Ines & Mac

And it feels like every day's a holiday

–… és esküszöm, hogy ha nem sietek el onnét, leírja nekem az egész receptet. Mármint, tényleg finom ánizsos süti volt, nem az, csak Steve olyan… Tudod. Mániákusan próbálja bizonyítani, hogy nem meleg, pedig süt, mint a kályha. Tegnap elmeséltem neki azt a taxis sztorit, és rendesen kuncogott. – Elkerekedett szemekkel hangsúlyozom ki azt a hangot, amit még utánozni sem tudnék, és leginkább egy fókához hasonlít. Steve tényleg rendes volt, az egyik évfolyamelső, segítőkész, sőt, tulajdonképpen nem is nézett ki rosszul… És mindennek így együtt eleve gyanúsnak kellett volna lennie, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mindig önként jelentkezett a csupa-lány csapatunkba negyediknek.
A kávézó ajtaja feletti csengő csilingelve jelzi a beléptünket, de nem sokan figyelnek fel rá. Dél múlt nem sokkal, és hosszú sor kígyózik, bár a legtöbben csak a napi sokadik kávéjukat szeretnék felkapni, aztán rohannak is tovább, így bőven van esélyünk leülni majd. Mélyet szippantok a kávétól és sütiktől illatozó levegőből, ahogy gyorsan megszabadítom magam pár réteg ruhától. Kint az időjárásjelentésekkel szemben még mindig erősen érezhető a poláris vortex hatása.
A borzasztó dietetika előadást követően pont úgy jött ki a lépés, hogy lett egy két órás szünetem, ahogy Inesnek is, úgyhogy friss lakótársi szerepünk megünneplésére elhívtam kávézni. Egyébként is rég beszéltünk már úgy, hogy senki sem volt a közelben. – Múltkor például a korrepetálást csajbulinak hívta és lelkesebb volt miatta, mint én. Lehet, hogy majd felhívom magunkhoz, hogy megismerkedjen Wattal. Csak ez az egész olyan… Ahj. Mármint, éljen a szabad szerelem, tényleg. De miért meleg minden normális korunkbéli srác New Yorkban? – sóhajtok fel, ahogy beállunk a sorba. Tekintetem ösztönösen a hosszú pultra vetül, ahol üveg mögött miriádnyi sütemény lapul – a közelgő Valentin-nap végett, akárcsak a dekoráció (papírszivecskék és kis kupidós szívószálak) ezek is a szerelmesek ünnepének jövetelét jelzik. Nem mintha különösebben meghatna, hogy milyen alakú az, amit megeszek, mindaddig, amíg finom.
Aztán eszembe jut Dante. Nem a Valentin-nap miatt (bár már megfenyegettem vele, hogy elviszem egy ál-randira), hanem a kijelentésem végett, ami elég félreérthető is lehet. Watt úgy tűnt, hogy legfeljebb azt nem érti, mit eszek Dantén (pedig hahó, homo-szemeid vesd rá! Duh?!), de esze ágában sem volt megkérdőjelezni a kapcsolatot, Torrie pedig még eléggé el volt veszve. De Ines más; ő sokkal jobb megfigyelő, én pedig ahhoz képest igen gyatra színész. – Úgy értem, nem személyes vonzatban frusztráló. Csak kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a fura, amiért  egy kapcsolatban szeretek én lenni a lány… Ha nem lennék félig fekete, valószínűleg a Tumblr-en is utálnának. Mondjuk az internet mindenkit utál. Az internet úgy beszél, mint Chandler… Ú, az a macaron-tál nagyon jól néz ki! Bár ha meg akarom venni, lehet, hogy el kell adnom a fél vesémet. – Kifújom a szememből a tegnapelőtt óta frissen font hajam egy tincsét és inkább az egy fokkal kevésbé kulináris kinézetű dolgokat kezdem vizslatni. Queens kezd lassan úgy elszállni, mint Brooklyn. Megrántom a táskám vállpántját és széles mosollyal fordulok Ines felé. – És mondd csak… Idén Valentin-napkor mit csináltok? Azt ne mondd, hogy tanulsz, mert a végén még én nekem kell randevúra cipelnelek téged!

 

