Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
A téli szünetben nagyrészt azzal voltam elfogalva, hogy a karácsonyi menünek legalább a háromnegyedét el tudjam pusztítani. Ezen kívül nem sokat foglalkoztam a tanulással, ahogyan azt sem mondtam el, hogy alig két hetem van felkészülni példának okáért matekból és fizikából, ha el akarom kerülni a félévi bukásokat. Egyáltalán nem akartam stresszelni a családot azzal, hogy lényegében mind a két tárgyhoz teljes mértékben hülye vagyok, így bölcsen magamban tartottam ezeket az információkat, reménykedve abban, hogy se Han – aki elől sehogy sem lennék képes mindezt eltitkolni, mivel matekon példának okáért mellettem ül, és szemtanúja volt az összes egyes dolgozatomnak, amikből mindig repülőt hajtogattam – se a tanáraim nem szóltak Tae Oh-nak vagy Dae Wonnak azzal kapcsolatban, hogy a szeptemberben indított gyenge hármasom az egyetlen görbülő jegy az ellenőrzőmben. Otthon nem voltam vasmarokkal fogva, amibe az idők során belekényelmesedtem. Csak annyit kérdeztek tőlem, hogy megvan-e a házim, én pedig rutinosan válaszoltam mindig azt, hogy igen... Holott csak az óra előtt másoltam le minden egyes alkalommal, de ezt nem kell tudnia senkinek. Attól függetlenül még megvan, ugye? Illetve idővel már én magam is nagyobb magabiztossággal kezdtem el hordani a divatos ruhadarbokat, amiket kinézett nekem a családom. És előszerettel lopkodtam el az utóbbi időben a házban élő idősebb férfiak ékszereit, illetve szúrattam összesen négy lyukat a fülemre – a legújabb kettőt pont ma sikerült elintézni – ami miatt én magam is elgondolkoztam azon, hogy mennyire más lettem ahhoz képest, mint amilyen voltam. Nem állítom, hogy visszapofáznék, és nem is követelőzök semmiért... Ugyanolyan hálás vagyok Dae Wonnak és a bátyámnak, illetve Hwannak is, mint a legelején. Csupán csak némi magabiztosságot sikerült magamra szednem, amiért tartozok valahova, és olyan emberek vesznek körül, akiknek számítok. Hogy a tanulás kérdéssel mi lesz... Azt el akartam napolni. Mert egyelőre sokkal inkább őrjített meg az a tény, hogy bár elég sok időt töltöttem a családom társaságában, az emlékeim ennek ellenére sem akartak visszatérni. Dae Wonnal és Hwannal közösen egyeztünk meg arról, hogy Tae Oh-t nem érdemes azzal stresszelni, hogy mi történt a fejemmel... Mert van elég baja nélkülem is, viszont amikmor egyértelmű dolgokat mesél vagy kérdez a közös múltunkkal kapcsolatban, én pedig nem válaszolok, azért elég árulkodó tud lenni, nem? Pont ezért is foglalt le az utóbbi időben a leginkább az, hogy miként fejthetném meg a kis füzetbe zárt sorokat. Egyelőre még igyekeztem nem túl feltűnően ugrálni a dologgal kapcsolatban, szóval még mindig nem szóltam erről senkinek. Néha elővettem, lapozgattam, de a lehető legnagyobb titokban tartottam Dae Won Tae Oh, és Hwan elől is... Ahányszor valaki bejött a szobámba, mindig a laptopom vagy a könyveim alá csúsztattam, így erről sem szerezhettek tudomást. Én már kidolgoztam magamban a tökéletes stratégiát arra, hogy miként tárhatnám fel ezt az egészet úgy, hogy ne legyen az feltűnő. És pont ezt terveztem kivitelezni, mivel Dae Won most nem volt itthon, illetve Tae Oh barátnője sem tartózkodott nálunk. Egyszerűen csak fogtam a takarómat, miután lehúztam a redőnyt a szobám ablakán. Sosem szerettem túlságosan, ha sötétedés után fel voltak húzva, mert olyan érzésem volt tőle, mintha ki tudnának figyelni... Még ha ez azon az emeleten ahol laktunk, teljességgel lehetetlen is volt. Valahogy megnyugtatott, ha