Az első pár hónap nagyon nehéz volt Elle nélkül. Felkerestem még más ügyvédeket, próbáltam őt kijuttatni ebből a helyzetből; de onnantól kezdve, hogy bekerült, már nem tudtam segíteni. Más dolgokat intéztem és próbáltam össze szedni magam annyira, hogy a látogatások alkalmával egy kis erőt adhassak át neki a sajátomból. Elhoztam a megmaradt holmiját a korábbi házukból, segítettem a mamájának és intéztem a dolgokat helyette. A kocsiját meg tudtam menteni és minden iratot, amit szükségesnek találtam, főleg a munkájában. Persze az ügyvédek át néztek mindent, hogy sötét titkokra találjanak; de ezt bebukták. Némi erőt adott az is, hogy Tobiast ki tudtam készíteni, de ezt az érzést nem osztottam meg vele. Jobb volt így. Beszéltem a közös barátainkkal és Elle korábbi kollégáival, ismerőseivel; de csak keveseknél tudtam eloszlatni a kételyt. Valójában nem is ott volt a gond, hogy nem hittek volna neki. Maga a tudat inkább, hogy börtönben ült és ezt már nem voltak képesek sokan felvállalni. Esténként sokáig ébren voltam, leveleket írtam neki. Meséltem a szüleiről, hogy mennyire hiányoznak neki és megint náluk időztem. Küldtem neki képeket is a levelek mellé arról, hogyan nyílnak a virágok, milyen furcsa formájú felhőt láttam az égen. Rákaptam a tévés főzőműsorokra, mert eddig is önellátó voltam. Csak az elmúlt nyolc évben már ehetőekkel is elő tudtam állni. Most már a konyhában is majdnem perfekt vagyok és ígértem, hogy amíg nálam fog lakni, addig én főzök majd rá. Megírtam, hogy a cég vett pár privát nyaralót a céges és magán bulikhoz. Ezekről is meséltem neki. Új lakást vettem, átalakítottam úgy, hogy Elle számára is kényelmes és otthonos legyen majd. A munkára is fordítottam időt azért és Elle szüleit is látogattam. Egyedül arról nem írtam neki, hogy idő közben az én szüleim meghaltak. Bár nem távolodtunk el teljesen egymástól, mégis inkább csak szóban tartottuk a kapcsolatot. Néha meglátogattam őket persze, de jobb volt így mindenkinek.
Az első karácsony borzalmas volt Elle nélkül. Látogattam őt és írtam a leveleket. Írtam, szinte bármiről. Milyen filmek jöttek ki, melyik mennyire volt jó vagy borzalmas. Könyvekről, amiket idő közben el tudtam olvasni. Arról hallgattam, hogy vettem neki pár ruhát, mert iszonyatosan kínos volt női ruhát válogatni. Bajomat tetézte az, hogy az eladók minden áron próbálták az én méretemet ajánlgatni. Végül csak kinyögtem, hogy miért én veszek női ruhákat és sikerült a maradék becsületemmel és méltóságommal távozni egy üzletből úgy, hogy nem kísért mások röhögése.
Az utolsó napok és hetek készülődései kellemesen fárasztottak, sok mindent készítettem elő és olyan voltam, mint egy nyolc éves kis srác karácsony előtt egy nappal. Vagy mint egy kamasz az első randi előtt. Most pedig a karomban tartom és megpördülök vele. Olyan erősen ölelem magamhoz, hogy érzem szívének dobogását. Nehezen engedem el újra, de most már tudom, hogy újra szabad. Ráadom a kabátom, hogy ne fázzon és újra csak a karomba kapom őt. Nevetve kapaszkodik belém, ahogy a dobozért indulok vele vissza. De nem ússza meg a csiklandozás nélkül, végre hallhatom a nevetését is.
- Csak a dobozért megyünk tündérem, csak a dobozért.
A csiklandozást nem is hagyom abba, amíg el nem jutunk a dobozig. Elle kapálózik és kegyelemért könyörög, de most nem érzékenyülök el. Nem. Pár percig még levegőért fog kapkodni jó kedvében. Még ha rátörne is a csuklás, a kocsiban várja az első meglepetés, a tea. De megússzuk csuklás nélkül. Lehajolok a dobozért és lovagias meghajlással nyújtom át neki. Átölelem a vállát és sétálva megyünk a kocsiig, ajtót nyitok neki, hogy beülhessen és hátra tehesse a dobozát. Beülök mellé és igen, elővarázsolom neki a termoszt a teával. Mosolyogva figyelem, ahogy átveszi tőlem a forró nedűt, tenyere közzé zárja és hagyja magát átmelegíteni vele. Ahogy élvezi a narancsos-fahéjas illatot, úgy telik meg élettel az arca. Igen, újra él és én segítek neki mindenben. A terülj-terülj asztalkára töprengő arcot öltök magamra, mintha nehéz feladattal állt volna elő a tündér a Grál lovagnak.
