Különböző típusú kisujjeskük vannak. Szakértőjük vagyok, mert Mia rendszeresen mesél nekem róluk. Szóval vannak azok a fajta ígéretek, amelyeket megpecsétel ugyan kisujjesküvel, de jellemzően az óvodai csoporttársainak teszi, ezért a négy éves Amiyah meglátása szerint nem kötelező megtartania őket, mert a kis barátai könnyen elfelejtenek dolgokat. Valójában maga Mia is elfelejt bizonyos ígéreteket. A következő kategóriát pedig a felém tett fogadalmak képezik - vagy épp az én fogadalmaim, ez oda-vissza működik. Ez a típus merőben más, mert nincs lehetőség a lemondásukra, vagy épp elfelejtésükre. Hogy miért? Mert a lányom szerint én megbízható vagyok. Hiába a gyermeki meglátásból, talán kissé felelőtlenül megtett nyilatkozat, ezek a szavak mindig jobban befolyásoltak engem a kelleténél. Azok, akiknek nincs még gyereke, nem is tudják milyen nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy 'apa, tényleg létezik a Mikulás?' közvetlenül azután, hogy egy tágra nyílt szemekkel rám bámuló csöppnyi lófarkas kislány bölcsen közli velem: azért hisz nekem, mert én az apukája vagyok.
Furcsa kombinációja ez a fajta felelősség a két hetente megkapott hétvégékkel, ugyanakkor nem is tudnám elképzelni másképp. Tamival nem úgy alakult a kapcsolatunk, mint ahogyan gondoltuk a megismerkedésünkkor. Akár kegyetlenség ilyet mondani akár nem, de lényegében a gyerekünket sem kalkuláltuk be, abban az élethelyzetben, egy kisbaba érkezése és a vele való törődés pedig meg tudják rondítani az egyébként sem harmonikus kapcsolatot a szülők között. Így jártunk mi is. Idővel elmúlt a nagy szerelem és kettőnk kapcsolatát átvette a kislányunk nevelésének fontossága, ami végső soron ráébresztett minkettőnket, hogy mást akarunk ugyan egyénileg az életünktől, de Miáért hajlandóak vagyunk közös pontokat találni. Például két hetente minden hétvégét, amikor én felelek a lurkóért és éppen a világ legjobb apukája próbálok lenni. Kizárólag az apák napjára készített kézműves ajándékokért, nyilvánvalóan. A hétvége fogalmát annyiban módosítanám, hogy csütörtök délutántól egészen vasárnap estig tart, ez pedig sok szempontból ideális. Nem csak Tami számára, akiből valószínűleg három további gyerek sem tudna otthon ülő háziasszonyt csinálni. De nem róhatok fel neki ilyesmit, amikor én cserélgetem néha a hétvégéimet, mert a maszekolás miatt nem tudom őket otthon tölteni. A jövőben valójában bízom abban, hogy Jiyannak lesz kedve néhány óránál többet is eltölteni Miával, de egy olyan fiatal fiút mint ő, még nem terhelnék több négy éves kislánnyal, mint amilyen Mia tud lenni, ha túl sok cukrot evett ebéd előtt. Elvégre nem akarom elvenni a szomszéd srác kedvét attól, hogy a jövőben családot akarjon majd - még ha jelenleg nagyon távol is áll ettől az elhatározástól.
Azok miatt a körök miatt, amelyekben újabban elkezdtem mozogni, hülyeségnek éreztem volna, ha felelőtlenül ígérgetek mindenkinek, beleértve a lányomat is. Az én lelkiismeretem is tisztább volt, ha tudtam, hogy az anyjával van és nem vár rám gyermeteg aggodalommal, mint hogy csalódást okozzak neki. Ezért remélem többek között azt is, hogy a Mikulás témát majd Tami leplezi le neki, én pedig megmaradok annak a megbízható apának, aki összerakja a kislánya szívének darabkáit, amikor összetöri azt az igazság.
