Ha egy szóval kellene magam jellemezni, azt mondanám, hogy egy laza srác vagyok. A mának élek, és nem érdekel, hogy mi lesz holnap, vagy mi történt a múltban.
Néha nagyon könnyen felkapom a vizet, és sokan azt mondják, forrófejű vagyok. Ha valamilyen célt kitűzök magam elé, azt minden áron véghez akarom vinni, még úgy is, ha ez másnak nem igazán van a kedvére. Ezt a tulajdonságomat anyám szerint apámtól örököltem, akit nem ismerek. Egy időben minden vágyam az volt, hogy megkeressem, de ez az idő múlásával elmúlt. Rájöttem, hogy nem kellettem neki, én pedig nem akarok teperni senki szeretetéért.
Tulajdonképpen nem érdekel, hogy valaki szeret e vagy sem a stílusom miatt, és talán emiatt is vagyok sok embernek szimpatikus.
Az igaz barátaimért kiállok bármilyen helyzetben. Volt már olyan, hogy összevertek amiatt, mert a barátomat gúnyoló csapatban többen voltak, mint mi ketten, és emiatt kék-zöld foltokkal tértem haza egy buliból.
Igazából két barátom van, akikért tűzbe tenném a kezem:
-Az egyik Tiana. Nos, vele elég viharos a kapcsolatom, amolyan se veled, se nélküled. Ám ha nem hívom fel minimum kétnaponta, akkor máris kiveri a balhét. Ezen kívül amolyan barátság extrákkal a mi kapcsolatunk. Ha éppen arra vágyunk, örömmel boldogítjuk egymást az ágyban is, és furcsa mód ez semmilyen külön hatással nincs a kettőnk kapcsolatára.
-A másik Maxim. Vele akkor alakult ki szorosabb barátság, amikor egyszer bunkózott vele egy csapat egoista barom, én pedig visszaszóltam nekik. Végül nem őt, sokkal inkább engem vertek meg, de ez nem számított. Azóta kicsit olyan, mintha minden bunkóságom ellenére levakarhatatlan lenne, ezt én mégsem bánom.


Szeretem ezeket a dolgokat:
-A táncot: Talán ha a tánc nem lenne, egy sokkal rosszabb ember lennék. A hipp-hopp teljesen kikapcsol.
-A kutyámat, Mancsot, akit egy menhelyről hoztam el. Nála hálásabb lényt keresve sem találnék.
-A macskámat, Natasha-t, akit egy napon a motorszerviz garázsa mögötti kukában találtam.
-Az állatokat.
-A túrós, és a nutella-s palacsintát
-A gyors kajákat, főleg a gyros-t és a hamburgert.
-Az agglegény életet, mert így minden nő az enyém, és én minden nőé vagyok.
-A flörtölést, mert az nagyon megy.
-A sebességet és a motoromat.
-Motort szerelni.
-Az adrenalint.
-A jó időt.
-A nyarat.
-A hosszú hajó nők a gyengéim.
-A természetes szépségeket.
-Félmeztelenül flangálni az utcán.
-Az eső illatát.

Utálom ezeket:
-A telet, és a hideget.
-A rosszindulatú embereket.
-Ha valaki megbántja a barátaimat.
-Ha megzavarnak tánc közben.
-Az éhséget.
-A műkörmöket a csajokon.
-A pókokat.
-A nagykabátokat.

Félek a(z)….:
-A pókoktól. Ezen nincs mit magyarázni. A pókok egyszerűen undorítóak, és félelmetesek.
-Attól, hogy apám egy napon betoppan.
-Hogy egy napon elveszítem a kutyámat (Mancsot) és a macskámat (Natasha-t).
-Hogy anyám is elhagy a stiklijeim miatt vagy ami még rosszabb, meghal.
-Hogy abba kell hagynom a táncolást.

Egészségi állapot:
Titkolom mindenki előtt, mégis rosszul látok. Kissrác koromban szemüveget kellett hordanom, ám most már kontaklencsét hordok.[/justify]




Egy kopott keretű tükör van előttem, és most olyasvalaki néz vissza rám, aki szinte idegennek tűnik. Karikás szemek, borostás arc, és száraz, kicserepesedett ajkak. Én azonban magamban megvonom a vállam, hiszen mindez egyáltalán nem számít, ha olyan helyzetben kénytelen élni valaki, mint én. A hátamon csípő, égő sebhely fut végig. Az a vadmacska volt, akit az éjjel az ágyamba engedtem, és aki koránt sem hasonlít az én fehér alapon foltos Natasha-mra. Koránt sem volt annyira szelíd és szeretetre éhes, mint ő. A kettőnk kapcsolatát csakis a testi vágyak kielégítése jellemez, mint ahogy az a nőkkel kapcsolatban lenni szokott.
Egyébként nem szoktam így kinézni, csak mostanában, amikor éppen a fű nyugtató hatását keresem valahol az éterben, de rám mégsem hat olyan émelyítően, mint ahogy azt egyesek állítják.
A magam 186 cm-es magasságommal, és 90 kilómmal jó fizikumúnak bizonyulok, mert ezt a súlyt az izomnak köszönhetem.
Barna szemeim a tettvágytól és a tánc iránti elkötelezett szenvedélyem miatt csillognak.
Hajam színe attól függően változik, hogy éppen milyen évszak van. Nyáron világosabb barna, télen azonban a szemem színével megegyező, csokoládébarna színűek az ég felé meredező tincseim.
Testem kisportolt a hipp-hopp-nak köszönhetően, bár én még a táncon felül is szívesen sportolok.
Szívesen hordok lazább dolgokat. A kedvenceim a trikók, a baseball sapkám, és a motorozás közben használatos bőrkabátom.