-  Két perc? Csak ha fénysebességgel száguldok, akkor jönne össze. De ne kockáztassunk meg egy bírságot. Lesz mindenféle finomság, cserébe elegendő egy ima is.
Elindulunk végre haza, bár az elején elég jó tempót tartunk, de ahogy közeledünk a városhoz, úgy veszek vissza ebből a tempóból. A meglepetésekről nem szólok, majd apránként átadom őket, kicsit valóban olyan lesz, mint egy megkésett adventi naptár. A reggeli forgalom megélénkül és magába szippant minket is, hangjai változnak, felerősödnek. Más színekkel élénkülnek fel bár a város megszokott kopott szürkesége így is megmarad. Ahogy lopva rá tekintek, látom, hogy már engem néz. Elmosolyodom, nem is tudnám megmondani, hogy miért? Talán csak élvezem, hogy itt van mellettem; hiányzott a közelsége. Elle mondana valamit, de megakad, csendben várok, mit szeretne mondani. Végül azt a három évet köszöni meg, amit rá áldoztam, vagyis neki adtam. Így mondja. De ennél több év van már mögöttünk, barátként és én azóta sem feledtem azt a fiatal lányt, aki ezt a kocsit megvette tőlem. Több év, amibe Tobias belerondított, amit már nem kapunk vissza soha. Viszont küzdeni fogok érte, mert akarom, hogy tovább maradjon mellettem. Egyszerűen akarom, hogy velem legyen, mást nem tudok elképzelni a helyére. Mégis rettegek attól, hogy ez a vágyakozás tönkre teszi azt a barátságot; ami összeköt minket.
- Másképp alakult ez a három év, nem a te hibád volt. Nem vigyáztam rád eléggé. Mostantól ez másképp lesz.
Másik ismerősünket emlegeti, persze emlékszem Lindára. Megkeresett engem is, mert voltak még nála Elle holmijaiból. Átvettem őket és mondta, hogy ezzel szeretné zárni a közös dolgokat. Nem helyeseltem a tettét, de reméltem és ezt mondtam is neki, hogy legalább őszinte lesz. Elle ennyit igazán megérdemelt; még ha fájdalmas is volt.
- Egen, emlékszem rá. Elhozta a holmijaidat, ami még nála volt. Mondta, hogy nem akar veled találkozni. De legalább ő őszinte volt. A többiek is tudják, hogy rám bízhatják a dolgaidat, megkerestek páran.
Rápillantok, ahogy az egyik piros lámpánál megállunk. A tenyerét vakargatja, mint aki zavarban van. Átnyúlok és megsimogatom az arcát, megfogom a kezét. Majd vissza a kormányhoz, mert indulunk.
- René... Igen, persze. Elhozott mindent, azt mondta rájuk, egy vaskos papírhalommal. A lelkemre kötötte, hogy mit hová tegyek és mihez is kezdjek velük. Nem ment tönkre semmi, nagyon igyekeztem vigyázni rájuk.
De kutatóként ő is a hírnevét félti, szóval... Még egy személlyel kevesebb. Pár sarok még, és meg is érkezünk az új otthon elé. Elle még csak képen látta, így leparkolok az emeletes ház előtt és várok egy kicsit. Majd kiszállok és kinyitom neki az ajtót, hogy a dobozával együtt kiszállhasson.
- Isten hozott Elle. Gyere, menjünk be, mert ide fagyunk.
A ház előtt van egy kis kert, a hátsó udvarrész valamivel nagyobbacska. Semmi különös nincs még benne, ez Elle szakértő kezeire vár majd, ha eljön az ideje. Ajtót nyit és beengedi őt előre.
- Menj csak beljebb, beállok a kocsival a garázsba. Nem akarom hogy a hó kárt tegyen benne.
Ahhoz pedig nem kell több idő, csak pár perc. Saját autója is ott áll, most már Elle autója mellett. Utána siet ő is, hogy körbe vezesse a házban.

Castor and Lelanelle

Freedom cannot be lost even in prison

Az utolsó bent töltött karácsony volt a legrosszabb, 2022 telén. Amikor már tudtam, hogy a következő odakint talál majd, még elviselhetetlenebb volt a szeretteim hiánya.Volt a közös helyiségben egy fenyőfa, amelyre újságokból kivágott csíkokból készítettünk délutánonként girlandot, a kettes körletben pedig egy óriási popcorn füzért fűztek a lányok. Gyertya nem volt, ahogyan semmi más, csak a kettes csatornán a Casablanca amit engedtek megnézni az őrök.
