A bevásárlást mindig az utolsó pillanatokra szoktam hagyni, így amikor kinyitottam a hűtőm és körülnéztem...a drága szabadnapomat boltba járással kell kezdenem. Nem szeretem az az igazság, mert sok minden kellene, de semmi türelmem a tolakodó öreg nép miatt. Elhordom őket mindig melegebb éghajlatra, főleg a kasszánál morgolódok legtöbbet. Holnap versenyre megyek, vagyis mennék, de más terveim vannak, szóval a terv bonyolult. Az autómat a szervízben elkészítették, a múltkori baleset nem tett jót neki a Charlestonba tett utam. De ez van, az a lényeg, hogy megvan. A listámon szerepel pár dolog, hogy mit kell vennem és hogy mennyit. Főzni is kell, néha szoktam, így pár táskát előszedve és a papirjaimat meg a telefonomat vágtam be a kocsim anyósülésére és hajtottam is el a szokásos bolt környékére. Mindig a bejárathoz közel parkolok, nem szeretek sokat bíbelődni a cipekedéssel, ráadásul így is volt egy piros lámpa úton ide és egy gyalogátkelőhely miatt is fékeznem kellett. Kipattanva az autóból körülnéztem, lezártam a járművet, majd a bejárathoz érve máris kézi kosarat ragadtam. A listát bámultam, majd a tejtermékek felé indultam, hogy tegyek 2 liter tejet, tejfölt és sajtot a kosárba. Elidőztem ott, hiszen nem mindegy mennyi a zsírtartalom... szóval amint meghallottam egy öregúr zsörtölődését magam mögött, hogy ő is oda szeretne férni...direkt úgy fordultam, hogy félre lökjem a nagy gurigás kocsiját. Elmormogtam egy bocs tatát, de nem igazán léptem odébb, tovább válogattam. Ezzel is idegesítettem a körülöttem lévőket. Aztán zúztam is odébb, kellett Wc papír és papirzsepi és az sem mindegy persze, hogy hány rétegű. Felvágottat is vettem, meg kisütni valót... ez egy hétre elegendő koszt. Zsemle és csoki. Úgy pakolok mindig hogy minden elférjen. Mi van még vissza? A borotválkozáshoz való cucc még van, szóval az sem kell...de öblitő az kellene, mert többet szoktam használni, mint amit ráírnak egy mosáshoz. Így a mosószerekhez mentem, de a szokásos öblitőimnél már voltak. Szerencsére háttal ált nekem a csaj, így nyugodtan keresgélhettem...ám az utolsó sensitiv öblitő a csaj kocsijában volt. - Óh ne már... - morgolódtam kicsit, amikor ezt megláttam, másfélét nem szeretek venni, mert enyhén érzékeny a bőröm ezekre a szarokra. Lusta voltam a raktárosoktól kikérni, így köhintettem egyet, hogy a telefont bűvölő hölgy rám figyeljen... nem akartam elé tolakodni és ráijeszteni sem. - Bocs, figyuzz ide...megkérhetlek egy szívességre... - szólítottam meg a csajt, hátha lesz kedves és vásárol másmilyen öblitőt.
Itt maradt elszívott szivar az üvegtálban. Kinyomott fogpaszta tubus a fürdőben, a fogkefe megtámaszkodva az üvegpohárban. A szobában szétszórt holmik, melyek úgy olvadtak le rólunk az elmúlt éjjel mámorában, mint a műanyag a tűz felett.Az illata még kacéran fut körbe az ízléses mattarany selyemtapétán, a zárt spaletták mögött a világ számomra még nem létezik. Órák óta nincs már itt, és ez mindig így szokott lenni. Néha már az éjszaka közepén lelép. Nem hiányzik a botrány, mondja ő, én meg úgy teszek mintha elhinném neki. Holott egyszerűen kényelmesebb így. Rágja a lelkem, emészti az érzéseim, pedig tudja, hogy egész egyszerűen bármit megtennék még akár egy rohadt percért is amit velem tölt, de nem adja meg. Sosem adja.Azt hiszem ez nyújtja neki a második élvezetet belőlem. Hogy ennyire akarom őt. - Mit szólsz, még ajándékot is hoztam? - Olyan illat van ettől a sok virágtól a lakásomban, mint valami rohadt temetésen. Nevet. Fennkölten és olyan érzékien, hogy az apró pihék a karomon vigyázzba állnak. - A virágok mellékesek. Én a két festményre gondoltam, amit a nappalidban akasztottam a falra. Tetszenek? -Giccsesek. Vonom meg a jobb vállam és így is gondolom. Igazából nézhetném őket órákon át, akkor sem nagyon tudnék rájönni, hogy mit ábrázolnak.Megint nevet. Én meg úgy ráharapnám a kacaját az ajkaira, hogy a vágytól vissza kell fognom magam, és egy halk szisszenést elnyomni. - Nem voltak olcsó mulatság. Valódi De-Murray mindkettő. Kortárs. - Attól még giccses. De maradhatnak, ha neked tetszenek. Most már ott tartok, hogy darabokban tudnám kivágni mindkettőt a keserűségtől, hogy ma sem maradt tovább. Még sosem reggeliztünk együtt. Ez nekem hiányzik. Nem tudok normálisan főzni, de palacsintában verhetetlen vagyok. Neki még azt is készítenék. De lelép. Vajon megcsókolt még álmomban, mielőtt elhúzott? És ez engem egyáltalán miért érdekel? Ezredszer is felteszem neki a kérdést, hogy mikor fogja elhagyni értem a feleségét, ő pedig ezredszer is csak azt mondja, hogy még nem jött el az ideje. Azt sem tudom, hogy el fog egyáltalán jönni az a bizonyos idő? Aligha. Még fel sem öltöztem. Kócosan, csont pucéran kezdek rámolni a lakásban. Kiborult poharak a kis asztalon a szoba közepén, félig még tele üveg fehér bor. Belekortyolok és fintorogva húzom el a számtól. Meleg és borzalmasan rossz így másnap reggel. Éjjel még varázslata volt ennek is. Csonkig égett illatgyertyák pettyezik a padlót a több tucat fehér és vörös rózsa között a nappaliban. Benyomom a telefonon a spotify-t és valami vállalható listát keresek. Lehetőleg olyat ami nem a “mire vágjam fel az ereimet” címszó alatt fut. Szabad napom van, de igazából nem tudom mihez kezdjek vele. Haza nem akarok menni. Értelme sincs. A temetőben utoljára négy napja nyakaltam be egy összepancsolt narancs-vodkát lerogyva Maisie sírja mellé, és magyaráztam neki minden sületlenséget.Arról, hogy mennyire szar minden, hogy mennyire képtelen vagyok a saját irányításom alá vonni az életem. És meséltem neki Abraham-ről. Vagy Caleb….Maisie így hívta. Most már emlékszem.Meséltem a találkozásunkról, arról, hogy változatlanul gyűlölöm azt a fickót, hogy legszívesebben a képébe másztam volna, és legszívesebben beleordítottam volna az aurájába, hogy miatta nincs testvérem. Részeg voltam és menthetetlenül őszinte.Aztán csak ültem és bámultam magam elé, azt kérdezgetve, hogy mihez kezdjek most?Tulajdonképpen nem kötelező találkozni vele, de nem tudom kiverni a fejemből az arcát. Ismerni akartam, éveken át tudni, hogy ki okozta az egész tragédiát….és most, hogy már valóban tudom, most legszívesebben kitörölném és elfelejteném. Néha a tudatlanság áldás. Végül a hétköznapok bedaráltak, és tulajdonképpen ugyanolyan semmitmondó fájdalommal múltak velem tovább mint eddig.Fiatal vagyok, lehetne ez másképpen is, egész egyszerűen csak ki kellene törnöm az örök második szerepéből.Egyszer az életben nagy levegőt venni, mindent borítani a szülői házban, és nem menni oda többé. Nem kavargatni fél órán keresztül a levest, nyelve vissza a könnyeket, valahányszor a falon függő képekről minduntalan Maisie mosolyog vissza rám. Hallgatni a történeteket róla….hogy ennyi év után is mennyire hiányzik nekik. Én élek, hé én élek! De miért is gondolom, hogy ez őket érdekli, ha eddig sem érdekelte. Elvesztették az egyetlen kincsüket és én csak bizsu vagyok a számukra: amely lehet, hogy hasonló, de a szemükben értéktelen.Kilépni ebből a sehova nem tartó kapcsolatból, amely olyan őrülten függővé tesz. Most még tán szabadulni tudnék belőle, de az is lehet, hogy már késő. Már késő?A rabja vagyok, még akkor is ha a felesége bilincse örökkön ott zörög együttléteink veszett, fülledt ritmusában. A lakás délelőtt tizenegyre kerül nagyjából vállalható állapotba, én viszont változatlanul nem vagyok a helyzet magaslatán. Temérdek ötletem van mihez kezdhetnék a mai napommal, így aztán úgy döntök, hogy egy gyors bevásárlás megejtését követően bevetem magam az edzőterembe.Mégis elfoglalom magam valamivel, és este talán felpörgetem egy kicsit a társasági életem, és pár baráttal lerombolunk néhány agysejtet. Jó lenne egy karaoke, vagy csak szimplán büntetlenül zabálni két pofára a hamburgert Macy Óriás Nyammoldájában. Bármi, ami kicsit is kiránt ebből a tehetetlen önsajnálatból. Lista nélkül indulok neki, mint mindig. A legtöbb nőhöz hasonlóan fejből és érzésből vásárolok. Ha valami kimarad akkor majd verem a fejem a falba.Nagy rutinom van már benne.Nem tervezek sokáig időzni, őszintén szólva nem tartozik kedvenc elfoglaltságaim közé a boltkórozás.Semmiféle formában. A shopping innenső táborát erősítem: csinálom mert muszáj, de nem töltök vele a szükségesnél több időt. Egy kocsit tolok magam előtt, abba pakolom a holmikat, leginkább a polcok sorrendjét, semmint bármiféle más sorrendet követve. A mosószereknél megzörren a farmerem zsebében a mobilom, így aztán mikor az öblítő a kosaramban landol belenyúlok a bal zsebembe és előhúzom a készüléket.
“Felejthetetlen volt az este. Köszönöm. A feleségem holnap két napos kiküldetésre utazik Springfield-be. Esetleg egy napot együtt tölthetnénk.Csók. L-ed.”
Elhúzom a számat.Nem tudok azon tény mellett elsétálni, hogy a két napból mindössze csak egyet akar velem tölteni. Rá sem akarok kérdezni, hogy miért nem mindkettőt. Pedig nagyon akarok. Önzőn ragaszkodnék hozzá, ám úgy tűnik neki pontosan elég belőlem annyi és arra amire ő szeretné. Nekem kellene a sarkamra állnom, de rettegek, hogy elveszítem. Akarom, szükségem van rá, kell nekem. Mert még arra a pár óra hazugságra is tökéletesen megadja nekem a mámorító boldogság karcos illúzióját.
“Talán mégsem volt olyan felejthetetlen, ha meg sem vártad, hogy felébredjek. Legalább a kávét megvárhattad volna.”
pötyögöm vissza, miközben keserű mosolyt karcol ajkamra a csalódottság érzése. Sosem szokta megvárni a kávét. Örülök ha a napfelkelte még nálam találja. Várom, hogy visszaírjon, de csak pótcselekvésként simogatom át újra és újra az elsötétedő képernyőt.Minek bámulom olyan elveszettül reménytelenül? Szinte alig hallom meg a kérdést mögöttem, és kell egy kis idő, mire realizálódik, hogy valaki hozzámszólt.Vagy valami olyasmi….figyelmet igényel, és egy szívességet. Nem nagyon értem. A kocsin támaszkodva lassan megfordulok, és gyakorlatilag másodpercek alatt végigzúdul rajtam valami olyan érzés, mintha nyakon öntöttek volna adag jeges vízzel. Végigmarja a vérereket is,a szívem hatalmasat dobbanva koppan a mellkasomba. Elnyúlt ábrázattal meredek arra az arcra, amit nemhogy ma, hanem úgy alapvetően az elkövetkezendőkben egyáltalán nem akartam látni. - Mi a…..- tenném fel az egyértelmű kérdést, és a folytatásban valószínű egy ízesebb és nem túl szofisztikált káromkodás szerepelt volna, de inkább visszanyelem. - Te…..te követsz engem?- idétlen és leginkább irreális következtetés, de egész egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy a nyomorult élet megint ilyen tréfát eszelt ki ellenem, és önmaga korábbi paródiába illő mozzanatát ismételve sodorta az utamba Abraham-et. Csak nézek rá, és próbálok rájönni, hogy miért keresztezték újfent az útjaink egymást.Vajon célja van ennek az egésznek? És ha igen, mégis mi a pokol? Nem vagyok a nővérem, soha nem is voltam, még az egyértelmű hasonlóságok ellenére sem. Csak abban tudok bízni, hogy nem valami fanatikus, aki így próbálja a saját lelkiismeretében keletkezett sebeket nyaldosni. Hasztalan, csak szólok. Van amire az idő sem gyógyír. Erre meg főleg nem. - Azok után ahogy legutóbb ott hagytál, nem hiszem, hogy bármit is kellene egymással beszélnünk. Egy rohadék vagy, aki még csak hajlandóságot sem mutatott bármiféle magyarázatra. Szóval igen, megteszek neked egy szívességet. Ezt itt!- emeltem meg a bal kezem, és a középső ujjam kinyújtva a “fuck you” egyezményes jelét mutattam felé, majd úgy döntöttem, hogy a sor másik felén fogok elegánsan távozni, ám csalódottan realizáltam, hogy ott egy óriási raklap tornyosul egy tonna babapelenkával. Marad a másik irány, amit éppen ő áll el. Türelmetlenül álltam meg előtte, és vártam, hogy elengedjen.
A csaj elsőre nem nagyon érti meg hogy mi a helyzet maga körül, de mikor megfordul és léáthatom az arcát. Az eddigi nyugodtas arckifejezésem egyből nyúzottá válik. Ne már...Cindy. A volt nőm testvére, akivel szinte ikrek is lehetnének. Úgy tűnik ő is megfagyott egy pillanatra, egyikünk sem számított a másikra pont itt. Hát...tele van az univerzum meglepetéssel és csalással. Ez csalás. Pont elkerülném a katasztrófát, erre pont elém tolja. Hát nyalja ki a picsába is. Fáj ez a találkozás újfent, főleg hogy eddig is próbáltam elfelejteni ezt az arcot, ezt a hangot, ezt a nyüzsgést tőle. Kellemetlen az egész. - Hurrá. - túrok a hajamba, ám ahogy felteszi a kérdést, nem sok híja van annak, hogy elröhögjem magam, csak kiszalad egy kis hangos levegő. Felvont szemöldökkel nézek rá. Lüktet az agyam, egyszerűen nem tudom mindezt azonnal feldolgozni, kellett volna még egy kis idő. Soha nem akartam vele újra összefutni, vagy hozzá szólni. Túl nagy volt a veszteség és még ebbe is összeszorul a mellkasom. A gondolatra és arra, hogy most itt van Cindy. Maisie reikarnációja, vagy minek nevezzem. elég volt ebből. Haltam volna meg én is abban a rohadt kocsiban, most nem kellene itt szarakodnom. - Nincs az az isten... - felelem vissza kúrtán, miközben tekintetem lejjebb siklik a mobiljára. Majd hamar vissza rá, amikor újra megszólal, majd kiutat kezd keresni. Felesleges, zsákutca. Figyelem a felém mutatott ujját, amire csak felvont szemöldökkel meredek rá. Nem éppen értetlenül. - Azt csak te tudod... - szinte majdnem hogy csak énekelem, de ritmustalanul szöknek ki a szavak, nem hangosan, de nem is túl halkan, majd lehajtom a fejem erőszakosan, hogy ne kelljen pár rohadt másodpercig őt néznem. Aztán újra felpillantok rá, az arcára, a szemeibe. - Mégis milyen magyarázatot akarsz Cindy? Erre adj nekem bármiféle választ...és itt le is rendezhetjük. Mit bánom én! - morrantam oda neki a menekülési útvanalát nézőnek. Kitártam a karjaimat, az egyikben a kosaram ütközött neki a mellettem lévő polcnak nagy csattanással, telibe szartam. Mellettem nem jöhet el, szóval megkell tanulnia repülni. Vagy ugrania... Elhúzom a számat. - Nem kell a rohadt öblítőd, tartsd meg, azonban a szavaidat ne tartsd bent, mert kifognak nyírni. Szóval mit is szeretnél? Mit akarsz hallani? A nővéredről hallanál? Nem, képzeld, sosem említett téged! Fingom sem volt rólad. Vagy azt akarod hallani, hogy hogy halt meg?! - nyögök fel fájdalmasan az utolsó kérdés végére, kicsit megszédülve kapaszkodok bele magam mellé a polcba, leeresztem a kosaramat is, a polcok irányába kell hogy pillantsak, hogy elkerüljem a szédülést. Ám mielőtt még bármit is válaszolna. - Mire fel ez a nagy utálat, mikor a rohadt részleteket sem tudod?! Válaszolj már bazd meg!!- ökölbe szoritott kézzel csapok a polcra, újra majd újra, végül szusszanva elhalkul minden. Én is.
