A helyzet számára is végtelenül idegen, hiába kerül az apafigurája elé, hogy ő megosszon velük néhány titkot, amit eddig ügyesen elhallgatott. Nem így szokott kommunikálni az öreggel, főleg, ha személyesebb témákat érintenek, de arra azért törekszenek mindketten, hogy a nagy egész előtt ne tűnjön túlságosan személyeskedőnek a kapcsolatuk, hiába tudja mindenki, mennyire közel állnak egymáshoz. A hatalomban nem férnek meg érzések, így ők nem erre apellálnak, amikor látják őket, hanem arra, hogy mindenki elhiggye, megállíthatatlan párosról van szó kettejükkel kapcsolatban.
Látja a lány arcán az összes szót, azonban figyelmen kívül hagyja a gesztust, mert ehhez Kirának idővel muszáj lesz hozzászoknia; nem ő a megfelelő példa arra, hogy mutassa, milyen a lovagiasság, mert mutatott már bőven olyasmit, ami nem ezt erősíti. Azonban vannak normák és gesztusok, amelyekből sohasem adhat alább, a vezére előtt pedig kifejezetten nem.
Az üdvözlés a részéről alig verbális, azonban az ablak közelében álló Alvizéhez odalép és kezet fog vele; máskor ölelés is osztályrésze, a hangulat azonban annak ellenére is feszült, hogy az öreg nem tűnik mérgesnek, emiatt pedig igyekszik nem hosszúra nyújtani az üdvözlést. A filmekkel ellentétben nem szokásuk gyűrűket csókolni, ha ez valaha szokás is volt az olasz maffiában, Alfonso korára kiégett annyira, hogy gyerekkorából se emlékezzen már rá. Vagy ez, vagy a kapcsolatuk miatt ez már túl tankönyvi lenne.
- Üljetek le. - Bólintással fogadja az utasítást, és óvatosan a másik derekára fogva segít neki elhelyezkedni nem csak a széken, de valahogy a szobában is, hogy az ne legyen kérdés, hova tegye le magát esetleg. Alfonso csak ezt követően helyezkedik el a lány mellett, egyenes háttal hátradőlve várva meg, amíg a vezér is így tesz.
Ezt követően pedig egy örökkévalóságnak tűnik a férfi hallgatása, de nem érzi, hogy kérdések híján bármit is mondania kellene. Alvize az első percekben hosszasan fejti ki csalódottságát mindkettejük viselkedését illetően, de mivel Kira külsősnek számít, inkább Alfonso kilengéseit említi, függetlenül attól, hogy a hangjában valahogy megértés cseng, amit csak a férfi hallhat ki belőle, mert ő ismeri az öreget eléggé hozzá.
Aztán úgy érzi magát, mintha egy mesébe kerülne hirtelen, Alvize úgy tíz évvel ezelőtti eseményekről kezd beszélni, amiktől szépen lassan haladnak egészen addig, hogy a New York-i érdekeltségei is előtérbe kerüljenek. Alfonso arcáról semmit sem lehet leolvasni, de őszintén nem érti, hogy a vezér élettörténete, amit egyébként szinte elejétől a végéig ismer, hogyan fognak kilyukadni addig, hogy egymásnak szánta őket azóta, hogy találkoztak a kórházban mindhárman egymással, és a vezér rájött, hogy az őt kezelő egyik orvos már oda-visszát játszik a nevelt fiával.
Van egy pont, ahol összekapcsolja a szálakat, de nem tudná megmondani, hogy miért. Ekkor feláll a székéből, mert nem bírja ülve megvárni, amíg az általa leginkább bízott rájuk dobja ezt az atombombát, azonban olyan szinten a helyére billent rengeteg megválaszolatlan kérdést, hogy a benne háborgó szarság közepette egészen sok értelmet talál a helyzetben.
Kiráról ezt biztosan nem lehet majd elmondani.
Először az ablakhoz lép, aztán a szoba egy másik pontján hallgatja a történetet, és amikor félig-meddig megtörténik az igazság kimondása, ő Kira és Alvize felé fordul, mert bár ismeri ezt a lányt már elég jól, most semmilyen furfang vagy előrelátás nem tudná megmondatni vele, hogyan fog reagálni.