- Azért a legközelebb várd meg. Mármint a receptet - lépek be utána a felcsilingelő ajtón. - Egyik nagyanyám szerint a desszert olyan, mint a férfiak, és ha többet akarsz belőlük, meg kell szerezned hozzájuk a receptet - Kár, hogy ahogy cseperedtem, rádöbbentem, egyetlen recept vezet nagyjából mindegyikükhöz, és az egyetlen elengedhetetlen hozzávalóért sem kell elugrani a piacra, mert történetesen a lábam között található. De azért szép gondolat, meg minden.
- De egyébként ez jó ötlet, mutasd be őket egymásnak - felelem, és figyelmem igen nagy részét szentelem barátnőmnek, csak a maradék pár százalékot szánom a még mindig kezemben forgatott telefonkészülék kijelzőjének. Multitasking képességemet a lehető legmagasabb szintre fejlesztettem, kétségtelenül. - Nem tudom - kapom fel a fejemet, lemondóan rázom. - Ami pedig a legszomorúbb ebben, hogy a túlnyomó többségük meg hetero, ergo nem normális - hangsúlyozom az utolsó szószerkezetet olyan erős artikulációval, hogy belegörcsöl az állkapcsom, és csak hogy demonstráljam a hetero és nem normális halmazok igencsak terjedelmes metszetébe tartozó férfitípust, felé fordítom a mobilom kijelzőjét. Rajta urizálós félmosollyal életunt tekintetű ficsúr. - Este pendejo, esküszöm, csak azért végzi egyszerre az orvosit és a jogot, hogy hosszabb legyen a felsorolás a wikipédia oldalán. Meg különben értem én, hogy az apja valami politikus Kanadában, de mi a francnak van neki is külön oldala? - És jogos kérdés, hogy ezt én miért tudom. Dehát már-már betegesen sokat tudok Deanről, ennélfogva Mac is betegesen sokat tud Deanről, és az, hogy jelenleg nagyjából négy platformon van egyszerre megnyitva az oldala, majdhogynem általános beállítás a telefonomon. Ez az a montréal-i piperkőc, aki úgy ejti a nevemet, hogy "Gáhhrszia" (csak hogy azonnal dobhártyán akarjam szúrni magamat, ha meghallom), és aki olyan soha nem látott pontszámokat ér el minden létező vizsgán, hogy kultusza van a Columbián, mintha ő maga volna a következő Jézus Krisztus. - Őt fogják elsőként benyomni a legjobb helyekre gyakorlatra. Oda, ahová engem is, az örök másodikat, és nézhetem majd azt az elégedett, tudálékos fejét, amivel egyfolytában azt szuggerálja belém, hogy "csak második vagy, Gáhhrszia". ¡Chinga su madre! - dörgöm az orrom alatt, és visszaemelem magam elé a telefonomat, közben pedig rövid pillantással jelzem Macnek, hogy ha lehet, ne említse a tényt, hogy pár évvel ezelőtt, amikor még nem mutatta ki a foga fehérjét, teljesen odavoltam, hogy létezik ilyen intelligens fiú, és legnagyobb örömömet leltem benne, hogy néha megosztotta velem Rolls Royce-a hátsó ülését. - De egyébként te pont most találtál valakit aki normális is és hetero is. - Már amennyire Alighierit a normális kategóriába sorolja, elfogadom, ha nem, de azért valljuk be, felesleges neki ezen bánkódnia. Még akkor is, ha különben én vagyok az utolsó, aki pálcát törhet felette, mert két éve van barátom, és gyakorta megfeledkezem a létezéséről.
- Hát, most lehetsz te a lány. Dante csak az egyik szerepre tűnik alkalmasnak. Én szerintem valami szokásos belga sütit fogok enni, valami triplacsokisat, hogy még ma cukorbetegséget kapjak - lesek át az előttünk sorakozók válla között, és ki is szúrok magamnak egy potenciális ebédjelöltet. - Szerintem Finley azt sem tudja, hanyadikán ünneplik a Valentin-napot. Csoda, hogy a karácsonnyal tisztában van, de tényleg, teljes másvilág. Úgyhogy nem tudom. Először gondolom megnézünk egy filmet, amit vagy az egyikünk, vagy a másikunk élvez majd. Valószínűleg én, mert hogy idén nem agyvérzek végig egy Godard filmet, az hétszentség. Aztán szexelünk és alszunk. És valahol, a felsoroltak között eszünk, már ha lesz időnk ilyen zsúfolt programtervezet mellett - vonok vállat, s végszóra megérkezünk a pénztárhoz, úgyhogy gyorsan ledarálom a rendelésemet, valamilyen erős kávét kérek, meg a belga csokis cukorbombát, amit kinéztem magamnak, és azóta mustráltam. A sütit elém tolják kistányéron, a kávéhoz pici türelmet kérnek, én pedig sok cukrot és tejet nem.
- Ti? Első Valentin-nap. Terveztek valami... nagyon szerelmeset? - pislogok felé, és próbálok nem gyanakvónak tűnni. Nem az ő hibájuk, gyanakvó típus vagyok magamtól is.

