Otthon vagy? - Az utcát ostromló fagyos szél önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy a kocsiban tartson, ám mivel nem tudhatom, mennyit kell még várakoznom, mire Viv észreveszi az sms-t, célszerűbbnek tűnik az ablakon kikönyökölve fürkészni a házat. Maximum kétszer jártam odabent, mióta összeköltöztek Sparkssal. Ha kérdezte, azzal indokoltam, hogy elborzaszt a gondolat, hány meztelen férfitest érinthette már a konyhapultot vagy a kanapét; valójában azért nem látogattam meg többször, amiért senki mást sem. Furán vette volna ki magát, hogy nem viszonozom a meghívását, márpedig a lakásom nem alkalmas rá, hogy vendégeket fogadjak. Ami pedig engem illet, nem vall rám, hogy bárkivel is ilyen szorosra fűzzem a viszonyomat, legyen szó barátságról, vagy bármi másról. Legalábbis eddig nem volt jellemző. Csakhogy időközben, úgy tűnik, szentimentálissá váltam. Nem tudnám mással magyarázni a hirtelen felbukkanásomat sem, minthogy elragadott a nosztalgia a váratlan találkozásunkkor. Mikor annak idején (mintegy fél évvel ezelőtt) minden magyarázat nélkül megszakítottam vele a kapcsolatot, úgy tűnt, csupán néhány hónapig célszerű kerülnöm a társaságát. A néhány hónapból azonban újabb néhány hónap kerekedett, és minél több idő telt el, annál nehezebbnek látszott kimagyaráznom előtte a döntésemet... szóval inkább meg sem kíséreltem. Akkor sem, mikor elárasztották az újságokat a férje haláláról szóló cikkek. Nem az a fajta barát vagyok, aki azonnal ott terem, ha szükség van rá. Arról sem vagyok teljes mértékben meggyőződve, hogy képes vagyok olyasmire, mint a barátság, a tegnap este után valami mégis arra ösztökélt, hogy beszéljek vele. Még egy csokor virágot is hoztam, a kedvencét, noha fogalmam sincs, egyáltalán itthon találom-e. Beengedsz? - küldök egy újabb üzenetet, ahogy visszakanyarodnak a gondolataim az itt és most felé. Fogalmam sincs, mire számítsak tőle, de ha mindenképp tippelnem kéne, azt mondanám, perceken belül nyílik majd az ajtó, hogy a tegnapi estélyen felszedett pasas - vagy nő, mert ezt is kinézem belőle -, távozzon rajta, alkalomhoz illően zilált állapotban. Lehet, hogy túl sokat képzelek Viv szabados életmódjába.
Pedig régebben, mikor még Charles élt, nem voltam az az otthonülős típus. Mindig mentem valahová, valakihez. Egész életemet emberek között töltöttem teljesen felpörögve. Imádtam a pezsgést, a kalandot és magát az életet. Éltettem minden egyes csodás pillanatát. Persze a módja idővel megváltozott. Igen, a házasságom elején ez inkább a többi férfi társaságát jelentette. Charles-hoz nem a szerelem miatt mentem hozzá, és nem is akartam magamra erőltetni. Kedveltem akkoriban is, de már makacsságból se nyitottam felé és másokhoz menekültem inkább. Aztán ez idővel megváltozott. De hogy megbántam? Nem, úgy hiszem mindennek így kellett történnie. És akármit is gondolnak rólam jópáran: nem feküdtem össze minden jöttmenttel. Elég válogatós vagyok valójában. De azt a kort, lezártam, vagyis azt hittem egészen 5 perccel korábban. Kaptam egy üzenetet Mr.Burke-tól. A mindig tökéletesen kinéző Matthias Burke-tól. Azt hiszem hosszú hónapok óta ez a legizgalmasabb pillanat az életemben. Mi a francot akarhat? – Igen – írom neki vissza neki miközben a tévében háttérzajként a Modern Család szól. Ha valaki kérdezné: Sofía Vergara és az akcentusa a példaképem. Hirtelen azt se tudom, hogy mit gondoljak. Furcsa módon Matt nem tartozott azok a férfiak közé akikkel a kapcsolatot az ágyban fejtettem ki. Pedig higgyétek el, hogy kinézete alapján pont az esetem is lehetett volna. És a személyisége is igen csak megnyerő. Mai napig nem is értem, hogy miért nem alakult ki közöttünk több. Róla Charles tudott, és nem igazán tetszett neki – ami meg kell