Tommy kanapéján kényelmesen hátra dőlve folyton azon kapom magam, hogy a fejem akaratlanul is lassan hátra dől, hogy a nyitva hagyott ajtón át el tudjak lesni Lita szobája felé, ami szintén csak félig van behajtva. Igazából nem lehet belátni hozzá, épp csak a zene hallatszik ki onnan néha, ami nem elég hangos ahhoz, hogy ténylegesen megzavarja a műsort, elnyomja a tévében futó netflixes sorozat hangját. Bár ha úgy lenne, valószínűleg alapvetően akkor sem idegesítenénk fel magunkat túlzottan rajta. Már a Bobtól kapott spangli végén járunk, abban az állapotban lebegve, amikor kurvára minden mindegy... lehetne. Aztán meg mégsem mindegy minden. Még ilyenkor sem.  Pedig most még a Kershaw szülők sincsenek itthon, simán megengedhetünk magunknak egy laza görbe estét, és itt lenne az alkalom, hogy elfelejtsek mindent. Tényleg mindent, ami mostanában történt, mert már az élettől is elmegy a kedvem a túl sok gondolkodástól. Nem akarok most a szüleimmel történtekkel foglalkozni, sem az elcseszett szerelmi életemmel, de míg anyámat és Gabrielt jelenleg könnyebben ki tudom zárni, kurva nehéz úgy nem gondolni Litára, és a vele történtekre, hogy itt van egy karnyújtásnyira. Nagyjából három lépés volna átcsörtetni hozzá, és rendbe tenni a dolgokat. Mármint fizikailag csak három lépés, aztán magamhoz vonhatnám, szinte a karjaimban érzem őt, még fel tudom idézni a csókja ízét... nem látom, nem hallom őt, de szinte érzem, ahogy tesz-vesz a szobájában... Helyre hozhatnánk, de egyszerűen nem tudok csak úgy tovább lépni azon, ami történt, és sajnos nem tudom kizárni sem, csak itt bassza az agyamat ez az egész. Visszaadom Tommynak a szál füves cigit, aztán kiveszek egy újabb szelet pizzát a dobozból - mert hál’ istennek, így, hogy a Kershaw házaspár nincs itthon, a családi vacsijukat sem kell végig szenvednem egy kicseszett műmosollyal az arcomon, és megtehetjük, hogy pizzával helyettesítjük a guszta párolt kelbimbót és nemtommilyen fűszervajas lazacot – majd mielőtt visszaülnék a korábbi helyemre, egy eldünnyögött “baszki” mellett belegyintem az ajtót, hogy kizárjam a kinti hangokat.

- Te, ezek mikor és hogyan is szabadultak ki arról a lakatlan szigetről? - vakargatom meg a tarkómat. Asszem át-éber-aludtam egy-két epizódot. - A szöszi meg a hippi csaj most komolyan így rá vannak feszülve egymásra? Mintha lenne bármi reális esélyük egymással ilyen társadalmi szakadékkal közöttük - jegyzem meg szkeptikusan, a fejemet ingatva gúnyos arckifejezéssel. - Amúgy sem értem, minek ide egy újabb rohadt szerelmi szál, faszom - húzom el a szám. Azt hittem, valami jó kis kaland sorozatot nézünk, erre ez is átment romkomba. Kibaszott jó!