Az egész napom annyira furcsa volt. Mióta felkeltem, ott motoszkált az a furcsa érzés, hogy történni fog valami. És óvatos voltam, még a piritós héját is úgy vágtam le, hogy figyeltem, a percek pedig vánszorogtak. Úgy semmit nem tudtam magammal kezdeni, és semmi nem kötött le, csak az a kis furcsa valami, ami befészkelte magát a gondolataim közé. De beesteledett.
És még most is fontolgatom, kimenjek-e, mert van az az érzés, hogy nem kellene. Ilyen pedig nem szokott lenni velem. És mintha még félnék is kicsit. De mégis erőt veszek magamon, nem tékozolhatok el ennyi időt, mikor úgyis kevés az, amit kint a szabadban tölthetek, és ráadásul még késő is van, az emberek többsége már durmol... gondolom én...

- Kérem ne - zokogok, már percek óta csak zokogok. Előveszem a telefonom, de azzal az elánnal repül is a kezemből, és kapok mellé egy méretes pofont. Félek, rettegek, és érzem, egyre csak gynegülök is. Stressz, ehhez hasonló sosem ért még, nem tudom, hogy kellene ezt kezelni.
- Segíts... - kiabálok, erre dühösen tapasszák be a szám. Az a kéz büdös, ahogy a másik férfi szája is... bűzlik, össze kell szorítanom a szemem, így fogalmam sincs, mit mormog a fülembe. A reflexeim meg beindulnak, ficánkolni kezdek, rúgkapálok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne tudjanak vonszolni, de kevés vagyok, és lehetetlenül gyenge, alapjáraton is, nem hogy most. Végső elkeseredettségemben, fogaim, a számat takaró férfi kezébe mélyesztem, aki egyből el is engedi, de abban a pillanatban egy másik öklöt látok, és kész... elsötétül minden.

~ lesz ez jobb is ~ nem tudom ~ ✩ ~

Roxanne and Jax

 "A létezés még nem élet."

A hozzászólás obszcén és sértő szavakat tartalmaz!