“Nekünk örökre megmarad Párizs.” hangzik el a filmben az a jellemzően romantikus pillanatokban idézett mondat, amit gyakorta hallottam anyámtól, amint kacagva mondja apámnak vasárnaponként édes palacsintát sütve. Sosem árulták el annak jelentőségét, miért volt számukra fontos ez a mondat, de azt tudom, hogy különleges lehetett a számukra. Az egymáshoz való ragaszkodásuk, az évek, amelyek ha néha mélységekbe is taszították a házasságukat, onnan csak mindig erősebben tértek vissza.Példaértékű volt. Az összes fájdalmával, keserűségével, könnyes gyönyörűségével együtt. Fájt, hogy nem találkozhatom velük annyit amennyit szeretnék, elvégre nem várhatom el, hogy a beteges édesapám, és a néha már csupán egykor volt szép múltjában létező édesanyám sűrűbben meglátogassanak. Még ha hittek is az ártatlanságomban, még ha tudták is hogy Tobias tette ezt velem, minden bizonnyal fájdalmas volt látniuk hol és hogyan telnek velem a mindennapok.
Számoltam az időt visszafelé, számtalanszor elképzeltem, hogyan fogom rendbehozni az életemet, hogyan fogom bebizonyítani saját magamnak, a bennem egykor kétkedőknek és mindenkinek, hogy ezekből a romokból is képes vagyok talpra állni. Újra erős leszek majd. Erősebb mint azt bárki gondolta volna rólam. Ugyanakkor tört és csorbult a bizalmam, az emberekbe vetett hitem.De nem veszett ki teljesen.
Sosem volt még ünnep olyan szomorú, mint az az utolsó. Hiába mondta Susan, hogy jövőre már egyedül fogja elkészíteni a girlandot, hiába mondta Teresa, hogy észre sem fogom venni és már a kinti levegőt szívom, vagy Tiffany, hogy szerencsés ember vagyok, hogy rám számítanak odakint…valahogy még lassabban múltak a hónapok. Az utolsó napok aztán szépen lassan eltűntek, helyükre az összes tovafutó reményteljes izgalom szökött, és végül zárult mögöttem három év súlyos vaskapuja. A szabadság mámora nagy hópelyhekkel ajándékozott meg, a leheletem illattalan füstje nehéz sóhajokkal szállt fel egészen az égboltig.
A dobozom szorongatva egy ideig csak álltam és a távolban várakozó alakot figyeltem. Szerettem volna azonnal rommá zúzni a távolságot, hogy mihamarabb átöleljem.Azt akartam, hogy az első mozdulataimból érezze mennyire vágytam és vártam ezt a pillanatot. Hogy odabent ezerszer is elképzeltem, de ezek az álmok még csak nyomába sem értek a valóságnak.Zuhanva borultam bele az ölelésébe, miután lábaim őrült izgalommal, és földöntúli mámorral siettek a karjai közé. A kinti hidegen túl semmi mást nem éreztem csak a szívverésének szabálytalanul heves ritmusát, mely szinte perlekedve kacérkodott az én sietős pulzusommal. A levegőt venni is szinte teher volt, mert addig sem tudtam a fejem tökéletesen a kabátjába fúrni. Ziháltam, akárha több száz mérföldet kocogtam volna, nehéz súllyal a hátamon.El sem akartam hinni….mintha még mindig álmodnék, akárha bent lennék a rácsok mögött éppen ezt a pillanatot élve meg a vágyaim apró kis titkos zugaiban. Pedig ez most a valóság volt. Erőteljesebb és súlyosabb.
Doboz nélkül, a nehéz múlt nélkül, a házasságom nélkül, Tobias emlékével és egy lány emlékével, aki egykor voltam, és akiből egy részecske elveszett csak öleltem őt szűnni nem akarón. Könnyeim a nevetésem mögé csordultak, és nem tudtam, hogy a boldogság okozta könnyű érzés, vagy az abban való hitetlenség okozza ezt az érzést nálam. Szinte fel sem fogtam és ő ahogy átkulcsolt úgy pördült is velem. Forgott a világ, a testének féltő melegsége mégis megnyugtatóan tartott. Menedéket nyújtott ahogy az utóbbi három évben Castor maga is tette.
- Nem nem….- ingatom fejem még mindig könnyesen mosolyogva, amikor homlokát az enyémnek dönti és lágyan összekoccanva, szemeim lehunyva, csupán a gondolataimba burkolom be őt.
- Nem volt semmiféle boszorkány….csak egy hős lovag, aki….Auuuucs!- sikkantottam fel és amikor az ölébe kapott két karomat a nyaka köré kulcsoltam, a fejem a vállgödrébe hajtottam.A boldogság újra és újra kuncogásra késztetett.
- És hova viszi a hős lovag ezt a tündért?- kacér vidámsággal a hangomban kérdezem, azonban a feleletre már nem tudok figyelni, mert ujjaival csiklandozni kezd hol a derekamnál, hol a csípőmnél. Én pedig, mint valami kis csíkhal ficánkolok kacarászva, kegyelemért esedezve, hogy hagyja abba mert csuklani fogok.
Lábaim végül újra a talajt érik, és a földről felemelt doboz után nyúlok, amelyet Castor ad át nekem. Még viccesen fejet is hajtok, aprót pukkedlizve, ahogy átveszem tőle.