Ines & Mac

And it feels like every day's a holiday

– Említettem már, hogy elég fura családod van? – húzom el a számat tűnődve. Ines családja kész kabaré néha a sztorik alapján, az irrealitás és a mindennapos fájdalmak különös elegye, egy sit-com tökéletes alapja. Igazából Ines már önmagában is ilyen; és mondja ezt olyasvalaki, akinek mindig legalább egy órán át kell magyarázkodnia az önkormányzatoknál és az egyetemen, ha a családi szálakat kell kibogoztatni.
A mi furaságunk mondjuk inkább abban merül ki, hogy négy nagyanyám is van, kettőnek pedig ugyanaz a neve, és hogy valamiért nagyon nehezen emésztik meg az emberek, hogy bár Deirdre a legidősebb testvér, mégis Reese az, aki vér szerint csupán félig rokonom, az összes többi pedig édestestvérem.
Ines hangsúlyából már érzem, hogy itt most nem csak általánosságban beszél, hanem nagyon is gondol valaki normálatlanságára, és igazából lehet, hogy lottóznom kéne, mert azelőtt sejtem, ki az, mielőtt felém tartaná a telefonja képernyőjét. – Ugye tudod, hogy egy egészen kicsit ijesztően rá vagy pörögve erre a srácra? Mármint, múltkor nem azt bizonygattad két órán át, hogy márpedig őt láttad a GuFundMe-n? – Néha én is úgy éreztem, hogy ijesztően könnyen megtalálok embereket a neten, és még ijesztőbben sokat vagyok képes megtudni róluk a nyilvános posztok alapján, de Ines már-már rémisztő volt, mikor ennyire rá is pörgött valamire vagy valakire. Csillog a szemében egyfajta különös elhivatottság, amit csak latina-örökség gyanánt volnék képes azonosítani. Egyébként is úgy gondolom, hogy attól, aki cukor nélkül tudja inni a kávéját, félni kell. – Csak az idődet vesztegeted azzal, hogy rajta mérgelődsz. Dean egy seggfej, de sajnos be kell látni, hogy a való világban ezért nem jár büntetés; és tényleg irritálóan intelligens. És jóképű. Még ha egy kicsit túlzottan… Mit is mondogat Dante? Trust-fund buzi kaukázusi, igen, ezt. Na, pont olyan feje van. Láttad a The Riot Club filmet, vagy azt mással néztem meg? Hát tökéletesen el tudnám képzelni ott! Egyébként az én spanyol kiejtésem is ilyen borzasztó…? – Igazából utóbbit csak költői kérdésnek szánom, mert tudom, hogy az; az egykori spanyoltanárom szerint persze nem, de ő nem is volt anyanyelvi oktató, Tay pedig rendszeresen kigúnyolja. Ines talán csak azért nem, mert figyelmes.
Mint én a ténnyel szemben, miszerint Ines egészen pontosan mennyire közel is engedte magához néhány lopott fél órában, gondosan kerülöm. Nem akarom teljesen feleslegesen emlékeztetni olyasmire, amit úgyis tud, és egyébként is bánja már, gondolom. – Hát, azt hiszem, azért egy kicsit igazad van. Mármint, aki hetero, az nem egészen normális. Közel kerülhet ez a két halmaz egymáshoz, de nem igen metsződnek. Mint a mellek – fejtem ki, és a kép érzékeltetése kedvéért még félreérthetetlen mozdulatot teszek is a saját mellkasom felé. – Ami egy tökéletes aforizmája lehetne a férfiaknak. – Amikor ilyesmiről beszélek, semmiféle „feminazi” indíttatás nem bújik meg a szavaim mögött; szeretem én a férfiakat, de attól még néha tényleg teljesen kivisznek az észből. Például, tudom, mit vár el Dante, mit szeret és mit nem, de azt nem értem, miért úgy csinálja a dolgait, ahogy.
Ines ezt illető megjegyzésére csak egyetértően bólogatok. – Néha kezdem úgy érezni, túl sok lett a tesztoszteron a lakásban – teszem hozzá mintegy mellékesen. Ezzel nem feltétlenül csak Tayre célzok, hanem arra is, hogy Watt is egészen megváltozott, szinte megtáltosodott, ami a férfiasságot vagy annak bizonyítását illeti. Ansel is pasiból volt… bizonyos értelemben. De ő sosem nézett meccset sört vedelve vagy hasonló, szóval Watson Thyfault ezen oldala mindezidáig rejtve maradt előttem, most pedig csak értetlenül állok előtte. Nem tehetek róla, olyan érzésem lett tőle, mint mikor az ovisok beöltöznek anyu ruhájába; lóg is rajtuk, azt sem tudják, mire való, de azért igyekeznek.
– Hát, Fin tényleg elég… különleges fickó. – Az egyik fonatomat birizgálom, tekintetem a sütiken függ. Nem sokszor találkoztam Nottal, annak ellenére, hogy már mióta is, két éve járnak? Egy kezemen meg tudnám számolni a véletlen összefutások számát, és egészen pontosan kettőre tehető a direkt találkozások számlálója is. Mind a kettő duplarandi volt; az egyik még az ismertségük elején volt, akkoriban Xanderrel jártam, aki művész volt, és egyébként nagyjából bárkivel el tudott beszélgetni, bár igaz, hogy a tudása inkább lelki szintre korlátozódott, nem pedig lexikálisra, ez pedig elég hamar nyilvánvalóvá is vált a két óra alatt, amit együtt töltöttünk Mr. Filológiával. Bár mikor eljöttünk, egy kicsit mérges voltam, amiért talán nem egészen szándékosan, de újra meg újra rámutatott Xander hiányosságaira, de néhány nappal később már megkönnyebbültem, hogy Ő mutatott rá, Xander mennyire, jobb szó híján, ostoba. Még azon a hétvégén szakítottunk.