- … add már ide azt a szart…!
- Komolyan nem akarom elhinni, hogy képtelenek vagytok feltekerni két szájbacseszett cigit. Külön oktatást igényeltek vagy mi van?
Ma már a huszonnyolcadik alkalommal hallgatom végig ugyan azt a retkes beszélgetést a három srác között, és természetesen – mert miért is ne? - képtelenek arra, hogy mind ezt csendben, de legalábbis normális emberi hangnemet és fülnek nem ártalmas hangerőt megütő beszélgetés közepette tegyék. Helyette megállás nélkül ordítanak, morognak és hisztiznek, mintha legalábbis nyúznák őket, és kis híján egymáson vezetve le a feszültséget mást se csinálnak, csak lökdösik a másikat a hülye játékszerük miatt. Mint három nagyra nőtt óvodás.
- Jaj add már ide!
- Nem! Ne szólj bele, mondtam, hogy megtudom csinálni, csak ne pofázz és okoskodj annyit állandóan! Menj, szard ki magad! Soha nem bírsz magaddal h nem ürí…
- Befognátok a pofátokat végre? - rúgok bele egy jókorát az asztal aljába, hogy az megemelkedve köpje ki magából, de legalábbis szórja le magáról a rajta lévő dohányfű keveréket a létező összes papírral és szűrővel – a faszért kell állandóan titeket és az örökös nyavalygásotokat hallgatnom? Mint három baszatlan picsa! – feszült vagyok? Én aztán nem, épp csak pattanásig feszülnek az idegeim, nem is arról van szó. De mikor az ezredik alkalommal is – ugyan azon az egy tetves napon – ezt kell végighallgatnia az embernek, azt hiszem bárki, még a létező legtürelmesebb és legjobb természetű ember is elveszítené a józan eszét. Annyi különbséggel, hogy ők inkább bebasztak volna nekik egyet-egyet a miheztartás végett, hátha abból tanulnak, én viszont a nagy nehezen összekuporgatott kis pénzük eredményét vágtam haza egyetlen mozdulattal, mert ugyebár a földről nem fogják összeszedegetni. Vagy mégis?
Teljes megrökönyödésem közepette billentem oldalra a fejemet, és nézem végig azt a mozdulatsort, ahogy mind a hárman egy emberként, jókora egyetértésben hullanak le az asztal köré, és kezdik el markaikkal összesepregetni az oda leszóródott dohányt.
- Remélem tudjátok, hogy azon a földön történt már néhány furcsa dolog… - riadt tekintetük tökéletes szinkronban siklik rám a padlózatról – odahugyozott néhány kutya… megdugtak rajta pár kurvát… mások is odahugyoztak. Fél éve egy srácot itt késeltek meg… - mesélem nekik betegesen nyugodt hangon, mellkasomon karba tett kézzel, lábfejemet ide-oda mozgatva az alatta lévő másikon, ahogy keresztbe téve pihennek az asztal tetején. Ha mással nem, hát ezzel sikerül őket elbizonytalanítanom, és elrettenteni attól a szörnyűségtől, hogy ezt képesek legyenek még összeszedegetni az összes hajjal, kosszal, porral, mocsokkal együtt és elszívják.
- Kiválogatjuk!
- Ó, persze – vigyorodok el végül, majd sötét tincseimet átfésülve ujjaimmal, szórakozott szarkazmussal rugdosom meg az egyik bokáját – a nődet nem vagy képes a szádra venni, a mocskot bezzeg igen? Ember… - lassú, súlyos léptekkel hagyom el nem csak a helyiséget, de valamivel később az épület pincéjével együtt az egész sikátorrészt, hogy egy másik előtt elbandukolva induljak el – reményeim szerint – haza.
Ezt a haza címszó alatt szereplő létesítményt viszont úgy tűnik, hogy remélt időn belül nem fogom még elérni. Alapjáraton nem érdekel, hogy mi történik a környezetemben. Az se érdekel, ha éppen valakit megnyúznak tőlem két méterre – kivétel, ha egy kiskutya… édes szívem – mivel nem az én dolgom és ügyem, nem szólok bele. Védje csak meg szépen magát, velem se foglalkoznak mások, tök mindegy, hogy mit állítanak belém. Azt viszont utálom, amikor a nőket éri fenyegetés. Ha velük bánnak úgy, mint egy ronggyal vagy állattal. Arról már nem is beszélve, hogy talán nem mondhatom el magamról azt, hogy jó a névmemóriám, de a vörös csaj hangját ezer közül is megismerném. Ergo azokat főként oltalmazom és védem, akikkel volt már dolgom így vagy úgy.
Hogy fűz-e hozzá bármiféle gyengéd érzelem? Ugyan... senkihez. Ettől függetlenül néhány héttel ez előtt a saját életemet kockáztattam érte azzal, hogy kirángattam egy közeledő kisteherautó elől... ha eddig túlélte, most aztán nem hagyhatom, hogy az akkori kockázataim és önfeláldozásom ezen a ponton csődöt mondjon. Persze egyszerűen lezárhatnám annyival és tovább andaloghatnék, hogy hát ennyit ért, ennyit érdemel. Mégsem teszem, helyette talpamat a földhöz csapva lefékezek, s irányt váltva szaporázom meg a lépteimet a sikátor belseje felé.
Bevallom, egy pillanatra elgondolkozok azon a hirtelen csendnek köszönhetően, hogy talán elkéstem... de még mindig bízok abban, hogy ha az utolsó utáni pillanatban is ugyan, de sikerül időben berobbannom a felháborító trió társaságába.
Azt még végignézem ahogy a vöröske fenekére simítja az egyik a tenyerét, ám ennél többet nem vagyok hajlandó engedni neki. Hátulról markolok rá a nyakára, ujjaim a koponyája alsó felénél mélyednek bele a bőrébe, egészen az izmai közé, így bénítva meg őt és gátolva meg a további mocorgásban.
- Anyád' nem tanított meg a helyes viselkedésre? Hogyan kell a nőkkel bánni? - sziszegem a fülébe kínosan ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se szívjam be a körülötte lévő, szinte vágható bűzös, áporodott levegőt. Alkohol, fű és mellé társuló penetráns, ápolatlan szájszag. Kell ennél több?
- Javaslom takarodjatok innen - azt nem mondom, hogy velem gyűlik meg a bajuk, mert kivel mással? Azzal a reszkető kis patkánnyal amelyik ott kucorog a fal tövében valami ezer éves, egykoron kenyérre a hajazó valamit rágcsálva? Jókorát taszítva a faszin, egyszerűen a másik ölébe lököm, és kihasználva a pillanatnyi bénaságukat és értetlenségüket, leguggolok a lánykához, hogy annak álla alá csúsztatva az ujjaimat, felém fordítsam az arcát.
- Hihetetlen, hogy már megint Te.

