Pozitív tulajdonságok:
+ ambiciózus
+ becsületes
+ előzékeny
+ nagy teherbírású
+ őszinte
+ érett
+ figyelmes
+ törekvő

Negatív:
- konok
- önfejű
- ellentmondásos
- kiismerhetetlen
- vad
- sértődékeny
- vulgáris
- haragvó

Amit szeret:
Aludni, baseballozni, futni, inni-szórakozni, szép és okos nőket, autót szerelni - két éve kalapál egy '69-es Chevit -, olvasni. Soha nem vallaná be, de imád a családjával lenni.

Amit ki nem állhat:
Kakaó, nyafka és hisztis lányokat, vallást illető témákat, felébredni és kikelni az ágyból, túl meleget és a túl hideget, nyúlhúst és a spenótot. Horgászat - soha nem fogja megérteni miért jó a tó szélén ücsörögni és szikkadni a napon.

Anya…

Emlékszel arra a napra, mikor a nagyiéknál ünnepeltük a karácsonyt? Vacsorára mentünk hozzájuk, de már délután el kellett kezdeni készülődni, mert - többek között miattam - soha nem a pontosságról voltunk híresek akkoriban.
Még te mesélted, hogy egy egész délutánon át tartott, mire betudtál imádkozni az udvarról anélkül, hogy végig ordítottam volna az előttünk álló időt. Akkor esett először hó a hónapban, én pedig saras, fűcsomós, gallyakkal teli golyókat gyúrtam odakint, hogy hóember sereget építsek. Az előző napi esőből pocsolyák és saras részek maradtak a homokozó melletti kis árokban, amit én annak rendje és módja szerint, dagonyázásra használtam. Hiába szóltál rám, nem fogadtam szót, játszottam tovább benne. Emlékszek, néhány perc múlva még kikiabáltál, hogy Jeffersont rendbe teszed, de utána én jövök… ekkor már mondhatni kellőképpen átfagytam ahhoz, hogy ne ellenkezzek. Önszántamból mentem be a házba.
A cipőmet nem vettem le, és a sötétkék overállból potyogott a saras, összetapadt hó, ami mocskos foltokat hagyott a szőnyegeken és a parkettázott, kövezett helyiségekben. Te mégis higgadt maradtál. Soha nem emelted meg a hangod, egyszerűen a tudtomra hoztad, hogy megint hülyeséget csináltam, amit én mérhetetlenül zokon vettem. Apu nem volt ott, hogy segítsen neked, egyedül kellett velem, és az öcsémmel is foglalkozni, hogy teljes harci díszben tehessük tiszteletünket a nagyiéknál.
Ha most visszagondolok, felidézem az arcodat, talán szomorúnak láttalak. Mint akinek fogalma sincs arról, hogy miért neki kell egyedül ezt csinálnia aznap? Hogy a karácsony miért nem szólhat a nyugalomról és a csendről, a szeretetről? Miért kell mindig hülyeséget csinálnom és az őrületbe kergetnem a butaságaimmal?
Kimondani viszont mindig csak annyit tudtál mosolyogva, szeretetteljesen, hogy „semmi baj kisfiam, majd anyu kisúrolja a szőnyeget.” Mint mindig, mindenkor. Én pedig nem tudtam miért olyan fontos az, hogy tiszta legyen valami, ami később úgyis koszos lesz. Miattam. De én csak bólintottam, miközben eligazgattad a kis kabátomat rajtam, körbecsavartad a sálamat a kapucni alatt és a fejembe húztad a sapkát.
Aztán emlékszel, hogy mi volt utána? Mást se tudtam hajtogatni vacsora közben csak, hogy az ajándékokat akarom! Akkoriban nem ettem jól és minden családtag aggodalmát fejezte ki, talán beteg vagyok? Nem voltam, csupán többet mocorogtam és rohangáltam, mint amennyit ettem. Leugráltam az összeszedett, amúgy fejlődéshez szükséges plusszokat és amúgy is nyúlánk kisfiú voltam, akire hamar rászakadt a nőhetnék, és nem sokkal az után, hogy megkaptam őket, már rövidek is lettek a nadrágok és a pulcsik. Te viszont minden hozzád szánt, értelmetlen és tolakodó kérdésre mosolyogva annyit feleltél, hogy pont annyit eszek, amennyire szükségem van. Csupán szeretek játszani és rohangálni.
Jefferson még egészen kicsi volt… apró csecsemő, de mégis jobban viselkedett, mint én. Nem volt egy nyűgös mottyanása se, nyugodtan feküdt a karjaidban, miközben az ölemben eligazgattad az oda tett ruhadarabot, hogy azt koszoljam össze, ne pedig a nadrágomat. Ő volt aznap a szent és jó baba.
Én viszont nem ettem normálisan, habzsoltam azt, ami a tányérra került, vagy épp annak pereme alá kotortam, hogy úgy tűnjön, gyorsabban fogy. Csak a karácsonyfát láttam, ami az étkező ajtajából pont bekandikált. Mert a nagyiék arra is gondoltak, hogy ezzel fognak tökéletes karácsonyi hangulatot teremteni. A hatalmas, gyönyörűen feldíszített karácsonyfával, és az alápakolt ajándéksokasággal.
Akárhányszor kértétek, én mégsem maradtam nyugton… talán az első és utolsó alkalom volt, mikor komolyabban rám mordultál, hogy viselkedjek normálisan. Természetesen ezt is zokon vettem, mint mindig, mikor nemlegesen intettél rendre. Azt hittem, illetve azt gondoltam, hogy karácsony napján nem tudjuk a szüleinket se kihozni a sodrából. Nem különösképpen azt, hogy ezen a napon minden úgy fog történni, ahogy azt én elképzelem. Mert én vagyok a gyerek.

