@Marcello Serra részére Dél-Ázsia, Maldív-szigetek

“The problems in my hеad and the world that lives outside I thought I could еscape But doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me”

- Úgy csinálsz, mint aki komolyan élvezi is ezt a macska-egér játékot. Jegyzem meg neki gúnyos mosolyra húzva a számat az arroganciája láttán, majd folytatom, még mielőtt reagálhatna. - De Marco.. Az a szomorú hírem, hogy Te mindössze egy pajkos kiscica vagy. Pöccintek rá az orra hegyére, játszom vele kicsit, húzogatom a bajszát, ha úgy tetszik, egy a lényeg, hogy leakarom törölni azt az önelégült vigyort a képéről. Ha azt hiszi jött és mindent vihet, akkor elfelejtette, hogy én sosem a könnyen becserkészhető préda szerepében tetszelgek.

Épp ezt próbálom ezúttal újra egyértelműsíteni benne, a magára sokat nem várató kérdésemmel, amire rögvest választ is adok helyette, hiszen nincs kétségem afelől, milyen szándék hozta el őt egészen idáig, és ismerve az idegrendszerem, önmagában már ennek a ténye is képes kiakasztani. Azonban egyelőre még csak a hangom sem emelem meg, mindössze közlöm a mondanivalóm, és némi pimaszságot engedek meg magamnak vele szemben.

Marcello látogatásai egyébként mindig egyértelműek, legalábbis az esetemben, és annak ellenére, hogy lefogadom, akadna ezer és más dolga is mintsem utánam koslasson, mégis ide ette a fene. Ráadásul azzal a jellemző nagyképűségével, amiért szájon tudnám vágni adott helyzetben. Méghogy én nem bírnék el vele, itt az ideje, hogy lelökjem őt arról a magas lóról, amire úgy döntött önszántából felül.
- Leteszteljük? Kérdezem, miután ennyire magabiztos, és ugyan a szavam komolysága vitatható, játékosan, éhesen vetek rá egy pillantást, megnyalva a szám szélét. Ez a kis élcelődés köztünk amúgy egészen jó mókának tűnik, szórakoztat, és szinte hihetetlen, hogy volt idő, még Domenico előtt, amikor nem csak színlelt vonzalmat éreztem Marcello irányába. Nos igen, amikor egy tini lány szeleburdi képzelgései során belehabarodik a kedvenc testvére legjobb barátjába. Most mit mondjak? Rég volt, elmúlt, hál' isten!

Időközben jelzem a pultosnak, hogy kiürült a poharam, és kérek egy újabb kört, aminek az alkoholtartalma, és hatása édes kevésnek fog bizonyulni, ha Marco nem ad lejjebb az elképzeléseiből. Persze akár még el is hihetném, hogy az ő ötlete volt idejönni, de aligha visz rá a lélek, hogy mindezt be is nyeljem. Mindenesetre beletörődve bólintok egyet, tűnjön csak úgy, mint aki ezt nem akarja már tovább firtatni, ellentétben a többi megjegyzésével, ami valami nevetséges színdarabbá fajult.
- Bumm! Veszek részt a játékban, és mialatt ezt az egy szót hatásvadászként kinyögöm, megragadom azt a kezét, amivel pisztolyt formál, és oldalra döntöm a fejem, amikor a képzeletbeli golyó ér. Végül egyszerűen csak szánalomból felnevetek, és eldobom magamtól a kezét.
- Mi akart ez lenni? Kisiskolás előadás? Ezzel akarsz hatni rám? Ne nevetess már! Nézek szúrósan a szemeibe, majd a túl lassan elkészülő italomért nyúlok, amiből az esernyős szívószálat odébb lököm, és lehúzom a tartalmának a felét. Úgy érzem, tényleg valami erősebbre lesz szükségem, ha nem akarok itt a bárban bekattanni.
- És egyébként is, mégis hogy képzelted? Fogod majd a kezem, és együtt csúszkálunk a szaron? Horkanok fel, mert az ötlet abszurd.