Miért? Ez az egyetlen szó tulajdonképpen végigkiséri az életemet és számtalan, egymástól akár tökéletesen eltérő helyzetre rá lehet húzni.Értetlenül szemlélem, okokat keresve már a puszta létezésemre is.Bűnbaknak vagyok kikiáltva a természet törvényével szemben, amiről nem is tehetek, történetesen, hogy nem fiúnak születtem. De ha már lány lettem, legalább lennék mindenben olyan jó és tökéletes, olyan felülmúlhatatlan, amilyen Maisie volt. Mea maxima culpa, hogy ilyen elkeseredett módon próbáltam magamra venni valami személyiséget, hogy különbözni akartam, hogy abban akartam jó lenni, ami a sajátom, és nem amiben elvárják tőlem. Persze nevetséges, de mégsem lettem igazán jó semmiben. Vergődöm és vesződöm a saját életemben, próbálok megfelelni legalább saját magamnak. Csak éppen fogalmam sincs még a saját értékrendemről sem. Hagyom, hogy sodorjanak az emóciók, a hirtelen fellángolások, hogy akár egy órára is elegendő legyek, csak jusson valami a kimeríthetetlenül mély és telve talán sosem volt szeretet-puttonyomba. Kapaszkodom abba a kevésbe, amit kapok, és nem követelek többet, talán csak ott belül. Jobb munkát, kényelmesebb otthont, szabadabb életet, szabadabb érzelmeket, egy háttérországot amely támogat, és nem visszahúz. Miért? Tenném fel újra és újra a kérdést annak okán, hogy az életben miért ezek a szerepek jutottak nekem. Miért nem tudok belőle kitörni, de leginkább miért érzem, hogy inkább a kényelmes mellőzöttség, mint a tetemes melóval járó kapcsolatok kiépítése. Miért hiszem, hogy ez majd megoldás lesz hosszú távon. És miért nem látom még csak rövid távon sem a lehetőséget a menekülésre? Az önbecsülésem egy jelentős részét magával vitte Maisie. Persze lehetne mondani, hogy a saját lábamra kellett volna állnom, és nem örökkön a nővérem utolérhetetlen árnyékába kapaszkodni. Talán meg is lett volna. Erősödtem én, de még gyerek voltam, még idő kellett volna. Idő, amiből annyi jutott amennyi, és amely azóta is hiányzik. Megszakadt, véget ért ott és akkor valami, én pedig elbuktam egy olyan harcban amiről még azt sem tudtam, hogy benne vagyok. Azóta a felszínen vagyok. A külsőségekre építem a kapcsolataimat, amelyről úgy vélekedek, inkább legyen silány, minthogy semmi sem legyen. Rabolni akarok. Tőle is. Aki mindig kifogásokat keres, aki a priorizálás közben rendszerint az utolsó helyre sorol, az öltönyének kikefélése, meg az én kikefélésem között választva.Nekem sem ő az egyetlen, de ha esélyt adna, akár lehetne az is. Hűséges vagyok. Ha okot adnak rá.Ha bíznak bennem. Ha elérik, hogy én is bízzak. Miért? Miért nem tudom rendezni a kapcsolatomat a szüleimmel? Miért nem olvasok már be nekik végre, és mondom el mi bánt gyerekkorom óta? Hogyan mérgeztek meg bennem mindent, amit a nővérem tudott csak csillapítani. És ebbe a méregbe majdnem beledöglöttem. De túléltem.Nem vagyok a számukra tökéletes. Nem is leszek. Csak egy ócska utánzat, aki a külsőségeiben Maisie-t idézi számukra, kifakult, és élettelen mosollyal, és néma velük szinte beszélni képtelen ajkakkal. Miért? Miért elég az a munka amit csinálok? Miért nem lépek tovább, és keresek valamit, amiben jobb lehetek. Aztán persze legbelül felröhög egy hang, az örökkön jelen lévő démon, mely kicsinyességet okád belém szüntelen, és azt magyarázza, hogy semmiben nem lennék elég jó. Félig sem. Még az egész feléig sem. És végül miért? Miért történik velem ez itt és most? Mintha valaki remekül szórakozna ott legfelül, a gondviselés szemeit bekötötték volna, és vakon hadonászik lelkek, életek, mindennapok és keresztutak között. Megáll a kezemben a telefon, és a mosoly, amely az arcomon hivatott legalább a kedvesség egy minimális látszatát kelteni egy vadidegennel szemben hűvösen fagy oda. Le sem olvad, csak groteszk módon ott ragad még legalább öt tized másodpercre, hogy a helyét a felháborodott szusszanás vegye át. Először szentül meg vagyok róla győződve, hogy engem követ.Bár realitása azok után, hogy gyakorlatilag egész egyszerűen faképnél hagyott a legutóbbi első és utolsó találkozásunknál, meglehetősen kevés lenne. Mondjuk úgy zéró. Hurrá bizony! Óriási, hatalmas. Nem akarok itt lenni. Nem most és nem vele. Tulajdonképpen a világ jelen pillanatban, legyen bármekkora túlságosan kicsi mindkettőnk számára.A tény, hogy ő volt Maisie életének szerelme, a mindene, akiről ismeretlenül is órákat tudott hallgatni, és elég volt az embernek ránézni a nővéremre, hogy tudja minden érzelem felfokozott és szinte kiszakítja a mellkasát annyira megéli. Nem beszélt róla sokat, tulajdonképpen a kevésnél is kevesebbet, mégis ott volt rajta minden. Mindent felrúgott volna érte. A tökéletes életét, a tökéletes kapcsolatát a szüleinkkel, talán még engem is képes lett volna háttérbe szorítani miatta. Csak mert ő volt számára a minden. Hát csessze meg most már, oké? Mivel tartozik nekem? Mindennel. És el is venném tőle, el én, ha nem érezném, hogy megfulladok a közelében. Ott érzem rajta az éveket. Mintha benne rekedt volna kapcsolatuk esszenciája, amelyből még Maisie parfümjének csöppnyi aromája párolog ki. Ő szerette? Ő megbecsülte? Ő odadobott volna érte mindent, csakhogy vele lehessen? Ő tudta úgy szeretni, ahogy a nővérem? Tudott belehalni és soha fel nem ébredni abból a kapcsolatból? Mert Maisie belehalt. Szó szerint. Kérdezni akarok, de nem teszem. Nem tudom a sértett fájdalom, vagy a hirtelen támadt önérzetesség nagyobb bennem. Túl hirtelen jött ez a találkozás, és nem vagyok rá felkészülve. Legutóbb sem voltam, de akkor az más volt. A felismerés, az újdonság vissza nem térő varázslata. Most fáj. Pokolian. Az is, ahogy legutóbb otthagyott, és az is, hogy most itt van megint. Nem ereszt. A lendülő kosár meg a karjai a menekülésem egyetlen irányába lezárnak. Csapdába estem. Saját magam csapdájába. Pedig csak kérdezni kellene. Felháborodni, üvölteni, magamból kikelni, hiszen provokolál. Ahogy minden bizonnyal én is őt. Látom rajta, hogy felkészületlenül éri a Maisie és közöttem lévő félelmetes hasonlóság. Talán ez is okozza benne ezt a veszett dühöt. Erre ő sem volt felkészülve. - Mit bánod te! Hahh, ne flegmázz! - emelem meg azt a kezem amiben nincs a telefon, mutatóujjammal pedig felé bökök, mintegy pisztolyt formálva a hüvelyk és mutatóujjamból.Ha egy picit közelebb lépnék, akkor minden egyes mozdulatnál a mellkasába döfnék. Azt is kellene. Fájjon neki fizikailag pontosan ott, ahol az én fájdalmam is van. Az övé nem érdekel. Arról ő tehet, az enyémről viszont szintén ő. Aztán az öblítő említésére egy pillanatra mintha kizökkentene, értetlenül pislogok párat, nem nagyon értem hogy kerül ez ide, de végül visszarántanak a szavai.Közbevágok, valahol a közepénél, amikor fájdalmasan felnyög. - Mondjam ki? Mondjam ki mit gondolok? Egy rohadt gyilkos vagy, ezt gondolom! És igen, ezt akarom hallani….mert sosem kerestél, sosem…nem tudtál rólam! Hagyjuk már!- sértődötten húzom el a számat, hitetlenkedve horranok fel, majd egy mély lélegzetet veszek, hogy újra teljes térfeles támadásba lendüljek, amikor ő is folytatja, ám ezúttal más is történik.Folytatni akarom, válaszolni a kérdésére konkrétabban, ám erre már nem marad lehetőségem. A kezében lévő kosár leereszkedik, és érzem a vihar előtti csend szelét. Azt a fajtát, amely az arcodat simogató szélként jelenik meg, apró fuvallat, hogy aztán a következőben beléd kapaszkodva tépázza meg még a lelkedet is. A polcra csap….újra és újra. Reccsenve, zörrenve adja meg magát a szerkezet, én meg csak állok ott, dermedten figyelve a jelenetet, és ösztönösen tolom magam elé a kocsimat, enyhén lépve hátra, és mögé menekülve. Beszorítva állunk a tisztítószeres polcok között egy raklap babapelenka, meg egy félig lepakolt öblítős polc, és négy karton olcsó papírtörlő társaságában, kis híjján belefulladva a saját igazságunkba. Amit ő annak gondol, és amit én nem tudok a sajátomnak érezni.Nem félek tőle. Láttam már elég kirohanást, megéltem megalázóbb helyzeteket.
“Mégis mi a francot akarsz tőlem Cindy? Hogy hagyjam el, hogy adjak fel mindent a szépen gondozott p*ncidért? Mindent amiért évtizedeken át keményen dolgoztam? Megmondtam az elején, hogy ennyi. Akkor neked miért nem elég? Miért? Erre válaszolj, bazdmeg!”
Nincs körülöttünk teljes csend. Hallani a plafonról a neonok zörgését, néhány kocsit amelyik megáll egy pillanatra a kettősünknél, kíváncsian szemlélve egy esetlegesen kialakuló drámát - talán tudni sem akarok kinek néznek minket vagy milyen kapcsolatot feltételeznek ebből kiindulva közöttünk- majd tovább állnak. Lehunyom a szemeimet, és veszek egy mély levegőt. Mikor újra kinyitom, lassan a levegő is távozik a tüdőmből. Visszafogott lassúsággal. - Először a szálloda pultja, most szupermarket polca….legközelebb mi lesz soron? Netán engem fogsz megütni? Ha már egy Norton lányt kinyírtál, akkor jöjjön a másik is?- csendesen, mégis mérhetetlenül fájdalmas gúnnyal csapom elé a szavakat. Én fizikailag nem tudom így levezetni a feszültségemet, és szavakkal szúrok.Ettől még a hangom megremeg. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen és nagy erővel rejti el az érzelmeit, az nekem nem megy. - Éveken át még csak meg sem próbáltál felkutatni, vagy a család elé állni. Egyszer sem. És akkor ezek után megkérdezed miért ez a nagy utálat? A részletek itt nem számítanak. Itt egyedül az számít, hogy meg sem próbáltad.- a hangom telve van csalódottsággal, és elképzelhetetlen haraggal, ettől függetlenül visszafogott. Pontosan az ellentéte az ő előbbi kirohanásának. Én a mondandómmal akarok nála betalálni. Fájdalmat akarok okozni, legalább felcincálni benne annak a régi balesetnek az emlékét. Mert az nyilvánvaló, abból ahogy agresszióval próbálja csillapítani a benne feszülő fájdalmat, hogy nem tette még túl magát rajta. Tán nem is fogja. - Csak a te bánatod ami számít igaz? Egoista pöcs vagy! Ha ez így neked jó, akkor legyen jó.- tárom szét a karjaimat, az egyik kezemben még mindig a telefonomat szorongatva. Persze L. még mindig nem írt vissza semmit az utolsó üzenetemre.Igaz feltételes módban írta, hogy átjönne, de az inkább kijelentés volt. Ám azt hiszem nem vagyok olyan állapotban, hogy készségesen aláfeküdjek. Semmiféle értelemben. - Fogalmam sincs Maisie mit szeretett benned, de szeretett.Annyira, hogy el sem tudta mondani. És te mit csinálsz? Sajnálod magad, elrohansz a felelősségvállalás elől, agresszív vagy, és nem utolsó sorban még mindig nem érted, hogy mit akarok hallani. Te tényleg méltatlan voltál hozzá.A köröm alatt a piszok, vagy még annál is kevesebb. Szóval tartsd meg a magyarázatodat és menj a….- éppen küldeném el a francba, amikor a kezemben tartott telefon halk trillával jelzi, hogy üzenetem érkezett. Tökéletes időzítés, mint mindig.Nem érdekel, hogy nem fejeztem be neki a mondanivalómat, egyszerűen megemelem a kezem és vele együtt a készüléket is, hogy elolvassam az üzenetet. -....picsába!- szisszenek fel, ami egyben a reakcióm arra amit olvasok, meg persze az előző gondolatom befejező akkordja.
“Este átmegyek. Viszek egy üveg Laurent-Perrier-t. Csók L-ed.”
Elvonom a tekintetem a telefonomról és egyenesen Abraham szemeibe nézek. - És te mit vársz tőlem, Abraham? Bocsássak meg mindent szó nélkül és borítsak fátylat a múltra, mert neked fingod sem volt rólam?- idézem vissza a korábbi szavait. - Vagy te….te mégis mi a fenét vársz tőlem?- tárom szét én is a kezeimet és a fejem enyhén billen félre, néhány kunkori hajtincs szabadon fut el oldalt, én pedig kíváncsian, mozdulatlanul őt figyelem. A telefon közben újra jelez, de nem nézem meg. Nem érdekel. Most nem. Sem L., sem a rohadt Laurent-Perrier.
És itt van ő. Aki jelen pillanatban napok óta zargatja az összetört lelkem minden egyes darabját és szétrugdalja azokat. Nem hagy nyugtot, nem hagy békét és...és felszakítja a sebeket. Amiket már rég összevarrtam magamban és új út után néztem. De nem, ezt így nem lehet, túl egyszerű volna. Felrúgja a port újra és megjelenik, mint valami kurva rossz ómen. Az idézője is én vagyok! Rohadt gyilkos vagyok. Megmarja ez az egy mondat a tudatomat, ott ég minden egyes porcikámban ez az egy rohadt mondat. Még akkor is fáj, hogyha tudom az ellenkezőjét. Még akkor is mardos, mikor egészségesre tisztáztam magam. Gyilkos vagyok, egy rohadt gyilkos. Semmi más. Se Abraham Hyde, se a Hyde kölyök, se Caleb, se pedig Brake. GYILKOS. Zeng a fülemben, visszhangot ver az agyam minden egyes zugába. Nem engedem a könnyeimet az útjára, visszaszívom a taknyomat, nem engedhetek az érzelmeimnek, most nem. Meg van sértődve, mert nem tudtam róla. De most akkor mi van? Én nem tudtam róla, csak félszavakból, ő annál többet rólam, ugyancsak félszavakból, ennyire egyszerű. De neki semmi sem elég. - Mai... - elakad a szavam, elpillantok róla pár másodperc erejéig, hogy folytatni tudjam, de vissza is nézek rá. Kussolok. Maisienek soha eszébe sem jutott, hogy bemutasson a családjának. Szomszédok voltunk, tök természetes volt, hogy együtt voltunk. Ő egyedül volt mellettünk, pont élvezte hogy távol lehet a családja nyüzsijétől... a családja meg kitudja merre lakott. Még ha a bátyámmal volt egy korosztály is. De nem fogom itt kivesézni. Nem megy. A szavak nem jönnek, kussolok, figyelem őt. A polcra csapok a dühöm kiadására, ám mindez korántsem elég, ennél több kell, de visszafogom magam annyira, hogy ne itt rendezzek nagyobb jelenetet. Újabb kifutó levegő a lánytól, a szavaira csak leeresztem a kezemet magam mellé. Zavartan állok a szavai hatására, aprón ingatok a fejemen, a rideg tekintetem enyhülni kezd. Gyilkos...egy Norton lányt... a zsebembe túrok a telefonomért, rezeg, a képernyőt nézem, előkotrom belőle a fényképezőt és látatlanban lefotózom vele a lányt. El kell küldenem Judenak mihamarabb, fel kell ébrednem ebből a zavaros rémálomból, mert megörülök. Ezt követően elsüllyesztem a mobilomat vissza a helyére. A kezem remeg, de figyelek rá. Minden egyes szava betalál. Az érzelmeim instabil, úgy dől össze, mint egy kártyavár. Nem kutattam fel őket. Sem mikor együtt voltunk, sem akkor, mikor meghalt, sem utána. Ennek nyomós oka van...a halála feltépett bennem olyan dolgokat amiket nem ismertem soha és olyanokat tüntetett el bennem, amikkel mindig is tisztában voltam. Cindy felbukkanása és szavai pedig nem segítenek rajtam, totálisan az ellentétét műveli velem. De igaza van. Elrohanok a felelősségvállalása elől és semmit sem érek, mert egy kurva gyilkos vagyok és csak sajnáltatom magam. Csak az én fájdalmam a valós. Mert én ültem vele abban a tetves autóban és én láttam őt mindenféle kitekert véres pózban! Sokkoló volt, de nem értik meg. Miért nem? A telefonja csipogása kizökkent a mélázásomból, sötétségbe való zuhanástól és így nagy levegőt vehetek az orromon keresztül. Kérdésére hogy mit várok el tőle... - Csak adj időt, hogy beszélni tudjak róla. - ennyit kérek, szerintem nem nagy dolog. Tizenöt éve folytok magamba mindent ezzel kapcsolatban, egyszer majd csak kifogok fakadni. Vagy egy dührohamba, vagy végig bőgőm az egészet, de megfog történni. Leejtem a kosarat magam mellé, végül megindulok felé, hogy test a testtel ütközőn végre, hogy észleljem, hogy ez nem egy rossz rémálom, nem álmodok, ez maga a valóság, ahova pár napja csöppentem. Maisie halott, a húgával jött vissza bosszút esküdni.
