Lancmann mellék-irodája ízlésesebben volt berendezve Igorov villájánál. A városi tanács elnöke ritkásan töltötte ki a teret egy-két szögletes bútorral, míg a maffiavezér ízlését el se bírták volna ennek a felhőkarcolónak a pillérei. A rengeteg tömény arany, a bútorokra nehezedő faragások súlyfeleslege, az olajfestményeken tolakodó párizsi tömegek. A nagyfőnöknek még a díszpárnáin sem pihenhetett meg az ember szeme, azt is Louis Vuitton minta lepte be.
De még ebben a minimalista űrben is baszta a szemem az a vászonra mázolt festékfolt, ami Lancmann alakjának hátteréül szolgált. Nem bírtam elfordítani róla a tekintetem, annyira szembetűnő volt az elnök holtsápadt arcához képest.
– Ezt mennyiért vette? – böktem az állammal a háta mögé. Mindketten kőkemény, szürke fotelekben ültünk a szoba egyik végében, az íróasztalától jó messze. Ő keresztbe tett térdeire kulcsolta ujjait, az én karjaim a háttámlán tárultak szét. Öltöny volt rajtam, mintha üzleti megbeszélésre érkeztem volna Mr. Lancmannhoz. Az ingem ujjai és gallérja alól alig látszott ki egy-egy tetoválás. Az ügyfél kívánsága diszkréció volt.
– Nem tudom, a tervezőm licitált rá, nem én. – Kifeszített egy mosolyt az arcára.
– Hát, jó ronda – ismertem el.
Valami nevetésfélét fújt ki az orrán. Lesütötte a szemét az érintetlen, ásványvízzel teli poharára. Tördelni kezdte a kezét. Kezdtem azt hinni, hogy önvédelmi célból készítette az asztalra azt az elvont ezüstszobrot.
– Miről beszéljünk, hogy végre lenyugodjon egy kicsit, Mr. Lancmann? – A hangom érdesen karcolta a csendet. – A választásokról? Az időjárásról? Arról, hogy maga felbérelt egy bérgyilkost, hogy nyírjon ki egy ellenlábast, majd felbérelt egy másikat, hogy nyírja ki az előzőt? Mi a garanciám arra, hogy nem bérel majd fel egy harmadikat ellenem?
– Én, öhm... – A hangja berekedt és elcsuklott. Megköszörülte a torkát, közben pedig felemelte a mutatóujját, mintha ötlete támadt volna. – Egy pillanat.
Csodáltam, hogy egyáltalán volt mersze idehívni. Persze nem volt ő olyan ártatlan csinovnyik, mint amilyennek tűnt, másképp a segge sosem érte volna az elnöki széket. Mégis szánalmas látványt keltett, ahogy mentőövként kapott a pohara után. Szerintem kezdte megbánni, hogy engem keresett fel, de egy ismeretlen jelölttel még többet kockáztatott volna.
– Vegye úgy, hogy el van intézve – közöltem végül helyezkedve. Elegem lett abból a kurva festményből, és haza akartam menni Foxhoz, a kutyámhoz. A térdemre támaszkodva felkászálódtam a kanapéról, majd leporoltam az öltönyömet. Zavartalan közönnyel emeltem le az asztalról a fémszobrot, mire Lancmann megütközve nézett fel rám. – De ha szórakozik, megtalálom, és a felesége előtt dugom fel ezt a szobrot a seggén.
Nem szolgáltattam vissza. Keménységre és súlyra is pont megfelelőnek találtam. Ha megbíztam volna Lancmannban vagy Mensch-ben, a kellő összegért valóban hátbaszúrtam volna a saját társamat. Csakhogy én egyikükben se bíztam. Mensch jobb volt holtan, Lancmann meg rácsok mögött.




Volt egy idő, amikor egy Isten elismeréséért harcoltam.