a privát szférámba nem láthatott be akárki, ez még az árvaházból megmaradt szokásom volt, ahol egy hatalmas fa volt a szobám ablaka előtt és sokszor dobáltak be köveket azok, akik nem éppen a kellemes társaságot testesítették meg. Határozott léptekkel slattyogtam át a bátyám szobájába, ahova kopogás nélkül dugtam be először csak a fejem, nem is feltételezve azt, hogy valami olyat csinálhat, ami éppenséggel nem rám tartozik, vagy elfoglalt lenne. - Bejöhetek? – tettem fel azért a kérdést, hogy legalább egy kicsit udvariasabbnak látszódjak, de a válaszát már nem vártam meg, egyszerűen csak beléptem a szobába, magam mögött pedig határozottan becsuktam az ajtót, ezzel jelezve felé azt, hogy nem igazán akarom elhagyni a helyiséget. - Egy ideje már gondolkoztam valamin – kezdtem bele, miközben az ágyhoz sétáltam, és leültem annak a szélére, az ölemben összegyűrve a paplanomat – Talán újra meg kellene tanulnom koreaiul rendesen, nem? Ha már franciából és spanyolból sem vagyok túl jó... Könnyebben felidéznék egy olyan nyelvet, amit régen beszéltem, ugye? Óvatosan kerestem meg a tekintetét abban reménykedve, hogy nem fogok lebukni az agymenéseimmel előtte... De miért is viselkedek úgy, mintha rosszban sántikálnék, amikor határozottan egy olyan dolgot szeretnék, ami mind a kettőnk számára jó lehet? - Nem akarsz megtanítani majd? - tettem fel végül a kérdést, miközben lerúgtam a lábamról a papucsaimat és befeküdtem az ágyába, miközben szemügyre vettem a plüssállatkát, ami mindig a polcán volt. Egyelőre nem akartam rákérdezni, hogy miféle okból tartogat 25 évesen egy dinót magánál, csak elkezdtem pöckölgetni az orrát, hogy ne kelljen ránéznem miközben a válaszára vártam.
Azt hiszem, hogy kezd beletörni a bicskám a testvér létbe. Korábban mindent megtettem volna azért, hogy visszakapjam az öcsémet, hogy újra mellettem lehessen, hogy lássam őt felnőni, cseperedni. Hogy tudjam, mostantól boldogan élhet mert megkap mindent amire szüksége van, amit igényel. Azt akartam, hogy szerető emberek vegyék körül és ne kelljen attól tartanom, hogy hiányát szenvedi bárminek is. Most viszont, hogy vissza kaptam őt – amiben azért nem vagyok teljes mértékben biztos – ugyan olyan instabil és bizonytalan lábakon állok vele kapcsolatban, mint akkor, mikor még nem tudtam semmit a hollétéről. Mintha már nem az a fiúcska lenne, akit én ismertem… és persze, nyilván nem az, hiszen felnőtt. Ugyan nem teljesen, még mindig szertelen kis tizenéves, akinek kezd kinőni a csipája, kezd egyre többet képzelni saját magáról és nincs teljesen tisztában a tetteivel vagy azzal amit mond. De valahol már ki kellene, hogy legyen a négy kereke. Ám van valami más… ez a furcsasága, ez az ismeretlen eredetű bizonytalanság amit az irányába táplálok, nem kifejezetten annak tudható be, hogy már nem azt a kiskölyköt látom a képében, aki annó annyiszor robogott be hozzám a dinoszauruszával, mely a mai napig elsőszámú kabalám. Olyan, mintha kattannának nála a dolgok. Egyszer – ha felidézek valamit a múltunkból – totál homály van a tekintetében. Próbál érdeklődő lenni, de látom, hogy folyamatosan mérlegel és teker az agya, mintha nem lenne biztos abban, hogy az amit mondok, valóban megtörtént. A tekintete általában elárulja őt, noha minden kis történet végén látom a lelkesedését, fültől fülig érő kedves, lelkes mosolyát. Én pedig pont emiatt, rendszeresen szemet hunyok az aggodalmaim felett. Eleinte nem egyszer ültem úgy Tao vagy éppen Dae Won mellé, hogy legnagyobb aggodalmamat fejeztem ki