- Ez képtelenség. - Vezeti végül a tekintetét az öregre, ahogy Kira széke mögött áll, és hitetlenségbe burkolja minden vonását. A közölt információ nem olyasmi, amire bárki elvárná, hogy tökéletesen visszafogja magát, azonban messze elkerüli őt az a fajta düh, amit akkor szokott produkálni, amikor kihúzzák a lába alól a talajt. Nem vágyik italra, nem akarja szétverni az irodát, és ez nem csak a rangos maffiatagnak szól, aki előtte ül az asztala mögött, hanem annak, hogy az egésznek szinte túl sok értelme van. Azt pedig Alfonso szokta tudni kezelni.
Kezét a lány vállára csúsztatja, hátha ezzel segít, hogy ne kelljen ki magából, de nem fogja megállítani, ha megteszi, csak abban az esetben, ha valami a vezér felé repülne; legyen az az ökle, egy váza, vagy bármi, amit ér. Kira nevetése úgy visszhangzik a fülében, mintha egyébként ténylegesen is megtörténne, mert ismerve őt, a repertoárjának része, amikor az ő lába alól húzzák ki azt a bizonyos talajt.
- Nem szokásom viccelni, mint tudod. - Alfonso érti, hogy az ehhez hasonló, komoly helyzetekre gondol az öreg, mert egyébként a humor nem szokta elkerülni, mondani még sem tud erre már semmit, mert itt ül előtte egy vihar, ami vagy kitörni készül, vagy azonnali hatállyal elhagyni a vezér irodáját. A férfi nem tudja eldönteni, melyik lenne a legjobb, ahogy abban sem tökéletesen biztos, hogyan tudja a saját döbbenetén túl pont most támogatni a másikat; mert ő mindenre számított a mai napon, csak erre nem.

Egyszerűen csak bólint, hiszen rengeteg konfliktust köztük az okozott, hogy Kira úgy érezte, nem veszik őt komolyan. Hogy ezt ezúttal el tudják kerülni, nem magyarázza tovább, ahogy eddig sem vitte túlzásba; a lány valóban tudja, kivel áll szemben, csak elég tapasztalata nincsen még a vezérrel, ami nem kifejezetten baj a férfi szerint.
Azonban, ha képesek lesznek kitartani egymás mellett, akkor a másik is megérti majd, hogy Alvize a mindennapjaik része. Nem mindig a jelenlétével, de Alfonso nem tudja a három vedeléssel töltött napon kívül az elmúlt időszakban felidézni, amikor ne beszéltek volna huszonnégy órán belül legalább egyszer. És ez most a háború miatt még sűrűbb ennél.
Elmosolyodik egy pillanatra, ahogy oldalra pillant a másikra, és tart egy kis szünetet a szavaiban és a mozdulataiban is, mielőtt kinyitná az ajtót maga mellett.
- Megértettem. De ez ösztönös. - Mondja szórakozottan, aztán komolyság lepi el az arcát, és Kira élesben láthatja, hogyan működnek ők a maffián belül. Kiszállhatna innen vigyorogva is, de akkor senki nem venné komolyan, a rangja ellenére sem; a személyzet minden ilyen, meg ehhez hasonló villában hasonló, ami annyit tesz, hogy a testőr, akinek odaszól most már régen tudja, hogy azért érkeztek ide, hogy az öreggel beszéljenek. És nem feltétlenül azért, mert Alvize minden alkalmazottját beavatta volna ebbe.
Segít kiszállni a másiknak, és eszébe jut a legutóbbi alkalom, amikor hasonló történt; már néhány hónapja esett meg, hogy hazahozta a villájába a másikat, és akkor érezte őt úgy igazán először. Sosem fogja elfelejteni, hogyan smároltak a SUV takarásában, mielőtt bementek volna a villa falai közé, és ami utána egész éjjel tartott, Alfonso legjobb emlékei közé tartozik jelenleg.
Akkor még nem volt ennyi szar.
- Valószínű, de nem borítékolható. - És ezt Alvize bármelyik cselekedetére, amit még nem ért, vagy amiről nincsen elég információja, elmondhatná. Ha tudna pontosabbat, vagy megnyugtatóbbat mondani, most megtenné, nehogy Kira hasassal érkezzen megint a mély vízbe, de egyelőre ennyit tud nyújtani.
A villában haladva nincsen szüksége kíséretre, és az itteni őrök erről már régebben leszoktak, annyiszor fordult meg itt az évek során. Így bekíséri magukat a folyosókra, miután jelzik, hogy Alvize tudja fogadni őket, és a keleti szárny felé veszi a másikkal az irányt.