Nem vagyok rossz ember. Tényleg nem. Sosem voltak halál utáni vágyakozásaim, sosem akartam más halálát sem. Sosem akartam igazából senkinek semmi rosszat, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy nekem jó legyen.Mégis úgy tűnt, hogy ez az apróság valahogy nekem sosem akar igazán összejönni. Sokan értetlenül néznének rám, hogy ennyire megviselt a testvérem sok évvel ezelőtti halála. Elvégre azért nem lehet rólunk azt mondani, hogy a világ legjobb testvérpárja voltunk. Megvolt neki is a maga élete, amelyet még előttem is őrizgetett. Gyerek vagyok még, mondta sokszor nevetve, és megborzolta a rémes frufrura vágott hajamat.A titkaiba pedig eltemetkezett. A maga természetességével élte az életét, és nem engedett senkinek beleszólást. Karakán volt, öntörvényű, de annyi szeretettel, amelyet ha ezer évig élt is volna, tán sosem tud elosztogatni.Sokszor napokra eltűnt, és nem is láttuk őt, sokszor amikor előkerült sem beszélt sokat, csak ült a vacsora asztalnál, ajkain azzal a fénytelen, mégis sokat sejtető mosollyal, mely olyan emberek sajátja, akik csordultig vannak töltve fájdalmas boldogsággal. Éreztem, hogy pokoli módon szerelmes, és ugyanakkor bele is döglik ebbe az érzésbe.Hogy miért, azt sosem tudtam meg. Egészen a közelmúltig, amikor mint a szekrények mélyén eddig lapuló poros könyvek lapjairól kiszökő doh, hirtelen felkavarta a világomat valaki. A férfi, aki ott volt vele, aki hallotta az utolsó szavait.Melyek úgy tűnik nem hozzám szóltak. Talán nem is voltak szavai. Igazából azt sem tudtam meg soha hogyan találtak rá. Anyám nem engedte. Hiába kapálóztam érte zokogva, hogy én is be akarok menni hozzá a kórházba, nem eresztettek. Ököllel vertem a szobám falát, de mindhiába. Még csak el sem búcsúzhattam attól, aki egykor a nővérem volt. Ami maradt belőle. Járt volna nekem, a francba is! Megérdemeltem volna azt a búcsút. De megvonták tőlem.A prosectura nem gyereknek való látvány, jelentette ki apám ellentmondást nem tűrő hangon, és mikor kiléptek az ajtón, és bezárult mögöttük, azon a napon úgy éreztem minden elveszett. Az utolsó reményem vele halt.Most azonban szinte megfordul velem a világ, alapjaiban remeg a hitem, omlik össze minden amelyben dédelgettem magam, amely sok éven át még mindig, árnyékával, és emlékével is biztonságot adott. Amely még tartotta a maradék önbecsülésemet: hogy tulajdonképpen Maisie nem beszélt rólam. És meglehet senkinek a barátai közül. Én nem voltam neki annyira fontos amennyire ő nekem? Hazugság volt minden szava, az a sok beszélgetés, az a sok lelki nyomorúság, amelyet önként és szinte kétségbeesve pakoltam elé: vegye, vigye, dobja ki a világból, engedjen felszabadulnom? Meg is üthetne, az sem fájna jobban, vagy talán észre sem venném, mert még mindig bennem konganának a szavai: nem is tudott a létezésemről.Ez pokolian mellbe vág, és azt hiszem ez lesz az első gondolat, amely méregként terjed szét az elmémben, de még nem engedek neki teret. Még a sértett önérzet, a tudatlanság, az emlékek utáni sóvárgó gyűlölet az amely mozgatja az agyam, engedi útjára a szavaimat, és késztet menekülésre. Talán nem is kellene hallanom semmit. Hagyni kellene az egészet a fenébe, láthatóan ez a fickó a háta közepére sem kíván. És nem csak a hasonlóság miatt. Azt hiszem ha más okból is, de éppen úgy nincs még készen szembenézni a múltjával, ahogy nekem azzal, hogy Maisie számára nem ugyanazt jelentettem, amit én gondoltam. Amit ő jelentett nekem. De nem lehet. A törődést, a simogatást nem lehet éveken át játszani. Nem lehet játszani a figyelmet, amellyel több időt töltött a beteg ágyam mellett egykor, mint a saját anyám. “Csak még egyszer a Rendíthetetlen ólomkatonát, Maisie! Csak még egyszer!” Andersent olvasott nekem,pedig mindössze öt éves voltam. Azt hiszem meg akarta mutatni, hogy a mesék fájdalmas sorai képesek elnyelni a mi fájdalmunkat. Elrejthetjük benne, ők megőrzik, és elcsendesítik a bennünk ringatózó hangtalan zokogást.Nem hiszem, hogy mindez hazugság lett volna. Túl őszinte, túl igazi és túl eleven. Éppen olyannyira, ahogy most itt van hozzám közel Abraham, elzárva az egyetlen menekülési utat előlem, én pedig erőtlen vagyok ahhoz, hogy valóban utat követeljek magamnak.Még hallani az ütései lassuló visszhangját, még érzem amint a lélegzete, a zihálása az arcomnak csapódik. A világ fordul velem újra egyet, és érzem,hogy ez a valóság csupán egy elúszó árnyék, mert az az igazi amiben ketten vagyunk ő meg én. Nem tudom már magam sem mit akarok. Az a rohadt pelenka raklap ne lenne útban, és akkor azt hiszem könnyen meg lehetne oldani. Megfordulnék és otthagynám. De mégis kinek akarok én ebben a helyzetben hazudni? Ha valóban el akarnék menni, hagynám a francba a bevásárlókocsit, sarkon fordulnék és elsétálnék. Még a vásárlás sem lenne hirtelen fontos.Hozatnék L-el valami kaját is a nyomorult pezsgője mellé.Kihasználhatnám, hogy akar engem. Most végre én használhatnám ki, a feszültséget levezethetném…odaadni magam miközben lélekben összefacsarodom apóra és belehalok ennek a férfinak a hangjába.Rá gondolnék közben….mennyire abszurd perverzió.A szavai telibe találnak, az arcára kiülő keserves küzdelem is. Szenved, akárcsak én, de ő nem fogja vissza. Jó neki, hogy képes erre, én túl sokat gyakoroltam éveken át a megjátszást, hogy most egyszerűen engedjem eluralkodni magamon mindazt amit érzek, amit tenni szeretnék. A telefonjával matat, miközben én is a sajátommal vagyok elfoglalva. Kicsit kizökkenünk, a készülék kapaszkodó a normalitásba, a rémálmon túli világunkba, amely meglehet nem is létezik. Talán ez az igazi, ez amiben most vagyunk. Már nem vagyok biztos semmiben, meg vagyok zavarodva. Nem érdekel most L, nem érdekel az sem, hogy mit akar. Akarja csak. Én is akartam, és akarom még mindig mindazt amit nem ad meg nekem. És nem is fog. Tud várni is egy kicsit, ez számomra most fontosabb. Szusszan egyet. Lélegzetének dohányfüsttől és mentoltól vegyes párája nekem csapódik.Keserű emlékezet hatja át.Az orrán át fújja ki a levegőt, és ezzel párhuzamosan én is nagy levegőt veszek és lassan engedem ki az orromon át.Nem megkönnyebbülés ez, sokkal inkább felkészülés valamire, amit talán nem tudok már én sem kontrolálni. Időt kér….szavai hallatán lassan hunyom le a szemeimet. Pengevékonnyá húzott ajkaim mögé köpöm vissza haragos szavaimat. Cindy, uralkodj magadon! - Idő!- sziszegem fogaim között szűrve ezt az egy szót, majd még megismétlem néhányszor, újabb és újabb hangsúllyal ízlelgetve. - Időt kérsz!- nyitom ki végül a szemeimet, és egyenesen rá bámulok. A szavaim rekedt csendességgel peregnek elé.Ujjaim, melyekkel a bevásárlókocsit fogom kifehérednek, olyan erővel szorítom a felületet amellyel tolni lehet a szerkezetet. Végül jobbom megemelem, és dühösen csapok rá a kocsira.Nagyjából a harmadik ütésnél hallom, hogy a vékony csuklómban valami halkan reccsen egyet. Fájdalmasan szisszenek fel, de egyelőre a bennem tomboló adrenalin még képes elnyomni a fájdalmat. Az agyam még egész másra koncentrál. Egyelőre hagyom visszahanyatlani a kézfejem a kocsira. Tompa fájdalom lüktet benne. - ENNYI ÉV NEM VOLT ELÉG, BAZDMEG?- végre…..talán hosszú idő óta most először engedem szabadon úgy igazán magamban azt ami ott munkál már hosszú ideje. Amelyet már rég ki kellett volna, csak éppen a jólneveltség maskarája kényelmesebb volt, mint a színtiszta őszinteség koldusgúnyája. Lenyelem azonban a továbbiakat, mert érzem, hogy valami mégis megváltozott.Eljutott hozzám az ő keserűsége, eljutott hozzám az ő saját gyásza, amelyről nem akartam tudomást venni. Még most sem akarok, de nem tudom figyelmen kívül hagyni. Az igazságtalan lenne részemről. De nem ez az érzés győz, nem a megértés, vagy éppen a minimális empátia, sokkal inkább az a fájdalom ami végül eljut az agyamba. - Anyám, de fáj!- jajjdulok fel, miközben az ép kezemmel körbekulcsolom a csuklómat.Mozgatni tudom, ez jó jel. Legalábbis még. De, hogy elrepedt, az fix. Így vezetni esélytelen. Felcipelni a másodikra a cuccokat még inkább. Taxit kellene hívni. De a cipekedés még így sincs megoldva.Hirtelen felkapom a fejem és ránézek. - Te!- jelentem ki határozottan, majd a szabad kezem mutatóujját csak éppen megemelve, de még mindig a csuklóm fogva rámutatok. -Te fogsz segíteni nekem, hapsikám!- Maisie kedvenc szavajárása, vagy valamiféle becézése szinte önkéntelenül jön a számra.Nem tudom megmagyarázni miért, azt sem, hogy mégis hogy a fenébe jut eszembe ez a képtelen ötlet.Nem kérdezek, hanem egyenesen utasítok. Persze neki is szíve joga azt mondani, hogy menjek a francba, vagy azt, hogy nem….eszében sincs segíteni nekem. De azt is tudom, hogy ha most úgy válunk szét, hogy nem mondunk semmit, nem találunk átmenetileg valamiféle lezárást a kettőnk soha el sem kezdődött kapcsolatára, akkor ez az egész örökké kisérteni fogja. És már nem csak Maisie halála, hanem az, hogy esélyt sem adott magának arra, hogy feloldozást kapjon az egészre. - Időt kértél.Nem érzem, hogy erre még szükséged lenne, de ha nem adom meg, sosem kapok választ. Nekem pedig szükségem van rá. A válaszokra, amiket csak te ismersz.És én mit adhatok? Azokat a dolgokat Maisie-ről, amelyeket te sosem ismerhettél. És egy dobozt, amelyet anyámék még mindig hét lakat alatt őriznek a padláson. Maisie-é volt.És azt hiszem vannak benne olyan dolgok, amelyek téged illetnének. Bármennyire gyűlölöm ezt a helyzetet, be kell ismernem szükségünk van egymásra, hogy le tudjuk ezt az egészet zárni.- jegyzem meg, és ez pontosan így van.Túl akarok lépni ezen az egészen, és most lehetőségem van arra, hogy meg is tegyem. Az életben ilyen lehetőség nem jön sokszor.Meg kell ragadni. Hisztériázhatok még felette egy darabig, de az nem fog vezetni sehova. Nem békejobbot nyújtottam, csak a felismerését annak, hogy egymásra vagyunk utalva ebben a kérdésben. A kezem pedig pokoli módon fájt továbbra is és kezdett lüktetni. - Csak gyorsan határozzuk el magunkat, mert még két perc, és üvölteni fogok a fájdalomtól. Azt hiszem elrepedt a csuklóm.- na ja. Ő polcokat csapkod hobbiból, meg márványpultokat, én meg egyszer akadok ki, és csapok egy bevásárló kocsira és ez a vége. Csodás!
Rátelepedett a lelkemre Maisie halála és nem szabadulhatok tőle. Főleg úgy nem hogy állandóan rémálmaim vannak. Úgy tartják, hogy a halál után már nincs semmi, nem fáj semmid. Ezt én is szeretném leellenőrizni. Fáj, hogy újra látnom kell ezt az arcot, örökre eltemettem magamban mélyen, erre újra előmerészkedik. És ez bármely más testi fájdalomnál erősebb. Nem ismertem Maisie családját. Talán így volt helyén, talán ez volt a legjobb döntésünk, hogy soha nem akartuk megismerni a másik családját. Jó, ő a bátyámat ismerte, de nem meséltem apámról, meg hogy az anyám akkor nap halt meg, mikor a világra jöttem. Ez is mázsás súlyként telepszik rám. Talán ez is egy nagy csapár az egész életemre nézve, ráadásul nem is olyan régen kezdtem el azt érezni, hogy megismerném a túlvilágon. Megakarom őt ismerni. Szar anya lehetett, de én sem vagyok jobb tőle. A telefon, a fénykép és a bátyámnak való elküldés...kicsit erősebbé tesz, de ez is illékony. Idő kell számomra, nekem ez így túl sok, hogy újra látom őt. Hogy mindene ugyanaz, mint a nőmé volt. Időt kérek, de úgy tűnik Cindynek már ez a pár év is rengeteg volt. Szavai türelmetlenül harsannak, nem akar tovább várni, nem akar többet adni, valamit akar tőlem. Figyelem, ahogy rám néz, a hideg tekintete libabőrt eredményez a karomon végig, az ujjai bütykei elfehérednek, ahogy megmarkolja a felületet. Végül dühösen kezdi ütlegelni a kocsit, amire felszegem csak a fejem és figyelem a kirohanó jelenetet. Szúrósan figyelem, majd a szavaira csak kicsit szétnyitom ajkaimat, hogy válaszoljak, de aztán összepréselem őket. Nem. Nem volt elég. Az örökkévalóság is kevés lenne ehhez. Túl sokat veszítettem Maisievel és még többet fogok Cindy távozásával. A szavai is betesznek, hát még akkor, ha nem láthatom mindezek miatt. A saját hibámból. Keserűen elmosolyodok, félre pillantok, ajkaimat nyalom, majd újra ránézek. Nem tudok mit mondani, hiszen már jajdul is, fáj a kézfeje, csuklója. Mozgatni tudja, más dolog van itt. Végül rám mutat, felhúzott szemöldökkel nézem és hallgatom őt. Te... én. Hapsikám...ez Maisietől van, újra szúrósan figyelek rá, leginkább nekiesnék, de csak ökölbe szorulnak kezeim. Nincs joga! Nem léphet a helyébe! Ne akarjon ő lenni! De magyarázatot kapok... válaszokat akar, én pedig kapok még Maisie részéről mindent, ami nekem járna. Le kell zárnunk ezt az egészet, hogy végre békére leljünk mindketten. A kosár a kezembe kerül, végig őt figyelem. Kapok mást is Maisie cuccai mellé? Vajon ő miket szeretne hallani? Milyen mesét akar hallani? Azt hiszem mindezt csak akkor fogom megtudni, ha belemegyek ebbe. Közbeszól a gondolataim folyamába, lepillantok a kezére, majd sűrűn lassan bólogatni kezdek. - Jó. Legyen. Segítek! Haza viszlek...aztán zárjuk le ezt az egész őrületet. - közelebb lépek hozzá, elveszem tőle a kocsit, hátrálok vele, közben eleresztem azt, hogy szabad kezemmel az öblítőjét kihalásszam onnan, berakva a sajátoméba. Aztán bevárva őt is a kassza felé indulok. Felpakolom a cuccait lassú ráérős mozdulatokkal a szalagra, végül a sajátom is felkerül. Mindent megvárok türelmesen, tekintetem olykor ide oda jár, de nem nézek a lányra. Veszek még pár táskát, neki is, meg magamnak is, ezek után pedig a kocsiból a táskákba pakolok. - Még bírod? - apró kérdés, nem nézek rá, egyszerűen csak felkapom a cuccoket, ha részéről indulhatunk akkor go. Menjünk. A kocsim kint vár, bár fogalmam sincs, hogy ő mivel érkezett. De hogyan birjuk ki majd azt az utat, ketten egymás mellett, mikor a melóban sem tudunk “együtt dolgozni”? Mégis miféle sors vár majd így rám. Mégis hogy éljek így ezek után? Próbálok higgadt maradni, de érthető mód, hogy ez nem igazán megy. Pörögnek a fogaskerekeim, kattog ezerrel a bordáim között a ketyegőm és a levegőt is nehezen veszem. - Megnézessük előbb, vagy hozzád menjünk inkább? Lepakolni? - pillantok rá újra, de ezúttal nem az arcát figyelem... a csuklóját. Nem mondom, hogy aggódok érte, de mégis az én hibámból van részben mindez. Túl sokat kértem és ez lett belőle. Nem kellene érdekelnie, de mégis...érdekel. Nem számítana, ha másról és másvalakiről volna szó, leszarnám. De mégis csak az Ő kishúga. De mégis mennyi időnek kell eltelnie, hogy ezen mindketten túljussunk? Nekem ez a tizenakárhány év rengeteg volt és mégsem volt elég!