Egy kislány szívével még rendben lettem volna, de amikor kettővel kellett bánnom, már nehezebb dolgom volt. Azokat a gyerekeket és szüleiket könnyű észben tartani, akiket Mia is a barátainak tart, ezért sem lepődtem meg túlzottan azon, hogy Lotte és a saját kislányom gyakorlatilag egymás árnyékaiként mozogtak, amikor megérkeztem az óvodába. Arra már kevésbé számítottam, hogy a megérkezésemnek sírás lesz a vége, de valahol teljesen jogos volt a szőke kislány szomorúsága. Mindenki utál utolsó lenni, legyen szó a tornaórán kiválasztott kidobós csapat tagságáról, vagy arról, hogy kiért ér oda utoljára valamelyik szülője.
- Lotte, ne sírj pöttöm. Hamarosan ideér anyukád.
- Beszéltél Lotte anyukájával? - Mia a kezemet szorongatva nézett fel rám, én pedig egy legyőzött mosollyal válaszoltam csupán a célba találó kérdésére. Nem, történetesen nem beszéltem Cassidyvel, ezt hangoztatni pedig egyenesen öngyilkosság lett volna egy síró kislány füle hallatára.
- Van kedvetek elmenni együtt a játszótérre mielőtt hazamegyünk? - Valamilyen szórakoztató dolgot ígérni a közös bánkódás helyett mindig jó ötletnek tűnt. Megbökdöstem hát a saját kislányom karját, hátha ő nagyobb mestere a kis barátnője megvigasztalásának.
- Kisujjeskü, hogy megyünk a játszótérre? - A kezét már ki is rántotta a tenyeremből és fél úton volt ahhoz, hogy az enyémbe akassza saját kisujját, ezzel önhatalmúlag döntve a dologról.
- Kisujjeskü - egyeztem bele végül én is. Beletúrtam a hajamba, miközben helyet foglaltam a terem előtti padon, ami nevetségesen kicsinek tűnt az én méreteimhez, de történetesen szükség volt rá, amíg meg nem érkezett a szülőtársam. Kétszer kellett csak felpillantanom a folyosón közlekedő óvónőkre, a harmadik alkalommal már Cassidy alakjára esett a pillantásom. Mire ő odaért hozzánk, én fel is álltam a padról. - Hello, Cassie. - Hallottam már más anyukáktól, amikor így szólították, ezért mertem én is hasonlóan tenni. Bíztam benne, hogy nem tart ettől világi bunkónak.
A padról való felállás kicsit sem tűnt rossz ötletnek, amikor a nő lába megbicsaklott, így könnyebben nyúlhattam a könyöke alá, hogy véletlenül se essen orra. A kezembe nyomott kávé miatt finoman megemelkedtek a szemöldökeim, de nem akadtam fenn rajta túlságosan. Gondolom könnyebb úgy magassarkúban lavírozni egy tizenkét-tizenöt kilós gyerekkel a kezében, mintha még egy pohár kávét is hozzáadnánk az egészhez.
- Ugyan. - Mosoly jelent meg az arcomon, miközben megvontam a vállaimat. Az egyiket kevésbé sikerült csak megemelni, mert a szabad kezembe már Mia csimpaszkodott, mint egy igazi kismajom. - Szerintem mi is ismerjük az érzést, amikor utoljára mehetünk haza. - Továbbra is mosolyogva - ezúttal csak féloldalasan - billentettem enyhén oldalra a fejem.
- Persze, parancsolj. - Miközben visszanyújtottam neki a kávét, a kezem finoman az övéhez ért, de az előbbi akciója után jobb volt biztosra menni, mintsem hogy a végén az ital a földön landoljon - legrosszabb esetben pedig valamelyik lány cipőjén. - Babfőzelék? - halk nevetés tört ki belőlem. Érdekelt volna a magyarázat a babfőzelék jelzőhöz. - Nekem nagyon nem tűnik babfőzeléknek az anyukád, Lotte. - Mosolyogva pillantottam le a kislányra, miközben Mia kihasználta a felszabaduló kezemet és abba is belekapaszkodott. Ha így folytatjuk, engem használ majd mászókának.
- Apa azt mondta, hogy együtt megyünk játszótérre - jelentette ki a kis ördögfiókám. A szavai hallatán a pillantásom összetalálkozott Cassidy-ével.
- Nos, csak ha ráértek...
- De apa, kisujjesküre mondtad!