Bárcsak tudnék így aludni is. Mert hogy azzal általában gondjaim vannak, mivel mondhatni fordított életvitelt élek. De lehet valami abban, hogy nappal aludni mégse ugyanaz, hisz akkor a város éledezik, minden létező nesz bejön a szűrt ablakomon, mert sajnálatos módon, az csak a napfényt szűri, de azt legalább profin. És nehezményezem, hogy az éjjeli órákból kevesebb van, és akkor is, csak ilyen emberek társaságába tudok botlani, vagy jobb esetben senkiéba. Most viszont lassan szivárognak fülembe a hangok. Vagyis egy... egy, ami ismerős, és ugyanolyan morcos, mint a múltkor. A tudatom tehát rendben van, de arra egyelőre képtelen vagyok, hogy kinyissam a szemem, mert az első hangfoszlányokkal együtt, a fájdalom is belém nyilal. Sajog az arcom, és nem esik túl jól az sem, hogy valaki megbillenti és az áállam alá nyúl. Sikeresen kipattannak a szemeim, és ilyen ijedten, mint most, talán életemben nem néztem még senkire. Nem, az anyámra se, pedig egyszer-kétszer akár lehetett is volna, amilyen nő tud olykor lenni.
- Áucs - nyüsszenek, óvatosan megemelve a kezem, hogy az arcomhoz érintve, megtudjam, mim fáj pontosan. Érzem, hogy a bal felem feldagadt, és vér ízt is a számban, ez pedig nem jelenthet túl jót.
- Te jó ég, mennyi az idő? - azzal tisztában vagyok, hogy ilyenkor nem szerencsés, de olyan hirtelen ülök fel, hogy szegény srácot, még akár meg is fejelem, ha most netán cserben hagyják a reflexeim, de esküszöm nem szeretném. Csak ellep a pánik, mert amikor erre tévedtem is, már nem sok időm volt, és ki tudja, mennyi esett ki azóta.
- A telefonom - és itt már elsírom magam, mikor odaküzdve magam a készülékhez, látom, a kijelzőjének annyi, és még azt a rajzot se tudom normálisan megnézni, ami mutatná, hogy áll jelenleg a nap, és mennyi időm van még, így hát az égre nézek.
- Lassan virrad - fordítom tekintetem úgy a fiú felé, mintha tőle várnék valami megváltás szerű ötletet, holott szegénynek vélhetően fogalma sincs arról, most vagyok csak igazán nagy veszélyben.
- Haza... haza kell mennem, nagyon nagyon gyorsan haza kell mennem - motyogom teljes pánikba esve, amit aztán lehet nem is lehet normálisan hallani, hisz a sírás elnyomja. Feltápászkodni, és két lábra állni az igazi kihívás jelenleg, mert az említett végtagok úgy remegnek, mint a kocsonya, és csak harmadszori próbálkozásra sikerül... gondolnám, de aztán újra visszarogyok.
- Segíts kérlek, esküszöm, meghálálom, adok pénzt, vagy bármi, de haza kell érnem, mielőtt még feljön a nap - ez mennyire ostobán hangozhat, bár a kétségbeesés a hangomban, csak elég árulkodó ahhoz, hogy ne nézzen teljesen hülyének. Mert igen, tudom... minden egyes napomon tisztában vagyok vele, hogy egyszer már majd nem lesz több, de szeretném kitolni ezt az időt, amíg csak tudom.

~ lesz ez jobb is ~ nem tudom ~ ✩ ~

Roxanne and Jax

 "A létezés még nem élet."

A hozzászólás obszcén és sértő szavakat tartalmaz!