A múlt néha úgy mászik be az életünkbe, mint sivatagi viharban a finom homok a hevenyészve összetákolt ajtók repedései között.Átsüvít a küszöb alatt, és sikoltó nyögését akár hosszú órákon keresztül is lehet hallani.Büntetlenül nem lehet feszegetni olyan titkokat, melyeket mindenki legszívesebben eltemetne, feltéve ha megvan rá a lehetősége és képes arra, hogy jó mélyre ássa magában.Nekem nem jutott ilyen képesség. Én nem tudtam egyszerűen csak feldolgozni Maisie elvesztését.Gyerek voltam még, igazából azt sem nagyon tudtam volna megfogalmazni mit jelent a halál. Mikor az ember éppen csak maga mögött hagyja életének első évtizedét, oly messzi, szinte megfoghatatlan dologként tekint az elmúlásra. Az öregedésre, vagy éppen a hirtelen, semmiből érkező tragédiára. Egyszerűen nem tudjuk mit kezdjünk vele, ahogy azt sem, hogy miképpen kellene feldolgozni. Ez pedig különösen nehéz olyan helyzetben amikor sehonnan nem érkezik segítség.Amikor ott állunk a temetés után pár órával, vagy nézve a szétoszló embertömeget, a részvétnyilvánítás után elsiető alakokat, és azt kérdezzük: ők hogyan képesek folytatni? Hogyan képesek visszamenni a megszokott életükbe, a megszokott hétköznapjaikba, amelynek már nem része egy lány, egy nő, egy örökké mosolygó, optimista, kissé talán lázadó, de csupaszív angyal? Én még azt sem tudtam hogyan fogok másnap felkelni Maisie nélkül, nemhogy azt, hogy az életemet hogyan éljem tovább a tudat nélkül, hogy ő ott van nekem.Még hosszú évekig, a semmiből fel tudtam idézni a hangját, a nevetését, azt ahogyan a nevemet ejti.Aztán a hangok halványultak, ahogy a szemének ragyogása, vagy a mosolya, a kacaja, és már csak fényképek emlékeztettek rá.De a nyugalom nem érkezett el. Sem évek múltán sem pedig most, több mint egy évtized távlatából sem. A sors nekem nem adta meg azt a kegyet, hogy el tudjam engedni, nem adta meg azt, hogy csodás emlékként tekintsek rá, boldogan, hogy ismerhettem. Nem is tudom mi fáj jobban. Az, hogy szeretném minden haragomat arra az emberre kivetíteni, akit a nővérem elvesztésének egyetlen felelőseként démonizáltam. Vagy az, hogy valójában ez az ember még csak a létezésemről sem tudott. Miért nem mesélt rólam a nővérem? Miért nem mondta el neki, hogy ott vagyok, hogy engem szeret a világon a legjobban? Hiszen ezt mondta: “Cindy, ha te nem lennél, akkor nem lenne értelme annak, hogy folytassam ezt az egész szart, amit életnek nevezünk.” Igaz, ez még akkoriban volt, amikor úgy hiszem nem volt együtt Abraham-el. Anyámék elvárásainak, a tökéletesség számára elképesztően szűkös, és hovatovább kényelmetlen jelmezének képtelen volt megfelelni. Ám ezt soha, senki nem láthatta rajta.A szüleink számára a halála után is etalon volt, és az emlékét sem voltam képes még csak megközelíteni sem. Már nem is akarom.Soha nem lehetek elég jó senkinek. Úgy tűnik az életben már csak ez jutott nekem.Mindig valaki mögött, de soha nem valaki mellett. Meg lehet szokni? Aligha. De meg lehet tanulni együtt élni vele. Gyűlik bennem a harag a szavaira. Tán nem is tudja milyen fájdalmat okoz nekem már pusztán a jelenléte is. Bár azt hiszem tudja….éppen annyira, amennyire az én puszta látványom neki.A feszültség közöttünk ott vibrál, minden mozdulat, minden szó láthatatlan csapódik neki a másiknak, és egyre inkább tovább fokozza a bennünk tomboló, kielégíthetetlen haragot. Csillapítani kellene, csak nem tudom hogyan.Végül aztán szabad utat engedek neki, amelynek fizikai jelei a csuklómon látszanak. A fizikai fájdalom azonban még jócskán eltörpül amellett amit legbelül érzek.Abraham szépen lassan gyalogol bele a lelkembe, szinte hallom hogyan ver darabos ütemet a haragos lélegzete a lelkemen. Én vagyok mégis aki ha lassan is, de elengedi az egészet. El akarom teljesen. Talán menekülnék is ha tudnék, bár ez inkább csak önámítás. Nem menekülni akarok, hanem kiszenvedni, megszenvedni, átszenvedni mindazt amit ennyi idő alatt képtelen voltam. Különös, de erre az egészre egy olyan embertől várok segítséget, aki tulajdonképpen megölte a nővéremet. Szépíthetjük a dolgot, de én jelenleg így látom, és ez nem is hiszem, hogy éppen ma fog megváltozni.Bármit megadnék neki, ha tudnám, hogy a szavai, minden amit el tud nekem mesélni, enyhülést hoz majd. Feloldozást erre az egészre. Felajánlom hát a lehetőséget arra, hogy beszéljünk. Az időt, amit kért, a nyugalmat, amit az otthonom adhat, és nem egy bevásárló központ zajos, nyüzsgő és embertömeget mozgató közege. Pokoli a fájdalom ami szépen lassan végigszántja a csuklómat, és az agyam, ahogy feldolgozza a helyzet elsimulását már koncentrálni tud arra, ami percekkel korábban történt.Bólintok a szavaira, felemelve a fejem, kissé komoran nézem végig amint a kocsim után nyúl. Nem tiltakozom. Engedem, hogy a pénztárak felé lavírozzon, és én csak haladok mögötte, szabad kezemmel a fájó csuklómat fogva, próbálok úgy tenni, mintha én lennék a világon a legjobb fájdalomtűrő.Holott pocsékul bírom. Legszívesebben üvöltenék. Pittyennek a holmik, a végösszegnél pedig előhalászom a mobilom és azzal fizetek. Ekkor realizálom, hogy még egy üzenet vár, amit L nagyjából tíz percek küldött el. Őszintén, jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé, hogy milyen izű óvszert vásárolt, vagy éppen az, hogy vanília vagy puncs fagylaltot vegyen az ostoba, máskor alapvetően veszettül élvezetes játékunkhoz. Mintha jelentőségét veszítette volna mindaz, ami korábban olyan sokat jelentett nekem. Oldotta a magány és a nélkülözöttség érzését. Azt hittem van abban valami fennkölt, hogy egy fél doboz fagylaltot kanalaz a melleim közé, és onnan nyalja fel. Fontosnak hittem magam….pedig őszintén szólva inkább nevetséges módon hagyom magam kihasználni. Neki is. Mindenki másnak. Egy morzsányi figyelemért mindent odaadok. Mert azokban a percekben én számítok. Csakis én. Abraham felnyalábolja a holmikat és kérdez. Tekintete valahova máshova fókuszál.Szavakkal felelek, semmint a testbeszéddel. Azt lehet úgysem venné észre. - Életben maradok. Kösz….amúgy.- teszem még hozzá csendesen, a holmikra utalva, amit helyettem is cipel. Nekem az most nem menne, ahogy haza sem tudnék vezetni.Követem őt az autójához, és csendesen állom végig amíg a papírtáskákat zörögve elrendezi. - Azt a kisebbet rakd előre. Törékenyet pakoltál bele, és gondolom nem örülnél ha a kocsid remulád szagú lenne, ha esetleg eltörik az egyik üveg….- magyarázom, és valóban nem okoskodni akarok.Csak segíteni. Furcsa, bizsergető a légkör közöttünk. Ő kerüli a tekintetem én meg valamiért veszettül keresem az övét.Hogy kiolvassak belőle bármit. Szürreális az egész azt hiszem. Végül feladom. Nem fog rám nézni. Nem akar. Nem tud. Nem mintha okolnám érte. Elvégre olyan lehetek most számára, mintha Maisie hirtelen megjelent volna, és számon kéri valamiért, amire tán még ő sem tudja a magyarázatot. Maisie talán nevetve elengedné a dolgot, ő sokkal könnyebben vett mindent, mint én valaha is tudnék. - Nem….nem kell.- nyelek egy nagyot. Gombóccá válik a torkomban a fájdalom.Tulajdonképpen ez a kérdés volt a legőszintébb amit valaha hallottam az utóbbi időkben, ami ténylegesen arra irányult hogy vagyok. Hát nem szánalmas? Ó dehogynem! Meglehetősen az. Szíven üt, hogy ezt éppen tőle hallom. - Menjünk inkább! Minél előbb túlesünk rajta, annál jobb.Nem baj ha hátra ülök, ugye?- biccentek fejemmel a hátsó ülések felé. Nem akarok mellé ülni. Nem csak miatta, hanem magam miatt sem. A távolságot úgy hiszem egy autón belül is fenn kell tartani kettőnk között, ha már a lakásom aprócska volta ezt majd nem teszi lehetővé.Ha nincs ellene kifogása, és kinyitja nekem az ajtót, úgy helyet foglalok az anyós ülés mögött.Feszengek egy darabig,miközben bemondom neki a lakásom címét.A Badford Avenue közepén lakom. Nem túl menő környék, de jelenleg ezt tudom megfizetni. Attól eltekintve, hogy tradicionálisan zsidók lakta környék, alapvetően egész csendes. Nem sok vizet zavarnak, leszámítva persze az időnként indokolatlanul harsány családi ünnepeiket. De meg lehet szokni. - Majd később átjön egy….barátom. Ő mentős a Kingsbrook-ban…ha szerencsém van akkor szabadnapos, és helyredobja a csuklóm. Azt hiszem.- halkulok el a végére, tekintetem a visszapillantó tükörre szegezem. Próbálom vele felvenni legalább így, indirekt módon a tükrön keresztül a szempontaktust. Persze ha hagyja…. Nem lakom messze az áruháztól, mindössze húsz perc ebben a csekély, lassuló forgalomban, ami szépen lassan rátelepszik Williamsburg elcsendesülő utcáira.A ház előtt két parkolóhely is szabad, így ha Abraham közel szeretne megállni, akkor megteheti. Percekkel később már a töredezett, tégla lépcsőn kaptatunk felfelé, és a jobb oldalon az öreg, szuszogós Mr Harper kíváncsian vonja félre a sárga, mosást soha nem látott tüll függönyét, hogy konstatálja ki az aki megérkezett. - Mindig kukkol az öreg….de alapvetően veszélytelen. Azt hiszem magányos….- jegyzem meg mintegy mellékesen Abrahamnak, miközben fél kézzel a táskámban kutatok az ajtóm kulcsa után. Végül szélesre tárom a fautánzatú sötétbarna bejárati ajtót és belépek rajta, majd ha Abraham is belép az ajtón, akkor bezárom utána. Még a biztonsági reteszt is felakasztom. Soha nem lehet elég óvatos az ember. Noha meglehet, jelen pillanatban sokkal nagyobb veszély fenyeget idebent…..a múlt kegyetlen és minden szempontból vészterhes, gyilkos pengéi feszülnek nekem. Barátságos az otthonom, bár elég kicsi. Mindössze egy apró előszoba, abból nyíló konyha, onnan egy szoba, egy hálószoba és a mellékhelyiségek, meg persze az elmaradhatatlan piciny erkély, amely nagyjából csak arra jó, hogy legyen. A pasztell kék, a pasztell zöld és a bordó színek dominálnak benne. Néhány szobanövény,egy óriási könyvespolc, és egy méretes led tévé ami helyet foglal a nappaliban. A konyhám sem túl nagy, de arra pont elég, hogy egyedül remekül meglegyek benne.A falakon pár régi koncert plakát, főleg klasszikus country előadók, és fényképek.Maisie meg én gyerekként. Szárított virágcsokor, már nem emlékszem kitől kaptam és azt sem tudom miért őriztem meg.Életem apró emlékei, a piciny kavicstól kezdve a görög mintás vázáig….minden van. Ez vagyok én. Ez Cindy Norton, és minden ami hozzá tartozik. - A konyha pulton jó lesz minden, köszönöm. Majd később elpakolok.- magyarázom hova teheti le a két papírtáskát, amiben az én cuccaim lapulnak. - Van két üveg Rolling Rock a hűtőben.Szolgáld ki magad nyugodtan!- teszem még hozzá, én pedig a fürdőbe megyek, hogy kihozzam az elsősegélyládát. Van benne egy közepes méretű kendő, amivel a nyakamba akaszthatom a kezemet, amíg pihen. Egyre jobban fáj. Lehet valami gyógyszer is kellene, mert így pokoli lesz.A telefonom után nyúlok menet közben és a mentős barátnak üzenetet írok, majd elküldöm. Ha ráér este ugorjon fel.Nem akarok kórházba menni.Hónom alatt egy ezüst színű dobozzal térek vissza a nappaliba, és tekintetemmel keresem Abraham-et. - Nézd….én….fogalmam sincs te mit éreztél az egész után….mármint….- magyarázom a szavak után kutakodva, miközben az ezüst ládikát a hónom alól leteszem a nappali asztalára és megpróbálom kinyitni. Egyelőre csak szenvedek vele fél kézzel. - Én sosem tudtam róla beszélni senkivel. A szüleink nagyjából szartak a fejemre. Nem mintha ez korábban másképp nézett volna ki. Addig Maisie árnyékában éltem, után pedig a halott Maisie árnyékában.És nem tudom melyik volt a pocsékabb érzés.Szóval nem csak neked nem volt elég idő….de nekem sem. Bár nem tudom, hogy van e olyan, hogy elég idő.- tovább szerencsétlenkedtem a ládával, és sikerült kinyitni ugyan, de ezzel egy időben a teljes tartalma a földre ömlött.Lemondóan sóhajtottam, és térdre ereszkedve kezdtem keresgélni a nyakba akasztható kartámaszték után. - Ő várt és tervezett gyerek volt. A szüleink büszkesége. A minden. Én meg….egy véletlen baleset voltam.Egy békülés eredménye, akire nem számítottak. De sebaj, majd fiú lesz! Hát nem lettem az. És ennek minden kínkeservét rám zúdították.És tudod, hogy ki volt az aki ebben az egészben mindig mellettem volt és soha nem engedte el a kezem? Akitől azt a minimális kis önbizalmat is kaptam ami bennem van? Maisie. Az egyetlen.Őt elveszíteni, olyan volt, mintha a valóság elolvadt volna. És te csak létezel a semmi közepén.Tényleg nem mesélt rólam soha?- emeltem rá a tekintetem reménykedve kicsit talán elveszetten, mintha azt üzentem volna: “Hazudj, mondj bármit, amit el tudok hinni!” bár azt hiszem ő éppen olyan mint a nővérem volt. Vagy az igazat vágja a képembe, vagy nem mond semmit. - Hogy ismerted meg?- teszek fel óvatosan egy kérdést, még mindig ott térdelve, a súlyomat a sarkamra engedve, a fél kezemben a nyakba akasztható kendőt tartva. Ezt vajon meg lehet kötni fél kézzel?