Aztán néhány hónappal később ott volt Katja; miután olyan csúnyán végződött az addigi kábé hét kapcsolatom a férfiakkal, gondoltam, talán ideje egyszerűen célközönséget változtatni. Senkit sem láttam még olyan unottnak három nővel, mint Finleyt; még Wattot sem.
Úgyhogy a ki nem mondott érzéseim irányába könnyen összefoglalhatók egyetlen hatalmas kérdőjellel. Őszintén fogalmam sincs, Ines mit keres mellette, és amilyen könnyedén emlegetni szokta a szexet, azt kell feltételeznem, hogy az sem lehet olyan orbitálisan kirívó. – Tudom, hogy nem ezt a reakciót várod, de szerintem igazából ez egy egészen jó Valentin-napnak tűnik. Már a Godard-filmet leszámítva. Fogalmam sincs, az kicsoda. – Végül egy málnás túrótorta-szelet és csokiskekszgolyó mellett döntök, egy nagy adag bécsi kávéval. A mai dietetika előadást követően tökéletesen tisztában vagyok azzal, miféle borzalmakat viszek be ezzel a szervezetembe (a professzorasszony tökéletes pillanatnak látta kielemezni az összes Valentin-napi édességet), de egyszerűen szükségét érzem az endorfinnak.
– Dante nem túlzottan… Az a nyíltan érzelmes típus – kezdem az óvatos válasszal, de én is érzem, hogy a „nem túlzottan érzelmes” igencsak alábecsüli azt, ami tulajdonképpen Dante, és ezt még Ines is levághatta ennyi idő alatt. Persze még sosem láttam kapcsolatban (akkor sem, ha annak idején azért akadt jó pár lány, akik összevihogtak a háta mögött, ez valami természetes vonzódás lehet a veszélyhez vagy ilyesmi), de nem hinném, hogy akkor másmilyen volna. Ő egyszerűen ilyen magának való és kész.
Sóhajtva veszem el az elém tolt kávét és sütit, amit persze kifizettem, és elindulok az asztalok felé, hogy kényelmesen letelepedhessünk. – És nem is szeretném, hogy az legyen, ő így jó nekem, ahogy van. De így félúton kell találkoznunk az én elképzeléseim meg az övéi között egy jó estéhez. Aznap éjfélig dolgozik, de utána elmegyünk Coney Islandre, játéktermezünk, óriáskerekezünk, meg közben majd szerzünk valami kaját. Egy kicsit más, mint a korábbi Valentin-napjaim, de jobban várom, mint bármelyiket. – Ines bizonyára nagyon is jól érti, mire célzok; ez egy olyan pont volt, ahol az igényeink eléggé eltértek, de egyszerűen odavagyok a romantikus randevúkért, gyertyafényes vacsora, virágcsokrok, bonbon, rózsákkal beszórt ágy egy hotelben… Szinte látom magam előtt Dante röhögéstől könnyező arcát, ha felhoznám ezeket. Pedig élveztem őket, aranyosak voltak, még ha mások szerint nyálasak vagy fantáziátlanok is; de valahogy fele annyira sem igaziak, mint amilyennek az idei ígérkezett. És még csak csók sem lesz a vége. Mint valami nagyon félresikló koreai dorama. – Régen is sokszor csináltunk ilyesmit, bár akkor nem egészen… így. Bandáztunk, beszöktünk a kocsmába félkarú rablózni, meg az egyik srácnak, Jimmynek, voltak gépei a pincéjükben, oda is besurrantunk. Egyikünk sem kedvelte Jimmyt, nagy barom volt, de a flipperje elég menő. – Egyébként Jimmy volt az első srác, akit megcsókoltam, bár inkább puszi volt az; nyolcadik elején, egy olyan „buliban”, ahová Ramosékat nem hívták meg, üvegeztünk, aztán… muszáj volt. De ha azon múlott volna, a romantikus törekvéseim ott helyben törtek volna derékba.
– Mindegy, szóval kicsit ilyen nosztalgikus hangulatú, érted? És tutira csinálok vagy hatmillió képet, úgyhogy készülj fel arra, hogy pittyegni fog az üzenetjelződ. Mondjuk azt nem tudom, mikorra érünk haza, úgyhogy szerintem egyszerűbb, ha a pénteki konzultációmat eleve szkippelem… És akkor sokáig fetrenghetek az ágyban. – Szinte vágyakozva sóhajtok fel, belekortyolva a kávémba a szívószálon keresztül. Az ujjam hegyére gyűjtök egy adag tejszínhabot, és a számba veszem, úgy pillantok érdeklődve Inesre. – Egyébként, ezt már szerettem volna kérni tőled, de… nem lenne kedved esetleg spanyolul tanítani engem? Mármint, a nyelvtannal nagyrészt nincs bajom, bár néha keverem a formálist meg az informálist, de egy elég biztos forrásból hallom, hogy a kiejtésem borzasztóan amerikai. Igen, azt a forrást Danténak hívják,  és egyébként is mindenre beszólogat, de szerintem most igaza van. Még nem biztos, de ha minden jól alakul, a nyáron elmehetek Dominikára az anyai rokonokhoz egy-két hétre. Gáz lenne befürödni előttük.