az öcsém személyének irányába, de rendszerint mindkettejük ugyan oda lyukadtak ki: most került ki egy bántalmazó közegből, elveszítette a családját, a gyerekkorát. Most pedig visszakapott hirtelenjében mindent, de legalábbis majdnem mindent. Család, testvér, barátok, új társaságok… iskola, saját holmik. Tao talán különösen megérti őt, hiszen az öccsével hasonló cipőben jár, mint én Yoonnal. Dae Won pedig ugyan így vélekedett, amit követően már nem volt pofám többször noszogatni őket, hogy csakugyan próbáljanak már ők is a szitu mögé látni, mert én aggódok. Elkönyveltem magamban, hogy ez csak a saját agyszüleményem. Túlságosan aggódok érte és túlféltem őt. Vagy éppen saját magamat, a közös emlékeinket, melyeket együtt teremtettünk. Mi van… mi van akkor, ha már csak én emlékszek ezekre? Mi van ha nincs többé közös múltunk, csak azt gondolom, hogy nem változott semmi? És szeretném a továbbiakban is azt hinni, hogy csak én gágyultam meg teljesen… … kíváncsian, mosolyogva nézem végig ahogy beiparkodik a szobámba, és olyan határozottan teszi be maga mögött az ajtót, hogy ezzel el is könyvelhetem magamban, innen ő nem szándékozik távozni. - Azt hiszem felesleges válaszolnom – teszem keresztbe a lábamat az ablak mellett lévő fotelban ücsörögve. Telefonomat tartó kezemet lassan az ölembe ejtem, s egy hosszabbra nőtt tincsemet, apró fejrázással noszogatok ki a szememből. - Hmm… igazából lenne haszna, de mi a baj az angollal? – ha már ezt a nyelvet választottuk közös pontnak, nem kellene, hogy szüksége legyen egy sokadikra is, még ha az az anyanyelve is kellene, hogy legyen. Én magam is egyre ritkábban használom és félő, lassan akcentussal fogom beszélni, hiszen idehaza ugyan hárman vagyunk születetten koreaiak, de csak nagy ritkán, főleg veszekedések vagy szitkozódások alkalmával nyúlunk anyanyelvünkhöz. Ez is csak Dae Won és az én esetemben mondható el. Yvonne alapjáraton francia, amit a nagybátyámmal közösen tudnak használni, de nem sűrűn értekeznek olyan dologról, amit mi többiek ne hallhatnánk vagy érthetnénk. Tehát egy szó, mint száz, nincs is szükségünk a keleti nyelv csodáira, ha leginkább világi nyelvként emlegetett angol az, amin kommunikálni tudunk egymással. Haza nem akarok menni, és itt most nem a maradék hátralévő időmre kell terelnem a figyelmet. Egyszerűen jó nekem itt Amerikában, nem szándékozok távozni. - De természetesen, ahogy szeretnéd. Szívesen segítek benne – mondjuk azt nem értem, hogy miért kellene annyira „felidézni” a dolgot? Tény ami tény, mind ez idáig egyszer se tettem fel a kérdést neki, hogy miért nem hallottam őt még koreaiul beszélni, hiszen jó néhány éven keresztül mégiscsak ezen kommunikáltunk egymással. - Azt vidd magaddal a szobádba majd. Illett volna már visszaadnom neked – biccentek a kis dinoszaurusz felé, amit olyan felettébb jókedvvel pöckölget – annó meglepett, hogy nem vitted magaddal, pedig biztosan emlékszel, hogy mennyire össze voltál nőve vele – emelkedek fel szeretetteljes mosollyal, telefonomat az ablak párkányán hagyva. Lépteim a kis plüsshöz vezetnek, amit az ujjaim közé fogva gyömöszölök meg egy kicsit. - Vigyáztam rá, hogy majd épségben kapd őt vissza, bár… nem vagyok benne biztos, hogy egy tinédzser fiú pont egy dinora vágyik – vetek egy pillantást az öcsémre, s le se tudnám tagadni azt az érzelemáradatot ami minden egyes alkalommal elfog, mikor látom őt vagy éppen az egykoron kedvenc plüssét. Ám ez a szeretet csak hamar eltűnik, ahogy meglátom a kagylózóját. - Az már megint mi a füledben?