Az iroda ajtaja elé érve odafordul a lányhoz, hogy egy szenvedélyes csókkal biztosítsa őt még egyszer arról, hogy itt van, ha már az imént a szavaival Kira nem tudott mit kezdeni. Nem húzza azonban sokáig, nem is tudná, mert a csendbe odabentről, a zárt ajtó mögül kihallatszik az öreg hangja.
- Alfonso, gyertek be. - Nem tűnik sem türelmetlennek, sem dühösnek a vezér, Alfonso pedig a kérésre szinte azonnal mozdul, mint aki már hozzá van szokva az utasításokhoz, és ahogy kinyitja az ajtót, jelez Kirának, hogy menjen előre nyugodtan. Ha megteszi, azonnal követi befelé, és becsukja maguk mögött az ajtót.

Az ember azt hihetné, mennyi előnnyel indul neki ennek a beszélgetésnek az öreggel, főleg azért, mert születése óta ismeri, és egészen fiatalon már a kegyeiben érezhette magát, ahogy Alvize vezetgette a szerinte helyes úton. Persze Alfonso rendkívül hálás lehet neki, de azért senki ne essen abba a hibába, hogy azt hiszi, csupa kivételezés és előny a férfi számára az, hogy ilyen kitüntető figyelemmel lett ellátva a kezdetektől, ráadásul egy ilyen fontos személytől.
Az öreg úgy kalkulál, tervez és lát előre, ahogyan senki más, és bár évek óta a szóbeszéd részét képezi, hogy Alfonsot szánja valamilyen formában az örökösének a saját fiai helyett, ilyenről nem esett szó köztük sosem, és ez nem is így működik. Hagyták azonban a népeket beszélni, mert azt gondolták a botrányokhoz hasonlóan ez is elül majd, de nem így történt, mára meg már a közeg részévé vállt, őket pedig nem különösebben érdekli.
Az viszont sosem derült ki, mi is a terve vele az öregnek, mert a semmiért nem bánna vele ilyen kivételes módon; a szeretet egy dolog, szinte elvitathatatlan közöttük, viszont egy olyan közegben élnek, ahol ez vajmi kevés néhány olyan helyzetben, amit Alfonso bejátszott az elmúlt időszakban.
Elég év van már mögötte, hogy most már izgatottan várja a választ, és valamiért ezt a mai naphoz köti, csak még nem érti, hogy miért.
- Őt nem fogjuk olyan gyakran látni innentől kezdve. - Bár ő ezt csak előrelátóan mondja, éppen ezért nem is magyarázza túl, ha Kira nem kérdez rá, márpedig ismerve a kettejük kapcsolatát, ennek a lány örülhet jobban.
A némaság ezt követően nem szándékos a férfi részéről, csak rendezi a gondolatainak a sorát, ahogy mindig, amikor hivatalosan a vezérhez kérik. Vele ez ritkábban fordul elő, hiszen az öreg szomszédja, így, ha komolyabb beszélgetést is akar vele megejteni, csak átjön hozzá a délelőtt folyamán, amikor még otthon van, és megtárgyalják, ami szükséges.
Nem akarja ráhozni a másikra a frászt, de elég komoly dologról lehet szó, ami, ha a témát nézi, furcsa, és ettől nagyon érdekes is egyben.
- Ez mondjuk várható volt. - Érti arra, hogy valószínűleg mindkettejük nyakába odaöntik a szart ezúttal, mert kívülről biztosan elképesztően gyerekesnek és rohadt idegesítőnek tűnnek a viselkedésükkel. Alvize sem érezhet másként, függetlenül attól, hogy Kirát teljesen elnyomta a közeg szarsága, aztán még meg is támadták, Alfonso vállán pedig nyolcszor annyi a teher, mint átlagosan volt az elmúlt öt év során, hogy életvitelszerűen itt él.
- Ha nem védelek meg, az nem ellened vagy ellenünk szól. A vezérek szinte soha nem változtatnak az álláspontjukon, mert attól gyengének vagy engedékenynek tűnnének. - Ő sokszor mérlegeli, mennyi lehet ebből a hatalomért mutatott látszat, és mennyi, ami tényleg súllyal nyomja majd a sorsát az elkövetkezendő évekre. És pont emiatt van görcs a gyomrában, de igyekszik a másik támaszának lenni, mert ő azért jóval többet bír egy átlagos napon is ebből, mint Kira bármikor.