 

Hozzá hasonlatosan húzom el a számat én is és helyeslően bólogatok. Bár ha igazán pontosak akarunk lenni, inkább úgy fejezte ki magát mindig, hogy furi, de az végül is a fura becézése, szóval mondhatjuk, hogy említette már. Egy párszor legalábbis.
Nem veszem a szívemre az ilyesmit, igaza van. Tulajdonképpen minél több ember életébe nyerek minimális betekintést az évek során, van alkalmam megállapítani, hogy valami furaság valamilyen formában mindenütt dominál. Valakinél alkoholizmus formájában, valakinél a Liebestraum szól és nincs por a polc tetején, valakinél meg a részeg rendőr nagybáty horkol a kanapépárnákon miután elfogyasztott egy kartonnal az ex-bűnöző latino-apa szentelt söréből. És hát igaz ami igaz, Macnek sem kell a szomszédba menni különös családi történetekért, vagy akár csak összelopkodni magának néhány szokatlanul erős jellemvonást. Talán ezért találtunk mi ketten így egymásra.
- Őt is láttam - mutatok rá, és fintorba ugrik az orrom, amikor ismét ránézek a képernyőm arcára. - Sun Tzu szerint: Ha ismered az ellenséget és ismered önmagad, nem kell félned száz csatától sem. - Vagy valami ilyesmi. Akárhogyan is, árészi tekintettel pillantok vissza barátnőmre, mikor hozzáteszem. - Hát én nem félek száz csatától sem. - Nevetek Dante forradalmian új szószerkezetein, melyeket első kézből kapok meg Macen keresztül, és most egy kicsit jobban is kedvelem a fazont. Bár azt mondják, a krokodil sem a barátod, csak mert megeszi az ellenséget, de ha egy krokodil megenné Dean-t, én barátként tekintenék rá. - Én nem láttam. De akkor meg kell néznem! Mi a címe? The Riot Club. Oké, ha valamikor lesz időm, csekkolom. És nem, neked nem annyira, tudod, ő szándékosan rosszul ejti, mindent olyan franciásan, hogy beleszakadna a nyelve ha normálisan, öklendezés nélkül kellene kiejtenie, croissant, vagy radír - imitálom az utolsó két szón nyelvjárását, noha tudom, hogy voltaképp az akcentusáról nem tehet. - Mondjuk feltűnt, hogy a futok helyett azt mondod, hogy kórus, de annyi baj legyen - vallom meg őszintén. Valójában sosem zavart a kiejtése, nem csak az övé, senkié sem (leszámítva Dean-t és az r betűt). Néha még magam is hibázom, elvégre anyanyelve akkor is egy van az embernek, ha kettőt beszél anyanyelvi szinten, és ritkán ugyan, de néha rábukkanok olyan szavakra, amitől apám aztán úgy pislog rám, mint aki azon tűnődik hogy anyám megcsalhatta-e őt egy másik pasassal huszonhárom évvel ezelőtt.
- Egyébként... igen, tényleg - bólogatok és kizárólag kutatói szemmel méregetem a mellkasát, ahogy ráfog, aztán még egy utolsó gyilkos pillantást vetek a wikipédiára, mintha legalábbis valami woodoo dolog lenne, és maga Dean is érezné a szemeimből rátörő villámokat, aztán zsebre teszem.
- Várd ki amíg összehangolódunk Torrie, te, meg én, és havonta egy hétig garantáltan az ösztrogén arat majd elsöprő győzelmet. - Csak idő kérdése, hogy a természet tegye a maga szeszélyes dolgát, és apránként összetereljen minket egy csordába. Ilyenkor sok tekintetben sajnáltam a férfiakat, akik sosem fogják megtudni, milyen élmény mondjuk egy szórakozóhely női mosdójába belépni, ahol valahogy mindenki a lelkitársad legalább arra az öt percre, amíg bent vagy.
- Különleges - ismétlem. - Szerintem az a baj, Mac, hogy van valami radarom, ami mutatja nekem a fura, különc srácokat, és annak ellenére, hogy sosem passzoltam hozzájuk úgy igazán, mindig ők tetszenek a legjobban. Mint te meg a melegek. - Finleyvel lényegében egyetlen indokom van még mindig együtt lenni, az, hogy rémisztően hozzászoktam. Napjaim általános káoszában ő talán az egyetlen biztos, változatlan pont immáron két éve, és ha esetleg külön utakra térnénk, hirtelen nem tudnám hova meneküljek levegővételért a saját világomból, ha nem tudok az övébe. Nem okos dolog mentsvárként tartogatnom magamnak, hogy még jobban megszokjam, de különben a kémia még működik közöttünk, főleg, ha összeveszünk, és ha ő nem volna, nem lenne időm bárki mást keresni. Azt hiszem nem is akarnék. - Ja, tudom, azt én sem mondanám, hogy rossz lesz. Csak... nem tudom, azt hiszem az első hónapokban annyira erőteljes volt a kapcsolatunk, hogy aztán nem maradt már benne semmi, lassanként leépült. Azért kicsit szomorú - vonok vállat magamhoz ragadva a kávémat is, mert már magam sem tudom hogyan kellene éreznem magamat ezzel az egésszel kapcsolatban. Megvárom, amíg rendel, és közben még gyorsan oktatom őt meg a pénztárost, és elhadarom, hogy - Godard a francia új hullám egyik egészen kiemelkedő figurája, és jó dialógusai vannak, csak nekem rémesen lassúak a filmjei. Nem bírom a lassút.
Miközben találunk magunknak egy barátságosnak tűnő asztalkát, ami egy kicsit messzebb van a pulttól, hogy ne a nyakunkba lihegjen a kígyózó sor, figyelmesen hallgatom Mac beszámolóját. Szépnek találom én az ő gyerekkori szerelmük fellobbanásának történetét, és őszinte örömöt érzek barátnőm boldogságáért, de valahol kicsit túl szépnek is ehhez a Dante figurához. Mac bármelyik pillanatban lobban, bármiről legyen szó, de Dante... ő inkább olyan marék hamu. Persze nem ismerem őt eléggé, és az is benne van a pakliban, hogy fogalmam sincs milyen érzés lehet összejönni azzal, akivel ötéves korotokban még a fürdőkádban seggrepacsiztatok. Gondolom vannak olyan stádiumok, amiket gond nélkül átugorhatnak.
- ¡Órale, no mames! Ez királyul hangzik! Mármint én nem tudom magamat elképzelni ezeken a helyeken, de hozzád illik. Kicsit még jobban is illik, mint azok a romantikus, klasszikus Carrie Bradshaw randik. Igazából most őszinte leszek, megnyugodtam. Mármint nem bántásból, de kicsit azt éreztem, hogy te egy nagy dózis D-vitamin vagy, ő meg az a nem napra járós típus, érted, hogy úgy nem passzol melléd. De tévedtem, passzol, összeilletek - kortyolok bele a még gőzölgő kávémba. - Szóval küldd is a képeket, mert látni akarom őket! -  lelkesedek. - Már csak azért is, mert te tudom hogy nézel ki egy óriáskerék mellett vigyorogva, de Dantét előbb tudom elképzelni egy középkori kerékbetörésen. - És megint csak nem rosszindulatból mondom, inkább csak a magam fura humorérzékével, félig nevetve.
- Hm? - hallgatom az ötletét, hogy segítsek neki mentesíteni a spanyolját szépséghibáitól, nagyban bólogatok miközben magyaráz. Csöndben ismerkedem a süteményemmel, beleeszek egy harapásnyit, és elkerekedett, jelentőségteljes pillantással közlöm a hozzám beszélő Mac-el, hogy egy ilyet kérek majd születésnapomra meg hogy amúgy kóstoljon bele ő is, és szó nélkül elé tolom a tányért. - Persze. Bármikor. Ha gondolod beszélgethetünk spanyolul, amikor nincs ott velünk Dante az abszolút hallásával. Nem tudom, az mennyit segít, mindenesetre ha valamit rosszul ejtesz kijavítom, a bajos hangzókat meg megtanítom, és gyakorlod kicsit. - Közben a nonverbális chat-fülünkön kérdő pillantással nézek rá, hogy ízlett-e neki a süti, és visszahúzom magam elé a tányérom. - Meg most sok spanyol sorozat került fel Netflixre. Nem mondom, hogy sok időm lesz rá, de ha kijelölünk valamilyen napokat, hogy mikor nézünk meg egy-egy részt, akkor függjünk rá valamelyikre. Meg tényleg átválthatunk spanyolra. Si usted quiere.