Hamid Hamidovich Muradov nagy ember volt, az én szemeimben legalábbis sokáig égig ért. Nem valami kegyes, jóságos isten volt ő, hanem az a fajta, amelyiknek még a mi gerilla-fajtánk is értett a szavából. Az apámnak hittem őt, bár ő nem kezelt fiaként.  Egykor majdnem annyira rettegtem őt, mint azt, aki állítólag a Kaukázus kietlen ormai mögül ítélkezett mindannyiunk felett.
Mifelénk mély tisztelet övezte, mint helyi önjelölt főmuftit. Szabadidejében gépfegyverrel járta a falunk határait. Nyáron rongyot kötött az arca elé, hogy megszűrje valamelyest a port, amit időnként felkavart egy-egy arrafelé zötyögő csotrogány. Ősszel térdig érő sáron, télen nyakig érő havon gázolt át a hazaszeretet nevében. Még a piacon is úgy alkudozott, hogy a mutatóujja tapintotta a ravaszt; Muradov elvtárssal mindig öröm volt üzletelni.
A tizenkettedik születésnapom alkalmából az a megtiszteltetés ért, hogy elhívott magával őrködni. Egy rothadó napraforgómező mentén meneteltünk, hímzett gallérú gyapjúzubbonyban. Akkoriban még nem ismertük a Nyugat istentelen járványait, mint például a férfiak tüdőmagasságban kezdődő farmernadrágjait, vagy a nők dauerolt, fedetlen frizuráit. Ellenben nem először fogtam fegyvert, a fiúkkal már pelenkás korunk óta Brezsnyevnek becézett ludakon gyakoroltunk.
Muradov időnként beleszimatolt a levegőbe, akár egy elcseszett vadászkopó, és szokásához híven inkább magában beszélt, mintsem hozzám. De azt szüntelenül.
– Koszovóba’ má’ készülődnek a ruszkik. Ide érzem Gorbacsov bűzét. – A lábam elé köpött, de engem nem tudott kizökkenteni a menetelésből. – Látod, fiú, ilyenek ezek a komcsik. Oda szarnak, ahol esznek. Há’ készülődjenek csak, addig mi is készülődünk.

Eltelt fél óra, már egy szántóföld mellett baktattunk, az ég szovjet színekbe borult. Hamid Muradovnak még mindig volt mondanivalója.
– Asz’ongya nekem, „látnom kell a kedves felesége fejbőrét, Muradov elvtárs”. – Felhorkantott. – Sörösüveget hord a szeme helyén az a rohadt vörös buzi, azt’ még ő mondja meg nekem, mit akar látni, meg mit nem. Egyedül az Ivánék itt az élősködő tetvek, azt’ pont ők küldték ide. Hát, egy ideig nem fog látni semmit se, arról gondoskodtam. Tudod, mi’ csiná’tam vele, fiú?
– Nem, Uram – mormoltam az orrom alá.
Elhallgatott. Pár lépés erejéig mindössze az ő trappolása meg az én csoszogásom beszéltek. Igen, beszéltek, hiszen Muradov a maga módján értelmezett mindent, mindig aszerint, amit a fejében zümmögő hangok súgtak neki.
– Nem? Nem tudod?
– Nem, Ura...!
A fejemmel együtt a hangom is elcsuklott a mondat közepén. Muradov megtorpant mellettem, a hajamba mart egyik kezével, és úgy rántotta hátra a koponyámat, hogy rá kelljen néznem. A másik kezével megtámasztotta válla gödrében a gépkarabélyt, és csövét egyenesen a homlokomnak szegezte. Ahogy közelebb hajolt, arcon csapott az az erjedt szájszaga. Mindig ugyanúgy bűzlött. Vodka, por és nyál fülledt elegye.
– Az asztal sarkába döngöltem a fejét. Újra, meg újra, meg újra. – A kalasnyikov célkeresztje újra, meg újra, meg újra kattant a homlokomon, mivel Muradov minden szavával cibált egyet a fejemen. Pislognom kellett, akárhányszor az arcomba fröccsent a nyála, de ezt leszámítva uralkodtam magamon.
– Lehet, hogy a szemébe is került egy kicsi a sörösüvegből. Anyád nem mondta, mi? Valami áldott jó gyereknek néz, akit minden áron meg kell védeni...! – A hangja gúnyos, ömlengő gügyögésbe torzult. Olyan durván túrt bele a hajamba, hogy az egy pofonnak is beillett. – Nem tudja rólad, amit én tudok, te sátánfattya! Ha akarnám, itt helybe’ megmutathatnám neked, hogyan lettél. Hát, nem belőlem, az biztos! Jöttek a komcsik, megcsináltak, azt’ itthagyták nekem a szemetüket.
Az ajkaimat feszesen összepréseltem, a levegőt rebegő orrcimpáimon keresztül kapkodtam, és ami a legfontosabb: álltam Muradov tekintetét. A válláig sem értem, ezúttal mégis le kellett sütnöm a szemem, ha rá akartam nézni. Remegő felső ajkam halvány fintorra rándult, de nem láttam értelmét visszapofázni neki.
– Mire volt jó a tegnapi? Hm? – A karabély irányzékával fejbe kólintott. – Nyissad má’ ki a szád! Mit ártott neked az a dög, he?! Elintézed itt a kutyámat a megkérdezésem nélkül, hát, ehhez pofa kell! Nem volt azzal semmi baj, harci kutya, annak ilyennek kell lennie! Harcosok vagyunk, Aslan, felfogtad?! – Ezt hangosan és tisztán artikulálta, hátha másképp nem érteném meg.
– Vagy mi van, beütött a pubertás, és felfedezted, hogy erre gerjedsz, te koszos démonfajzat? Legalább jó érzés volt, mi, te kis rohadék? Legalább élvezted?
Ezidáig lesütött szemekkel hallgattam Muradov monológját, de végül felnéztem heges, napszítta arcára, és tekintetemet összeakasztottam az övével. Az egyik vágása művi szabályossággal szántotta végig bal arcát. Még jó, hogy ekkor már pont elég idős voltam meglátni a röhejt Hamid Hamidovich Muradov elvtársban.
– Nem élveztem, Uram – feleltem kimérten, sorkatonához méltó fegyelemmel. – Amíg oda nem képzeltem a helyébe Magát.
Azt mondják, a félelem a legkevésbé látható alapérzelem. Elméletileg evolúciós előnyökkel jár az, hogy az ellenségünk előtt leplezni tudjuk, amikor összeszarjuk magunkat.
Én mindenesetre jól láttam, ahogy Muradov arcizmai elernyednek, a sebhelye lelankad, a vállai lekonyulnak. Láttam rajta, hogy borzong a sátánfajzattól, akit vallásos tébolyában a helyembe képzelt. Ezúttal ő rettegett úgy engem, mint egy istenséget.
A kezem fonákjával legyintettem el az arcomból a kalasnyikov csövét, akár egy jelentéktelen legyet. A vállamról már magától elszállt a járványhordozó tenyér, nem kellett hessegetnem. Néhány lélegzetvétel erejéig még álltuk egymás tekintetét.
Aztán meguntam. Megigazítottam vállamon a fegyverem pántját, amit iskolatáska helyett hordtam, azzal sarkon fordultam, és megindultam visszafelé a terméketlen szántóföldek mentén.