Az autóba pakolom a holmiját, a zacskók zörögnek, a hangját hallom, látni nem akarom, túl nagy a nyomás így is. Amikor pedig megmondja, hogy hogyan pakoljak, összeszorul az állkapcsom. Nem vagyok hozzászokva ehhez, jobb lenne inkább, ha csendben marad. De nem... - Remulád? Ne káromkodj! - fogalmam sincs miről beszél, ennyire nem vágom az élelmiszerek ezer meg egyféle verzióját, így tök homály, hogy miről beszél. Ez van. Ilyet biztos nem eszek...hamburger? Nah az jöhet. Enyhül az állkapcsom szorítása, bepakolok mindent a kocsim hátuljába, majd felemelkedve lecsapom azt és elsétálok a lány mellett anélkül hogy akár egy pillantást is vetnék rá. A kormányhoz ülök, ő pedig csendesen befészkelődik a hátsó ülésekre. Szó nélkül hagyom, nincs miért papolnom neki erről, amúgy sem akarok beszélni. Most nem. A kezét meg kellene valakivel nézetni, de hárít, majd valaki haverféle megnézi. Érzem a tekintetét, de bennem van a görcs, az utat figyelem, nem tekintgetek hátra a tükörbe, elég ha érzem azt, hogy ő nem hajlandó másfelé nézni. Csak rám. Nem tudok rá nézni. Ha megteszem, belül még jobban összetörök. Olyan érzés...mintha Maisie visszatért volna a halálból, hogy bosszút álljon. Reszket a kezem mint egy rossz alkoholistának, lassan emelem a tekintetem fel a tükörbe, de mikor a tekintetünk találkozik hirtelen megfagyok a dologtól. Megfeszülnek az izmaim, majd egy éles duda szó térít vissza arra, hogy az útra koncentrálljak. Ezután már nem vagyok hajlandó hátra nézni rá. Csak a megadott cím érdekel innentől kezdve és arra is hajtok. Betartok minden szabályt - kivételesen - , majd az ismerős utcába is behajtok végül és megállok a ház előtti üres parkoló helyre. Leállítom a motort, kikapcsolom az övemet, majd hátra dőlve figyelek magam elé ki. Csak nyugodtan Abe... csak nyugodtan Caleb. Ő nem Maisie...ő a kishúga Cindy. A húga! Kinyitom végül az ajtót, hátra megyek a felvásárolt cuccaihoz, majd felkapva őket a lány nyomába kerülök. Hátul maradok pár lépéssel lemaradva tőle és úgy onnan figyelem. Nem, nem a hátsóját. Sokkal inkább a haját, annak hosszúságát, az öltözködését, a cipőjét és az illatát. Tekintetem oldalra siklik, mikor az öreg fickóról beszél, de hamar visszatérek a lány figyeléséhez. Megvárom, hogy kinyissa az ajtót, majd beljebb kerülök magam is, hallom, ahogy bezárkózik, aztán az útba igazítása során már sétálok is beljebb. A konyhapulthoz visz az utam, leteszem a papírtáskákat, majd a korábban említett remuládot is kiteszem onnan. Nehogy eldőljön és összetörjön. Nem tudom miért foglalkoztat ez az apróság. Amikor a sört emlegeti, csak fejet ingatok, igen, nem kell pia. Az csak balhét szül. Felé fordulok, a hátsómat a pultnak döntöm, karba teszem a kezeimet és onnan nézek körbe. Csendes és kellemes a légkör. Egyedül van? Nem hallok férfi hangot, gyerekzsivajt és lakótársat se... Cindy meglép közbe egy másik helyre, mikor visszatér egy apró elsősegély láda is előkerül. Szemmel tartom az ügyködését. Szavait hallgatva figyelem, ahogy bénázik, ahogy a láda is csörömpölve esik le a földre. Ezt hamar megunom és a szokásos mogorva stílusommal ellököm onnan a törékeny végtagját, hogy visszapakoljam azokat és átadjam neki azt, amiért belenyúlt ebbe. A ládát visszateszem az asztalra, de visszatérek ezzel együtt a pult támasztásához is. Onnan a biztos távolból figyelek tovább. Hogy egy veszekedés eredményeképpen született meg, hogy fiút akartak ebből a kotonszökevényből, akit csak Maisie imádott. Kérdésére, hogy mesélt-e róla bármit is, csak elfordítom a fejem. Gondolhat erről bármit, jelenleg a helyzet ennél kesze kuszább. Újabb kérdés, amire már sóhajtok, a hajamba túrok, majd megindulok az apró házat felfedezni, tulajdonképppen egyfajta melléktevékenységet végzek, hogy ne kelljen rá néznem. - 17 éves voltam, vagy még annyi sem, mikor megismertem. Talán akkor költözött a szomszédba. Hat évvel volt idősebb nálam. Pont annyi idős, mint az idősebb bátyám. - elmosolyodom, ahogy ez eszembe jut, mikor először közölte, vagyis kérdezte meglepve, hogy miért jönne velem össze? Megevett volna elevenen. - A bátyám mindig mondta, hogy túl korai pont nekem csajt fogni magamnak...de akartam Maisiet. Őt. Szerintem az érzékenyebb énem fogta meg a legjobban, hogy tudtam olyan lenni, mint egy...hm...nem is tudom...mint egy ártatlan gyertyaszál... - fordultam Cindy felé, ahogy ott lent térdepelt. De legalább ránéztem annélkül, hogy elfogott volna bármiféle remegés. - Segítettem neki útba igazodni a városba, hogy mit merre talál, aztán azon kaptam magam, hogy csókolózunk. Viszonozta és ez egy olyan meleg és élénk érzés volt, hogy örökre belém égett. - elfordultam újra, a falon lévő képeket kezdtem figyelni, a posztereket, de a közös képük az, ami igazán megfogott. Maisie arcát figyeltem, azt a mosolyát, ahogy engem is állandóan fogadott. - Van egy húgom, akiért bármit megtennék. Van egy szigorú apám, de annál is szerethetőbb anyám. Itt találtam munkát, így ideköltöztem. Távol az imádott testvéremtől... - idézem fel Maisie szavait, ahogy a képet nézem, majd utolsó szavamra Cindy felé pillantok. Hihetetlenül nyugodt vagyok. Olyan nyugodtság fog el, amilyen rég nem voltam és nem is éreztem. Talán Cindy váltotta ki? Vagy az, hogy beszélnem kell Maisieről? A közös kapcsolódási pontunkról?
Tudod mi a legszomorúbb a reménykedésben? Hogy egy idő után már képtelen vagy feladni.Reménykedsz abban, hogy talán megváltozik minden az életedben. Hogy a szüleid egy napon majd rájönnek: igenis értékes ember vagy. Olyan nagyon bizonyítani akarod, pedig a sokadik, felesleges kört futod.Reménykedsz abban, hogy valakinek kelleni fogsz. Valaki meglátja az értékeidet, meglátja benned azt, amit néha még te magad sem látsz meg.Eszeveszett módon ragaszkodsz az ostoba reményhez, mert úgy hiszed ez az egyetlen ami képes a felszínen tartani. Pedig nem veszed észre, hogy már régen a mélybe süllyedtél. Elvesztél. Önbizalmam sosem volt. Inkább csak nagy volt bennem a megfelelési kényszer, a valahova vagy valakihez tartozás. Maisie nem egy alkalommal ült le mellém a szobámba, két meleg tenyere közé fogva az arcomat és maga felé fordította a fejem. Emlékszem a kissé ironikus, feddő féloldalas mosolyára, az erős mentol illatú rágóra, melyet megállás nélkül pakolt ide-oda a szájában, időnként hatalmas buborékot fújva belőle, és pukkantva ki.Emlékszem a közöttünk megülő csendre, amelyet talán várt, hogy én törjek meg. Meséljek. Arról ami foglalkoztat, ami bánt, amiről mégsem tudtam egyetlen szót sem kipréselni magamból. Néha én is akartam róla tudni.Többet, mint amennyit elmondott.De ő csak őrizte a saját életének megannyi titkát, mit úgy tűnik a szüleinkkel sem osztott meg. A padlás mélyén, az a doboz őrzi, amelyet sosem volt erőm kinyitni, amelyet anyám megpróbált elrejteni, de én rábukkantam.Hiszem, hogy ha egyszer felnyitnám, sokkal többet tudnék meg róla. Megismerném azt a lányt, aki a számára kijelölt tökéletességen túl létezett. Aki minden bizonnyal, hozzám hasonlóan tele volt kétségekkel, szorongással. Aki egész egyszerűen csak a saját életét akarta élni elvárások, és kötelezettségek nélkül. Aki nem akart a szülei tökéletes gyereke lenni. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy amíg én olyan akartam lenni, amilyen ő volt, a nővérem néha abba a jelmezbe, abba az életbe vágyott ahol én voltam. Néha jobb lett volna neki, ha nem vetül rá annyi fény, annyi figyelem, annyi “szeretet”. Maisie élete tulajdonképpen abból a szempontból egy különös, és talán nevetséges tragikomédia volt, hogy miközben körülvette őt mindenki irányából a szeretet, ő csak egy valakinek a figyelmére áhítozott. Vele akart eltűnni, vele akarta meghódítani a jövőt, a végtelent, a közös életet. Az a férfi, aki aztán egy napon valóban és szó szerint a végzete lett. Néha a gyász és a fájdalom olyan tompaságba taszít bennünket, annyi tüskét ver belénk szépen lassan a kimondatlan, és le nem vezetett harag, melyet tán nem is lehet feloldozni soha többé.Nekem akkoriban nem volt senki, akibe kapaszkodhattam volna, csupán a nővéremmel közös emlékek. A fotók, az ajándékok, a közös videófelvételek, melyeket időnként megnéztem, és újra és újra amíg már nem csuklottam, a fuldokló, kitörni képtelen sírástól. Istenem, hiszen gyerek voltam még, amikor elveszítettem őt, és nem tudtam mihez kezdeni az egésszel. Csak annyit tudtam, hogy a férfi aki vele volt, a halálba vitte. De nem értettem, hogy miért csak Maisie-t? Miért csak őt? Csupán a szüleim haragját és megvetését éreztem a férfi iránt, és ez lett a sajátom is. Mert kellett valami. Nekem is kellett, hogy hibáztathassak valakit azért, mert nincs többé testvérem.Racionalitás? Arra én képtelen voltam. Úgy tűnik azonban az élet, fricskát mutatva veti elém a lehetőségét annak, hogy feloldozást adjak, és kapjak. Mindazt amit a saját szüleim nem tudtak megadni, vagy tán nem is akartak, hiszen el voltak foglalva a saját gyászukkal, valaki más által kapjam meg. Én ezért igenis megharcolok. A saját érzéseimet tépkedem fel, mint kiújuló sebeket, a saját fájdalmamat eresztem a felszínre, kitörni készen mint valami elszabaduló hurrikán, tarolva le mindent, ami az útjába kerül.Magyarázatot követelek, bár még magam sem tudom hogyan fogom feldolgozni, vagy mihez kezdek majd vele, ha megkapom. Talán félek, hogy tompul majd a harag, tompul majd a vád. Hirtelen semmivé foszlik egy évtizednyi bűnbak eszményképe, és nem tudom miképpen kell engedni lenyugodni magam körül az indulatot. Ki fog ebben segíteni? L, aki néha még a perceket is úgy lopja el számomra az életéből? Akinek olyan titok vagyok, akit meglehet még maga előtt is szégyell? Vagy Mr Westergard, aki nem lát mást belőlem, csak egy szépen sétáló tökéletes testet, aki nem gondolkodik, csak elfogad, és megtesz mindent? Nekem nincsenek barátaim, nekem kizárólag érdekkapcsolataim vannak.Akiknek a hazugságai pontosan elegendően voltak ahhoz, hogy előre jussak. De hova előre? Meddig lehet így élni? “Kislány, sosem az a lényeg, hogy elfogadjanak bármi áron, hanem az, hogy szeressenek, mindenáron!” Masie szavai öreg bölcseket idéznek, pedig egy májusi kora reggelen, valahonnan hazaérkezve, még aznaposan mondta a konyhában, amint a kávét kavargatta. A bőrdzseki hajtókáján, valami silány flitter maradvány fénylett, a hajában érezni lehetett a tavaszi napfelkelte frissességét, ahogy keveredett, a város ébredező benzingőzével, meg az olcsó krimókban kimért sörök kesernyés aromájával. A fekete neccharisnya a térdén kiszakadva, poros volt a cipője, de kipirult az arca. Boldog volt.Vagy hát én annak láttam. Talán éppen miatta….talán éppen Abraham miatt. Ez a fiú a titka volt. Előttem sem sokat mesélt róla, csak néha kótyagosan elejtett olyan szavakat, mint “cseresznye zamatú csók”....meg olyasmit, hogy “sosem érzett szabadság”...csak mellette. Csak vele. Fontos volt neki.Én pedig már egyre inkább tudni akarom, hogy miért. A kezdeti indulat részben csillapodik. Visszaszorul a felszín alá.Az otthonomba engedem azt a férfit, aki még nem mondott igazából semmit a nővéremről, akiről évekig úgy hittem megölte őt.Még mindig úgy hiszem. Még mindig azt gondolom, hogy csak ő az oka. Képtelen vagyok ebből engedni. Mintha csak egy mindennapi látogatás lenne. Mintha egy régi barát tért volna vissza hosszú útról, aki most igyekszik felgöngyölíteni gondolatban az életemet, megismerni hol élek egy ideje. Más vagyok mint a nővérem, mégis számtalan apróságban hasonlítunk. A külsőségek, a gesztusok, vagy éppen az ahogyan a kezem emelem, ahogy a vállam felett hátranézek, vagy ahogy udvarias csendességgel beljebb invitálom. Itt élek. Itt élünk mi: én meg Maisie emléke. Több évnyi távolságban egymástól, mégis örök közelségben. Én nem engedtem el őt, és valahogy érzem, hogy Abraham is képtelen rá.Nem kell túl bölcsnek lennem, hogy tudjam, az egyértelmű hasonlóságunk szinte fojtogató a számára. Ezzel nem tudok mit kezdeni, de igyekszem nem is rá játszani.Bár nem tudom hogyan kell, hiszen én ilyen vagyok, ez vagyok. Hogyan kellene másnak lennem? Az otthonom apró, de barátságos. Normál esetben maradásra bír bárkit a nyugtató színeivel, a benne uralkodó alapvető meghittséggel és renddel.Most mégis fullasztó kettőnk között a levegő. Nem tudom hogyan lehetne feloldani, egyébként is még mindig a kezemmel vagyok elfoglalva, hogy legalább egy kis időre, ameddig a barátom át nem ugrik később stabil helyzetbe hozzam.Eltörve nincs, még mindig tudom az ujjaim is mozgatni. Csak kellemetlen érzést hagy maga után.Abraham testbeszéde távolságtartó. Érzem, hogy itt van velem, itt is akar lenni….részben. A másik része menekülne. De tartozunk egymásnak. Ezt már mindketten beláttuk. Nem csupán szavakkal, hanem az együtt töltött idővel. Tudom, hiszem, hogy Maisie valahol odafenn most remekül szórakozik a nyomorunkon. Ez a gondolat egy apró mosolyt csal az arcomra, amely azonban tűnékeny. Amilyen hirtelen jön, úgy el is illan.Épp akkor, amikor Abe odalép, hogy segítsen a kiömlött láda tartalmát visszarendezni. - Kösz….- szűröm csendesen a fogaim között. Hála van benne, és egy csöppnyi bizonytalanság.Nem tudom hogyan kellene ebben a helyzetben viszonyulnom hozzá. Nem terveztem, hogy idehozom. Ez nem idegen közeg. Legalábbis nekem.Ez az oka talán annak, hogy hamarabb oldódom, mint ő és beszélni kezdek. Bizonytalanul, rekedten csorbulnak el a szavak, fulladnak bele egy-egy gondolkodónak tetsző sóhajba, aztán folytatom. Tényleg nem mesélt rólam? Tudni akarom. Szeretném ha hazudna, ha megpróbálna megnyugtatni, édes kis semmiséggel hazudni, de nem teszi. Elfordítja a fejét, és a tekintetének másfelé fordításával felel.Hirtelen robban a torkomba a gombóc, a sírás a semmiből érkezne, de visszanyelem.Tovább babrálok a kendővel, és mást kérdezek. Mást, ami érdekel, amelynek nincs köze hozzám. Aminek hozzájuk van köze. Fél kezem az ölembe pihentetem, miután végre sikerült felkötnöm a másik, a sérültet a nyakamba. A száját nézem ahogy mozog, a szavainak lejtését, azt a fajta meghittséget, mégis mély fájdalmat, ahogy a nővéremről és az emlékeiről beszél. Lassan elnyílnak egymástól az ajkaim, amikor kimondja azt a szót…..gyertyaszál. -....a gyertyaszál, ami csonkig képes égni, ha nincs valaki, aki vigyázna rá…- suttogom a szavainak végén a beálló apró csendben, mintegy kiegészítve a szavait.Maisie mindenkiből ezt váltotta ki. Védelmet adott úgy, hogy nem ez volt a célja. Ösztönösen érezte kinek van szüksége rá. Adott szeretetet, törődést….szerelmet. Magától értetődően, szinte önmagamra sem figyelve nyalom meg az alsó ajkam, amikor a csókukról beszél, és követem a tekintetét, amely a képekre téved, azok közül is az egyikre.Nevetve kapaszkodunk össze a Bow Bridge egyik pillérje mögött. Aznap töltöttem a hatot, és Maisie elhatározta, hogy az egész napot azzal fogjuk tölteni, hogy végigjárjuk az összes cukrászdát, és degeszre tömjük magunkat süteményekkel. A szüleimtől egy szőke babát kaptam, sorban a hatodikat, mint minden születésnapomra.Maisie különlegeset akart nekem adni. - Gyönyörű volt a mosolya, és elragadó. Viszont szörnyen tudott nevetni. Mint egy kis éhes malacka röfögött….- mosolyodtam el, és utánozni kezdtem az a hangot, amelyet néha csak azért csinált, hogy engem is nevetni lásson. Ilyen volt ő. Bohócot csinált magából, hogy a kishúga őszintén és önfeledten nevessen.Még az orromat is felhúztam és mozgatni kezdtem a hatás fokozása érdekében. - Aznap töltöttem a hatodik évemet és Maisie délelőtt kilenctől este hatig járta velem Manhattan összes, azon az útvonalon fellelhető cukrászdáját.Minden születésnapom miatta volt szép és felejthetetlen.- boldog emlékezés rajzol az arcomra egy csöpp mosolyt, melynek nyoma még ott ült az arcomon, amikor a képről visszafordultam Abraham felé. Végül felálltam a térdelésből feltornázva magam, és a hűtő felé indultam a konyhába.Kivettem belőle a narancslevet. A polcról leemeltem két üvegpoharat és a kancsó mellé helyeztem. Csak az egyiket töltöttem meg magamnak, a másikat jelzés értékkel, gesztusként ott hagytam a pulton. Ha szeretné szolgálja ki magát. - Sajnálom, hogy távol kellett lenned húgodtól….ő volt a te kapaszkodód….az egész után, igaz?- nézek rá kutatón, bár ez inkább csak feltételezés, de érzem, hogy noha említette, hogy van egy bátyja is, csupán egyetlen testvért említ úgy, hogy “imádott”. - Tudod….szeretnék neked megbocsátani, szeretnék magamnak megbocsátani a haragért, a gyűlöletért, mindenért amit a fejedhez vágtam. De fogalmam sincs, hogy ha elengedem ezt az érzést, akkor mi marad utána. Hibáztattalak. Volt kit. Ha már nem foglak hibáztatni, akkor el kell engednem a gyászt, el kell engednem Maisiet, és nem tudom erre képes leszek egyáltalán.Nekem csak ez van….ez maradt….tudod.- vontam meg a vállam, keserűen mosolyodtam el, a szemeimmel körbepillantva a konyhán, amely egyúttal az egész lakást jelentette. A legörbülő ajkaim a mosoly mögött árulkodtak arról, hogy fogalmam sincs mi következne ezután. - Aznap, amikor elment otthonról, azt mondta nagy elhatározásra jutott, és szeretné, ha megismernék valakit, aki fontos a számára.Nem anyáék….hanem én.Azt hiszem akkor rólad beszélt.Mégis mi történt Caleb, mondd mi történt veletek?- nem véletlen elszólás volt, hanem egy apró gesztus, ha úgy tetszik, hogy az első alkalom óta most szólítottam így őt, ahogy kérte akkor.Jelentősége volt. Súlya. Egy lépés felé.Fizikálisan is. Érzem abból ahogy a levegőt veszi, hogy megnyugodni látszik. Talán attól, hogy van kivel beszélnie az egészről. Valakivel, aki jól ismerte Maisiet.Vagy azt hittem….mindketten azt hittük ismerjük őt. De talán mindketten csak egy keveset ismerhettünk belőle igazán. Mondd, Maisie, most jót mosolygsz rajtunk, igaz?