Azonnal kipattan a szemem, amint meghallom, hogy valaki kopogtat az ajtón. Ám most szépen fejeztem ki magam, mert a megfelelő szó erre inkább az lenne, hogy valaki az ajtó előtt kiabál, és veri az ajtómat. Azonnal felmegy bennem a pumpa, de nem sietem el a dolgokat.
Tiana az, aki úgy toporzékol az ajtó előtt, hogy úgy érzem, senki sem irigykedik rám.
Mancs az ajtó elé siet, és azonnal ugatni kezd az ajtó felé, hátha ezzel elijeszti a betolakodni kívánó személyt, de az csak nem megy el, és úgy tűnik, nem is akarja befogni addig, amíg ki nem megyek hozzá.
Felsóhajtok, és Natasha-ra nézek, a macskára, aki nagy, barna szemeivel néz rám, majd felnyávog, és a lábamnak dörgöli magát.
Nekik legalább gondtalan életük van mellettem, ami nem mondható el mindenkiről. Mancsot a nyakörvénél fogva a szoba felé terelem, majd két bajtársamra csukom az ajtót, és a bejárati ajtóhoz lépek.
-Azonnal nyisd ki az ajtót, Tyler Davidson… -hallom a női hangot, és lemondóan kinyitóm az ajtót, hogy aztán az égnek emeljem a szemem.
-Hello Tiana. Mi járatban? –kérdezem, miközben már azt figyelem, ahogy beljebb lép a házba…
Csak a szokásos túldramatizált énjét hallom a fekete, testhez simuló, bőr hatású cicanadrágjában, és a mélyen dekoltált felsőjében, melyet egy kényelmetlennek tűnő magas sarkú cipővel koronáz meg. Nem tudom, hogy hogyan bír benne menni, de láthatólag elég jól megy neki. Azon sem csodálkoznék, ha itt, helyben előadná Beyonce „Single ladies”-ét, csak úgy, spontán.
-Tudod te, hogy mennyit hívtalak? Mi a fene van veled? –kérdezi összeráncolt homlokkal, mire elvigyorodok, mintha nem is tudnám, hogy miről beszél.
-Ugyan Tia. Tudod, hogy folyton dolgozni járok…
-Persze, és elhanyagolsz engem is. Csak azokkal a nőkkel foglalkozol, akiknek táncolsz, meg még ki tudja, hánnyal. -feleli durcásan, és azt hiszem, valódi szomorúságot látok az arcán, habár nem tudom, miért foglalkozik ezzel.
-Hát…tudod, én nem horgonyzom le senki mellett. Jó haver vagy, de még neked is kell adnod egy kis szabadságot ebben a barátságban. –vigyorgok rá nem túl bíztatóan, és kerek fenekére paskolok, mire megforgatja a szemét, és már egészen másról kezd el beszélni.
-Mi van anyáddal? –kérdezi elkomolyodva, és az a vigyor, ami eddig az arcomon volt, teljesen lehervad.
-Gyógyíthatatlan. Az orvosok lemondanak róla, bár neki senki nem mondja el.
-Sajnálom Ty… én nagyon sajnálom. –szól hozzám, és tudom, hogy az igazat mondja. Ő mindig is jó barát volt, és lesz is. Arcomat két kezébe fogja, én pedig kénytelen vagyok rá nézni, mert attól félek, hogy még én is elkönnyezek. Aztán hátrébb lép.
-Te megint szívtál vagy most keményebb drogot használtál? –kérdezi hirtelen, és ha ennél lehet komorabb a tekintete, most még sajnálkozóbb. Mindig is utáltam, ha sajnálnak, ezért most hátrébb lépek.
-Jaj, ne sajnálkozz már. Nincs szükségem arra, hogy bárki is sajnáljon. –a hangszínem haragosabban cseng, mint szerettem volna, mégsem kérek elnézést. Sosem voltam arról híres, hogy bocsánatot kérjek. Sőt, most még jobban felhúzom magam, és azt kívánom, bár ne jött volna most ide. Egyedüllétre vágytam, minden probléma nélkül, és füvezni akartam, hogy ezzel megnyugtassam magam, erre ő ide jött, és még idegesebb lettem, mint voltam.
-Azt hiszem, most jobb lesz, ha megyek, de majd hívj. –néz rám szomorú szemekkel. Ő tudja, hogy milyen vagyok. Tudja, hogy sosem akarom megbántani, és azt is, hogy olyan barátom sosem lesz több, mint amilyen ő. -De ha nem hívsz fel, akkor kénytelen leszek megint zargatni… -teszi hozzá, majd megsimogatja haragos arcom, és kilép az ajtón…