mondanom imponáló volt. Most már tudom, hogy a szeretőimről is pontos információi voltak mégis azokról soha egy szót se szólt. Elég érdekes, tudom. Aztán Matt hirtelen eltűnt az életemből, és biztos voltam benne, hogy azért, mert neki a csak barátság nem elég. Nem haragudtam rá emiatt. Nagy eséllyel tud a férjem haláláról és most is pontosan azt akarja, mint régen. Amire én még nem állok készen, nagyon nem. - Csak csöngess, ha az ajtó előtt vagy – pötyögöm le neki, majd a kanapéról nagy nehezen lemászva el is indulok a bejárati ajtó felé. Útközben egy tükörben gyorsan meglesem magamat. Na az biztos, hogy Matt így se látott még soha: szakadt farmer, egy egyszerű pulcsi és no smink. Most már mindegy, úgy se elkápráztatni szeretném őt. Aztán meghallom a csengőt és abban a pillanatban már nyitom is ajtót. Baszki, mit gondolhat rólam? Hogy vágyakozva vártam rá? Na ne. – Szia – mosolygok rá és rögtön minden rossz érzésem eltűnik. Az eddig eléggé előítéletes és kétkedő szívem hirtelen meglágyul a látványától. Rájövök, hogy igen is hiányzott a barátom. Most már nagyon reménykedek, hogy nem megfektetni akar. – Gyere be – llépek el az ajtótól és fordulok vissza a lakásba remélve, hogy tényleg nem marad a folyosón. Közben észreveszem a kezében lévő csokrot. Mindig is igazi gavallér volt. – Mi szél hozott erre?
Enyhén megemelem az orromon a napszemüvegemet, hogy ne a lencséjén keresztül kelljen elolvassam Vivien második, ámbár az elsőhöz hasonlóan meglepően gyors válaszát. Nem hittem, hogy ennyire gördülékenyen fog menni a látogatásom, de korai lenne még bármilyen következtetést levonni. A nőknél szinte lehetetlen feladat előre megsaccolni, mire kell számítani tőlük, hogy pontosan miért és milyen mértékben dühösek. A reménytelenek nyugalmával engedem fel az ablakot és szállok ki az autóból, hogy az utasításnak eleget téve becsöngessek hozzá. Még most sem látok senkit kifelé osonni. Amennyiben ez egyáltalán lehetséges, annál is sebesebben nyit ajtót, mint ahogyan az üzeneteimre válaszolt. Kíváncsian mérem végig - ha átlátna a szemüvegemen, sem zavartatnám magamat -, igyekezve nem adni jelét a meglepettségemnek. Nem emlékszem, hogy láttam-e valaha smink nélkül, de meg kell, hogy mondjam, jól áll neki ez a természetesség. Mintha egy teljesen más emberrel állnék szemben; ha a tegnapi estélyen láttam volna először, most alig ismernék rá. - Heló, Viv - mosolyodom el félszegen. Úgy tűnik, hiába aggódtam, egyelőre legalábbis nyomát sem látom rajta neheztelésnek, vagy sértettségnek. - Kösz - engedek az invitálásnak. Csak egy gyors pillantást vetek a belső térre, mielőtt visszafordulnék hozzá, hogy átnyújtsam a kezemben szorongatott virágcsokrot. - Ezt neked hoztam. - Remélhetőleg nem változott sokat az ízlése, mióta utoljára láttam. Sejtettem, hogy egyből a lényegre tér majd, egyikünk sem az a kertelős típus, ennek ellenére még egyszer, utoljára el kell gondolkoznom rajta, milyen indokkal hozakodjak elő. Leplezendő a pár másodpercnyi habozásomat, körültekintő mozdulattal tolom fel a homlokomra a napszemüvegemet. - Úgy éreztem, lenne miért kiengeszteljelek. - Így a legtisztább. - Na és persze lenne mit bepótolnunk - teszem hozzá cinkos mosollyal az arcomon, és máris átvetem a karomat a nyakán, hogy magamhoz húzzam egy rövid, féloldalas ölelésre. - Feltéve, hogy nincs jobb dolgod. - Habár nem úgy néz ki, mint aki éppen készül valahova, vagy vendéget vár, sosem lehet tudni. Ezután, hacsak nem rendelkezik másképp, máris lehajolok, hogy megszabaduljak a cipőimtől, amíg ő vízbe teszi a virágokat. - Mi van veled mostanság? - Olyan semleges hangot ütök meg, mintha nem is hallottam a megözvegyülésének hírét, ezzel megadva rá a lehetőséget, hogy elkerülje a témát, ha úgy esik jól.