Rettegek. Magamtól. A helyzettől. Maisie rettenetesen idegesitő kishuga miatt, aki szinte az ikertestvére is lehetne annak a lánynak. Érzem a mellkasomra ülő nehezéket, az ott lapuló fájdalmat és a nehéz légvételt, amit azzal terelek, hogy nem Cindyt nézem. Járkálok a lakásban, figyelem inkább a holmikat. Mit lopnék el? Mit nem!? Kimosolyognám magam, de nem ezért jöttem és nem is azért, hogy tönkre basszam az ő életét. Elégé elbaszott így is mindkettőnkké, hát ne tetőzzük...legalábbis olyan nagyon ne. Cindy részleteket akar a nővéréről, a kapcsolatunk kezdetéről és a fény kialvásának kezdete is szóba kerül. Mind fájdalmas pont, de meg kell nyílnom előtte, a bátyáim sem tudnak túl sokat, csak azt, amit láttak is, vagy épp hallottak a majdnem minden napos veszekedéseinkből, ami általában szexbe fulladt bele. Nem kell mindent tudnia, jobb lesz így. De ami neki is fontosabb lehet, hát abba beengedem, kap belőle egy szeletet. Jár neki ennyi. Nekem is. Mesélni kezdek, hogy milyen érzés volt vele találkozni, hogy mennyi idős voltam és ő képes volt befejezni egy mondatot –megint csak-, amit általában Maisie mondott. Még ennyi idő elteltével is emlékszünk rá. A szavakra, melyek elhagyták a száját. Túlságosan a mai napig is függő vagyok a lánnyal szemben, pedig eltelt már nem kevés idő. Elengedni azonban nem tudom, így aztán a kapaszkodóm még szorosabbá válik. Mesélni kezd Maisieről és a kapcsolatukról. A nővére mosolya és a röfögős nevetése az én arcomat is széles mosolyra húzza. Nem tudom mi váltja ki. Az hogy Cindy Maisiet utánozza, vagy pedig leginkább az, hogy Maisiet látom a lányban, nem pedig egy hamisítványt, egy testvért. A fényképet nézem, melyről mesélni is kezd. Cindy szülinapját ünnepelték, végig járták a cukrászdákat...hogyan lehet ennyi édességet össze enni? A képet figyeltem, emésztettem a jelentését a képnek, míg a társaságom a hűtőt nyitotta fel és poharakkal csörömpölt. Mesélni kezdtem Maisie szavaival, arról, hogy mit mesélt nekem a családjáról, de úgy tűnt, hogy a lány eléggé félre értette és engem kezdett sajnálni. Felvontam a szemöldököm, miközben rápillantottam. Nem nevettem ki, nem volt vicces a dolog, de nem is volt vér ciki. De ennyi járt nekünk. - A nővéredről beszéltem butus! Rólad beszélt. Nekem csak két nagyeszű bátyám van. - valóban nem magamról beszéltem előzőleg, az ő testvéréről, de nem esett le neki. Talán én szúrtam el valamit, hát sebaj. Soha nem ismerte Sawyert és Yudet, de Maisiet sem engedtem közelebb... ezután sem lesz másképp. - Csak az ő szavait ismételtem el...belém ivódtak és nem távoztak azóta sem. - folytattam, miközben visszatekintettem a közös képükre. Túlságosan figyelemfelkeltő kép volt, hogy eltűnjek onnan, de túlságosan régóta nincs velem Maisie. A nővérének fontos volt a családja egyetlen legkisebbje, ezzel nyitott, mikor összejöttünk olyan hirtelen és ezzel is záródott a kapcsolatunk. Szeretne Cindy megbocsátani, de nem tudja hogyan kellene és hogy mi is lesz ezután. Tudom miről beszél, magam sem tudom elengedni a testvérét, igazából nem is akarom. Függőség és önzőség a köbön triplázva. Amúgy megéri nem engem hibáztatni? Én a mai napig benne vagyok a balesetben, mindennap átélem, nem ereszt a rémálmok ezen része. Ugyanazt átélem majdnem mindennap. Senkinek sem említettem persze, ezek csak rémálmok... a lakásom négy falának titkai. Megszívom az orrom, kézfejemmel letörlöm az oda nem illő dolgokat. Megbocsátás. Mi lenne ha soha senki sem bocsátana meg? Mi lenne, ha ezeket a terheket magammal cipelném a végsőkig? Lenne értelme? Mi lenne a legjobb? Vezekelni? Sosem tudtam azt hogy kell, abba őrültem bele szinte. Abba, hogy láttam őt meghalni, hiszen egy karnyújtásnyira voltam tőle. És nem tettem érte semmit. És Cindy is ezzel jön. Mi történt velünk? Akart rólam beszélni Maisie? Beakart mutatni a családja legkedvesebbik felének? Ez vajon a gyűrű előtt lett volna? Mi van ha én szúrtam el? Ami persze nyilvánvaló, de mi van ha amit Cindy is említett, ha megmutatja Maisie a húgát és akkor nap kérem meg a kezét...még élne? Igen. Halottam a nevem, azt is, hogy mit kérdezett. Túlságosan ráfókuszáltam a rémálmokra, hogy elszúrtam az egészet, hogy ez tényleg meg sem történt volna, ha várok vele pár napot. Fel kellene idéznem az akkori napot, hogy tényleg mi is történt, hogy min akadtunk ki mindketten, hogy mi is okozta valójában azt a tragédiát. Hibás vagyok, én vezettem. Ezt már a fejemhez vágták. Kicsit frusztrált leszek, a kényszeres pótcselekvés is megkezdődött, cigarettáért nyúlok, de eszembe is jut az erkély, így mielőtt a cigi vége felparázslana, már kint állok. Hogy levegőhöz jussak, hogy ne meneküljek el, hogy lehiggadjak...mert érzem a felszökő haragomat. Hallom a fejem legmélyén az engem okoló orvosokat, ahogy a bátyám próbál nyugodtságra inteni. Hallom a mobilom csörrenését a zsebemből, kitartó, nem hagyja abba, csak egy perc elteltével. Újabb cigire gyújtok, rögtön a másik után. A remegő kezem figyelem, s abban a füstölőt. Csupán egy perc elteltével térek vissza, ám ezúttal is ignorálva a telefonhívást, mely nem kis hanggal érkezik. Nem nézek a kettősük fényképére, nem kérek bocsánatot a kisebb kirohanásomért. A pulton hagyott pohárért nyúlok és narancslét töltök bele. A túlságosan kiszáradt ajkaimat ezzel segítem meg, ám haszna annyi, mint sóra citromot nyalni. - Veszekedtünk. - idézem fel magamban a dolgokat. - Előtte kértem meg a kezét, de kiakadt rá. Vagy rám. - nem tudom mire volt leginkább dühös, a történtekre, vagy az, hogy olyan korán tettem meg a lépéseket. - Visszautasított! - emeltem felé a pillantásomat, a mosolyom sehol, csupán a korábbról jól ismert rideg pillantás és arcom az, ami ismerős lehet rólam. De nem sokáig marad ez fent. - Nem akartalak megismerni Cindy...senkit nem akartam megismerni a családjából. - újból elhallgatok, nagyot nyelek, tudom mi fog következni, még több emléket kell felidéznem az akkor történtekről. De ahogy visszagondolok a dolgokra, szó szerint rászorítok az üres pohárra és az reccsenve agyja meg magát nekem.
Tíz évvel ezelőtt. Október volt. Éppen olyan ködös és kézzel foghatóan nyomorúságos, mint a mostani. Ott álltam a tükör előtt a királykék bársonyruhámban és azon tűnődtem, hogy vajon mi zavar jobban: az, hogy anyámék ki fognak akadni arra, hogy ezt vettem fel a temetés estéjén, vagy azon, hogy Maisie mennyire jót röhögne azon, hogy látja őket kiakadni. Anya léptei lassúdad koppantak az intarziás parkettán, a házban szinte mindent beborított a szegfű és a krizantém illata, mint egy halálos parfüm egyetlen csepp esszenciája.A léptek távolodni kezdtek a szobámtól, majd megtorpant, megállt és közeledni kezdett újra, amíg anyám feje meg nem jelent az ajtóban. ~Ugye nem ezt óhajtod felvenni? Az ég szerelmére Cindy! Reggel temettük el a nővéredet, te meg máris színesben parádézol?~ látványosan forgatta meg a szemeit, undorodva biggyedt le a szája, és azt gondoltam, amit jó pár alkalommal, mióta csak az eszemet tudom: nem lehet, hogy kényszerből csak örökbe fogadtak, vagy úgy találtak az út szélén? Mindig is volt velem szemben valamiféle kimondatlan ellenszenve, amely azt hiszem onnantól, hogy a nővérem meghalt az ezerszeresére dagadt.Biztosan ő az anyám? Miért gyűlöl ennyire? ~ Talán jobb lenne ha a holnapi vacsorán nem lennél ott. Tudod milyen érzékeny Esther nénikéd szíve…és ha meglát….ugye megérted?~ nem kért elnézést, még ha a szavai erről is árulkodtak, hanem valójában utasított. Attól tartott kellőképpen kiakasztanám a rokonokat, akik a másnapi halotti torra voltak hivatalosak azzal, hogy gyakorlatilag a halott nővérem tizenöt éves tükörképeként jelennék meg a vacsora asztalnál. ~ Hát persze, anyám.~ feleltem, miközben a tükörből bármultam rá, egészen addig,amíg sarkon nem fordult,és el nem hagyta a szobámat. Már csak a hangja jutott el hozzám távolódon a folyosóról: ~ És vedd le azt a ruhát!~ Nem vettem le. Maisie vette nekem, és bár karácsonyra szánta, már jóval előbb odaadta, hiszen tudta, hogy odavagyok az efféle holmikért. Mintha csak érezte volna, hogy több közös karácsonyunk már nem lesz. Nem vettem le, sőt abban is aludtam, még három napig abban jártam a házban, mint valami itt ragadt, átkozott kisértet. Annak is éreztem magam. Egy árnyéknak a saját otthonomban. Ekkor jöttem rá azt hiszem, hogy ez a ház többé már nem az otthonom. A nővérem nélkül nem.Bár az is lehet, hogy még vele sem volt soha. Ez a kis lakás, amely ugyan a méretéből adódóan leginkább egy emberre szabott egérlyuk, és az egykori szobám majdnem nagyobb volt mint a nappali és a konyha együttvéve, akkor is valahogy sokkal inkább az enyém. Nem az otthonom, de egy hely, ahol elrejthetek, vagy éppen közszemlére tehetek mindent, ami hozzám tartozik. Ha akarom, akkor hajnal egykor lila fény mellett, valami unalmas éjjeli talk showt nézve sajtos popcornt ehetek. Ahol ha akarom, akkor ok nélkül sírhatok a zuhany alatt, engedve magamra olyan forró vizet, ami már szinte égeti a bőrömet. Ha akarom, akkor verejtéket izzadhatok a selyem ágyneműbe egy olyan férfival aki a lelket is kihazudja belőlem pár önfeledt gyönyörcseppért. A hely, ami bár kicsit talán zsúfolt és nem éppen a legjobb minőségű, de az enyém. Attól a pillanattól bánom, hogy felhívtam őt ide, hogy beszálltam az autója hátsó ülésére.Attól a pillanattól, hogy a tekintetünk találkozott a visszapillantó tükörben, és éreztem, hogy most azonnal a fékre lépne, és közölné: azonnal szálljak ki. Én is érzem, hogy minden másodperc vele gyakorlatilag önkínzás, a múlt egy olyan apró részletének kivetülése, amelyet egyszerre vágyom megérteni, és a lehető legmélyebbre ásni.Naív módon azt hiszem, hogy pontot lehet tenni egy olyan mondat végére, amely évek óta egy brutálisan erős, és több sebből is vérző felkiáltójel. A férfi, akire idáig úgy tekintettem, mint a nővérem gyilkosára, akire még mindig úgy tekintek, bár valamiért repedezik az a kegyetlen és eddig sziklaszilárd utálat. Talán mert tudom milyen érzés ha folyamatosan a hibáira emlékeztetik az embert. Azokra is amikről alapvetően még csak nem is tehet. Szinte szétfeszíti a tehetetlen indulat, amely arra készteti, hogy folyamatosan elvonja rólam a pillantását. Emlékeztetem RÁ! És ettől szinte megbolondul. El akarom magam rejteni, ahogy anyám rejtett el a nővérem temetésének másnapján, csak azért, mert olyan nagyon hasonlítottam rá. Ez az én keresztem. Talán sosem lett volna az, ha Maisie nem hal meg. Talán csak jót nevettünk volna az egészen, talán még cukkolt is volna érte a nővérem. Ócska kis tréfa lett volna, ami nálam most szinte vérre megy, és kegyetlen billogként virít a bőrömön. Félreértem a mondanivalóját, ami rémesen kellemetlen és szánalmas egyszerre.Butus….mintha Maisie szavai csengenének vissza a fejemben, és várom, hogy összeborzolja a frufrumat, ahogy ő csinálta mindig kuncogva, és tudta, hogy annyira de annyira utálom. - Oh….én….na igen…- makogom zavarodottan, amikor kiigazít, és vele együtt egy gyors, de tűnékeny mosoly ül meg a szám szegletében. Illékony, akár egy tündér hajnali sóhaja, mit magával lop a napfelkelte.Csuklásra késztet a felismerés, hogy ezek a nővérem szavai voltak. “Imádott testvér”...sosem gondoltam így az érzésre, és azt hiszem nem is baj. Tudtam, hogy szeret….de akkor miért nem beszélt rólam többet? Bár nem kellene meglepjen. Maisie szabad volt akár a semmiből érkező őszi szél, mely kuncogó szeretőként borzolja meg az ember haját. Szabad mint a réti sas széttárt szárnya, a ködszürke égbolt felett. Szabad, mint a gyermek tiszta hangja a karácsonyi templomi kórusban. Szabad, amilyen szabad én soha nem lehettem, mert soha nem tudtam megtanulni, ellesni tőle hogyan kell.Én az érzelmek rabja voltam, függő attól, hogy törődjenek vele, hogy érintsék, akarják, öleljék. Én akkor voltam szabad mindig, ha birtokoltak. Mert akkor tudtam, hogy akarnak. Még ha nem is szeretnek. Olyan nagyon gyűlölni akarom, ahogy korábban.Nem akarok megbocsátani, mert akkor nem tudom mi marad nekem? Mit csináljak, ha már értek majd mindent, vagy érteni vélek, és amikor kimegyek a nővérem sírjához, a virág mellé nem vihetem a kérdéseimet, a gyötrő kérdéseimet arról, hogy ki miatt nem lehet már velem? Ki volt az oka? Bár lassan már ez sem egyértelmű. De tudni akarom mi történt…..ó Maisie nem lehet, hogy te csináltál valamit, és ezért történt ez az egész? Nem akarlak hibáztatni….téged nem….téged nem tudlak. Itt van Abraham. Menekülni akar. Pont mint az első alkalommal, ám ezúttal nem sok lehetősége marad. Van a bejárati ajtó, ami momentán zárva, és az erkély. Meg én itt szemben. Az erkélyt választja, egy szál cigiért nyúlva. Némán figyelem, amint kimegy az erkélyre, Azt is ahogy meggyújtja a cigarettát.Hallom a sercenést, a szaggatott lélegzetet, ahogy az első slukk után könyörög. A mobilja csörrenését, ami kitartóan zörömpöl és nem vesz róla tudomást.Ahogy én sem. Ha az enyém szólalna meg még a falhoz is vágnám. Kézzel fogható kettőnk között valamiféle rezgő, zengő, zizgő, pezsgő feszültség, ami hullámzó, de soha nem csillapodik, és nem lehet eldönteni, hogy robban, vagy éppen szépen lassan elcsendesedik. Én robbantanám, és ő is. De én még óvatos vagyok. Talán mert egyszerre vagyok kíváncsi és egyszerre félek. Leginkább az igazságtól. Visszatér. A narancslé az ajkainak hűsítő, a torkában rekedt szavaknak katalizátor. Némán figyelem a mozdulatait, és türelemmel várakozok arra, hogy beszélni kezdjen. Tíz éve várok erre, nem fogok pár percért, egy negyed óráért, vagy akár egy óráért sem szólni, ha neki ennyi idő kell, hogy el tudja mondani. Óriási dobbanással csapódik a bordakosaraimnak a szívem, amikor végre beszélni kezd. Elnyúlik az arcom az első megjegyzés hallatán, és még inkább meglepődöm a továbbiakon. Nem akarom megjátszani mennyire meglep. De nem azért, amit mond, hanem az, hogy ennyire nem ismerte őt. Vagy Maisie nem mondta el neki….tényleg nem mondta el a történetet a gyűrűzött galambról? A pohárért nyúlok, és éppen belekortyolok a sajátomba, amikor Abe hirtelen elhallgat, majd egy erőteljes, csilingelő reccsenés hallatszik, majd még egy. Tekintetem a kezére villan, és ujjai között abszurd kontrasztként a pohár szilánkjai, és a vérének patakja keveredve hullik alá a pultra. - Baszki!- szisszenek fel riadtan, majd a pultra akasztott sárga konyharuha után kapok, félretolva a saját poharamat, és a férfi keze után nyúlok vele, hogy betakarjam.A mosogató egy fél fordulat. Fél kezemet, ami nincs felkötve,az ő két kézfejére szorítom, és kétségbeesett igyekezettel próbálom rávenni, hogy forduljon oldalra, hogy hideg vizet engedhessek a kezére. - Caleb….add a kezed! Az isten verje meg, fordulj a mosogató felé! Fél kézzel elég nehéz művelet, ha nem segítesz.- magyarázom, miközben a másik, felkötött kezemmel együtt dőlök előre, hogy meg tudjam nyitni a hideg vizes csapot. Maradjunk annyiban, hogy elég érdekes az egész jelenet.A víz csobog, én pedig nem vagyok hajlandó elengedni a vérző kezét. Kapaszkodom és csimpaszkodom belé kitartó konoksággal.Remélem nem tiltakozik tovább, és legalább egy időre hajlandó lesz a hideg víz alá tartani, csak amíg látom a sérülést, és a korábban elővett elsősegély dobozból kerítünk neki egy kötszert.A kingsbrook-i mentős barátomnak kicsit több dolga lesz azt hiszem. Meg sem akarom kísérelni majd neki elmagyarázni a helyzetet. Jobb ha nem tudja. - Nem rád akadt ki. Azt hiszem….azt hiszem a gyűrűre akadt ki. Ő….Maisie akkor tudott a legjobban szeretni, amikor szabad volt. Sosem mesélt neked a gyűrűzött galamb történetéről?- miközben csobog a víz és egyetlen szabad kezemmel a vért törölgetem az idióta sárga konyharuhával a kezéről ha hagyja, néha oldalra pillantok rá. Az arcélére, ha egyáltalán rám néz, akkor a szemeire, ha nem néz rám, akkor a szemöldökére, a homlokára. Próbálom megismerni a férfit, akit a nővérem szeretett, akit annyira szeretett, hogy azt akarta, mi ketten megismerjük egymást. - Volt egy galambunk. Mikor gyerek voltam.Olyan négy éves. Apa azt mondta Maisie-nek, hogy tegyünk rá gyűrűt, hogy mindenki tudja, hogy hozzánk tartozik. Meg hát….nem tudom miért.Pedig nekünk jó volt úgy ahogy volt.Néha eljött, megetettük, aztán elrepült. Végül mégis rátettük. Aztán egy nap hívták apát. Megtalálták a galambot, és ugye rajta volt az elérhetőségünk. Azt hitték postagalamb, emiatt hívták fel az apánkat.Egy kiálló deszkában akadt fel a gyűrűjével együtt.Olyan idétlenül akadt bele, hogy nem tudott kimászni belőle, és addig verdesett, amíg véresre csapkodta a szárnyait, végül megfagyott, fejjel lefelé lógva. Maisie mindig azt mondta, hogy ez a galamb pontosan olyan volt mint ő. Amíg meg nem gyűrűzöd mindig visszatér.Szóval nem rád….- jelentem ki, miközben még mindig csobog a víz. Szentimentálisnak tűnhet a történet, de igaz. Minden szava, és úgy érzem, hogy Abraham nem ismerte. Nem ismerte Maisie ezen oldalát, és talán a mai napig azt gondolja, hogy vele volt a baj, hogy őt utasította vissza. Pedig éppen ellenkezőleg: őt szerette a legjobban. Meg engem. Ezért akarta, hogy találkozzunk. Talán különös, de én is olyan vagyok mint ez a galamb. Csak én inkább megdöglök, de akkor is kell az a gyűrű.Úgy tűnik azonban, hogy a szabadságnak is ára van. A vízcsobogás miatt nem hallom, hogy a bejárati ajtóban fordul a kulcs. Nem hallom, hogy a léptek pillanatok alatt átszelik a csöpp előszoba és a konyha közötti pár lépésnyi területet és a konyha ajtajában megállva, magával hozva a kinti ősz minden füstjét és frissességét, avarillatú csodáját, ott áll L talpig szövetkabátban,óriási szürke sállal a nyakában, és egy pezsgős üveggel a kezében, minket bámulva a mosogatónál. Laurent Perrier. Mi más? Elvégre ezt ígérte. - Hello baby!Rosszkor jöttem? Inkább meglepődik, semmint féltékenység csendülne a hangjában. Elvégre nem vagyok senki, csak egy lány, aki néhanap ráér.Csak éppen nem most.