- Ön egy igazi grál lovag.Szóhoz sem jutok.- ölelem újfent magamhoz azon holmik gyűjteményét, amelyek odabentről érkeztek velem, és amelyektől minden bizonnyal nem fogok megválni. Néhány ruhaneműn kívül vannak benne ajándékok. A lányoktól, akik emlékül készítették nekem. Nem feltétlen azért, hogy mindig emlékezzek a bent töltött időre, sokkal inkább azért, hogy rájuk emlékezzek. Ők is emberek. Esendőek, vétkesek, bűnösök, vagy éppen hozzám hasonló módon megvezetett ártatlanok, olyanok akik tán még örültek is, hogy tettükért bűnhődni kell. Ezerféle élet, ezerféle lélek és ezerféle út, amelyet bejártak, és ezerféle idő, amikor majd maguk mögött hagyják a falakat. Tudtuk és reméltük, hogy soha többé nem találkozunk majd. Nem is akarunk. A börtönben az ember nem gyűjt barátokat, csak sorstársakat, akikkel egy időre keresztezték egymást az útjaik.
Hálásan pillantok Castorra amikor kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Áthajolok, hogy a hátsó ülésre csúsztassam a dobozom, majd én magam is helyet foglalok elől.Kíváncsian pillantok oldalra, amikor beül mellém, de a megszokott mozdulat, amellyel elindítja a kocsit elmarad. Helyette, mint valami különös és a semmiből idecsöppent mágus elővarázsol egy termoszt, meg annak fedeléből egy bögrét. Amint lecsavarja a tetejét, az orromat megcsapja a narancs és a fahéj jellegzetes nehéz, mégis a citrus játékosan könnyed aromája.Óvatosan nyúlok a csésze után és veszem át, hagyva, hogy melengesse tenyerem bölcsőjét. Az orrom alá emelem kissé, megszagolva szívom magamba az óvatosan gomolygó illatos gőzét.
- Elképesztő micsoda rejtett képességekkel rendelkezel. Ha két perc múlva a semmiből elővarázsolsz egy terüljasztalkámat, esküszöm két éjszakán át imába foglalom a neved.Farkaséhes vagyok.- finoman fújogattam a bögrét, még mindig óvatosan tartva.Azt már el sem mertem mondani, hogy tegnap dél óta egy falatot nem ettem. Részint mert nem esett jól, részint az idegesség és izgalom miatt egy falat sem tudott lecsúszni a torkomon.Oldalról sandítottam rá az első óvatos kortyot követően.
- Néhány meglepetés? Elosztva? Olyan lesz ez mint egy kissé megcsúszott adventi naptár.- én nem készültem meglepetéssel, legalábbis nem olyannal amely egész hónapon át kitart. Az én történeteim javarészt onnan bentről valók és arról most még nem szívesen beszélek. Nem azért mert szégyellem, vagy mert olyasmi, amit titkolni kellene. Inkább mert….olyan idegen ettől a szabad léttől. Ott bent mindig minden más. Hiába vagyunk mindannyian valahol a kinti világ részei, valamennyi időre el vagyunk zárva a valóságtól. Késésben vagyunk, és ezt a késést nehéz behozni.Mintha szépen lassan újra tanulnám lélegezni ezt a levegőt. Holott valójában eddig is ezt szívtam.
Fejemmel lágyan biccentek felé néhány apró kortyot követően, hogy nyugodtan induljon el hazafelé, vigyázni fogok, hogy ne öntsem ki a teát.A forgalom lassan beszippant bennünket, az ébredező, vagy talán valójában soha, egy pillanatra el nem szunnyadó város csábítón pironkodva fogad magába, és nyel el bennünket a zaj és a lüktetés. Hirtelen gyors lesz minden. Hallom a hangokat összemosódni, hallom a munkagépeket, a járda melletti tűzcsapok sziszegését, a nyekergő vaslétrákat az egyenpiros téglaházak között.Kóbor macskák tappancsainak ütemes táncát. Felerősödve érzékelem a benti neonzúgás, a rácsokon végighúzott edények csörömpölése után. Úgy hörpintem fel a maradék teát, mintha valami jó minőségű ital lenne ami képes elnyomni a kinti zajt. Lassan hozzá fogok szokni tudom….csak még idő kell.
- Castor…..én….- fordulok enyhén oldalra, ujjaim a műanyag pohár peremén táncolnak. Keresem a szavakat. Annyi mindenre készültem, hogy elmondom majd neki, most azonban az összes szó magamra hagy, mintha egy sem jutna eszembe, ami kifejezhetné az összes, bennem kavargó gondolatot. Volt már olyan….hogy valamit nagyon el akartál mondani, de egybefüggő monológként csupán belülre voltál képes elmondani magadnak? Én már voltam….most is vagyok. Pokoli érzés. Akárha egy üvegbúra alól üvöltenék.