Talán nem kellett volna ilyen gyorsan ugranom amikor írt. Most biztosan azt hiszi, hogy kiéhezve vártam arra, hogy írjon. Mert amúgy full jó az élet egyedül, bedepizve, barátok nélkül. Másnak is tudom ajánlani. Jól tudom, hogy a barátaimat én üldöztem el magamtól, vagyis én nem veszem fel velük a kapcsolatot már hónapok óta – ezen muszáj változtatnom –, de jelen esetben ő volt az, aki kilépett az életemből. Jó párszor eszembe jutott azóta, hogy miért is tűnt el, mint a kámfort, és talán most választ is kapok eme kérdésemre. Vagy egyszerűen úgy fogunk tenni, mintha semmi se történt volna. Tényleg nem tudom sehová se tenni ezt a megjelenését. Vajon miért pont most? Még ha a fejemben a gondolatok nem éppen a legvidámabbak a kapott csokor virág hatására én is elmosolyodok. Imádom. Pont annyira belehajolok, hogy érezzem az illatát, de ne piszkítsam össze magamat a virágportól. – Köszönöm Matt. – Állunk mi most olyan viszonyba, hogy becézzem? Fura lenne nagyon Matthew-t mondani. Túl jó barát ahhoz, még akkor is, ha hónapok óta nem beszéltünk. Nem haragudhatok rá olyan miatt, amit én is épp megteszek másokkal. Utálom a képmutatókat - nem leszek az, ez biztos. Szeretem az őszinte embereket. Akik nem jópofiznak feleslegesen, és nem játszák meg magukat. Egy férfinak ilyennek kell lennie, nem színészkedő ficsúrnak. Matt pont ilyen. Ezért nem is lep meg, hogy ilyen egyenesen mondja ki, hogy miért is jött. – Oh hát igen... – motyogom halkan, mintha meg lennék sértődve. Persze ettől nagyon is távol állok, és jól tudom, hogy ezt ő is tudja. Az ölelésben kicsit közelebb bújok hozzá, de semmi nyomulás. Annak még nagyon nincsen itt a helye, fogalmam sincsen, hogy egyáltalán mikor lesz. Ha pedig eljön, akkor biztosan nem Mattre fogom rávetni magamat. Az embernek kellenek barátok is. Úgy hiszem csak régen volt már ember ilyen közel hozzám, így borzalmasan jól esik az ölelése. Kicsit bele is mélyedek. A kérdésére sem tudok rendesen válaszolni, csak megrázom a fejemet. Ugyan mi a franc dolgom lenne? Zokni számolás? Távolba nézés? Egyszer egy filmben láttam, hogy Russel Brand a new yorki penthousában a kádból egy távcsővel elemezte és figurázta ki az utca embereit. Talán nekem is ezt kellene csinálnom. Elég szórakoztatónak tűnt. Matt hasonló körökben mozog, mint én, és ezért pontosan tudom, hogy jól tudja, hogy mi van velem, de pont ezért esik jól, hogy megkérdezni. Érzem rajta az óvatosságot, de talán jelen esetben ez még jól is esik. Nem szeretem, hogy mindenki beskatulyáz a már a találkozás előtt hallott pletykák alapján. Oh, pedig tudom, hogy abból rengeteg van. Az egyik szaftosabb, mint a másik. Ránézek és pillanatok alatt döntök. Játszam azt, hogy minden rendben van, 2-3 mondatot beszélünk, kap egy kávét, aztán elmegy, még beszélünk telefonon párszor, majd a kapcsolatunk teljesen megszakad? Vagy... – Tegnap végre meg volt a hagyatéki tárgyalás, szóval most egy kicsit minden nyugodtabb. Nem kell naponta beszélnem az ügyvédekkel. Aztán az öcsém ide költözött, leginkább azért, hogy ne legyek egyedül ebben a nagy házban. – tőr ki belőlem és még én is meglepődők, hogy milyen nyugodtan tudom mesélni neki ezeket. Matt nem fogja tovább adni, megbízok benne.– És veled mizus? Merre voltál mostanában?