Halk nyösszenését hallva ahelyett, hogy engednék az állkapcsának – amúgy meglepően, és tőlem szokatlanul óvatos – szorításán, csak még inkább figyelek arra, hogy kapjon egy kis alátámasztást, ne billenjen ide-oda a feje. Fogalmam sincs, hogy mekkora ütést kapott korábban ami a felszíni sérüléseken túlmutatóan gondot okozhat. Bár, ahogy sikerült szerencsétlennek átrendezniük az arcát, gyanítom nem vették a fáradtságot, hogy valamelyest alább vegyenek az erőből. Ó, mert miért is tették volna? Ergo oszthatok és szorozhatok, akár még agyrázkódása is lehet ha csak azt vesszük figyelembe, hogy nőnemű egyed gyengébb csont- és testfelépítéssel.
- Ne hirtelenkedj már, Vöröske! – morranok rá, határozottan markolva a csuklójára, mikor nekiáll birizgálni az arcát.
A nevével alapjáraton nem vagyok tisztában, így képtelen vagyok annak segítségével "fenyíteni". Fogalmam sincs, hogy korábban bemutatkoztunk már egymásnak, - ha igen tényleg ritka szar a névmemóriám - vagy szimplán elmentünk a dolog mellett és annyi maradt meg, hogy milyen a hajszíne, és maga a hangja, hangszíne. Mert ugyebár a korábbi alkalommal is csak a vinnyogását sikerült hallgatnom, és az arcomba boruló, hosszú hajtincseit melyekbe kis híján belefulladtam a szélnek, a lendületnek és… annak hála, hogy baszik összefogni copfba. Innen ered hát az elmésnek aligha nevezhető, rögtönzött becenév.
- Mit érdekel az…? - a kérdés viszont ezen a ponton amilyen gyorsan érkezne, úgy bennem is marad. Esélyem sincs arra, hogy megelőzzem és kikerüljem a gyors érkezését és a homlokomat érő ütést. És tessék, mit látok már megint?! Persze, hogy a hülye vörös fejét egészen közelről. Épp csak, hogy nincs időm megszámolgatni a szeplőit az arcán, azzal bezzeg van időm foglalkozni, hogy a számban összegyűlő, ismerős fémes íz ismételten hányingerkeltő kellemetlenséget okoz. Volt egy nyelvem. De ma remélhetőleg megúszom ennyivel.
- Az ég szerelmére, te átkozott nőszemély?! Megtennéd, hogy nyugton maradsz legalább két pillanat erejéig? Komolyan a vesztemet akarod?... mit érdekel egyáltalán az idő? Nem tök mindegy, ha már éjjelek évadján itt rohangálsz kint az utcán és kevered magad bajba? Megint…. – prüszkölöm fintorogva, hogy aztán egy kisebb adag véres nyálat köpjek a földre, nem sokkal az egyik ipse lába mellé. Csak akkor emelkedek fel én is onnan, mikor félre kotor a földre hullott, ripityára tört telefonja mellé.
Őszintén mondom, nem hiszem el amit látok és hallok. A csukladozó hangot és a hozzá társuló krokodilkönnyeket. Még az arcom is elnyúlik, ahogy meglepettségemben leesik az állam, amit aztán a mellkasom előtt karba tett kezeim egyikével teszek vissza a helyére.  
- Jó ég, most ez komoly? Itatod az egereket egy hülye telefon miatt? – vetem meg a lábaimat felette arcomon gúnyos, mégis értetlenséggel elegyedő kifejezéssel. A mai fiataloknak mondhatjuk úgy is, hogy az az első, hogy a frissen kapott – vagy éppen a régi – telefonjaikat atomjaira zúzzák csak, hogy megkapják a legújabb, legszuperebb darabot, amit valamelyik híres-neves szuper márka kidobott a piacra.
Egy valami viszont a továbbiakban se hagy nyugodni… a naphoz fűződő aggályai.
- Mégis mi a franc vagy te, hogy ennyire fosol a napfelkeltétől? Vámpír? Kiütéses leszel tőle? Kihullik a hajad? Ne idegesíts már és állj fel onnan! - nem teszi. Illetőleg megpróbálja és igyekszik is, de mindannyiszor vissza is rogy a földre. A reszkető lábai és a hiszti - az én értelmezésemben ez hiszti - nem engedik.
- Nem kell a pénzed, csak hallgass el végre és ne bőgj! - mert a faszom kivan már attól, hogy napok óta mást se hallok mint hisztit, picsogást és örökös nyafogást. Egy valami szóljon a lány mellett. Hogy ő legalább nőnemű egyed, megengedheti magának.
Le is hajolok, hogy egyszerűen felhúzzam őt a karjánál fogva, mikor aztán furcsa motoszkálásra és halk nyögdécselésre figyelek fel magunk mögül.
- Szedd össze magad és indulj! - utasítom és már fordulok vissza a két pasashoz - na mi van? Kell még?