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
Sokan biztosan azt mondanák nekem, hogy a múltam fejtegetése helyett inkább arra kéne koncentrálnom, hogy a családommal töltsem az eddig elvesztegetett időt. Ezzel valahol mélyen én magam is egyetértek, hiszen a bátyám, mint kiderült nagyon beteg és egyre rosszabbul van. A lehetséges végkifejletet én egyelőre teljes mértékben megtagadtam és semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy elfogadjam. Lényegében szerettem volna, ha nem okozok még több problémát a családomnak a nyilvánvalókon kívül. Bőven elég Dae Won számára feldolgozni azt a tényt, hogy lényegében semmire sem emlékszem a múltamból... És bár Tae Oh talán megsejthette – mert nem teljesen idióta – azt, hogy lényegében valami nem stimmel velem, én magam szerettem volna ezt a gyanúját lehetőség szerint csírájában elfojtani. Mert neki semmi szüksége nem volt a maga problémái mellett még az én agymenésemre... Viszont tisztában voltam, hogy a kopottas, porosodó koreai nyelvtudásommal nem igazán fogok menni semmire, ahogyan lényegében Han nélkül sem jutok túl a kínai írásjelek akadályán. Hogy miért akarok két embert is szekírozni annak érdekében, hogy a kifejezetten gyerekes füzetkének tartalmát képes legyek megfejteni? Ennek elég egyszerű oka van... Szimplán nem akarok lebukni. Mert pontosan tudom, hogy a bátyám valószínűleg valamennyire konyíthat a kínai írásjelekhez már csak amiatt is, hogy a legjobb barátja egy kínai srác... És mivel az öccsével is jó kapcsolatot ápol, valószínűleg meg tudja értetni magát kínaiul is. Viszont emellett nyilvánvalóan gyanús lenne a hirtelen feltámadt szenvedélyem az ázsiai nyelvek iránt, én pedig pont ezt akarom elkerülni. Mert a koreait még viszonylag könnyedén el tudom magyarázni, viszont túl nagy hazugsághálóba keverni magam kicsit veszélyes lenne... A végén még elküldenek távolkeleti nyelveket tanulni és vizsgálni, aminek hála egész életemben vietnámi, thai, kínai, mongol, és egyéb nyelvekkel fognak kínozni... Hanban pedig bíztam annyira, hogy amit együtt csinálunk, az majd közöttünk is marad. Mert bár nyilvánvalóan fontos neki a bátyja – ahogy nekem is a sajátom – de ettől függetlenül is abban a korban vagyunk, amikor a felnőtteket akarva-akaratlanul is kihagyjuk az életünk egy részéből. Amikor megtanuljuk a magánélet fogalmát, és egyre nagyobb igényt formálunk erre a bizonyos dologra. Mindenesetre egyelőre a koreai nyelvre akartam koncentrálni, és mivel egyrészt az egyetlen itthon tartózkodó, koreaiul tudó emberi lény az Tae Oh volt – meg amúgy is először talán hozzá mentem volna ezzel – így lényegében ő volt az, akinek a szobájába bekopogtam azzal a céllal, hogy kiműveljen... Lehetőleg egy alkalom alapján. Ami reálisan nézve teljességgel lehetetlenség, de ettől függetlenül bíztam benne, hogy talán ha elindít az úton, akkor onnantól kezdve én is tovább tudok haladni egyedül. - Gondoltam azt az érzést keltem, hogy van választásod – ejtettem meg felé egy szerény kis vigyort. Igazából ha kiküldene, akkor valószínűleg egyáltalán nem esne nehezemre elhagyni ezt a szobát, de valahol mélyen tudtam, hogy ilyesmi nem fog történni. Legalábbis