- Szóval csak meg akartam köszönni. Mindent. Az egész időt. A három évedet, amit nekem adtál.- mert bár én voltam bent, Castor egész idő alatt kitartott mellettem. Kevés emberről mondható ez el.
- Emlékszel Lindára? Montgomery.- ha más nem, a neve ismerős lehet neki. Az üzlettársam volt a közös vállalkozásunkban.Évek óta ismertem, azt hittem benne megbízhatok, hogy majd ott lesz mögöttem, és ha nem is feltétlen a leghangosabban, de a háttérből majd támogat. Sokáig tartotta velem a kapcsolatot, aztán úgy egy éve megszűntek a csomagjai.A parfümök, a krémek, a szép fehérneműk. Igaz….börtönbe minek az ilyesmi, ugye….
- Múlt héten írt, hogy hallotta szabadulok. És reméli, hogy megtalálom a számításaimat majd. És ismételten szeretne megkérni, hogy semmiképp ne keressem ha kiszabadulok.Szégyell engem. Ezt így konkrétan leírta. De ő legalább őszinte volt. A többiek ócska kifogásokat mondogattak….- vontam meg a vállam, és a bögrét, egyben a termosz tetejét visszacsavartam rá. Sóhajtva fűztem össze az ujjaim az ölemben. A kocsi lassulni kezdett. Piros lámpa.Megint rápillantottam.Az arcélén tekintettem végig, a szigorú vonások mögött megbújó lágyságot úgy szerettem volna megsimítani, de végül csak megvakartam a tenyerem.
- René-ről van valami híred? Azt ígérte megkeres téged és elviszi hozzád a régi gyűjteményt.- René egyetemi kutató biológus volt Atlantából, és együtt dolgoztunk néhány különleges virágfajta keresztezésén.Fogalmam sincs azóta mi lehet vele, mert nem keresett úgy öt hónapja.Akkor ígérte meg, hogy a magokat és oltványokat, amelyek nagy része az én munkám visszaadja majd. Vajon ő legalább tartotta a szavát?  

Nehezen telt el ez a három év. Bár a munka lefoglalt, mégsem telt el úgy egy perc, hogy ne gondoltam volna rá. Szegény Elle. Ha csak tíz perc maradt a látogatási időből is, mire a börtönhöz száguldottam; akkor is elmentem. Esténként leveleket gyártottam, meséltem neki és küldtem képet a virágokról a mamája kertjéből. Nem hagytam, hogy elfeledje a kinti világ szépségét. Amennyire kitellett még az időmből, látogattam a szüleit is és tartottuk egymásban a lelket. Elle holmijának egy része hozzám került, a kocsiját is megjárattam néha, hogy jó karban maradjon.
Egy évvel a szabadulása előtt azonban elkezdtem átszervezni a dolgaim, új lakást vettem. Át lett alakítva majd beköltöztem, de erről nem beszéltem még. Legyen meglepetés. Az utolsó pár hónap olyan lassan telt és egyszerre gyorsan is, szinte már lázas igyekezettel készülődtem. Őt vártam, haza. Igyekeztem mindent szükséges holmit beszerezni a számára, hogy legalább egy-két napig ne legyen gondja ilyesmikre. Bár bizonyos pillanatokat kifejezetten kényelmetlenül és kínosan éltem meg, de Elle kedvéért túltettem magam rajta. Novemberben már elkészültem mindennel, megvolt az ajándék is. Szemhunyásnyit sem aludtam. Még előző nap bevásároltam és mivel eszem ágában sem volt rendelni, így pár órát a konyhában töltöttem el. Hiába tehetném meg, valahogy nem vitt rá a lélek eddig sem arra, hogy személyzetet tartsak. Van egy takarító cég ugyan, akik pár naponta egy óra alatt "kitakarítanak". Igaz, eddig nem volt panaszuk arra, hogy mennyi munkájuk van utánam. S mivel javarészt önellátó voltam egész életemben, nem vágom el a nyakam sem egy kis főzés miatta. Nem esem kétségbe. Megfőztem hát és mire elkészültem, már el is jött az idő. Gyorsan elkészültem és egy kulacsot megtöltöttem forró fahéjas-narancsos teával. Felkaptam az egyik vastag kabátom és az anyósülésre dobva már indultam is. Elle kedvencébe, amit még én adtam el neki, talán ezer évvel ezelőtt. Számoltam a forgalommal és ahogy elnéztem az ablakból sütögetés közben, vártam a havazást is. Talán pár gyalogost nem számítva én lehettem az egyetlen ember ebben a városban, aki nyugodtan jutott el A pontból B pontba. A szívem viszont olyan lökött tempóban vert, hogy alig bírtam lecsillapítani. Szerencsésen érkeztem meg a börtön parkolójába, kiszálltam és vártam, hogy Elle kilépjen végre azon a bizonyos ajtón. Három év. Három évet vártam arra, hogy újra átölelhessem és vele lehessek. Azóta számtalanszor megfogadtam hogy jobban fogok rá vigyázni, most eljött az ideje, végre. Egy ideig még nehéz lesz neki újra vissza szoknia a szabad életbe, de minden segítséget meg fogok neki adni. Bármit, amire szüksége van. Azt hittem, hogy Tobias mellett boldog lesz és félre álltam. Igaz barátként mellette álltam végig és ugyan úgy fájt minden seb, amit Elle kapott; mintha csak én kaptam volna. Bosszú-hadjáratomnak Elle holmijai látták kárát, de azokról hamar gondoskodtam a szüleivel együtt. Végül sikerült elintéznem, hogy ne essen baja a börtönben sem. Kisemmiztem Tobiast és vártam Elle szabadulását.