Amint kinyotom a szemem, és a tudatom is a helyére körül, egyszerűen hisztériás rohamot kapok. Pedig kerülöm, amennyire csak tudom, kerülöm az ilyen alkalmakat, mert szeretem az életem, még ha az csak ilyen is, és ragaszkodok hozzá, hogy húzzam, amíg csak lehetséges. Jó érzés úgy élni, hogy minden nap tisztában vagy vele, bármennyire is igyekszel, egyszer csak elfogy az időd? Hát nem. Se nekem, se anyámnak, se Lizinek, aki velem van, mióta csak az eszemet tudom. Nem törődök pont ezért az intő szavakkal, meg az érzésekkel se, amik igazolják, tényleg nem kellene, de ha egyszer kevés az időm?
- Te ezt nem értheted - nézek a szemeibe, most már némi megbánással, mert tényleg nem szeretném a vesztébe sodorni, mint a múltkor. Igazából még hálával is tartozok neki, amit meg is fog kapni, amint nem egy ilyen alkalom adtán futunk össze. A szemrehányása miatt meg még jobban sírok. Annyira, annyira szeretném elmondani neki, hogy ez nem az a lányos hiszti, amivel találkozhat naponta, hogy nem pszichiátriai eset vagyok, hogy bár zagyvaságnak tűnik, amiket mondok, mind mind teljesen komoly.
- Nem.... meghalok - kiáltok rá, elvesztve minden tartásom, és a mozdulataimban is megfagyva. Egyenesen a bosszús szemekbe intézve mindezt, aztán némivel higgadtabban folytatva.
- Ha a nap sugara éri a bőröm... meghalok - hajtom le a fejem, aztán minden vissza a régi kerékvégésba, és kezdek újra hisztériásan matatni. Haza kell jutnom, amilyen gyorsan csak lehet.
Gyalog nem elég gyors, futva meg... nos, ebben az állapotban nem tudom lesprintelni azt a három utcát anélkül, hogy ne ésnék össze valahol, aztán a motoszkálás hatására, beugrik valami, és az egyik ipséhez futok, hogy kotorászva kicsit, a motorja kulcsát odahajítsam a hősömnek.
- Ugye tudod vezetni? - választ nem várva, ha akarja, ha nem, most én ragadom csuklón, és futok vele a motorhoz.
- Sajnálom, máshogy nem jutok haza időben - mert azt tényleg sajnálom, hogy nekem hála most nyakig benne van ő is, noha még soha nem kötöttem el semmit. Egyszer mindent ki kell próbálni, nem?

~ lesz ez jobb is ~ nem tudom ~ ✩ ~

Roxanne and Jax

 "A létezés még nem élet."

A hozzászólás obszcén és sértő szavakat tartalmaz!