- Igen... - Kérdőn néztem a nőre, de még mielőtt válaszolhatott volna, újra megszólaltam. - Lenne kedved? - Ezt már kifejezetten csak Cassidynek szántam. Elvégre lehet, hogy a lányok élvezik egymás társaságát, de senki nem mondta, hogy a nő szívesen beszélgetne velem. Legalábbis még nem.

Carlos & Cassidy

Miközben a Starbucksban álltam sorba, folyamatosan arra gondoltam, hogy a rendelésemet egyszerűen csak hagynom kellett volna, mivel már ismertem eléggé a lányomat ahhoz, hogy tudjam a szokásait, meg olyan dolgokat róla, amiken képtelen voltam változtatni. Példának okáért Lotte okos kislány volt, ami miatt tisztában van vele, hogy az édesapja nem él velünk, de egykor volt neki. Ha kérdezett a volt páromról, akkor a legtöbb esetben én nem ideges lettem, hanem meséltem neki róla. Hiszen az apukájának is ugyanolyan szőke haja és kék szeme volt, mint neki, engem pedig a tulajdon gyerekem röhögött ki, amikor azt mondtam neki, hogy mikor annyi idős voltam, mint ő, nekem is szőke üstököm volt, ami időközben bebarnult, majd elkezdtem festetni amiatt pedig olykor egészen furcsa – a lányom szerint babfőzelék színű – árnyalatban játszott, mikor fakulni kezdett az. Ezt rendszerint pedig az orromra kötötte, illetve közölte velem, hogy még neki is van szerelme az oviban, nekem pedig azért nem lesz soha, mert mindig a babfőzelékre emlékeztetem a fiúkat, amit senki sem szeret.
Mondanom sem kell, hogy maga a tény, hogy a lányom párkapcsolati élete, konkrétan négyéves korában stabilabb az enyémnél, azért elég sokat jelentett, mégis próbáltam megadni a módját bizonyos dolgoknak. Példának okáért érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Képes voltam két sarokkal arrébb lecserélni a tornacipőim magassarkúra, kifésülni az ujjaimat a menthetetlenül összekócolódott tincseimet, és letörölni a szempilláimról elkenődött festéket. Ezek olyan dolgok voltak, amiknek normál esetben nem kellett volna kivernie az embereknél a biztosítékot. Egy átlagos, fiatal nő vagyok, aki próbál túlélni a gyerekével ebben a komor világban. Ugyanakkor pont a fiatalon volt a hangsúly. Az összes szülő közül én voltam a legfiatalabb, akiről tudták, hogy a gyerekét teljesen egyedül neveli a kezdetektől fogva. Ezek miatt az anyukáktól általában szánakozó pillantásokat kaptam, majd kínosan viselkedtek miután a férjeikről kezdtek el fecsegni és rájöttek, hogy én hasonlóval nem rendelkezek, a gyerekemnek gyakorlatilag egy személyben kell anyja és apja legyek, mert lelépett az illetékes személy mellőlem. Ebben az egészben pedig a volt a leginkább kétségbeejtő, hogy egyáltalán nem utáltam a „férj”, „férfi”, vagy „párom” szavakat. Tisztában voltam vele, hogy az én helyzetem milyen és elfogadtam, viszont az emberek óvatossága volt az, ami szorongást keltett bennem. Ettől úgy éreztem magam, mint akit minden pillanatban figyeltek és rettegtem tőle, hogy egyszer valamivel kapcsolatban akkorát hibázok, hogy elveszik tőlem a lányomat.