Hamid Muradov ugyanúgy bánt velem, ahogy a kutyáival is. Jobb volt azoknak holtan.

*

Volt egy idő, amikor a szabadságért harcoltam.

Akhmad Kadyrov nagy ember volt, hivatalosan is megválasztott főmufti. Nem egy poros kis falué, de valami hasonlóé: az Oroszországtól újonnan függetlenített Csecsen Köztársaságé. Addigra már a legtöbb ismerősömet – a szarrá robbantott „országunkkal” együtt – elnyelte a föld, de nézzük a jó oldalát. Muradov is köztük volt.
Meghagytam neki a lehetőséget, hogy hősi halált haljon a dzsihádban, amire ’57 óta készült. Ez lehetett volna Hamid Muradov nagy napja, de amikor eljött az ideje, nem volt pofája Isten színe elé járulni. Annyi tisztességes, ártatlan ember odaveszett, gyerekek, nők, de ő, pont ő, megmaradt. Krákogva bukkant elő a grozniji városháza törmelékei alól, és fellélegezett, amikor meglátott, még Allahnak is köszönetet mondott.
Mindössze annyit kellett volna tennem, hogy kinyújtom felé a karomat, és kisegítem onnan, de én a kisujjamat sem mozdítottam. Először el sem akarta hinni, hogy átnézek rajta. Csókolgatni kezdte a bakancsom orrát, míg én szenvtelenül néztem, ahogy könyörög. Akkor lett elegem, amikor életemben először a fiának nevezett.
Azok voltak az utolsó szavai. Az egykor fővárosunknak nevezett tömegsírban senkinek nem sértette a fülét egy sor baráti tűz.

De ez a történet nem Muradovról szól, hanem egy lányról, akit Kurzhannak hívtak.