Apám mindig arra tanított kölyökkoromban, hogy legyek türelmes, figyelmes és elfogadó az emberekkel még akkor is, ha idegenek, ha nem vagyok képes egy nyelvet beszélni velük. De ha csak tovább megyek: ha nem egyezik velük a véleményem, ha felidegesítenek, vagy éppen olyan szóval illetnek, amiről úgy gondolom, hogy nem érdemlem meg. Azt is kiemelte, hogy a furcsákat ne nézzem meg annyira… ha példának okáért szembe jön velem egy olyan akinek nincsen orra, sebhely van az arcán esetleg törpe növésű, ne bámuljam őket. Mert furcsaságok mindig voltak és mindig is lesznek, de ettől függetlenül ugyan olyan emberek ők maguk is, mint amilyenek mi vagyunk. Sőt, lehet, hogy még sokkal jobbak is, csupán nem olyanok mint a megszokott. Nem átlagosak, nem tucatok.
Tisztán emlékszek arra, hogy az utcában ahol annak idején laktunk még otthon Kínában, volt egy idős házaspár akik túl későn vállaltak gyereket ahhoz, hogy az egészséges és értelmes legyen. Biztosak voltak benne már az orvosok is, hogy szerencsétlennek lesz valami defektje ami ha fizikálisan nem is, de szellemileg mindenképpen megfog mutatkozni rajta. Vagy éppen fordítva, esetleg halmozva a kettőt. Szegénynek nem elég, hogy hiányzott a fél karja ugyanis nem volt ideje és esélye arra, hogy az az anyaméhben kifejlődjön, a méh öregsége miatt pedig úgy ahogy van képtelen volt megadni mindazt a magzatnak amire szüksége van, még szellemileg is visszamaradott volt, aminek minden egyes apró szegmense meglátszódott az arcán. Nem tudott úgy fókuszálni az emberekre és a körülötte történő dolgokra, ahogy kellene. Folyt a nyála, a fogai kacsán- vagy egyáltalán nem nőttek ki. Tolószékbe került ugyanis a gerince nem volt elég erős ahhoz, hogy tartani tudja a testét. Ennek következtében az izmai elsorvadtak, tehát a meglévő két lába teljesen elcsontosodott, gyakorlatilag mintha két hosszú pálcát ragasztottak volna a testéhez. Az ilyenekre mondják – legalábbis nekem már sokszor volt szerencsém ilyet és ehhez hasonlót hallani – bár meg se született volna. Az idős pár viszont annyira vágyott már egy gyerekre, annyira gondoskodni akartak valakiről, hogy eszükbe nem jutott elvetetni. Így inkább felelőtlenül belevágtak ebbe a véget nem érő küzdelembe, ami csak azután vált igazán kínszenvedéssé, hogy a családfő meghalt.
Kiskoromban én, és a körülöttem élő srácok is megnéztük őt. Eleinte nevettünk is rajta, hiszen miért ne tettük volna mi neveletlen, serdülőkorba lépő suhancok, mind addig, míg a szüleink le nem ültek velünk megbeszélni, mi miért történik és hogyan kell elfogadni az embert olyannak, amilyen.
Pont ezért és ezen emlékeknek köszönhetően se nevetem ki a lányt... illetve fogalmazzunk úgy, hogy rohadt keményen küzdök azért, hogy még csak véletlenül se törjek ki őrjöngő röhögésben.  Képtelen vagyok elfogadni teljes egyszerűségében azt a tényt, hogy szegény… talán nem százas. Amivel persze nincs semmi problémám nincs, hiszen elfogadom vagy sem, belátom vagy nem akarom – márpedig tényleg nem akarom, mert mi a szar ez, apám?! - én se épp a legnormálisabbak pártját erősítem.
Ettől eltekintve, ha hangosan nem is nevetem el magam, mégis elnyomok egy szórakozott kis mosolyt a tarkóm vad vakargatása közepette, mikor meghallom a határozott állítását, miszerint neki lőttek, amennyiben napfény éri a testét.
- Csak egy kérdés, Angyalom… voltál már valaha napfényen, vagy nemes egyszerűséggel kijelentetted te vagy a szüleid esetleg az orvosok azt, hogy ha te kiteszed a lábad a napra, akkor annyi? És emiatt tényleg nem tudod milyen az, amikor kibassza a szemedet a fény? Bocsánat, de ezt tényleg nagyon nehéz elképzelnem, mint valami idétlen fantasy – napfény allergiáról már hallottam. Kiütéses lesz az ember, az erős UV sugárzástól apró kis pöttyök jelennek meg a bőrén az illetőnek főleg akkor, ha az nagyon világos. Ez esetben a kis Vöröskénél se lenne meglepő, hiszen ő is az. Épp csak nem látom a kék ereket a vékonyka bőrének teljes felületén.
Csak kettőt kell pislognom, máris pörögni kezd körülöttem és már nyomja a kezembe valamelyik ürgének a kulcsát, hogy aztán vékonyka kis ujjai a csuklóm köré fonódjanak.
- Hé-hé-hé! Álljon meg a menet - vetem meg a lábaimat, kirántva a kezemet az övéből - egy! Ne rángass, ne ugráltass, nem vagyok a haverod! Kettő, nem fogom senkinek a járgányát eltulajdonítani egy harmadik miatt. Három ki vagyok én, hogy majd hazacibáljalak és körbeugráljalak minek után megcsináltad magadnak a balhét? Négy, javaslom menj és nézesd meg magad egy dokival, mert ez beteges! Üldözési mániád van inkább Vámpírkám, nem más bajod... - prüszkölöm kelleténél ércesebben és szigorúbban, így jelezve szándékomat azt illetően, hogy nem óhajtok vele foglalkozni. Oldja meg maga, én már megtettem a magamét.