Ines & Mac

And it feels like every day's a holiday

– Nem… minden srác meleg, akivel járok! – emelem fel a mutatóujjam közbeszólóan, de igazából én is nagyon jól tudom, hogy azért az egy főre eső „out-of-the-closet” esetek számában igencsak elöl járok. Pont úgy, mint Ines és az ő furcsa barátai; bár abszolút úgy érzem, hogy mindenkinek joga van azt és azzal csinálni a testével, amit és akivel csak akar, néha mégis odaugrik az a ránc a szemöldökeim közé. Nem azért, mert elleneznék valamit, csak különösnek tartom, hogy egy olyasvalaki, mint Ines, aki szép, okos és humoros is, nem talál magának valaki normálisat. Ilyenkor mondjuk jogosan merül fel a kérdés, hogy kinek mi a normális.
Mondjuk, amilyen természetességgel magyarázza meg Ines, ki az a Godard, egy kicsit elszégyellem magam, amiért az én egyik nagy szívfájdalmam, hogy még nem tudtam végignézni a Keeping Up with the Kardashians új évadát, mert nem vagyunk előfizetve arra a csatornára. Ritkán zavar, hogy mennyire nem vagyok tisztában olyasmikkel, amit mások alapvető művészeti jártasságnak vesznek; és Ines esetében még amögé sem bújhatok, hogy más körülmények közül érkezünk, mert a helyszínt leszámítva igazából elég hasonlatos a hátterünk. Most is, nem igen értem, miről magyaráz, mert a francia filmekben való jártasságom kimerül a Rózsaszín Párducban és Jean Renoban, de mosolygok rá. – Tudod, néha nagyon lenyűgöz, mennyi mindent tudsz.
És ehhez képest mégis hoz buta döntéseket; például olyanokat, mint Dean. Ez valamennyire megnyugtat a saját rossz döntéseimmel kapcsolatban, hiszen ezek szerint még a legintelligensebbek is elrontanak dolgokat, ebben pedig van valami kicsinyesen emberien megnyugtató. Mint mikor a Just Jareden posztolják azokat a lesiképeket a modellekről, ahogy az utcán sétálnak, és akaratlanul is nagyot sóhajtok örömömben, hogy az ő szemeik alatt is ülnek néha karikák.
– Azt mondod? – ül ki széles, hebrencs mosoly az ajkaimra. Mint mondtam: szerettem azokat a randevúkat is. Édesek voltak a maguk nemében, de valahol igaza lehet Inesnek, és kicsit mintha másnak szóltak volna, mintha nem nekem, személyesen, hanem az ünnepnek, az eszmének. Ines szavai viszont hirtelenjében előhoznak belőlem valami földöntúli boldogságot,  mintha eddig csak az fogott volna vissza tőle, hogy mások szerint nem lehet romantikus randevú az, amiben rózsák meg kézenfogva andalgás helyett villogó-szirénázó masinák meg lepukkant metrók vannak.
Az eset bonyolultabbik része az, hogy nem is kell romantikusnak lennie; elvégre, ez csak amolyan „kellemeset a hasznossal” dolog, nem is lesz feltűnő, hogy nem mentünk sehová, és egyébként is szerettem volna Tayjel lenni. Mégis, a mosolyom már-már fájdalmas mértékekig szélesedik, mikor azt mondja: összeillünk. – Komolyan mondod? – Beharapom az ajkam, és úgy teszek, mint akit nagyon lefoglal a kávé kevergetése. Valami nagyon meleg és jólesően bizsergető árad szét a mellkasomban, és azt hiszem, el is vörösödöm. Pont, mint az a bennem élő tizenhárom éves tenné, aki egy Lizzie McGuire rész közepén döbbent rá arra, hogy oda meg vissza van a bátyja barátjáért és az ő legjobb barátjáért. Ahogy akkor, most sincs sokkal több fogalmam, mit kezdjek az érzéssel, és inkább a visszaköszönő múlt számlájára írom. – Azért Tay nem annyira morcos folyton… Vannak jó napjai. Amikor azt, hogy jól nézel ki, csak közepesen sok gúnnyal fűszerezve tálalja. És nem könyököl rá a fejedre azzal, hogy azt úgyis kipárnázza a hajad. – Amíg nem kezdte el megint ezeket a bosszantó apróságokat, fel sem tűnt, hogy igazából valahol hiányoztak. Nem maga az érzés, de Dante esetében ez a piszkálódás már majdnem azzal ért fel, hogy kinyilatkoztassa a felebaráti szeretetét, aminek egyéb megnyilvánulását nem igen lehet megtalálni a szótárában, azt hiszem.
Az esetek többségében égette a nyelvem hegyét, hogy elmondjam Ineséknek az igazat, mármint, nem csak a szituációról, de a hátteréről is; tudom, hogy akkor sokkal könnyebben fogadnák el, hogy milyen. És valamiért nagyon szerettem volna, ha ők is el tudják fogadni. Az viszont egyértelműen fogott vissza, hogy ez nem az én tisztem, elvégre, ez már majdnem kibeszélés volna, annak pedig csak a Bajos Csajokban van jó vége. Így inkább csak reflexből hárítok.
– Hát, előtte nem is mernék… És Watt előtt sem. Szerintem kezdi zavarni, hogy ti ketten néha spanyolul beszélgettek, és nem tudja, kibeszélitek-e. – A beszélgetés jelző persze elég erős volt, hiszen alig vakkantottak egymásnak néhány szót vagy jobb napokon fejbevágták a másikat egy-egy pörgőnyelvű mondattal, amit nem értettem ugyan, de biztos voltam benne, hogy válogatott sértéseket tartalmazott, amit valamiért mindketten nagyon élveztek. Na jó, lehetséges, hogy egy egészen picit féltékeny is voltam rá, mármint Inesre, amiért olyan nyelven tud beszélni Tayjel, amin én nem. Mint mikor hárman kocsikáztok, és te ülsz a hátsó ülésen. – A Narcost régóta el akartam kezdeni – tűnődöm el, szórakozottan kóstolva bele Ines sütijébe. – Ah, mintha Enrique hangja simogatná az ízlelőbimbóimat…! Ez furán hangzott. Mindegy. Szóval ahhoz van kedved? Lehet, hogy jobb is, ha kicsit lassabban nézzük, mert a végén még hetekre megutálom az embereket és a rendszert. Mint a Sicario után. Mondjuk a kormányt így is utálom, de azért érted a lényeget. Vagyis, izé… Tú… entiendes? A francba, megint magázódtam, ugye? Annyival egyszerűbb, ha nincs megkülönböztetve a kettő!
Sóhajtva kortyolok bele a kávémba. Emlékszem, valamikor harmadévben jött hozzánk valami kelet-európai cserediák, aki nem is volt cserediák, mert egyszerűen ide költöztek a szülei, de mivel külföldi volt, ezért mindenki annak nézte. Ő például a férfi meg a női nemet keverte mindig, és sokáig nem értettem, ezt hogy csinálja, hát hogy nem egyértelmű? Aztán most én is megjárom. Ez valami kozmikus igazságszolgáltatás lehet. – Az azul az kéket jelent, ugye? – jut eszembe hirtelen, a kávéspoharamat szorongatva a szám előtt. Dante néha felkelt este, vagyis, inkább hajnalban, és legtöbbször nem ébredtem fel teljesen, de az biztos, hogy valami hasonlót szokott motyogni. Rákérdezhetnék nála, de valamiért az az érzésem, hogy ez olyasmi, amit nem kellene hallanom, és csak rosszul érezné magát, aztán tenne valami epés megjegyzést.
Inkább elhessegetem az egészet, legalábbis nagyrészt. – Figyelj… Te a Bronxban nőttél fel, ugye? Mennyire… mennyire komolyan szállnak rá ott az emberekre? Úgy értem, az ilyen bandák? Van esély rá, hogy találnak jobb elfoglaltságot, vagy ez így… eléggé élet-halál kérdés? – Már azelőtt érzem, hogy ez istentelenül gyerekes és ostoba kérdésnek hangzik, hogy kimondanám. De most már megtettem. És a fél-hazugság sem jön túl nehezen. – Tudod, nyáron megint kell mennem gyakorlatra, és az egyetem nemrég kötött szerződést a Szent Barnabással a harmadik sugárúton. De elég sok rémsztorit meséltek, és nem tudom, melyik az igaz. Gondoltam, te talán jobban képben vagy.

 

