Amnézia. Ez az, ami manapság leginkább meghatároz engem és a tetteimet. Mostanság elég sok ember vesz körül, akik egytől-egyig ódákat zengenek a múltról, fényképeket mutogatnak és bíznak abban, hogy adódik majd egy szent pillanat, amikor hirtelen minden egész egyszerűen csak értelmet nyer majd a számomra. Megszállottan próbálják visszaadni az emlékeimet, felidézni a közös pillanatainkat, de mindhiába. Képtelenek elfogadni, hogy nagy valószínűséggel sohasem fogom visszanyerni az emlékeimet és ahelyett, hogy óvatosan közelítenének felém, lassan inkább már megfojtanak az örökös jelenlétükkel és sztorizgatásaikkal.
Életben vagyok. Nem ennek kellene inkább örülni? Miért kell állandóan a múltat bolygatni? Miért fontos arra emlékeznem, hogy hat évesen kis híján belefulladtam egy tóba? Vagy arra, hogy mi volt a kedvenc mesém. Tényleg ezek határoznak meg? Ezekből állnék csupán? Persze tudom én is, hogy mindezek az apróságok formáltak azzá az emberré, aki ma vagyok, de az egészen biztos, hogy nem ezek fogják a jövőmet alakítani. Akkor meg mi értelme vesződni ezekkel?
Megértem azért őket is, persze. Hisz megismertek valakinek, mindenkivel meg voltak a bennfentes kis vicceink, mindenkivel más és más volt a személyes kapcsolatom, s most mindezeket egyszerűen sutba lehet vágni. Megértem, hogy hiányzom nekik. De akárhány fotót is nézek végig, akárhányszor hallom a régi emlékeket az ő szájukból, attól nekem még ugyanúgy idegenek maradnak. Én ugyan hajlandó volnék nyitni feléjük, de csak szépen, lassan, az én saját tempómban. Végtére is miért kéne sietnünk?

Nem örülök, hogy csalódást okozom nekik, mert még ha tagadják is, látom a szemeikbe költöző szomorúságot, mikor valami olyasmit teszek vagy mondok, amit valószínűleg nem szoktak meg tőlem. De a baleset következtében nem csak az emlékeimet veszítettem el, hanem önmagamat is. Nem tudom, hogy milyen ember voltam, hogy milyen viselkedés volt megszokott tőlem. Fogalmam sincs, hogy miként ittam a kávét, mik voltak a reggeli rutinom részei, de még csak azt sem tudom, hogy vajon allergiás vagyok-e valamire.
Lábujjhegyen közlekedem a saját otthonomban, a családom pedig minden lépésemet árgus szemekkel követi. Nem akarok örökké idegenként mozogni a családtagjaim körében, de egyelőre aligha állna be bármiféle változás.

Arról nem tudok nyilatkozni, hogy milyen ember voltam régen, s sajnos túl sokat egyelőre még arról sem tudok mondani, hogy milyen vagyok most. Az biztos, hogy türelmetlen vagyok, állandóan feszült, mindeközben azonban megállás nélkül hajt a bizonyítási vágy. Meg akarok felelni a szeretteimnek, szeretném visszaadni nekik a régi Hazel-t, de rettenetesen félek attól, hogy ez az álmom sosem fog valóra válni. Remélem, hogy elfogadják és megszeretik az új énemet, s idővel majd nem az "amnéziás lányként" fognak rám tekinteni.

- Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? - lépett be a kórterembe a vőlegényem és kikerekedett szemekkel nézett a szüleimre, majd vissza rám.
- Kiengedték, úgyhogy becsomagoljuk a dolgait és hazavisszük. - mosolyogva pakoltam be a táskámba a holmimat, különös gondot fordítva arra, hogy kerüljem a férfi pillantásait, aki időközben pár gyors lépéssel átszelte a szobát és megállt velem szemben, az ágy túloldalán.
- Minden tiszteletem az Önöké, de ha Hazel-t valóban hazaengedték, akkor én vagyok az, akinek haza kell őt vinnie. - ellenkezést nem tűrő hangon jelentette ki a véleményét, aminek következtében egyből lefagyott a szüleim arcáról a mosoly. És az enyémről is. Az eddigi nyugodt légkört hirtelen felváltotta egy sokkal feszültebb hangulat, amire jelen állapotomban egyáltalán nem voltam vevő.
- Szerintünk jó lenne, ha olyan helyre menne haza, ami ismerős a számára. - védekezés gyanánt ezt odavágta még hozzá anyám, majd kihúzta kezeim közül a táskámat és sietősen becipzározta azt, hogy mielőbb végezzünk a pakolással.
- Amnéziás! Nem lesz neki ismerős! És különben is... nem gondolják, hogy olyan helyre kellene mennie, ahol az elmúlt években élt? Amit ő maga álmodott meg kettőnknek, amit ő maga formált a saját otthonává? - fájt neki, amiért a szüleimet választottam helyette, de ha kicsit is jobban belegondolt a helyzetembe, akkor megérthette volna, hogy miért tettem. Azonban a szavait hallva gondolkodóba estem. Tényleg én álmodtam meg az otthonunkat? Tényleg mindenben ott van a kezem nyoma? Én tettem otthonná a házunkat?
- Biztonságos és szeretetteljes környezetben kell lennie, minél közelebb a gyökereihez, így legalább van esély arra, hogy visszanyerje az emlékeit. - anyám próbált oda szúrni neki, ahol fogást talált rajta, de én tudtam, hogy mindezt nem gonoszságból tette, sokkal inkább azért, mert otthon, maga mellett akart tudni. Vigyázni akart rám, nyugodt környezetet biztosítani, ahogy gyermekkoromban is tette ezt, mikor beteg voltam - legalábbis gondolom.
- Ja, azokat az emlékeit, amelyekben én vagyok jelen. - az ismeretlen vőlegényem még feljebb emelte a hangját, miközben értetlenkedve és dühösen csapta össze a tenyereit a mellkasa előtt. Utálta a helyzetet, ez lerítt az arcáról, szemeiből pedig egyfajta szomorúság tükröződött. Félt volna, hogy ezzel elveszít?
- Fejezzétek már be, az Isten szerelmére! - képtelen voltam tovább hallgatni az összeszólalkozásukat, ami másról sem szólt, mint hogy melyikük vihet haza engem. Akár egy hátrahagyott, menhelyi kutyát... Nem számított, hogy itt álltam közöttük és hallottam minden szavukat? - Hazamegyek, a szüleimmel. - zártam rövidre a vitájukat, majd táskámat apám kezébe adtam és ahogy a szüleim megindultak, úgy én is követtem a példájukat és igyekeztem mielőbb elhagyni az elmúlt hetekben túlságosan is megszokott kórtermet.
- Várj, Kicsim. Hazel! - hallottam, ahogy utánam kiáltott, de nem akartam megállni neki. Bármennyire is fájhatott neki az, hogy hátat fordítottam neki, számomra ő nem volt több egy egyszerű idegennél. Ezen pedig az ujjamon csillogó jegygyűrű sem tudott változtatni. De utolérve engem elkapta a karomat és ezzel megállásra késztetett. Ujjait az arcomra simította és igyekezett minél gyengédebben maga felé fordítani a fejemet, hogy tekinteteink találkozhassanak. - Hibát követsz el, ha velük mész. Nem fogom senki nevét bemocskolni, nem fogok régi családi históriákat felsorakoztatni előtted, de higgy nekem, ha azt mondom, nem véletlenül költöztél el otthonról tizennyolc évesen. - láttam a szenvedést a szemeiben. Éreztem, hogy ha akarná, tudna olyan indokokat mondani, amik miatt gondolkodás nélkül hátat fordítanék a szüleimnek, de becsültem benne azt, hogy nem élt ilyen trükkökkel. Mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy inkább őt válasszam a családom helyett.
- Hazel, kérlek! Mit tegyek, hogy elhidd, mellettem a helyed? - annyira próbálkozott... Szemeibe a könnyek mellé a kétségbeesés is beköltözött, szinte könyörgött már. Nem számított hányan néztek minket, ő csak engem akart meggyőzni.
- Nem tudom! Veled ellentétben őket ismerem! Vagy legalábbis tudom, hogy ők a szüleim. Náluk van mibe kapaszkodnom. De nálad nincs semmi! Semmi, ezen a gyűrűn kívül. - durva voltam vele, hideg és közönyös. De ezt kellett tennem, ezt kellett mondanom, hisz ez volt az igazság. Nem emlékeztem rá és nem szabadott hamis ábrándokba ringatnom őt, hisz nem tudhattam, hogy mi lesz velem. Vajon akkor is velem akarna lenni, ha sose nyerném vissza az emlékeimet? Vajon akkor is ennyire ragaszkodna hozzám? Miért? Vajon ha nem lenne a gyűrű, akkor elsétált volna már? Hisz az mennyivel egyszerűbb lett volna. Felszívódni, hisz úgyse emlékeznék arra, hogy kapcsolatban éltem.
Elhúzódtam tőle és sietős léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn. Minél messzebb akartam kerülni nemcsak a kórháztól, de a vőlegényemtől és voltaképp minden mástól is. Haza akartam menni, még akkor is, ha igazából arra se emlékeztem, milyen közeget takar nekem az "otthon". Le akartam mosni magamról a kórház szagot, távolságot, de legfőképp időt akartam magamnak.
- Van egy videó-felvételem! - nem tudtam miért, de ezt hallva megtorpantam, ő pedig futva szelte a lépcsőfokokat, hogy újra közelebb jusson hozzám. Hinni akartam abban, hogy az a felvétel felébreszt bennem valamilyen érzéseket vagy épp emlékeket, de ugyanakkor nem akartam hitegetni magam. Az orvosok megmondták, hogy komoly esély van arra, hogy sohasem nyerem vissza az emlékeimet. Akkor meg miért próbálkozzak? Miért okozzak csalódást mindenkinek?
- És mihez kezdjek vele? - kérdeztem tőle durcásan, mintegy azt mutatva, hogy nem tudom, hova is akart kilyukadni ezzel az ötletével. Pedig pontosan tudtam. Abban bízott, hogy a videót látva megváltoztatom a döntésem. De túlságosan szomorú szemekkel nézett rám ahhoz, hogy képes legyek nyilvánosan még egy szúrást ejteni a szívén.
- Csak nézd meg. Nézd meg, és ha azt látva is úgy hiszed, hogy jobb helyen lennél a szüleid mellett, akkor félreállok. - valószínűleg az, amiként tekintetemet az égnek emeltem, az régen egyfajta beleegyezésnek számíthatott tőlem, hisz amint ezt tettem, a vőlegényem azonnal mellettem termett és már rá is kattintott a lejátszás gombra.