eddig egyetlen olyan alkalmat sem tudtam felidézni magamban, amikor Tae Oh nem lett volna vevő a társaságomra, pedig az elején egyikünknek sem volt túl egyszerű ilyen téren. - Nincs baj az angollal – jegyeztem meg egyből, talán egy kicsit túl gyorsan is – Egyszerűen csak fel akarom kutatni a gyökereimet, és mivel már egy ideje itt élek, mondhatni az angol lett az anyanyelvem. És mégiscsak könnyebb egy olyan nyelvből csinálni a nyelvvizsgámat, amit egykor jól beszéltem, nem? Csak le kell porolnom a tudásom. Az egyetemhez majd jól jön. Nem mintha a jegyeim alapján bármiféle felsőoktatási intézmény szóba jöhetne... A hazugságom meg részben igaz volt, ugyanis tényleg voltak továbbtanulási terveim, mégha azok kifejezetten álomszerűnek is tűntek. Ha nem kezd el valaki rúgdosni, akkor minden bizonnyal le fogok mondani a szociológiai tanulmányaimról a jövőben. Az pedig, hogy máshoz is fel akarom használni a koreai nyelvtudást, mégis miért lenne baj? - Akkor kezdhetjük mondjuk... Az alapoknál? – pislogtam rá viszonylag ártatlanul az ágyáról, abban reménykedve, hogy csak én hisztizem túl a dolgot – Amikor Dae Wonnal találkoztam valamit tudtam makogni, de a komolyabb dolgok előtt szerintem meg kéne erősíteni az alapot... Lényegében már angolul csinálok mindent. Gondolok itt a gondolkodásra, káromkodásra, álmodásra... Az pedig kifejezetten kényelmes lenne, ha mondjuk a tanórákon nem az f betűs szót suttognám az orrom alatt, hanem valami érthetetlen nyelven átkoznám azokat a tanárokat, akiket éppenséggel nem kedvelek, így megúszhatnám a „szóbeli figyelmeztetésben részesítést” is. - Ezt elhoztad ide, amikor jöttél? – nyeltem egy aprót – Vagy anyáék küldték el mostanában? Ahogy a kis dinóra pillantottam, igazából valamiért reménykedtem mind a két válaszban. Mert örültem volna, ha a bátyám gondolt volna rám abban az időintervallumban, amíg távol voltam, de nehéz volt számomra elfogadni azt, hogy a szüleink ilyen könnyen lemondtak rólunk. Mi rosszat tehettünk, amiért végül ezzel büntettek minket? - A-aha, emlékszem – mondtam kissé elcsukló hangon, miközben mereven az állatkára szegeztem a pillantásom – Egész jó állapotban van ahhoz képest, hogy régi... Majd kiteszem az éjjeliszekrényemre. Ezzel igazából a dinótémát akartam egy kicsit természetesebben lezárni, reménykedve benne, hogy majd el tudom játszani, hogy mennyire ciki már nekem ennyi idősen arra gondolni, hogy egykoron plüssállatokkal aludtam. Ahogy viszont a fülemre terelődött a téma, valamilyen oknál fogva egyszerre voltam hálás és ijedtem meg a szigorú hangsúlytól, miközben egyből az említett testrészemhez kaptam. - Semmi – vágtam rá talán túl gyorsan is a dolgot – Semmi extra. Jobb lenne, ha az orromat szúrkáltatnám ki? Nem mintha valami hasonló megfordult volna fejemben, de ahogy elengedtem a fülemet, éreztem szinte azonnal, hogy az vörösödni kezd, így csak megköszörültem a torkom és visszatértem a tárgyra, ami miatt lényegében átjöttem hozzá. - Szóval akkor segítesz, ugye? – igyekeztem a szemüvegem mögül úgy rápislogni, hogy az ajánlatot egyenesen visszautasíthatatlannak tartsa annak ellenére is, hogy ő tesz nekem szívességet, és nem fordítva.
Kezdőlap
