Azt mondják, nem létezik olyan, hogy sors, hanem saját magunk vagyunk a jövőnk kovácsa. Én nem tudom, hogy higgyek e ebben. Néha azt hiszem, hogy a család, amibe beleszülettem, már előre eldöntötte, hogy ki vagyok és milyen legyen az életem, hiába akarok én más lenni.
Visszagondolva a gyerekkoromra boldognak és gondtalannak hittem, amíg egyszer csak nem bántottak az iskolában, ahova jártam.
Emlékszem Hannah Jones-ra az általános iskolából, valahogy sosem jöttünk ki egymással, de mindig megpróbáltam kizárni a szavait, amikkel engem illetett.
- Az apád merre van, Mia? Anyám mondta, hogy elutazott a Maldiv-szigetekre? - szólt egyik nap hozzám órák után, miközben  bátyámra vártam  suli előtt. Láttam rajta, hogy az érdeklődése egyáltalán nem őszinte, hanem inkább valami hátsó szándék bújik meg kérdése mögött.
- Valóban elutazott, de nem tudom, miért foglalkozik ezzel a családod? - kérdeztem vissza, hiszen tudtam, hogy mi következik és nem volt kedvem a sárdobáláshoz..
- Mondd, mit tudtok csinálni azzal a rengeteg pénzzel, amit apád ellop? Biztos megint vesz neked valamit. - folytatta gúnyosan, de erre már én is dühösen néztem rá. Nem szeretem, ha bántják a családom tagjait.
- Fogd be, Hannah, amíg szépen mondom! - léptem közelebb hozzá, de ő csak tovább folytatta.
- Miért? A városban mindenki tudja, hogy apád egy bűnöző. Biztos az aktuális nőjének is vesz valamit. - ekkor már nem bírtam magammal és hirtelen felindulásból lekevertem neki egy pofont. Vagyis csak akartam, úgy emlékszem. Ugyanis nem vettem észre, hogy ekkor már  hátam mögött állt Hannah bátyja, Roan és erőtejesen elkapja a magasba lendülő kezemet, majd lefogja mindkét karomat.
- Most adj neki, Hannah! - nevetett úgy, hogy még a szemébe se nézhettem. Viszont láttam Hannah gúnyos mosolyát és kárörvendő arcát, majd pofozni kezdett, ahogy csak tudott.
A bátyja is segitett neki néha hátulról egy-két ütéssel, úgy hogy védekezni se tudtam.
Ekkor érkezett meg az én bátyám is, Robert, akire vártam.
Még sose láttam ennyiire elborultnak a fejét. Csak aztán láttam, hogy kettőt behúz Roannek, aki a földre esik és Hannah-t is félrelöki.
Láttam, hogy véres a keze és Roan arca is, de szinte azonnal elkapta jobb karomat, betuszkolt  kocsiba és hazavitt.
Otthon elmeséltük, hogy mi történt. Én nem tulajdonítottam nagy dolognak ezt az egészet, viszont pár nap múlva már tudtam, hogy a tetteimnek mekkora súlya van.
Másnap Hannah szülei "autóbalesetet szenvedtek", Hannah és bátyja pedig elhagyni kényszerültek a várost, mert szegény rokonokhoz költöztek, akik a gyámjaik lettek szüleik halál után.
Sokig próbáltam azt hinni, hogy ez az egész csak véletlen egybeesés, de nem voltam hülye, ezért hamarosan rá kellett jönnöm, hogy Hnnah nem hazudott apám dolgiról és tényleg egy bűnöző.
Én onnantól kezdve magániskolába jártam és egy nagydarab testőrt kaptam magam mellé. Itt ért véget gondatlan gyerekkorom.
Egyre több bizonyítékot találtam, telefonivást hallgattam ki, mire valóban bebizonyosodott, hogy mi is a mi családunk.
Sokig magomban tartottam, míg végül elmondtam ezt  bátyáimnak, hogy tegyünk valamit ellene.
Naiv kislányból viszont akkor váltam érett nővé. Amikor elmeséltem Robertnek és Mike-nak, hogy mit tudtam meg apánkról, először játszották a hülyét, majd leesett, hogy végig tudnak apánk piszkos ügyeiről, sőt, nem hogy tudnak, hanem ők is nyakig benne vannak.
Innentől fenekestől felfordult az életem. Végül apámnak is elmondtuk, hogy mindent tudok, így már kevésbé titkolóztak előttem.
Egyáltalán nem néztem jó szemmel, hogy egy maffiózó család tagja vagyok, de nem tudtam mit tenni, mert imádtam  tesóimat, és ők is engem. Főleg, idősebbik bátyámmal, Roberttel volt különösen mély viszonyom, amit ő ki is használt, habár ő is bármit megtett volna  értem.