Hiába nem emlékeztem a videón megörökített emlékekre, azt nem tagadhattam, hogy mennyire boldog voltam. Táncoltam, énekeltem falfestés közben, ő pedig videóra vette az egész beszélgetésünket azt illetően, hogy milyen szobát is készítsünk az üresen árválkodó helyiségből. Ő dolgozószobát akart, én gyerekszobát. Aztán végül nagy nevetések közepette beadta a derekát és engedte, hogy jövőbeli gyerekszobának kiáltsuk ki a krém színűre festett szobát. Még el is hittem volna, hogy micsoda remek meggyőző képességgel bírtam korábban, ha nem suttogta volna bele a kamerába, hogy "valójában sose akartam dolgozószobát". Persze kötöttem az ebet a karóhoz és rögvest visszavágtam neki, miután ő már akár abban a percben belefogott volna a babaprojektbe, hogy én bizony addig hallani sem akarok gyermekáldásról, míg egy bizonyos ujjamról hiányzik a gyűrű. Ezen csak nevetett, de mint később világossá vált számomra, kettőnk közül ő volt az, aki akkor az orránál fogva vezette a másikat. A videó ugyanis nem szólt másról, mint az eljegyzésünkről.
Lerítt az egész felvételről, hogy milyen összhang volt közöttünk s mennyire ismert és szeretett engem.
És hogy én is ugyanígy éreztem iránta.

Azok az örömkönnyek, amelyeket látni véltem a felvételen, mindent világossá tettek. Az eljegyzésünk őszinte volt, szerelemből történt, így emlékek ide vagy oda, a világ legostobább nője lennék, ha nem adnék kettőnknek egy új esélyt.
- Veled megyek. - suttogtam neki válaszul, s habár némileg habozott, hogy megöleljen-e, végül mégis a karjaiba zárt és úgy kapta ki a szüleim kezéből a táskámat, mintha az élete múlt volna rajta.