Marcellonak baromira sikerült elbasznia a kedvemet, azt a kis nyugodtságot, ami végre hosszú idő után újra rám talált, most gyökerestül tépi ki a helyéről, és elkezdi felváltani a düh.
- Alfonsonak nincs szüksége rám. Ott van Kira, vagy hogyishívják, úgy tűnt mindene az a lány. Jegyzem meg sértetten, mert Alfonso nem csak kiakadt, olyat tett, mint korábban még soha. Elzavart, és ez nekem elég volt, hogy eleget tegyek a kérésének, erre most ez sem kielégítő. Valamiért bármit teszek az nem elég.
- Vegyük úgy, hogy mindig számíthattam rátok... A kijelentés meg is állja a helyét, hiszen azokról az alkalmakról, amikről szándékosan hallgatok, amikor ténylegesen segítségre lett volna szükségem, hogy valaki kihúzzon a mélységből, nem beszélek. Nem mutatom, ők már csak a tombolást, és az azzal járó rombolást tapasztalják, amit nem értenek. Épp ez az, hogy legtöbbször magam sem értem, csak a nehezedő súlyt, ami rám telepszik, próbálom lerázni magamról, kerüljön bármibe is. Ez az, amit nem tudok elmagyarázni, és még csak megértést sem várok, egyes egyedül annyit, hogy békén hagyjanak. - És Ti számíthattok arra, hogy akár még ma tovább utazok, és sehol sem töltök el túl sok időt. De ne kérj arra, hogy veled menjek. Nem akarok, és ha ez így nem elég világos, akkor veheted úgyis, hogy bármivel próbálkozol nem fog összejönni. Hangsúlyozom ki leginkább a nem szót, kissé megemelve már a hangom, de még mindig nem kiabálva, és nem törődök azzal, hogy a család szent, mégha tisztában is vagyok vele a mi családunkban ennek az egy mondatnak mekkora jelentősége van. Ez minden valójában, és ezt semmibe venni, felér egy öngyilkossággal, engem mégsem érdekel.

@Marcello Serra részére Dél-Ázsia, Maldív-szigetek

“The problems in my hеad and the world that lives outside I thought I could еscape But doesn't matter where I travel, my shadow, it finds me”

Az a kurva gáz, hogy a világnak ezen részén sem sikerült villámcsapásszerűen összeszednem magam, sőt egyszerre támadt le minden érzelmem, miközben azt vártam az egész utazástól, hogy ezek elől elmenekülhetek. De az első éjszaka, és az azt követő nappal sem ezt tartogatta számomra. Összegubózva ültem az ágyon, alig kaptam levegőt a sírástól, egy falat sem ment le a torkomon, és álmomban minden este visszatért, hogyan is dőlt össze körülöttem minden. Már megint. Hiszen, amint sikerül összeszednem magam, bumm történik valami, és én újra romokban heverek.

Ebből a szarból próbáltam mégis várat építeni, valaki újjá formálni magam, méghozzá Wilhelmina segítségével anélkül, hogy bármi lényegre törőt is elárultam volna arról, mégis mi bajom van. Mert nem lehet, mert a maffia szabályai nem engedik, és legyek bármennyire elvetemült, nemtörődő, őt nem sodornám veszélybe. Ezért mélyen hallgattam, és próbáltam mielőbb túllendülni a depresszión, hogy kiélvezhessük a sziget által nyújtott minden lehetőséget, ami csak ránk várt. Mi pedig így is tettünk. Elvettünk mindent, habzsoltuk az élvezeteket, hol sütkérezve a tengerparton megmártózva a tengerben, hol kieresztve minden gőzt szabadultunk el esténként. Imádtam újra ennyire szabad lenni, hátrahagyva minden gondom, és úszni a felhőtlen boldogságban.