Groznij kapja-marja turkálója hamar kiapadt. A túlélők két nap alatt elhordtak onnan minden mozdítható értéket. A háborúban tulajdonképpen veszítettünk, de ugyanakkor az oroszok is veszítettek, és nekünk ez volt a lényeg.
A főváros foglyai és menekültjei csak zöldeknek neveztek minket, mivel az elesett orosz katonák sapkáit oroztuk el és hordtuk büszkén, skalpként. Ezzel az egyértelmű jelzéssel, na meg borotválkozással különböztettük meg magunkat a Saría híveitől, bár gyakorlatban nem sokban különböztünk tőlük. Ugyanúgy Groznij szitává lőtt épületei között portyáztunk, túszokat ejtettünk és váltságdíjakat követeltünk. Azt csináltunk, amit akartunk, a két rossz közül mégis mi voltunk a jobbak. Groznij népe inkább hozzánk fordult segítségért, mintsem Basayev követőihez.
Sokan a háborút követő elégedetlenségben és bizonytalanságban, választ várva szegődtek hozzá, és neki meg is volt a válasza minden gondjukra: Allahu Akbar. A követői elsősorban civilek megkövezésével szórakoztatták magukat, a parancsnokaik szaudi pénzt szórtak az ölükben táncoló kislányokra. Mindeközben a nyájuk először lefejezte a tagot, aki megette az utolsó főtt krumplit, majd utólag sütötték ki, hogy az simán csak begurult a fűbe. „Hoppá, Abdurakhman testvérük mégis ártatlan volt, Isten nyugosztalja.” Bár viccelnék.

Groznij közepén rögtönzött piacot állítottak fel messziről jött vidéki árusok. Mi fizetségképp az ő nyugalmukat őriztük, egy szovjet kisteherautó szolgált az állomásunkként. Gondoskodtunk róla, hogy csak azok meríthessenek a borscsból, akiknek a fizetés is módjukban állt. A többiek meg rágjanak gyökeret, vagy haljanak éhen. Ez Csecsenföld.
Valamikor dél magasságában megjelent egy fiatal lány a vásári sokaság közepén. Mocskos kendő fedte a fejét, reszkető tenyerein olajfoltok feketéllettek. Mivel Basayevéknél egy korabeli lány rendszerint már feleség, sőt, anya szokott lenni, így nem lepett meg minket, hogy várandós. Rongyokkal takart alakjából legalábbis úgy tűnt, bár közelebbről nézve már szemet szúrt nekünk, hogy valami nem kerek. Szó szerint.
– Kérem! – rimánkodott a lány. Akcentussal beszélt, talán Azerbajdzsánból adhatták el feleségnek. Vagy az, vagy elrabolták. Arca egészen beletorzult keserves zokogásába. Széttárt karokkal, lassan közelített felénk. – Kérem, nem akarok meghalni! Segítsenek!
A teherkocsi oldalát támasztó katonák harsány röhejben törtek ki, és még én is elengedtem egy félmosolyt. Azt hittük róla, csak egy újabb koldus, aki színészkedni jött, meg sajnáltatni magát a kitömött hasával.
– Ó, ezt láttuk már párszor, szívem – ugatta az egyik hangadónk, Ruslan.
– Hasonlót már igen, de ilyen hiteleset még nem – ismerte el egy társunk röhögve.
– Kérem! – így a lány. Deréktól felfelé görcsösen merevnek tűnt. Rossz előérzetem támadt.
– Ne pofázzatok már... – szóltam közbe, de hiába. Ha ezek egyszer belejöttek, le nem álltak addig, míg valaki meg nem szívta.
– Igen, tudjuk. Van egy fiad, az apja hősies halált halt a szabadságharcban, sőt, a hőn szeretett bajtársunk volt – gúnyolódott Ruslan. A többiek röhögésén felbátorodott, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ellökte magát a teherkocsitól, megkörnyékezve a lányt. – Mintha mi leállnánk a te fajtáddal.
– Ne, ne jöjjön közelebb! – Ez már inkább óva intés volt a koldus részéről, nem kérés, de Ruslan sosem értett a szép szóból. Kérdezés nélkül, erőteljes mozdulattal rántotta le a lány öltözékének felső rétegét, hogy leleplezze a színjátékot.
És akkor megláttuk a pokolgépet.
– Bomba! – üvöltötte Ruslan, amint észbe kapott.
Mind a tizenegyen reflexből fegyvert rántottunk, míg a civil szemtanúk galambrajként széledtek szét. A vásárban éktelen kiáltozás és sikoltozás támadt, a tömeg arra csődült, amerre látott. Felverték a háborús törmelék porát, ezért az arcomra húztam a nyakamban hordott kendőt.
– Segítsenek, kérem! Nem akarok meghalni! – esengett a lány. A hangja itt-ott robbanásveszélyes köhögésbe fulladt. – Náluk van a... náluk van a húgom is!
– Nem fogsz meghalni – csitítottam, fegyvertelen kezemmel kinyúlva felé. Azt kívántam, bár befogná, mivel minden szavával közelebb kerültünk a biztos halálhoz.
– Ebben miért vagy olyan biztos?! – kért számon Ruslan. Géppisztolya abszurd módon a lányra rajzolt célkeresztet. Nem volt jobb ötlete. – Talán hatástalanítottál már bombát, a rohadt életbe?!
Jogos kérdés. Rongyos szabadságharcosok voltunk, önjelölt banda. Őrmesterek helyett egy szar gyerekkor meg a hegyvidék volt a kiképzőtáborunk. Lőni a vakvilágba, meg a golyózápor közepébe vetni magunkat, ez mind simán ment. Arra viszont már senki nem tanított meg bennünket, hogyan kell egy pokolgépet hatástalanítani. Az oroszok voltak az orvosaink, tanáraink és a bombaszakértőink is, mi pedig elűztük őket. Kiharcoltuk ugyan a függetlenséget, de a hatalmi űr magába szippantotta az országot, és végül elszabadult a dzsihád pokla. Be kellett ismernünk, hogy ezt csakis magunknak köszönhetjük.
Az egyetlen esélyünk az volt, ha lenyiszáljuk a lányról az övet, de bicskával nem estem volna neki.
– Inkább szerezzetek egy ollót! – jutottam dűlőre kelletlenül. Ez kíméletes célzás volt arra, hogy aki élni akar még egy kicsit, az mentheti a seggét, nem fogjuk punciként elkönyvelni emiatt. Csak ha túléljük.
A többiek tolakodtak a futár szerepéért, akinek volt esze, az lelécelt. Leengedtem a fegyverem és megtámasztottam a teherkocsi oldalában. A karjaimon lógó golyóálló mellényt is levetettem, majd odatérdeltem a lány elé. Őt is arra kértem, hogy hámozza le magáról a fejkendőjét. Két remegő ujja közé csippentette a vékony fátylat, hiszen még ez a pehelykönnyű anyag is bármelyik pillanatban a levegőbe repíthetett minket, ha meglengeti egy kis tavaszi fuvallat. Már csak az hiányzott, hogy egy éppen arrafelé repdeső pillangó fingjon az orrunk alá, és ez legyen a végem.
– Kezeket fel, és maradjanak a magasban, amíg azt nem mondom, hogy leteheted őket. – Vagy amíg a bomba le nem szakítja az összes végtagunkat, és akkor aztán elmondhatjuk, hogy a kezeink fent vannak a magasban.
A lány zsibbadásig ágaskodott. Oda se bírt nézni az öve körüli matatásomra: az ég felé emelte a tekintetét, és szipogva küszködött a könnyeivel.
– A Pokolra fogok jutni – rebegte cérnavékony hangján.
– Fifty-fifty –, becsléseim szerint. Már annak az esélye, hogy felrobbanunk. Hogy utána mi van, tudja a bánat.