Hideg szél fúj, apró hópelyhek kavarognak a levegőbe, mikor meglátom törékeny alakját az ajtón kilépni. Kiszállva a kocsiból a kezembe kapom a másik kabátomat, amit neki hoztam el. Még hátra fordul; mint aki nem hiszi el, hogy valóban szabad. Egy dobozt szorongat, ahogy lassan megfordul és indul el a parkoló felé. Elindulok én is Elle felé, látom, hogy megszaporázza lépteit. Hosszú lépéseimből már futás lesz, mikor elengedi kezéből a dobozt és az puffanva lemarad mögötte. Egy pillanatra megijedtem attól, hogy rosszul lesz, de a félelmet a boldogság váltja fel. A karomba zuhan de nem tud elesni, olyan szorosan ölelem magamhoz. Most már nem is számít semmi más. Nem mondom, hogy nem párásodott el a szemem, de úgy is havazik. Elle lábai már nem érik a földet, ahogy magamhoz ölelem és felemelem őt. Három év az érintése nélkül. Hallom, ahogy zavartan nevetni kezd, így kicsit engedek az ölelésén és a szemeibe nézek. Kezeim közzé zárom könnymaszatos arcát és megtörlöm a szemeit. Majd ráadom a kabátomat, szinte teljesen betakarja őt, de melegebb lesz így, mint az ő kis kabátkájában.
- Elle, Isten hozott újra idekint.
Kezeim között tartom az arcát, melengetem kicsit ebben a hidegben és komolyan nézek azokba a szép szemekbe. Hiszen komoly kérdést szegezett nekem, még ha örömittasan is. Komoly felelet dukál rá.
- Nézzük csak, valóban te vagy -e idekint; vagy egy boszi elcserélte az én tündéremet egy látomásra? Hmm.
Homlokom a homlokához döntöm és lecsukom a szemem. A börtönévek megfakították őt; mégis sok fájdalmon át őt érzem újra a karjaimban.
- Meg vagy tündér, nem engedlek el.
Majd hirtelen kapom fel a karjaimban és indulok el vissza a dobozért, amit leejtett. Szerencsére tudom, hogy hol csiklandós, amit így könnyen el is érek. Kalimpálhatnak az apró lábai, csak a doboznál teszem le őt.
- Hölgyem, a doboza.
Hajolok le érte és adom a kezébe, hogy átkarolhassam és az autóhoz indulva haza vihessem őt végre. Addig nem nagyon szólalok meg, türelmesen várok. Nem fogom kérdezgetni, hogy milyen volt börtönben leélni három évet. Elmondja majd, amikor úgy érzi, hogy képes rá. A kocsi ajtaját kinyitva megvárom, amíg beül és beköti magát. Majd én is mellé ülök, de még nem indítok. Előveszem a termoszt és a pohárként is szolgáló tetejébe töltök belőle, hogy a fahéjas-narancsos tea átmelengesse a kezeit.
- Van néhány meglepetésem a számodra, de nem kell félni, év végéig el van osztva minden.
Mosolygok rá és megvárom, amíg iszik a teából, majd lassan elindulok vele. Haza.

Castor and Lelanelle

Freedom cannot be lost even in prison

Három év túl sok idő ahhoz, hogy mindent képesek legyünk elfelejteni, és túl sok ahhoz, hogy megértsük miért velünk történt mindaz ami történt.Szeretném úgy felfogni, hogy történhetett volna rosszabb is, hogy lehetett volna ez az igazságtalan büntetés hosszabb idő is, de nem tudom így. Nem megy.Nem az árulás fáj, sokkal inkább az a mélységes csalódás, amely előzményeként éveket éltem meg egy olyan szerelemben, amely az én fejemben valamiféle csodaboldogságként létezett.Az igazság azonban az volt, hogy rútul kihasználta az ártatlan és kitartó odaadásomat az, akiben a világon mindennél jobban megbíztam.
Hogyan bírtam ki? Fejben az ember oda megy és azzal van ahova és akivel akar.A valóságot néha kizárva egy másik dimenzióban léteztem valahol máshol, és valaki mással. Akivel mindig is nagyobb biztonságban éreztem magam. Az egyetlen ember, aki az utolsó másodpercig hitt bennem, és akinek fogalmam sincs hogyan fogom meghálálni az irántam tanúsított hűségét.Régi barátság volt. Olyan, amely csak egyszer születik az ember életében, és nem is feltétlenül ismeri fel annak jelentőségét, vagy talán túl későn ahhoz, hogy hálás legyen pusztán azért, hogy rátalált.