Egészen, amíg el nem érkezett az utolsó napunk a szigeten. Tudtam, hogy vissza kell térnem New Yorkba, rendeznem kell az ügyeimet Alfonsoval, de már amikor a bőröndömet pakoltam, ráébredtem, hogy én úgy sem tudok semmit sem tenni. Nem tudom helyrehozni a hibáimat, vagy eltörölni az elmúlt hetek tragikus történéseit, ezért inkább kihátráltam, mivel képtelen voltam elengedni mindazt, ami ugyan csak illúzió, nem tart örökre, de most az elmém egyben tartja. Wilhelmina így utazott egyedül haza, én így maradtam a kis buborékomban, és ilyenkor, amikor ennyire magányosan elveszek valahol, egészen kitudok kapcsolni. Megszűnik az időérzékem, és mivel nem figyel senki, rám nem túl jellemző módon egy kis időre, de letudok lassítani.

A mai nap is ilyen. Napbarnított bőrömet csupán egy falatnyi bikini fedi el, és kizárva mindent üvölt a fülemben a zene, mialatt a partmenti bárban iszogatom a koktélomat. A polaroid gépemmel készült fotókat nézegetem, amiket az elmúlt napokban készítettünk Wilhelminaval, és egy-kettő meg is mosolyogtat, jó kedvre derít. Már-már meglehetne esküdni rá, hogy minden rendben, és a gondot, mint olyan hírből sem ismerem, miközben a lelkem mindössze csak belefáradt az őt ért stresszbe, és túlélésbe, ezért úgy döntött már nem pazarol rá több időt. De ugye szokták mondani, a látszat néha csal, és ez mindössze elterelés, ami valaki jóvoltábol hamar meg is szűnik, és hamarosan felborítja a nyugalmat.

Egy darabig nem is törődök azzal, hogy valaki helyet foglal a mellettem lévő bárszéken, de amint észlelek valami párbeszéd kezdeményezésére utaló jelet, kiveszem a fülest, és ráemelem az illetőre a tekintetem. Marcello Serra, az istenit. Mosolygok, meglepődök, ráncolom a homlokom az arca láttán, és ha nem raknám túl hamar fejben össze miért is érkezhetett ide, már a nyakába ugranék, de így ezt nem érdemli. Pontosan tudom kinek a szavai miatt kötött ki itt, és mi a  terve velem.
- Talán beleunhatnál az üldözésembe, szépfiú. Ennyire telik tőlem üdvözlésképpen, amíg emelem a poharam és rákacsintok, hiszen nem ez az első, hogy mi ketten így futunk össze. Marcello felel a biztonságért, a biztonságomért, ha épp Alfonso úgy véli, szükséges szorítani azon a gyeplőn, amivel annak idején szabadon engedtek. De hát ez minden így, csak nem szabadság.

Türelmesen végig hallgatom, még bólogatok is, mint aki persze megérti, ez tökre jogos, de ez mindössze csak kivárása annak, hogy összeszedjem a gondolataimat és kifejtsem a véleményemet a váratlan látogatásáról.
- Miért jöttél? Teszem fel a kérdést, ahelyett, hogy mesélni kezdenék, ahogy ő kérte. Várj.. kitalálom. Folytatom, mielőtt válaszolhatna, és úgy teszek, mint akinek gondolkodnia kéne rajta, majd megengedek magamnak egy szánalmas nevetést, és egy korty italt, majd csak azután vázolom a lehetőségeket. Alfonso parancsba adta, hogy vonszold vissza New Yorkba a seggem, mert valami érthetetlen oknál fogva úgy érzi ott nagyobb biztonságban vagyok, mint itt? Vagy jöttél szórakoztatni? Tudod, hogy odavagyok érted, és ha erről van szó szívesen megmutatom a szobámat. Cukkolom, és mindkét kezemmel megragadom az arcát, hogy a tekintetét az óceánról visszavezethessem rám.

Méghogy miattam kap Alfonso agyvérzést.. Az már réges-rég megtörtént, és épp ez az oka, amiért nem ott, hanem itt vagyok. Ráadásul azt tettem, amit ő kért, és eszem ágában sincs vissza menni oda, ahol a gondok törzshelyet foglaltak maguknak. Igazából Marcot sem egészen értem. Azt hiszi önszántamból vele tartok, vagy majd felkap a vállára és elvonszol akaratom ellenére? Ha kikapcsolódni jött az őt ért lövés után, rendben, ha pedig nem, nos tőlem távozhat is azzal a lendülettel, amivel megérkezett ide.