- Robert, ez volt az utolsó akadom, hogy hamisan tanúskodok melletted. - mondtam felsóhajtva miközben beszálltunk  sötétkék Jaguárjába.
- Mia, ezt mondtam a múltkor is. - kacsint rám rosszfiús vigyorral, mikor az újságírókat kikerülve teljes gázzal megindult.
Mindig levett a lábáról. Csak elképzelésem volt arról, mit tehet azokkal a lányokkal, akik bomlanak érte.
- Tudom, de ez most más. Szeretném a saját életem élni. - mondom elkomolyodva és elhalkulva, hogy tudja, most komolyan beszélek.
- Estére vacsoránál szeretnék veletek beszélni. Mindenkivel. Otthon leszel? - néztem rá kiskutya szemekkel, hiszen mostanság Robert alig volt otthon. Külön utakon járt.
- Hát persze, a kedvedért bármit, hugi. - felelte őszintén és tudom, hogy bízhatok is benne.

Este  vacsoránál síri csend honolt, csak a kések és villák halk nesze hallatszott a helyiségben, amit én szakítottam meg.
- Beiratkoztam a Columbia Egyetemre. Orvos leszek. - jelentettem ki határozottan, miközben ugyanilyen határozott mozdulatokkal letettem evőeszközeimet, hogy érezzék, főleg apa, hogy nem tántoríthatnak el.
- Megmondtam, hogy üzleti egyetemre mész.- szólalt meg apám aztán halk, de szigorú hangon. Más rajta kivül meg se mert szólalni, hiszen mindenki tudta, hogy John Hamilton mennyire öntörvényű ember.
Azt is tudtuk, hogy mindig az volt a célja, hogy én is üzletet tanuljak, mint a család többi tagja, aztán én is részt vegyek  család ügyeiben.
Na, én ezt nem akartam és nem is teszem soha!
- Én pedig megmondtam, hogy már fel is vettek. Sajnálom, de nem veszek részt a törvényszegéseidbe és nem kényszeríthetsz. - álltam fel az asztaltól, majd megindultam az ebédlő kijárata felé.
- És tudod, mit? Elköltözöm.- vágtam még vissza hozzá, aztán kiléptem az ajtón és elhagytam a családi fészket.
Sose felejtem el azokat a meglepett pillantásokat és apám csalódott tekintetét.
Biztos voltam benne, hogy kitagad, de mégsem így történt. Valószínűleg az volt a „szerencsém”,  hogy lánynak születtem. Szóval végre élveztethettem az önállóságomat a saját lakásomban.
Örömöm viszont nem tartott sokáig, ugyanis apa egyik üzlettársa és segítője csak akkor volt hajlandó segíteni szüleimnek, ha hozzámegyek  fiukhoz, vagy apám sok pénz bukik.
Természetesen nem akartam beleegyezni, azonnal ellenkeztem.
- Apa, én ebbe nem megyek bele, akármilyen jó üzletfeled is Mr. Phonix. - tiltakozok apámmal szemben újfent, miközben  nappalijukban ülök.
- Mia, kötelességed ezt megtenni a családunkért,  legalább ezt! - mondja rá apám fennhangon, mogorva arccal.
- Apa, ne tedd ezt vele, ne tedd tönkre az életét egy olyan szemét alakkal, mint Thomas Phonix. - kelt védelmemre Robert, de Mr. Öntörvényű hajthatatlan volt.
- Rendben, akkor te veszed el Samatha-t, Thomas nővérét, talán ebbe is belemennek Phonix-ék. A kis szőke tanárnőd, az az Evelyn biztos megérti. - mondja apa gonoszul most Robhoz szólva.
Mi tudtuk, hogy Rob titkon valóban szerelmes egy tanárnőbe, nem akartam elvenni ezt a boldogságot tőle., hisz tudom, hogy összetörne, ha elválasztanák tőle a szerelmét.

Meglepődtünk, hogy apánk tud a dologról és mégsem.
Robert csak nekem mutatta be barátnőjét, viszont ismertük már a saját èdesapànkat, nem volt tőle új, hogy megfigyel bennünket.
Aztán miközben apám próbált hatni rám, egy ismeretlen számról sms-t kaptam, amiben egy videofelvétel volt. Azonnal felismertem Evelyn házàt, hiszen én már jártam nála. A csatolt videó mellè a következő szöveg íródott: "Ne szólj semmit, csak menj bele a hàzassàgba, különben meghal a szöszi!"
Ennyi volt, mégis pontosan tudtam, hogy ez nem vicc.
Nem is gondolkodtam, hanem azonnal belementem ebbe az undorító egyezségbe, apa pedig boldog volt.

Ez az én életem. Próbálom irànyitani, mégis valaki/valami mindig beleszól a döntéseimbe. Ez egy ördögi kör, ami a látszólag gondtalan életemmel jár. Félek, hogy ez már mindig így lesz.
Most azonban megpróbálok örülni annak, amim van és boldog vagyok attól, hogy orvos lehetek.