Más erősnek és rendíthetetlennek hitt barátságaim szinte pillanatok alatt olvadtak le rólam, és volt ki a tárgyalás után egész egyszerűen megkért, hogy bárhogyan is alakul az életem ne keressem őt többé. Billog lett rajtam ez a rovottá vált jelen, melyet szakadt palásként vonszolok tovább az élet zivatarában.
Múlt az idő a rácsok mögött, a napok egyhangú, megszokott melankóliáját az törte meg néha, amikor látogatóim érkeztek. Az idős szüleim csupán néha, és olyan nehéz volt, hogy nem ölelhetem át őket, nem mondhatom el, hogy úgy sajnálom, hogy egy rossz döntésemnek köszönhetően ide jutottam. Pedig annyira hittek bennem, annyi mindent kaptam tőlük, mégsem tudtam olyanná válni, akire igazán büszkék lehetnek. Kései gyerek vagyok, nekem sokkal kevesebb időm van elérni valami olyasmit, amivel a szüleim majd nyugalommal tudnak távozni.Jó akartam lenni, állhatatos, tiszta lelkű, mosolygós, vidám, nyíltszívű. Mindezeket tördelte szépen darabokra a börtön falai között eltöltött idő, de teljesen nem ölte ki belőlem. Még újjá születhetek. Hiszen a vihar is megtépi a lombokat, letördeli a gyenge ágakat, de nem tudja kiölni a fából azt a masszív élni akarást, amivel a földanya megajándékozta. Új rügyeket hoznak a halottnak hitt ágak, hogy hamarosan ismét teljes pompájában állva emelkedjen koronájával a melengető napsugarak felé.
Utolsó nap e falak között. A december lassuló sötétséggel érkezett meg, és a rácsok mögötti világban ájultan aláhulló hópelyhek friss fehér bundát ígértek a városnak hajnalra. Úgy szerettem volna a tenyerem kinyitni és hagyni, hogy a varázslatos kristályok kacagva váltsanak forró csókot a bőrömmel és olvadjanak bele elmúló szerelemmel.A szabadság azon formája hiányzott a legjobban, amely az érzékelést a teljes megélést hordozta magában.Mélyet sóhajtva, szinte tökéletes éberséggel vészeltem át az utolsó éjszakát, és vártam, hogy másnap reggel érkezzenek és bejelentsék, immáron szabad emberként távozhatom onnan ahova bekerülnöm sem volt szabad. Nem sok holmim volt, amelyet magamnál tarthattam. Nagy része a szüleimhez került, egy részére azonban valaki más vigyázott. Castor Hallbrook. A név, amely amennyire határozott és céltudatos volt éppen annyira rejtett valahol mélyen legbelül egy gondoskodó, csupaszív embert. Tudom, hogy ezt az énjét, ezt a sebezhető, mások számára ritkán mutatott arcát szinte csak én ismertem, és éppen ezért éreztem magam különlegesnek az életében. Időnként azon gondolkodtam, hogy kettőnk hajója vajon miért csak egyszerűen ringatózott egymás mellett az élet végtelen óceánján, miért nem kötöttünk ki egy közös szigeten, egy menedékben ami csak a miénk? És mindannyiszor ez eszembe jutott, arra a következtetésre jutottam, hogy talán csak féltettem valamit. Azt a különleges és mély barátságot, amely úgy hiszem amennyire ritka éppen annyira törékeny is.Féltem őt elveszíteni. A ragaszkodásom hozzá önzővé tett, és erre nem voltam büszke, ugyanakkor tenni sem tudtam ellene. Aztán jött Tobias és feje tetejére állította az érzelmeimet. De soha nem tudott felülkerekedni azon a láthatatlan, néha még a magam számára is érthetetlen és értelmezhetetlen lelki köteléken, amely Castorhoz kötött. És köt a mai napig is. Sosem volt kérdés, hiszen már régen megbeszéltük, hogy ő fog értem jönni, ő lesz aki hazavisz majd magához, aki segít kicsit újra másképp venni a levegőt a kinti világban. Kicsit mintha újra megszületnék. Mintha újra meg kellene tanulnom olyan dolgokat, amelyek korábban olyan természetesnek és szinte magától értetődőnek hatottak.