Az első háborúban megtanultam, hogy először rendet kell teremteni, anélkül a szabadság szart sem ér.

*

A másodikat már Mikail Salamovként vívtam meg, ezúttal a dzsihadisták ellen.

Amint lehetett, átsoroztam az orosz oldalra. Kurzhant soha többé nem láttam, de helyette kaptam egy csomó szép, színes kitűzőt az egyenruhámra. Én voltam a hónap cserkésze. Immár rendjelekkel teleaggatott karácsonyfaként feszítettem Kadyrov oldalán, és vigyázzban meredtem magam elé, miközben ő kezet rázott Putyinnal. Ha bárki meg is jegyezte a vakuban megvillanó arcomat valami sajtóközleményből, ma már nem talál meg a képeken. Kiradíroztak.
A vezérünk nem volt több Putyin bábjánál. Kadyrov akciófiguráiként az orosz titkosszolgálattal egy kantinban, egy asztalnál uzsonnáztunk. Néha Moszkvába repítettek minket, hogy a sajtó előtt díszelegjünk, de az oroszoknak Groznijban volt szüksége ránk. A feladatunk hivatalosan békefenntartás és a vallásos extrémizmus letörése volt, gyakorlatilag halálosztagként róttuk az újjáépült főváros utcáit. A nép sokhelyütt jobban összeszarta magát tőlünk, mint Allah géppuskás papjaitól. Okkal.
És ez azt jelentette, hogy jól végeztük a munkákat. Muradov, Kadyrov, Basayev, Allah. Mind olyan alakok, akik előtt puszta rettegésből állt tornasorba a fejetlen horda. Az átlagembert, de főleg a csecsen vadembert egyedül pénzzel vagy terrorral lehetett ráncba szedni. Csakhogy ezzel a dzsihadisták is tisztában voltak, és Kurzhan esete újra meg újra megismétlődött. Putyin kemény keze egy nap szorított a gyeplőn, mire Kadyrov közölte velünk, hogy véráldozatot kell bemutatnunk a főnöknek, különben lesz baj.
Az osztag fele elesett a fejvadászatban. Nem egyedül ejtettem el a prédát, viszont én adtam meg neki a kegyelemdöfést. Így történt, hogy én, Mikail Salamov díszelegtem feszes haptákban a hordágyra fektetett, merev hulla mellett, miközben Kadyrov nagyító mögül szemlélte az elejtett vadat. Nem akarta elhinni, hogy ez valóban Ő, hogy kézre kerítettük Basayev jobb kezét és legnagyobb becsben tartott tábornokát. Innen már csak egyetlen lépcsőfok volt maga az önjelölt sejk.