Soha nem voltam felelősségteljes és összeszedett, de ismertem a gyerekem, ami miatt egyszer sem kockáztattam volna meg azt, hogy kések a megbeszélt időpontról. Tudtam, hogy sírni fog, mert Lotte nagyon fél attól, hogy én is magára hagyom, pedig többször elmondtam neki, hogy az apja nem miatta ment el. Ettől függetlenül nem egyszer mászott át az én ágyamba egy-egy rémálma alkalmával, amiben arról volt szó, hogy egyedül marad, vagy sírt, mikor oviba, bölcsibe kellett vinni. Most már megszokta a környezetet és örült, hogy játszhat a barátaival, de attól függetlenül nem bírta jól, ha várnia kellett rám. Éppen ezért a cipőm átcserélése után, attól a gondolattól szenvedve, hogy a többi szülő vajon mit fog mondani nekem, a kávémmal a kezemben, az eredetileg viselt tornacipőket elveszítve futottam az óvodába. Csodáltam, hogy a Starbucksos kislány képes volt ilyen erősen rányomni az elviteles műanyag pohárra a tetejét, mert a cipőimmel ellentétben, abból természetesen egy lötty sem esett ki. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint egy őrült, ahogy kivágtam az óvoda öltözőjének bejárati ajtaját, a lábaim pedig megbicsaklottak abban a cipőben, amit nagyon ritkán hordok, ezért rendesen sétálni sem tudtam benne az első húsz percben, amikor a lábamon volt az. A szemeim akkor nyíltak igazán tágra, mikor megláttam a könnyes és vörös szemű tündérkémet az egyik barátnőjének édesapjával, akit ezek szerint extrán sikerült megváratnom és gyakorlatilag a szemei előtt törtem ki a lábam az előbb. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint akit szalajtottak, mégis egy kedves mosoly ült ki az arcomra, amikor a férfi szemeibe néztem.
- Szia Carlos – ismertük egymást, hiszen még a nevét is tudtam, ezért az első pillanattól kezdve tegeződtem vele, mert bár volt közöttünk öt év, az mégsem tűnt teljesen számottevőnek. Szülők voltunk, egyidős gyerekekkel, tehát gyakorlatilag gondolhattam magunkra egyenrangú félként. Más kérdés volt az, hogy maga a tény, hogy felesége van, igencsak megkönnyítette a közöttünk zajló beszélgetést. Ha nem lenne felesége is arra gondolnék, hogy van, szóval… Van és kész! Nem nézhettem rá csillogó bambiszemekkel, mint egy kislány, mégis úgy éreztem magam mellette, mintha teljesen jelentéktelenné válnék, pedig minden alkalommal nagyon kedves volt velem, ha összefutottunk.
Talán ez volt az oka annak, hogy miután tettem még egy lépést a gyerekem felé és a lábam ismét meg akarta magát adni, már csak halkan felnevettem. Magam sem tudom, hogy pontosan hogyan evickéltem oda a lányomnhoz – segítséggel, vagy anélkül - , de a félig elfogyasztott kávémat úgy nyomtam a férfi kezébe, mintha minimum megkóstoltatni akarnám vele.
- Lotti, ne sírj már ennyire – a termetemhez képest elég jó erőben voltam, pont ezért is kaptam a karjaimba azt a kislányt, aki már lassan vetekedett a sószsákok súlyával – Inkább ki kellene nevetned anyát, amiért ilyen béna! Tudod, hogy soha nem hagynálak itt.
Ha pár perccel tovább folytatja a pityergést, akkor valószínűleg én is elkezdek sírni szerencsétlen férfi legnagyobb örömére, de Lotte megnyugodni látszott, miközben a nyakamba temette az arcát. Párszor végigsimítottam a kis szőke tarkóján, aztán ismét a férfire mosolyogtam.
- Sajnálom, hogy a nyakadba szakadt a kis primadonnám – halkan nevettem el magam, majd a lányom arcára nyomtam egy puszit és letettem a földre. Csak ekkor vörösödtem el, mikor a pillantásom újra a kávéspohárra siklott – Ezt… Ezt visszakérhetem? Nem is tudom miért sóztam rád. Mindig rájövök, hogy Lotte miattam lehet ennyire szentimentális és szétszórt, valószínűleg rám hasonlít…
- Anya, már ezerszer elmondtam, hogy én nem nézek ki úgy, mint a babfőzelék! – szinte éreztem, ahogyan az arcom az enyhén vörösből hirtelen szinte bordóvá válik az oda tóduló vérmennyiségtől. Mármint szerintem is vicces volt, amikor Lotte lebabfőzelékezett, de teljesen más, amikor mindezt egy vonzó férfi előtt teszi. Csak kétségbeesetten próbáltam megkeresni Carlos tekintetét, majd inkább elkaptam róla, mert amúgy is folyamatosan a létező, vagy nem létező feleségére kellett gondolnom, ami megnehezítette, hogy az arcán tartsam a pillantásom.

999 • kinézet • vigyáztál a gyerekemre    • birdy - wings • ♡