Hűvös a szél, és a vadul kapálózó, szúrós hópelyhek a kapucni alól kikandikáló fürtjeimbe kapnak, amikor végül három hosszú év után kilépek a börtön zöldre festett vaskapuján.Még egyszer visszapillantok, talán, hogy elhihessem, hogy valóban szabad lettem, és egészen addig nézem azt a kétszárnyú nagy ajtót, amíg be nem záródik mögöttem. Egy fémes kattanás, és a csend. Csupán a távolabbi sugárút autóinak motorzúgása hallatszik, a sziszegő aknafedelek, meg az emberi cipők tompa koppanása a lassan szürkefehérré váló aszfalton. Egy közepes méretű kartondobozt ölelek magamhoz, melyben letakarva pihen egy csúcsos, a fekete zacskó végével kikandikáló ajándék. És persze a személyes dolgaim. Belefért minden, amim odabent volt, és odakint sem vár sokkal több. A ruhatáram nagy része odaveszett, amikor Tobias első dühében szinte mindegyiket elégette, amikor tudomására jutott Castor kezdődő bosszúhadjárata. Az idős édesanyám mentett meg néhány fotót a múltból, amely a sajátom és amelyet nem akart veszni hagyni. Pár feljegyzésemet és a régi laptopomat, ezeket elvitte Castorhoz.Az a repedt fülű, megragasztott teáscsésze is hozzá került, amely végigkísérte a gyerekkoromat, és amelytől felnőttként sem tudtam megszabadulni.Három összekapaszkodó pingvin vigyorog rajta különböző színű bojtos sapkában és óriási sálakban egy hókupacon. Idejét sem tudnám megmondani mikor kaptam, de mióta csak emlékezni tudok, mindig is az enyém volt.
Lassan fordulok meg és tekintetemmel az ismerős alakot, az ismerős autót keresem, amelyet semmivel nem lehet összetéveszteni. A szívem egy óriási lökéssel felel az agyam felismeresére, amikor nagykabátban megpillantom a szemben lévő parkolóban őt!
- Castor!- lehelem magam elé, a hideg tejfehér páragomolyagban szabadul el az ajkaim előtt, a suttogásom elveszik, de a tekintetem örömtől ittas ragyogása mindent elárul. Lassú lépteimet megszaporázom, és az utolsó métereket már szinte futva teszem meg felé. Mit sem törődve semmivel, azzal sem mi lesz a dobozommal, vagy úgy egyáltalán még a benne hozott ajándékkal is - pedig eddig, hónapok óta dédelgettem és vigyáztam rá, most mégis jelentőségét veszíti- eresztem ki kezeim közül a kartonkockát, és hagyom egy puffanással aláhullani, hogy immáron karjaim kinyújtva szabad ölelésre nyújthassam azokat felé.Belezuhanok az ölelésébe, az arcomat a kabátjának hideg benzin, parfüm és szabadság illatú rejtekébe fúrom. Karjaimmal átölelem, és szinte zokogva a boldogságtól szorítom magam hozzá. A kicsorduló könnyek szinte azonnal vörös csíkot rajzolnak orcámra, mégis hallható ahogy a boldog zavarodottságtól nevetni kezdek.Végül annyira eresztek a szorításból, ha ő nem tette meg korábban, hogy felnézhessek rá.
- Végre! Végre….el sem hiszem. Istenem, Castor! Szabad vagyok, újra szabad.Elhiszed ezt?- mint egy gyerek, úgy nézek rá, a hangom remeg a meghatottságtól és el sem merem hinni, hogy mindez tényleg elérkezett végre.
Három éve nem volt lehetőségem őt így magamhoz ölelni, és bár tudom, hogy mennünk kellene, képtelen vagyok még…. beülni a meleg kocsiba, végre rendes helyen lefürödni, enni egy jót, nyugodtan aludni, zenét hallgatni, fogni valaki kezét csak úgy, akár órákon át, buta éjjeli műsorokat nézni, büntetlenül nassolni, pezsgőzni…és élni, égni, létezni.Szinte mindent akarok és mindent egyszerre. Ebben az eufórikus mámorban úszom, amely jól tudom majd szépen lecsendesedik, de most még kiélvezem.Reszkető kezem megemelve simítok át a frissen borotvált arcon.
- Annyira….elmondhatatlanul….hálás vagyok mindenért. Hálás vagyok érted!- talán sosem lesz róla fogalma mennyi mindent adott nekem a tudat, hogy ő ott van mellettem. Hogy tudtam, ha eljön majd ez a nap lesz mellettem valaki, aki segít majd. A szüleim nagyon öregek már…reménykedtem, hogy lesz alkalmam még szabad emberként is eltölteni velük valamennyi időt.Bár Castor pár hónapja azt mondta, a papa már nagyon nehezen ismer fel embereket. A kór szépen lassan maga alá gyűri az én egykor volt csodás és erős édesapámat.A mama sem bírja már úgy, bár minden nap beszélget a virágaival. Volt kitől örökölnöm a kert és a föld imádatát.Az ilyesmi úgy hiszem egy életen át elkísér bennünket.
Indulni kellene tudom, de elsősorban felvenni a dobozt a földről, amely ott hever nem messze tőlünk, ahol éppen elejtettem. Szerencsére csak felborult, de a tartalma nem hullott ki belőle.