Közepesen erős másnap, kavargó gyomor, általános tompaság és eszelős kaja-flash. Úgy a harmadik majonézes szendvicset nyomtam be, pedig elvileg nem ehetnék a büfé árukészletéből. Elvileg eleve nem is alkalmas semmi sem itt az emberi fogyasztásra, de azért...
Hát, tudod, hogy megy ez, nem? Becsúsztattam a harmadik szendómért a harmadik dolláromat a kasszába, beblokkoltam, aztán egyre csak azon agyaltam, hogy miféle unortodox rendszerben lehet Van Gogh-gal egy épületben majonéz, de nem jutottam túl messze ebben a gondolatmenetben, csak annyira, amennyire az átlagosan bágyadt kattogásom megengedte. Rágtam. Nyeltem. Szenvedtem. Ezen meg már Ryan kávéval való szerencsétlenkedése sem tudott segíteni.
- Megdöbbennél, ha tudnád, mennyire leszarom. -Mondtam két harapás között. A kézfejemmel megtöröltem a számat. Ryan mögött egyre nőtt a sor. - Tudod, hogy van egy személyzeti konyha, ugye?

Nem tudom, milyen alapon várta el Ryan, hogy egyáltalán ügyet vessek rá. Nem volt több annál, mint egy aránylag jól kinéző srác, aki épp akadályozott a munkámban. Azért mondom, hogy aránylag, mert hát nyilván csak a büfénél sorban álló nyugdíjas néni-bácsiknál festett jobban, azzal együtt közel egy hete mégis csak azért tepertem, hogy varázslatos módon belém szeressen és csak úgy, hopp, eszébe jusson, hogy randira hívjon. Ezidáig kevés sikert értem el, de ingyen kávéval például engem húz le. Én pedig igyekszem ezért nem bárgyú-idiótán mosolyogni és belelátni ebbe valamit (egy közelgő esküvőt, közös gyerekeket, vagy bármit), mert hát lássuk be, erre az egyetlen értelmes reakció az lenne, ha valami olyasmit morognék neki, hogy bassza meg.
Ehelyett csak vállat rántottam, majd kiszolgáltam valami öt év forma kislányt, aki előre tolakodott cukrot venni. Az utána jövő paraszt szintén kávét kért. Felraktam főni egyet, míg készült, unottan bámultam Ryan-t, ahogy a  tejszínnel baszakodik.
- Szóval - sóhajtottam - neked pontosan mi a fasz bajod van? - Kiöntöttem egy fém izébe tejet, aztán megnyitottam azt a levegő fújó izét a kávégépen. Tudod, amivel tejhabot csinálsz. - Mármint, tiszta idegnek tűnsz. Minden rendben?

Egy pillanatra majdnem megijedtem, de csak azért, mert a Margaret feliratú pohár a vitathatóan ocsmány tartalmával közelebb esett a jobb kezemhez, és tényleg, egészen kicsike híján hozzáértem olyan szándékkal, hogy beleigyak. Azért ez már egészen közel áll a majdnem megijedés szintjéhez, de még idejében elhúzom a kezem, hogy irányt váltsak, és csak az én tejszínnel rosszullétig - de nekem finom - mérgezett kávét kezdjem módszeresen magamba tölteni, apró kortyokkal, mert bár kellemesen lehűlt a cukrozott tejtől, bocsi, tejszíntől a lötty, még közel sem eléggé annyira, hogy kellemesen elviselhető legyen a szájpadlásom leégetése.
- Hogy mi? - bújok ki a papírpohár mögül, leitatva a kézfejemmel a számról a nedvességet, akár egy macska, annyi különbséggel, hogy ezt aztán nem kenem a fülem mögé. Biztos nem? Összeszűkült szemekkel meredek vissza rá, mintha épp újra kellene bootolnom az agyamat, és hát, valahol tényleg újra kell bootolnom az agyamat. Közel kerül a teljes meghatottságig, de végül beszívott ajkakkal veszek egy mély levegőt, hogy aztán legyen mit drámaian kifújnom.
- Most, hogy így kérdezed, bár ezzel ugye itt nem sokan vannak így, nem szeretek mások kávéhordó csicskása lenni. Mert nem ezért fizetnek. - Vagyis a faszt nem, szerintem még ennyit se kapnék, ha erre nem lennék képes. Igaz, a munkamorálom e téren elég vitatható.

Befejeztem a kávét annak a szerencsétlennek, aztán jött egy újabb teljesen nőies, hatalmas harapás a majonézes szendvicsből (a majonéz lecsöppent a pultra), egy újabb gyereknek szó nélkül odaadtam egy Twix-et és direkt rosszul adtam vissza neki (a különbözetet zsebre vágtam), és mindezen fontos események közben Ryan a kávéját itta (úgy tűnt, mintha élvezné, pedig amúgy pocsék kávét főzök), én pedig egyre azon agyaltam, hogy miért is nem hívott még el randizni. Mert ez egy örök és megkerülhetetlen téma. Mióta itt dolgozok – tehát másfél hete – folyamatosan a munkatársakat pásztázom, és hát vagy negyvenes családanyák vagy majdnem nyugdíjas, pénzes özvegyek jöhetnek rajtam kívül itt szóba, de valahogy… hát, egyik se tűnik az ő esetének, szóval nem lehetnek konkurenciák, és amilyen beosztásban dolgozik, nem hiszem, hogy ezen a helyen kívül lenne élete. Utoljára arra jutottam, hogy Ryan bizonyára meleg, végül is keringett erről pár pletyka az egyetemen, de azokat a pletykákat mind-mind azok a lányok terjesztették, akikkel ugyebár nem kettyintett, pedig akarták volna.
Lenyeltem a szendvics darabom, aztán elkapott valami kétségbeesésre és pánikra hajazó érzelem, hogy mi van, ha én is egy lettem azok közül a lányok közül. A kicsinyes, pletykáló picsák közül. Akiket annak idején még ki is röhögtem. Ha egyedül lettem volna, ettől a felismeréstől legördült volna az arcomon egy könnycsepp.
- Ja, hát az… szarügy. – Ugye tegyünk úgy, mintha nem is annyira érdekelne. – Biztos fos lehet, ha azért kapsz pénzt, mert kávéval foglalkozol. – vállat rántottam. – Mikor végzel?