Nem egyszerű mutatvány ez tényleg. Elkerülni a jelent, eltemetni mélyre a múltat és nem bele őrülni mindebbe. Kurva nehéz, ha engem kérdeztek, mert minden, amit elakartam magamba nyomni érzelmek, azok most felszínre kerültek és rám akaszkodnak, mint valami mocskos sárdarab. Ebbe az őrületbe kapaszkodom, ez legalább valódi, tapintható, forró. A vallomásom szíven üt mindkettőnket, a pohár látja kárát és a kiserkenő vörös vérem. A vallomás az egyetlen, amibe kapaszkodom. Maisie és a veszekedés. Hogy nem szeretett annyira, mint ahogy azt kimutatta. Eljátszotta és kijátszotta a pakliját ellenem. A csap felé fordulok, ahogy Cindy erősködik, enyhül a tekintetem felé, kiszalad egy levegő, ahogy próbálok megnyugodni a harag markából. Kisajátítottam Maisiet. Kisajátítanám Cindyt. Magamnak akarom, ugyanúgy ahogy a nővérét. De még mindig kínzó mindezt átélni. Vajon meddig fog ez tartani? Meddig fog fájni számomra a látványa? Őrjítő. A csap csobogása térít ki a labirintusomból, végre újra a jelent élem át, a hideg víz alá tolom a kezem, hogy ezzel a lánynak is segítsek. Kicsit értetlen képet vágok őt figyelve, hiszen minek akar segíteni? Inkább hagyjon békén, majd elmúlik. Jó lesz rá egy konyharuha, otthon meg majd rátekerek mást. Leszarom hogy került-e bele szilánk, vagy meddig hasította tenyerem vékonyabb bőrrétegét. Sosem érdekeltek efféle apróságok. Ez szinte semmi, kaptam már ennél nagyobb pofonokat is az élettől. Némán figyelem a közelembe került arcát, ahogy a tenyeremet figyeli, ahogy próbál elsősegélyt nyújtani rajtam. Beszélni kezd valami csóri madárról, de nem szólalok meg, nem ingatom meg a fejem, beszéljen csak. Meghallgatom az egész történetét az események fő okozatának. Érteni és megérteni akarom. Elfogadni. Átérezni az egészet az ő szemszögéből is. Hallani akarom a hangját, hogy ő és a nővére miért ennyire ikerszerűek? A gyűrűzött galamb és az ő szabadsága. Nem akarta a gyűrűt, mert anélkül is tudott volna szeretni. A veszekedésünk ez miatt indult ki. Ez miatt történt a belesetünk, mikor szót szó követett és pár pillanatra nem is az útra koncentráltunk. Egyikünk sem. Az önzőségem vezetett idáig. Már nem eresztem el a pillantásommal. A tekintetébe nézek, ahogy engem figyel. Maisie. A hangja újra a fülembe tódul, esélyem sincs visszakerülni a múltba, a szavai magával ragadnak. Régi történet. Találtak egy galambot és megkellett gyűrűzniük, hogy mások tudják, az övéké. De miért kellett másoknak ezt tudnia? A hívás miatt? Mikor bajba került és szó szerint megdöglött az ő hibájukból? A galamb pontosan olyan volt, mint Ő. Amíg meg nem gyűrűződ, mindig visszatér. Akkor ez miatt vesztette Maisie el az életét? Egy ostobaság miatt? Mert túlontúl szerettem és ő meg...szabad akart maradni? Nem fogom fel, értem a szavait, de a tartalma túl erősre sikeredett. - Maisie... - szólalnák meg, emelném felé a kezem, hogy megérintsem az arcát, az ajkait simítsam meg az ujjammal, ám mindez el sem kezdődik, hang érkezik a bejárat felől. A tekintetem a kabátban, sálban ácsorgó fickó irányába vándorol. Az íriszeim dühödten figyelik az ismeretlent. A nyugalmam immár oda veszett. Elsuhant ki az ajtón, ahogy ő befészkelte ide magát. A fickó kérdésére azonnal reagálok, szembe fordulok vele, a csaptól elveszem a kezem is, a másikkal odatekerem a vérző tenyeremre a konyharuhát. - Rosszkor! - válaszolok szinte azonnal a fordulással együtt már Cindy helyett is. Igen, nem én vagyok otthon, de autómatikusan reagálok a veszélyre, ami a környezetemből ragad rám. Paranoiás vagyok, igen, ez tény. A bátyám is már megmondta. Kiismerhetetlen vagyok és azonnal reagálok a veszélyre. Ami jelenleg az ajtóban várakozik.
Megáll az idő.A lélegzet másodpercnyi, a pillantás végtelen.A konyhát is beteríti a füst szaga, amelyet az erkélyről hozott magával.Meg a kinti hideg és csípős levegő, a brooklyn-i este összes apró rezdülése.A házak faláról lecsorgó suttogások, vagy éppen a jajjkiáltások, melyek mindennaposak errefelé. Néha az ember már túlságosan megszokja, hogy feltűnjön neki. Mennyire könnyű hozzászokni mások szenvedéséhez, hogy szinte tudomást sem veszünk róla! Nézem a vért Abe kezén, ahogy a vízzel keveredik, és mint valami színes pörgő, amelyben összeolvad a világ, a múlt egyetlen másodperc alatt szippant be. Csak a víz csobogása tart még a jelenben, meg ahogy próbálom a kezén a vérzést megállítani, vagy legalábbis kitisztítani. Egyre jobban a jelenbe nyomakszik Maisie csilingelő nevetése. Szinte látom abban a rémes, ezerszer kimosott rózsaszín BSB pólóban….fogalmam sincs miért vette meg egykor hiszen ki nem állhatta soha a fiúbandákat. Az mindig az én világom volt. Én mindig szerelmes voltam. A leg elérhetetlenebb fickókba, olyanokba, akik az életbe nem fogják soha viszonozni. Ó én, és a menthetetlen érzelmeim! Siralmasan egyszerű, őszintén szólva. ~Gyerünk Cindy, vallj színt! Ha holnap választhatnál ki lenne a fiúd? A lapátfülű Jorge, aki két szót nem tud normálisan kimondani angolul, vagy az ezerwattos mosolyú, igazi patrióta Logan?Én tudom te kit választanál, de vajon be mered ismerni?~ Pontosan tudta, hogy Logant választanám, még akkor is, ha Jorge minden szempontból a legtökéletesebb számomra. Odaadó, figyelmes, soha nem bántana meg, mindig a tenyerén hordozna. Logan még csak azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Hogy miért? Mert ha egyetlen egyszer is rám néz, ha egyszer is méltat arra, hogy felfigyeljen rám, nekem az pontosan elég. Világ életemben így éltem. A második, a sokadik szerepben. A háttérben, a fénytelenségben. Talán már nem is tudnék mit kezdeni azzal, ha valaki maga mellé emelne.Maisie volt a ragyogás, én csupán árnyék vagyok. Az ő árnyéka. Szakasztott mása, de mégis különbözöm tőle. Elveszek a múltban, elveszek az emlékeimben, így kissé talán szórakozott módon kótyagos benyomást kelthetek a számára, amint próbálom a kezét a víz alatt tartani, és gyakorlott mozdulatokkal kinyomni belőle a vért. Látom a vonásain, amelyek megkeményednek, hogy a legkevésbé sem érdekli most a sérülése. A gondolatai egész máshol járnak akkor is, amikor a galamb történetét elmesélem neki. Figyel rám, de átnéz rajtam. Elfut talán a saját emlékei közé, ahol újra együtt lehet a nővéremmel. Amikor újra felemelem a fejem és belenézek a szemeibe, megdermedek. Szinte belém olvad. A lékektükerinek veszejtő mélysége elpusztít és magába zár.Figyelem őt, nem tudok szabadulni a pillantásától még akkor sem, amikor már a jelenbe visszazuhanva a víz egyenletes zubogása csupán amelyet hallok, és megáll a kezem a mozdulatban. Két tenyerem között tartom a kezét. Szeretnék mondani valamit. Bármilyen ostobaságot. Még talán azt is, hogy sajnálom, hogy ha a történetemmel bármiféle emléket felkavartam benne, hogy sajnálom, ha Maisie emléke így egészen más lett, sajnálom ha leromboltam valamit, amit ő a tíz év alatt építgetett magában a nővéremről…sajnálok mindent, még azt is, hogy így hasonlítok rá…..sajnálom.Megbánom, hogy egyáltalán felhoztam ezt az egészet, hogy szóba került, hogy kitettem őt és magam ennek az egésznek, holott hagyni kellett volna. Elmúlni, elhamvadni mint azt a cigarettát, amit percekkel korábban pöckölt le könnyedén az erkélyről. Ostoba ötlet volt elrángatni őt ide, és feltépni benne a régi sebeket. Ugyan miért gondoltam, hogy érzéketlenül képes elnyomni magában mindent ami akkor történt? Miért gondoltam, hogy benne semmiféle nyomot nem hagyott a múlt? Miért hittem, hogy ebben az egészben csak nekem fájhat bármi, hogy csak nekem rossz, nekem elviselhetetlen? Ahogy rám néz pontosan értem, és talán érzem is mindazt amit neki át kellett élnie az elmúlt évek alatt. Elveszíteni valakit, aki saját magunknál is fontosabb. Akiről meg sem tudnánk fogalmazni, le se tudnánk írni mit is jelent számunkra pontosan. Tiszta lapot, új reményeket, lehetőségeket arra, hogy hinni merjünk abban, még mi is lehetünk elég jók.Jónak lenni….hogy kell jónak lenni? Vagy egyáltalán értelme jónak lenni? Félre akarok pillantani, de nem tudok. Tekintetében a régmúlt idők apró fényei sejlenek fel, és ki nem mondott kérdésként feszülnek nekem.Én pedig fogalmam sincs tudok rájuk válaszolni, vagy csupán a keserűségét akarom csillapítani. Őszinte akarok lenni vele, és nem veszem észre, hogy a szavaimmal még több fájdalmat okozok. Egyszersmind én is rádöbbenek, hogy tulajdonképpen mindketten tévedtünk. Mindketten úgy gondoltuk, hogy szeretjük Maisie-t pedig valójában birtokoltuk. Valamit belőle, amiben több volt nálunk, valamit ami miatt nem voltunk képesek elengedni, valamit, amit belőle akartunk kimarni, kitépni.Magunknak. Hogy jobbak legyünk általa. A lelke által. Ami olyan zabolázatlan,és nyersen őszinte volt. Abraham csak áll velem szemben, és tudom, hogy engem néz, de nem engem lát. Görcsbe rándul a gyomrom, és szinte lódulva dobban bele a szívem a mellkasomba. Keserű lehelet marja szárazra a szájpadlásom, és elkerekedő szemekkel, lassú szempilla rezdülésekkel nézem. A víz csobogva hullik bele a rozsdamentes mosogató tálcába, aprókat koppan, miközben oldalra nyúlok, de nem nézve oda elzárom. Csend vágja ketté közöttünk a lélegzetvételünk összekapaszkodó páráját.Megnyalom az alsó ajkam, és apró kortyban nyelem le a levegőmet. Szinte szusszanni sem merek úgy figyelem őt. Szólni szeretnék neki. Megfogni a kezét és elmondani, hogy talán lezárjuk itt ma ezt az egészet. Talán csillapítja majd bennem az iránta érzett haragot a tudat, hogy neki is fáj….hogy azóta sem lépett túl. Mert nem lépett.Elég csak látnom azt ahogy a vonásaimat fürkészi, hogy nem tette meg.El akarom mondani, hogy még mindig őt hibáztatom, hogy mindig is hibáztatni fogom, de talán majd egy napon most már képes leszek megbarátkozni azzal, hogy a nővérem hiánya betöltetlen űrként feszül benne azóta is.Megbocsátani sosem fogok, de tisztában leszek most már azzal mi történt és azzal is, hogy ez most már mindig mardosó bűntudatként ott lesz benne. Kiszakadni képtelenül. Rendületlen őreiként ennek a pillanatnak csak állunk, egymást figyelve, talán mindkettőnkben lejátszódik valami, a késztetés arra, hogy megtörjük ennek a pillanatnak a kissé torz varázsát, amikor…. A hang az ajtóból váratlanul ér. Nem számítottam rá, így amikor meghallom az első szavaknál összerezzenek, a szempilláim néhány másodpercig sebesebben seprik a szemhéjamat. Kábult vagyok még, azt hiszem. Belezuhanok a jelenbe, a valóság benzingőzös, lépcsőház illatú és némi keserű ámbrával kevert józanságába. L csak áll, hanyagul nekidőlve a félfának, azzal a mindent tudó, kíváncsi mosolyával, és vár. Talán arra, hogy választ kapjon egy nyilvánvalóan egyféleképp megválaszolható kérdésre. Talán arra, hogy nevetve csak legyintek, elvégre semmi nem történt….vagy hát nagyon is. Attól függ kinek a szemszögéből nézünk és mit. Valamiért ösztönösen lépek hátrébb Abe közeléből. Észre sem vettem mikor kerültünk egymáshoz ennyire közel, majd összefűzött ujjaimat áttördelem egymáson. A mentegetőzésem első nyilvánvaló testbeszéddel alátámasztott cselekedeteképpen. Bár nem értem mi a fenéért akarok mentegetőzni. Elvégre ez az én lakásom, amihez történetesen neki - neki is - van kulcsa, és én engedtem, hogy bármikor jöhessen amikor csak akar. Persze ez sose akkor lényeges amikor én akarom. Olyankor sosem. Olyankor nem ér rá, fontos megbeszélés, a felesége….a család…az autó a szerelőnél…és tudhatnám, hogy ő soha nem tömegközlekedik, a taxi meg egy vagyon a kertváros puccos részéből….meg amúgy is, érjem be annyival, amennyit adni tud magából.Beérem. Mint mindig. Csak tudnám miért érem be mindig ezzel a háttérszereppel? A szerető szerepével, akit úgy lehet előrángatni mint valami régi ruhát a szekrényből: nem baj ha kicsit gyűrött arra a pár órára megteszi. - Ki ez a paprikajancsi, Cica? - bök a pezsgővel együtt Abraham irányába, miközben a másikkal megoldja a nyakában a sálat, és egy mozdulattal ellökve magát az ajtótól beljebb merészkedik. Az üveg landol valahol a kis asztalkán, vagy ahol éppen helyet talál neki. Nem néz a másik férfira, mintha tudomást sem akarna venni róla, én azonban érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége. - És mi a franc történt a kezeddel? Remélem nem ő csinált veled valamit!- változatlanul hozzám beszél, mintha a másik itt sem lenne. Hangjában azonban ezúttal a könnyedség mögött számonkérés dörren. Hiszen amikor itt van, arra az időre a tulajdona vagyok. Neki is. Hányfelé fogom még darabolni magam ilyen kegyetlen módon megalázva? - És mondtam, hogy jövök. Hoztam pezsgőt. Virágot már nem volt időm, meg amúgy sem a virág számít neked, igaz?- széles, lehengerlő mosolya alapvetően máskor valóban célba tud találni nálam, és omlanék a karjaiba, elmondanám, hogy pokoli módon hiányzott, és az sem érdekelne, ha a szavaival éppen ostoroz. Tegye. De ezekre az órákra hazudja el, hogy egyetlen vagyok. Megkerülöm egy lépéssel a pultot, hogy a két férfi közé kerüljek. Noha L könnyedén beszél, ahogy általában mindig szokott, hangjának mélysége megnyugtató, és alapvetően udvarias, tudom, és érzékelem, hogy a vihar előtti csend szokott ilyen lenni. Az amikor a levegő, és a föld egymás fölé feszül, és zivatar illata lengi be a világot.Olyankor van ilyen fülsértően fájdalmas csend.Abraham-et azonban nem ismerem, és a kiszámíthatatlansága, az, hogy a másik felbukkanására verbálisan így reagált nem ígér túl sok jót. - Ha kiörömködtétek magatok, küldd el! És tedd a pezsgőt a hűtőbe!- nem kér, hanem utasít. Mint minden alkalommal, amikor belép az ajtón.Hiszen ebben a lakásban ezeken az alkalmakon ő parancsol, én pedig alárendelem magam neki.Most azonban nem mozdulok. Még nem tudok. Újra összerezzenek a hangjára. Ó Istenem! Hogy juthattam el idáig?