Így lettem csecsen zsoldosból főtörzsőrmester a moszkvai titkosszolgálatnál, de az előléptetéshez feltételek is kötődtek. Basayev még abban az évben aknára lépett, és ez egy vitathatatlan tény. Hogy kik ültették oda az aknát, az már megosztóbb kérdés. Annyira megosztó, hogy Kadyrov úgy döntött, orosz földön nem mutatkozhatok egy ideig.

Akkor lett belőlem Ilya Savvich Shevchenko. Szép új útlevelet is kaptam a régi szovjet helyett, vízummal, meg minden.

*
Az amerikaiak Whac-A-Mole-nak hívtak.

Eleinte csak simán whacko voltam, aztán rájöttek, hogy egy zsoldoshoz képest gyanúsan sokat tudok a bombákról és aknákról. Mindenről, ami ég vagy robban. „Fire in the hole!” – mindig ezt üvöltöttem figyelmeztetésképp, mielőtt a levegőbe repítettünk egy-egy tálib rejtekhelyet. Úgy rémlik, innen ered a név. A redneckeken máig nem bírok kiigazodni, és nem is nagyon akarok.
A modorukat mindenesetre igyekeztem minél hamarabb magamra ölteni. Megfejtettem a gyermeteg humorérzéküket, harsányabbra vettem a beszédemet, messzebb álltam tőlük csurgatás közben. Mindent megtettem a feltűnéskerülés érdekében, Adam Sandler is megirigyelte volna a poénjaimat. Már éppen kezdtek volna megkedvelni.

Aztán új nevet kaptam: Two-Face. Nem ismertek eléggé ahhoz, hogy tudják, a Twelve-Face pontosabban írna le. Ahhoz viszont pont eléggé ismertek, hogy csalódjanak bennem, amikor egy hadifoglyunk a maszkom ellenére is felismert. Egy korábbi gerincműtétem megbénította néhány hangszálamat, azóta megkülönböztető jegyemmé vált a hangom, mert jobban karcol, mint a csiszolópapír. Emberünk félholtan célozgatni kezdett rá, hogy közöm van a heroinnal meghintett orosz-tálib barátsághoz, és ebben teljesen igaza volt. Valamiből muszáj volt megélnem, amíg Putyin láttamon hagyta az üzeneteimet. Golyót eresztettem a tálib fejébe, még mielőtt a mondandója végére érhetett volna, de addigra a többiek már épp eleget hallottak. Ellőttem a lehetőségüket arra, hogy kihúzzanak valamit a fogolyból, ezért következőnek engem ültettek a gyóntatószékbe. Jóval kevesebbet tudtam a tálibokról, mint hitték, de még éltem volna egy keveset, úgyhogy ezt nem reklámoztam. Minden egyes pofátlan válaszom újabb foghúzásba fájt, érzéstelenítés nélkül. Azt hittem, a saját vérembe fogok belefulladni, de a jenkik végül feladták, és élve ráncigáltak ki onnan.

A maffia értékelte a hűségemet. Onnantól fogva Lyubek Ivanovnak hívtak, és aranyból volt nyolc fogam. A keresztnevem egy az egyben kitaláció, de mit is mondhatnék, kezdtem kifutni az ötletekből. Meg egyébként is, ki a szart érdekel? Ez Amerika.