, ha boldog lennél és ha én ezt nem tudtam megadni neked..remélem sikerül rátalálnod majd valamire..vagy valakire, aki igen, mert megérdemled. - semmi rossz érzés nem cseng ki a hangomból, egyszerűen csak valahol szeretném, ha a történtek ellenére is sikerül rendbe jönnie. Még ha rettenetesen rossz is belegondolni abba, hogy mindehhez nem lehet közöm.
- Jake.. - szólok még utána és megindulok felé, de megtorpanok mielőtt közelebb érhetnék hozzá. Annyira természetes lenne magamhoz ölelni őt, még ha helyesnek nem is bizonyulna ez a részemről.. - kérlek, csak ígérd meg, hogy te is vigyázol magadra. - nézek fel a szemeibe mintegy megerősítésre várva tőle. Az életemben betöltött szerepe és annak fontosságát nem fogja egy percig sem enyhíteni, de talán ebbe kapaszkodok és annak tudatába, hogy ez a valami, ami közöttünk ért annyit, hogy ne szegje meg majd a szavát a későbbiekben sem.