Hálás lehetek, amiért nem várakoztat sokáig; ahogy az ujjam a csengőt éri, szinte már nyílik is az ajtó, mintha mindvégig előtte szobrozott volna, ezzel pedig valamennyi feltételezésemre rácáfol. A kint tomboló szél, mintha csak bátorítani akarna, egy utolsó lökéssel invitál be az épületbe. - Semmiség. - Akkor főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mindennemű figyelmeztetés nélkül állítottam be hozzá. Ha másról lenne szó, biztosan hoztam volna magammal ajándékba egy üveg italt vagy egy doboz süteményt. Viviennel vagyunk voltunk annyira jóban, hogy ne érezzem ennek szükségét. Túlzás lenne azt állítani, hogy ugyanott folytatjuk, ahonnan abbahagytuk. Látom az arcán a bizonytalanságot, és én magam is csak alig ismerek rá a fél évvel ezelőtti barátomra a jókedvű mosolya nélkül, láthatólag magányosan bezárkózva. Talán csak az eltelt idő űz velem tréfát, de az emlékeimben élő megszokott pörgős életmódjához képest már-már elcsigázottnak látszik. Sokkal jobban megviselte Charles halála, mint hittem. Azon kapom magamat, hogy más szemmel nézek a házasságukra, mint hat hónappal ezelőtt. Akkor nem értettem, mi késztet rá bárkit is, hogy ekkora korkülönbséggel házasodjon - úgy értem, a vagyonon kívül -, ugyanakkor ezerszer indokolatlanabb döntésekkel találkoztam már életem során, ennek legalább pozitív a vetülete. Mármint válásig vagy megözvegyülésig. Nem is foglalkoztatott igazán a kérdés, hiszen nem érintett közvetlenül. Most, a nálam tíz évvel idősebb Sharon vőlegényeként némileg más megvilágításban látom a dolgokat. Meglep, hogy közelebb bújik hozzám. Válaszul én is kicsit szorosabb ölelésbe fogom, remélve, hogy nem egy érzelmi kitörést indítok útjára ezzel. Fogalmam sincs, mihez kezdenék vele, ha elsírná magát. - Ethan, igaz? - Akaratlanul is belegondolok, mi lenne, ha Travis beköltözne hozzám, mondván, ne legyen olyan üres a lakás. Vagy még jobb, a Reynolds-házba. Megborzongok. - És hol van most? - Újra végighordozom a tekintetemet a helyiségen, akárha arra számítanék, egyszer csak felbukkan az ajtóban, netán előugrik valamelyik bútor mögül. - Nem ülünk le? - Kezdem kellemetlennek érezni az ajtó előtt való toporgást. A kérdésem persze költői, nem várok a válaszára, mielőtt elindulok a nappaliba, az étkezőbe vagy a szobájába, attól függően, merrefelé terel. - Válaszolva a kérdésedre - Kezdek bele, ha mindketten helyet foglaltunk -, főleg dolgoztam. - Csak nem úgy, ahogyan gondolja. Amíg nem kérdez rá egyenesen, nem szeretnék kitérni arra, amit tegnap látott, pontosabban arra, akivel látott. Megbízom benne, de hát mégiscsak egy titokról van szó, amiről minél többen tudnak, annál kevésbé tölti be az alapvető funkcióját. Már egyébként sem kell sokat várni, hogy ez az egész őrület véget érjen. Persze, négy hónappal ezelőtt is azt hittem, további egy hétig kell csak kibírnom a besúgó szerepét. Mi is történt azóta? Ja, el is jegyeztem a csajt! - Meglep, hogy nem futottunk össze korábban. Rengeteg idióta estélyen kellett részt vennem az elmúlt hónapokban - sóhajtom fáradtan, különösen arra az ominózus esetre gondolva, mikor volt szerencsém megismerkedni Ashley apjával. - Mi a terved most, hogy túl vagy a tárgyaláson?
Kezdőlap