- Te vagy az egyetlen - felelem az orrom alatt gyerekkorom óta bennem gyülemlő bosszúságommal, amiért sosem értékelték enciklopédiára hajazó koponyámat. Az emberek nem azt mondják, hogy "lenyűgözöl", hanem azt, hogy "ne okoskodj", és ezt a lenyűgöző emberek (vagy hívjuk őket okoskodóknak) már nagyjából általános iskola második osztályában kénytelenek megszokni. Kivéve talán anyám, ő mindig fel-felcsillanó szemekkel hallgatott minden témát, amivel éppen lenyűgöztem (okoskodtam), de őt nem számolom, mert mégis csak a gyereke vagyok. Mondjuk akkor most felmerül a kérdés, apám miért röfögéssel díjazza oktatásaimat.
A asztalnál felvázolom, jobban mondva inkább bevallom, miért nem éreztem szilárd meggyőződést Mac és Dante kapcsolatának őszinteségét illetően, és hogy ennek ellenére most mégis remeknek találom a közelgő Valentin napi randevújukat. Mac kistányérnyi szemei úgy csillognak felém, mintha legalábbis csak most közöltem volna vele, hogy gyerekkori szerelme történetesen a barátja, párkapcsolatban élnek, együtt alszanak, meg minden cukor, de nem lep meg a reakciója, ugyanígy viselkedik, amikor egy reggel alatt négyszer megállapítja, hogy süt a nap, és mind a négyszer meglepődik.
Belenevetek a kávémba, felspriccel az orromra, a szalvéta segítségét hívom.
- Akkor remélem az esküvőtök napján majd nem lesz annyira morcos - magyarázom, mintha legalábbis óvodások lennénk, és valóban hinnénk abban, hogy a jelenlegi barátaink egyszer gyűrűt húznak az ujjunkra. Mondjuk Finley nem úgy tűnik, mintha latolgatná az ilyesmit, Dantéből meg nem nézem ki, hogy tudja hol lehet gyűrűt kapni.
- Megmondom én neki, ha bajom van vele - mosolyodok el szándékos kegyetlenséggel elviccelve a dolgot, miközben persze valóban nem vagyok a hátak mögött kibeszélő típus. Talán pofátlanul nem. - Mondjuk a "beszélgetés" azért igen erős túlzás. - Nem mintha kifejezetten ellene volnék egy kellemes eszmecserének, de ennek a lehetősége általában már a megszólításomnál megbukik. "ExploraDora." ¡No mames, pendejo!
Nevetek Enriquen és Macnek különben lehet költőnek kellett volna mennie. Mondjuk még nem késő.
- Nem, nem magázódtál, jól mondtad. Entiendes, informális, entiende, formális. Y sí, comprendo. Oké, nézhetjük, én nem is tudom mikor ültem le utoljára a seggemre megnézni egyetlen rész... hát, bármit. Utoljára a Totally Spies-t nézhettem, hét évesen, vagy tudja a franc - kortyolgatok a kávémba, és tovább csipegetem a triplacsokis süteményemet, amit immáron végérvényesen Enriquére kereszteltem. - Aha, kék. Miért? - ráncolom a homlokomat, és megszegve a soha meg nem tett fogadalmamat, miszerint nem habzsolom be a sütit, mert túl hamar vége lesz, nagyjából öt gyors mozdulattal eltávolítom. Mindjárt veszek még egyet. Még nem rohadt ki mind a 28 fogam, meg a négy bölcsebbik.
- Igen, köszi, hogy emlékeztetsz - mosolyodok el, megint csak viccből harapósan Bronx említésére, és biccentek, hogy mondja csak. Kérdésére erősen ráncolom a homlokomat, kezdem latolgatni, mit művelhetett Mac bronxi bandák köreiben, amiért most a fejére fáj a foguk. Szerencsére megnyugtat, hogy egyelőre semmit, csak a nyáron szándékozik betenni a lábát a pokolba. - "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" - Színpadiasan elhúzom a levegőben a kezemet, mintha valóban odaképzelném magam elé a feliratot. - Nem, nyugi. Csak ne konfrontálódj! Én szerencsére mindig kimaradtam komolyabb ügyekből, ez legjobb képességeim egyike, anyám-apám büszke rá, de nem hinném, hogy találnak jobb elfoglaltságot, hogy a te szavaiddal éljek. Nekik nagyjából ez a legjobb és egyetlen elfoglaltságuk. Apám szerint, ha egyszer belekerülsz, többé nem mászol ki belőle. Pontosabban, "Ez nem könyvtárklub Ines, kerüld el!". Ironikus, mert ő pont úgy lépett ki belőle, mint én a könyvtárkluból... Mindenesetre, ez nem könyvtárklub Mac, kerüld el, és akkor nincs gáz. De különben bármi van, mondd, szólok Tíonak meg az apámnak. - Egyébként a könyvtárklub eszméletlen idegesítő népségek gyűjtőhelye volt, fejvesztve menekültem.
- Ha már témánál vagyunk... - kavargatom a kávémat, kiskanalam neki-neki koccan a csésze belső falának. - Félek, hogy az öcsém belekeveredik... belekeveredett. Mondjuk addig él! Ha ezek a pendejok nem nyírják ki, majd én fogom. Tíot megkértem, hogy nézzen utána.