- Együtt csináljuk végig. - Teszi még hozzá ahhoz, hogy Kira jól van, mert meg akarja benne erősíteni, hogy ezt egyiküknek sem kell egyedül csinálnia. Közben behajtanak a villa előkertjébe, néhány percen belül pedig megállnak a lépcső előtt, ami az impozáns ajtóhoz vezet.
Alfonso kiszáll, odaszól egy testőrnek olaszul, hogy értesítse a vezért arról, hogy megérkeztek, majd Kira oldalára sétál, és kinyitja neki a SUV ajtaját, és utána a kezét nyújtja, hogy segítsen a nagyobb lépést megtenni a járműből.

A SUV ismerős ülésén ülve még az sem zavarja most, hogy nem ő vezet, mert bár East Hampton felé tartanak most már legalább fél órája Manhattanből, de nem Alfonso villájába, hanem annak a közvetlen szomszédjába, a vezérhez, ahogy azt ő kérte.
Volt egy kisebb vitájuk, amikor a házat még abban az istenverte kisvárosban elhagyták azzal kapcsolatban, mikor tudnak hazajutni, közvetlen járat ugyanis, ami emberi időben és nem legalább két napi várakozással indult el, csak fapadosként volt elérhető. Alfonso pedig először határozottan kijelentette, hogy azt semmilyen körülmények között nem vállalja be.
De változásokról és engedésről volt szó, ráadásul ezt ő hangoztatta leginkább; nem fog belőle rendszert csinálni, ezt legalább ötször elmondta az amúgy néhány órás út előtt, közben, és után, de végül egy olyan sorban találta magát, ahol egy idősebb nő ült mellette, és az unokáiról beszélt neki végig. Alfonso biztosan vágott néhány fejet a beszélgetés elején - lévén utálja, ha idegenek akarnak vele cseverészni -, talán még a közepén is, de végül lélekben azonosította a hölgyet a saját, már elhunyt nagymamájával, akivel habitusra egészen passzoltak, így túlélte, hogy nem első osztályon utaztak vissza New Yorkba.
Talán már mindketten eljutottak arra a pontra, hogy minden mindegy, csak érjenek haza.
Az itteni közeg előtt néhány személyt kivéve titok maradt, hogy ők egyáltalán szakítottak, és a lány elmaradását azzal magyarázták, hogy nem biztonságos a támadást követően bárhol is mutatkoznia, de jó helyen van, figyelem alatt.
Nem tudná megmondani, meddig húzta volna az elkerülhetetlent, de most, hogy már össze tudja kötni a szálakat az öreggel, biztos benne, hogy csak idő kérdése lett volna eljutnia Kirához. Mindent a vezér intézett, ezért is fontos a férfi számára a beszélgetés, amire éppen a kocsiban ülve tartanak, mert mindketten hónapok óta ugyanazt érzik; valamit Alvize elhallgat, de sok mindenre rávilágítana, ha végre megtudnák.
- Nem kizárt, hogy a lebaszásommal kezdi majd. - Pillant oldalra a másik felé egy kisebb hallgatást követően, és mióta leszálltak a géppel, ez gyakorta előfordult a férfivel. Alfonso nem úgy lelkes, ahogy sokan gondolnák róla - persze, ha Kiráról van szó, az egyértelműen látszik rajta -, és ő inkább a fejében dolgozza fel a fontos információkat, hogy véletlenül se tudjon a környezete könnyedén, vagy egyáltalán olvasni benne.
Persze így a barátainak és a szeretteinek sincsen könnyű dolga sokszor.
- Nem kell megvédened, az csak olaj a tűzre. - Nem biztos benne, hogy Kira bejátszana ilyesmit, de inkább elejét veszi a dolognak, minthogy az öreg előtt térjenek rá egy ilyen dologra, ami akár veszekedést is szülhet kettejük között. Ha kettesben beszélne a Pellegrini vezérrel, nem kellene ilyen komolyan venni a dolgot, azonban Alvize nem ereszt a látszatból annyira könnyen, ha már több tényezős a dolog. Vagyis Alfonso úgy érzi, szigorú lesz velük az öreg, a közölni kívánt információtól függetlenül.
- Hogy vagy egyébként? - Kérdezi, és a másik kezéért nyúlva, ujjaikat finoman összefonva emeli úgy fel a kezét, hogy csókot tudjon nyomni a másikéra, miközben a vonásait figyeli szüntelen, hogy többet tudjon meg, mint amennyit Kira valószínűleg közölni fog vele.