Anya… tudom, hogy nem voltam jó gyerek. Talán rossznak se nevezhetnének, inkább elevennek és csíntalannak, akibe sokkal több energia szorult annál, mint amivel megtudott volna ő és a környezete birkózni. De szükségem volt rád…
Mindig szükségem volt rád, de talán soha nem mutattam ki eléggé, hiszen valamilyen oknál fogva mindig apunál állapodtam meg. Ő tudott menő játékokat kitalálni és valamilyen oknál fogva mindig kellő türelme volt ahhoz, hogy velem játsszon. Vele kardoztunk kint az udvaron, ő hitette el velem azt, hogy lehetek lovag, megküzdhetek a hercegnőért sőt, még egy sárkányt is képes lennék legyőzni, ha végigsétálok a parkettának álcázott tüzes szakadékon, amin a párnák jelképezték a hatalmas köveket. Az ágyam volt a vár, amit a sárkány őrzött, és aki valójában apu volt. Mindig úgy alakította, hogy én győzzek, hogy lehessen sikerélményem. Ha bejöttél a szobába, kizavartalak, mert apuval akartam játszani és nem érdekelt se az ebéd, se pedig a tanulás. Számtalanszor ellenségesen, akaratosan léptem fel veled szemben… csak annyit láttam, annyit tapasztaltam, hogy valamiért mindig meg akarod szakítani a jó dolgokat. Nem engedted, hogy legyőzzem a sárkányt, vagy befejezzük a kirakósozást. Elpakoltattad velem a legoimat, mert – mint általában – otthagytam csapot-papot, ahogy meguntam. Mint minden kisgyerek.
Később a tiltásokat is tőled kaptam meg, amik még nagyobb ellenkezést váltottak ki belőlem. Tagadhatatlan, rendszerint te vállaltad magadra a rossz zsaru szerepét.

De végezetül mindig te voltál az is, akihez odabújtam. Akire igazán szükségem volt, aki megvigasztalt mikor eltörött a mécses. Fáradtan, kimerülten, hisztisen hozzád szaladtam, hogy babusgass egy kicsit, és veled akartam lenni akkor is, mikor Jeffersont dajkáltad. Féltékeny voltam rá minden alkalommal, mikor ő volt ott veled és nem én…
Anya, talán nem veled játszottam… talán nem hozzád mentem minden egyes alkalommal, mikor valakinek a figyelmére vágytam, vagy ha játékra adtam volna a fejem egy kis mesenézést követően. Mégis te voltál számomra a legfontosabb. És te vagy a legfontosabb még ma is. Lehet nem mondom ki, és nem mondtam ki soha. Az is lehet, hogy képtelen vagyok kimutatni. De ezen még dolgoznom kell.
Felnőttem, mert felneveltél. Olyan ember lettem, amilyennek hagytál felnőni… soha nem korlátoztál feleslegesen. Nem kapaszkodtál ideákba, nem akartad, hogy tökéletes legyek, hogy mindig a legjobb legyek az iskolában a tanulás és a sport terén is. Csak azt akartad, hogy mindig a maximumot adjam bele abba, amibe belekezdek. Így pedig mindig mellettem álltál. Érezhettem és tapasztalhattam is a támogatásodat, odaadásodat. Én pedig nem lehetek elég hálás neked azért, hogy vagy… hogy mellettem voltál és vagy mind a mai napig.
A legstabilabb, legszilárdabb támaszom vagy, akire számíthatok.

De most jól figyelj rám!
Fogalmam sincs, hogy mi történik pontosan, de látom, amit látok… felnőttem anya. Én is és Jefferson is. Most már ne azt tekintsd a legfontosabb feladatodnak, hogy nevelj minket, hogy mindig mellettünk legyél. Mind a ketten felnőttünk, magunkért is képesek vagyunk már felelni. Te mindent megtettél azért, hogy olyanok legyünk, amilyennek lennünk kell a jelen korban ahhoz, hogy túléljünk, hogy boldogok legyünk és megálljuk a helyünket a nehéz pillanatokban is. Azt hiszem, hogy életképesek és erősek vagyunk. Ha pedig nem is vagyunk tisztában azzal, hogy mit akarunk, majd mi kérdezünk… most már nekünk kell segítséget kérnünk, de mindenek ellőtt adnunk neked.

Anya! Huszonöt év alatt te mindent megtettél a gyermekeidért, de eljött az ideje annak, hogy most már saját magadat tedd boldoggá. Legyél jól anyu! Mosolyogj, és bízz bennünk… bízz meg bennünk eléggé ahhoz, hogy leülj velünk, hogy megbeszélhessük, mi is történik odahaza!
… had segítsünk mi is neked!
… melletted szeretnénk lenni…

… megengeded, hogy melletted legyek?