Ines & Mac

And it feels like every day's a holiday

– A nővérem egyszer majdnem összeházasított minket, de Tay megette a cukorkristály-gyűrűt, ami az enyém lett volna… Meg aztán anya elmagyarázta, hogy négy évesen nem mehetek férjhez. – Igen, ez volt az egyetlen gond a ceremóniával. Meg persze a tény, hogy akkoriban elég erőszakosan próbáltam bizonyítani, hogy én is fiú vagyok, ami azt jelentette, hogy teljesen és totálisan kiakadtam, mikor Dee megpróbált rám adni egy függönyt, azzal a címszóval, hogy az az esküvői fátylam. Halvány emlékeim vannak arról is, hogy aztán sikeresen úgy vágtam hozzá a műanyagvirág-csokrot, amit a nagyitól lopott el, hogy az alja belement a szemébe, és sikítva-sírva rohant bemószerolni anyának, hogy már megint bántom.
Négy évesen határozottan undorított a gondolat, hogy bárkivel is összeházasodjak, főleg, ha az a bárki Tay. Most pedig… most csak fura belegondolni, hogy elértük azt a kort, ahol nem néznének ránk furán. Oké, talán itt, New Yorkban igen, mert itt rendszerint tartós kapcsolata sem lesz az embernek harmincöt alatt, mert nem ér rá a munka mellett, de… De ez az egész nem is lényeges, hiszen amit Ines nem tud (és nem is fog), az az, hogy a kapcsolatunk csak a helyzetet egyszerűsíti. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy járunk, mint megmagyarázni, miért is nem tud visszamenni a saját lakásába. Azon mondjuk egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen egyszerűen elhitték, de ezt szerintem ráfoghatjuk arra, hogy jobban ismerjük egymást, mint a legtöbben, akik hosszú évek óta tartó kapcsolatban élnek. Kitörölhetetlenül egymás életének részei vagyunk; csak épp nem úgy, mint Ines hiszi.
Azzal pedig, hogy ez egy egészen ici-picit elkeserít, és felpiszkál valami középiskolából itt maradt vágyakozást, igyekszem nem foglalkozni.
– Watt agya egy kicsit máshogy működik. Tudod, az anyja pszichológus, és nem tőlem hallottad, de a „Miért nem hajlandó a kijelölt helyre vizelni a fiam?” című értekezését Wattról írta. – Találkoztam velük párszor, akkor is, amikor lényegében jártunk, meg azóta is; azt hiszem, kedvelnek, és szeretném azt hinni, hogy nem csak a bőrszínem miatt. Meglepően jól fogadták például, hogy annak ellenére, szétmentünk (még ha nem is voltunk igazán együtt, csak hogy úgy mondjam, ketten egyedül, közös magányban), még mindig ott lakom. De tény, ami tény, a szakmájukat elég nehezen hagyják otthon; ha már Wattot is belekényszerítik az orvos-létbe…
Nem lep meg, hogy Ines nem él a televíziózás örömeivel, még a Netflix & Chill korszakában sem. Vannak jobb dolgai; tervei. Tanulás, harminc egyetem, világuralom, hasonlók. – Meglepő, de mindig Sam volt a kedvencem. Olyan okos volt, és szép vörös volt a haja… – Pedig ugyebár ésszerűbb lett volna Alex felé éreznem a kötődést, gondolom. Elég sokáig tartott megbékélnem a gondolattal, hogy sosem lesz vörös a hajam; próbálkozhatom persze, de halva született gondolat. Amúgy is furán állna. Apát viszont sosem tudnám elképzelni más hajszínnel, pedig állítólag utálta, hogy vörös; anyának legalábbis ezt mondta. Nekem ritkán beszélt olyasmiről, ami gyengeséget fedett volna fel. Gondolom, ezért nem tudtam arról sem, hogy rákos.
Valószínűleg ez egy olyan rész, amit mások orrontásnak gondolnának, de én inkább aggodalomnak szeretem hívni; paranoid módon tudni akarom, mi folyik mások fejében. Nem magamért, vagy szeretem azt gondolni, hogy nem önző céllal;de nem szeretném még egyszer átélni azt a borzasztó tehetetlenséget, hogy talán tehettem volna valamit, de túl későn tűntek fel a jelek. Többek között ezért is aggódom annyira Tay miatt, hogy rákérdezzek erre Inesnél; nem tudom, mit jelent, talán egy név vagy hasonló, de néha motyogja álmában. Tudom, hogy nyolc évig teljesen jól elvolt nélkülem (hát jó, leszámítva az olyan apróságokat, minthogy magára haragította a dominikai maffiát), semmi szüksége az aggodalmamra. Mégis… – Csak eszembe jutott – rázom meg a fejem mosolyogva, és szerencsére nálam elég gyakran előfordul az, hogy csak úgy eszembe jut valami, amire rákérdezek, így gyanúkeltés nélkül úszhatom meg talán. Azt mégsem mondhatom, hogy a „barátom” csak gyógyszerrel tud aludni, és még akkor is rémálmai vannak.
– A te családodban mindenki egy kicsit… szóval fura? – vonom fel az egyik szemöldökömet, őszinte érdeklődéssel az arcomon. Nem tudom pontosan, Ines apja mivel foglalkozott még a mostani munkája előtt, de az efféle elejtett információmorzsákból úgy érzem, jobb is, ha nem tudom. Mindenkinek megvan a maga keresztje, azt hiszem; és a nap végén lényegében teljesen mindegy, hogy húsz évvel ezelőtt mit csinált, ha mára felhagyott vele. Bár azt hiszem, hogy ez a nácikra nem igaz… De kétlem, hogy Ines apja náci lenne.
– Hát, egy üss vagy fuss szituációban én általában inkább az ölelést választom, úgyhogy talán a konfrontációval nem lesz bajom. De amúgy ha lenne…? Akkor vegyem úgy, hogy az gáz, értem. – Mivel nyilvánvalóan nem fogom bemártani Tayt és azt, hogy félholtra verték az első újratalálkozásunk alkalmával, ezért minden tehetségemet bevetve teszek úgy, mint aki nem pánikol, holott szinte a gőzt érzem kifutni a fülemen, mint a mesékben. Sokan, akik ismerne, azt hiszik, nem tudok hazudni; pedig ez messze áll a valóságtól. Megrendítően jól hazudok, épp csak nem szoktam; de aki olyasféle szituációkon nő fel, ahol az iskolai zsaru meg az igazgatóhelyettes hetente kérdezget arról, láttam-e, ki ütött előbb, és muszáj úgy tenni, mintha arról se lenne fogalmad, milyen év van… Annak nincs választása. – Ha bármi lesz, szólok, ígérem – bólintok mosolyogva, aztán átnyúlok az asztal felett, és megpaskolom Ines kézfejét.
Utálok hazudni.
– Manito? – vonom fel a szemöldökömet meglepetten. Nem sokszor találkoztam Ines öccsével, mivel nem azonos környéken mozgunk, és náluk is csak kétszer voltam, abból egyszer azért, hogy segítsek neki pakolni, mielőtt beköltözött. Elég nemtörődöm volt, látszott rajta, hogy mindenki irritálja, de ezt csak amolyan tipikus tinédzser viselkedésnek tudtam be. Akkor az egész világ ellened van. – Miért, történt valami? Bajba került, rátörtek a zsaruk, vagy ilyesmi…? – Úgy érzem, erre a válasz valószínűleg egy határozott „nem” lehet, hiszen arról már hallottam volna. Vagy szeretném hinni, hogy így lett volna. – Hát… Gondolom a veszély mindig fennáll. Megértem, hogy a szüleid aggódnak; kettőből kétszer nem lesz szerencséjük, vagy ilyesmi.  Bár azt hiszem, a „ha elesel, még meg is verlek” típusú nevelési módszer hosszútávon ritkán hatásos.
Nem azt mondom, hogy Mr. Garcia módszerei megkérdőjelezhetőek, csak hogy nem értek velük egyet.
Már próbálnék valami új pozitívummal előállni, amikor hirtelen megcsörren a mobilom. Először összerezzenek és fel sem tűnik, hogy az enyém, aztán észbe kapok és gyorsan áttúrom a táskámat. Egészen az aljára csúszott, és közben borzasztóbbnál borzasztóbb képek bukkannak fel arról, hogy Taynek valami baja lett. Mármint, ha akkora baja lenne, úgyse tudna felhívni (meg nem is tenné meg, egy kicsit olyan, mint a kutyák, inkább elbújik meghalni valahová), más meg nem hívna, hiszen az ő társaságának fogalma sincs rólam, de a logika személyes pánikhelyzetben nem mindig barátom. Szerencsére ez az ápolónői képességeimet nem befolyásolja; mintha másik személy lennék.
Mégis megnyugszom, mikor a hívónak köze sincs Tayhez; az egyik csoporttársam az. Bocsánatkérően elfordulok Inestől, mivel látom, hogy már háromszor hívott; gyorsan lezajlik, én pedig az egeket átkozva maradok ott a megszakított vonal túlfelén. – A fenébe… Ne haragudj, Ines, de mennem kell. A gyakvez kitalálta, hogy ha már úgyis elmaradt az anatómiánk, akkor előrébb hozza a foglalkozást. Ajj, fogalmam sincs, mennyibe került a kávé… Ennyi elég lesz? – szerencsétlenkedem a pénztárcámmal és a zöld bankókkal. Végül valószínűleg többet hagyok ott, mint amennyi kellene, és miután fel is álltam, az államig húzva a kabátom cipzárját, még topogok egy kicsit az asztal mellett. Nem akarom ott hagyni, mert nem ez volt a terv, és épp valami fontos közepén voltunk, de a gyakorlatvezetőnk nem az az ember, akit ez meghat. Doktorandusz; azok mindig extra karót nyelt seggfejek. – Este beszélünk, jó? Hozok kaját. Jó lesz a kínai?