Talán különös, de kifejezetten boldog voltam. Ez annyit tett, hogy nem voltam olyan elviselhetetlen, mint az esetek túlnyomó többségében. Egészen eddig. A fickó beljebb lép a házba, otthonosan mozog, így az én feszültségem is megnő. Utálom az ilyen helyzeteket, sarokba szorított vadállatnak érzem magam, amit gyülölök, hiszen a helyzet nem nekem kedvez. Megfeszülök. Nem szólok, ahogy a lányhoz beszél. A vihar előtti csendem. A tekintetem a srácon van, nem mérem végig, nem keresem az erőviszonyok miatt a gyengepontját, de készen állok bármikor bemosni neki egyet. Sosem hagyom magam, nem engedem, hogy más fölém kerekedjen, hiszen egy agresszív rém bunkó tag vagyok. De igen, tudok ilyen is lenni, amit Cindy irányába tettem másodpercekkel ezelőtt. Finom modor, ám ugyanolyan nyers szavakkal illettem. Világéletemben ilyen voltam, változtatni most már nem fogok, kár lenne rám erőltetni bármit is. Már kiöregedtem abból, hogy személyemet, szeszélyeimet változtatni lehessen. Azonban a fickó tudomást sem akar rólam venni, levegőnek néz. Nem is zavarna ez tulajdonképpen, de nem egyedül vagyok. Megzavarta a társalgásunkat, megzavart minden létfontosságú kommunikációt, elpattintott bennem egy folyamatot. Ez a probléma jelenleg. Az állkapcsom roppan az összeszorítás által, ajkam vékony vonallá préselődik. A kérdése pedig undort vált ki belőlem. Bántani? Nem vagyok felcseszett pillanatomban, nem ittam alkoholt, nem drogoztam. Józan vagyok, nyugodt voltam egész eddig. Nyugodt... az én érzésem alapján az, külső szemlélő szerint kész ideggóc. Csupán mertem kitárni az életemet egy ismeretlennek, aki túl közel próbált merészkedni. Hozzám. A múltamba, melyet sosem tudok feledni, senki sem tud kárpótolni érte. Nem hagyom magára Maisie emlékét. Mozdulatlanul figyelem ahogy beszél, ahogy pakol, ahogy vetkőzik. Csupán a jéghideg tekintetem az, ami követi őt és a mozdulatait. Cindy bestartol elém, közénk, nem nézek le rá, a figyelmem most nem az övé. A srácot hallgatom, ahogy elakar küldeni és hogy a pezsgőt tegye el. Mintha a lány egy mocskos tárgy lenne a kezében, akit kedve szerint ide-oda tologathatna. Egy rongy, amit itt ott elhasználhat, majd kidobhat. Lehet hogy a lány ehhez szokott, de az én elmémben most nem ő van, hanem Maisiet sértegeti. Az én szeretett Maisimet. A beszűkült tudat a harag alatt ugyebár. Nem tudom ketté venni a lányt, számomra egy és ugyanaz a kettő. Nyugodt pillanatban talán tudnék különbséget tenni, most képtelen lennék ilyesféle kivitelezéshez. - Mert gondolod, hogy hagyni fogom, hogy engedelmes pincsi legyen az ittlétem alatt!? - köpöm a szavakat és lépek is felé, azonban a lány az utamat állja. Neki ez körülbelül olyan lehet, mint amikor én akadtam össze “haverokkal”, bár az adrenalin és az életveszély itt hiányzott. Nem volt túl nagy fenyegetés, Cindy társasága végett azonban teljesen más vegyes érzelmeket halmozott fel. Jelenleg az sem ép visszatartó erő, hogy nem az én házamban vagyunk. Nem okoz problémát máshol is fejjel menni a falnak.
A véletlen volt ami az utamba sodorta. L mintha csak örökké létezett volna az életemben, és mintha örökké csak arra a pillanatra vártam volna, hogy megpillantson a jégpálya szélén szerencsétlenkedve az elszakadt fűzővel.Kapaszkodtam a korlátba, szitkozódtam és magamban azt kívántam bárcsak soha eszembe se jutott volna előkotorni azt az istenverte korcsolyát, de Maisie minden évben elrángatott a Rockefeller Centerhez, amikor kigyúltak a fények az óriási karácsonyfán. Azt mondta, hogy éreznem kell amint hatalmasat dobban a szívem a sok színes fény láttán, ahogyan egyetlen emberként sikoltok fel a tömeggel, amidőn a több száz égő felvillan, és ott állunk, jégcsappá dermedve a hidegben, dideregve, kipirult arccal mégis elképesztően boldogan.Eleinte semmi élvezeteset nem láttam benne, csak arra vártam, hogy menjünk végre vegyünk egy forró kakaót, vagy sült gesztenyét, bármit amivel megmelengethetem átfagyott ujjaimat.Maisie a jégre született, és szinte úgy siklott, ahogy mások sétálni szoktak. Én elképesztően szerencsétlen voltam. Mire tűrhetően megtanultam úgy korcsolyázni, hogy ne a korlátot markolásszam órákon keresztül, már tíz éves is elmúltam.Addig inkább csak egyfajta csinos, aranyos, didergő tartozék voltam a nővérem oldalán, akivel könnyű volt lekoptatni a feleslegesen teperő pasasokat, semmint hasznos társ a siklásban. Maisie halála után minden évben kijártam, és nagyjából öt év múlva már remekül korcsolyáztam én is. Nem azért mert annyira élveztem volna eleinte, hanem mert miatta meg akartam tanulni. Tulajdonképpen mindenhez ragaszkodtam és mindenbe kapaszkodtam ami ő volt. Ami egy kicsit is visszahozott egy darabot belőle. A Rockefeller jégpályája, a kigyulladó fények, a tűzforró sült gesztenye. Két évvel ezelőtt pedig ott volt ő is. Vállán hanyagul átvetett korcsolyával, amely rózsaszín volt, és harminchatosnál nem tűnt nagyobbnak. Emlékszem nevettem amikor megállt mellettem és ragyogó tekintettel mért végig, mustrálva hosszú ideig a hátsómat, amint lehajolva még mindig a fűzőket bogoztam. Azt mondtam szexi a korija, ő meg azt, hogy szívesen kölcsönadja. A feleségével és az unokahúgával jött ki a jégre, és miközben a lányok éppen valahol szürcsölték a forralt bort, és őt várták vissza a kölcsönzőből, mi telefonszámot cseréltük. Két hét múlva már szinte éhesen, minden kétséget kizáró, elementáris erővel feszített végig a szállodai ágyon, egy luxustól két kategóriával lejjebb, de az én anyagi körülményeimhez mérten még így is elég színvonalas helyen. Mindent akart, amit csak adni tudtam, én pedig mindent adni akartam, amire csak képes voltam. Feláldoztam magam, az időmet az energiámat, bármit, amit csak kért tőlem, csak azért, hogy ezekre az időkre a figyelmét birtokoljam. Sosem mondta, hogy meg akarná változtatni az életét bármiben is miattam, én viszont állandóan azt akartam, hogy több időt töltsön velem. Néha a hiányával büntetett, néha azzal, hogy nem vette fel nekem a telefont, ideiglenesen letiltott minden felületről és nem tudtam napokon át elérni. Azt akarta, hogy hiányozzon nekem. És hiányzott is. Zokogva könyörögtem a hangpostájának, vagy éppen csak az üres telefonbúgásnak, hogy keressen, hogy akarjon, hogy hiányozzam neki egy kicsit.Jött amikor akart. Nem amikor tudott, hanem amikor akart és én bármit megtettem volna ezekért az órákért. Hogy más is pótolhatta volna? Hogy másnak talán még jobban szüksége lett volna rám, magamért, azért a lányért, aki legbelül vagyok, nem érdekelt. Én őt akartam, akkor is ha ő magából nem sokat adott. Gyakorlatilag morzsákat. Így tette magát nélkülözhetetlenné a számomra. Nem bíztam magamban eléggé, vagy nem akartam bízni magamban, talán lényegtelen.Noha bárki mondhatja, hogy elvesztett az életéből valaki fontosat, mégis képes volt együtt élni a hiányával, képes volt az életéhez felnőni, nekem nem sikerült. Mert én az egyetlent veszítettem el, akinek valamit is számítottam.Emlékszem anyám úgy fél éve megjegyezte egy vasárnapi ebédnél, hogy talán más színűre kellene festenem a hajam, esetleg le is vágathatnám, vagy talán a ruhatáramban sem ártana valami változás.Megdöbbenve ejtettem el a kanalat, és ez volt az a pillanat amikor úgy éreztem talán ritkábban kellene hazajárnom. Nem a fájdalom csendült akkor anyám hangjából, hanem az undorral vegyes kétségbeesés, hogy bár minden rezdülésemmel Maisie-re emlékeztetem, mégsem ő vagyok. Csak Cindy, akire igazából sosem volt szükség. Talán ezért nem hiszem el magamról, hogy bárki másnak szüksége lehet rám. Úgy igazán. Hiszen a tulajdon anyámnak teher vagyok. Abe minden szemvillanásán, minden visszanyelt gondolatán, minden rezdülésén is azt látom, hogy átnéz azon a lányon aki vagyok. Átnéz Cindy Norton ábrázatán, túllát a lélektükreimen, az arcvonásaimon, a visszanyelt könnyeimen. Ő Maisie-t látja….azt akitől talán lehetősége lenne elköszönni, akinek elmondhatja, mennyire rohadtul sajnálja azt a napot, hogy talán ha lehetne akkor mindent megváltoztatna. Talán hallgatna, talán jobb lenne ha Maisie is hallgatna. Talán jobb lenne ha el sem indultak volna.Talán jobb lenne mindent megváltoztatni. Neki akarja mindezt elmondani, de csak én vagyok itt. Cindy, aki valamilyen árnyékként mindig is ott volt közöttük, akit a nővére imádott, akit azt ígérte egyszer majd el fog vinni innen, el messzire, ahol új életet kezdhetnek a Norton nővérek. A fájdalom megfeszíti a vonásait, mégis van benne valami szűnni nem akaró lágy gyengédség, amivel engem néz. A mosogató mellett állva, a pultnál, ebben a gyér, szinte semmiből érkező fényben mégis születik valami apró, múlékony csoda. Utat találunk egymáshoz. Maisie emlékén lavírozva meglehet képesek leszünk egyfajta befejezést adni kettőnk soha nem volt, el sem kezdődött és sehova nem tartó kapcsolatának. Olyan esetlennek tűnik, olyan elveszettnek, aki a múltját még mindig megveszekedett módon szorítja mint a kisgyerek ujjai az olyan nagyon vágyott színes üveggolyókat.Belefojtja a haragjába, a tehetetlenségébe, abba ahogy az életében a dolgokat rendezi: gyorsan és vissza nem fordítható egyszerűséggel. Mindent leráz és lezár, ahogy velem is tette első alkalommal. Ahogy én is inkább menekültem volna tőle. Ám a múlt falként magasodik mögöttünk és nincs hova hátrálni. Csak a közös beszélgetés, csak a közös megegyezés fogja a falakat ledönteni. És én nyitnék is felé. Lassan, tétován, kissé talán a magam suta módján keresem még magamban ízlelgetve a szavakat, de csak gondolatban jutok el ahhoz, hogy meg is szólaljak.Elkezdjem valahol, kihasználva ezt a különös, aranyfénybe burkolt, szegényes, egyszerű meghittséget, amelyet L érkezése tör meg. Bevonszolja a valóságot, engem pedig visszaszáműz abba a szerepbe, amely szinte öntudatlan jön rá, amint meglátom. Megalkuvó leszek. Szinte zavarodottan állok, abban reménykedve, hogy valami ésszerű magyarázattal tudok szolgálni. A boltban még képes voltam elküldeni a fenébe, igaz csak magam elé motyogva, most azonban még gondolni is alig merek rá, nehogy az arcomra legyen írva. Csak a fejem rázom a kérdésére, hogy bántott engem Caleb? Nem…..fizikailag nem. A jelenléte az amely sokkal fájdalmasabb, mint a kezem amely éppen fel van kötve.Nyitnám a szám, mondanám mi történt a kezemmel, de olyan vehemensen lépdel befelé, gyakorlatilag tökéletesen otthon érezve magát, hogy először szóhoz sem jutok. Fölényesen tölti meg a teret, és hagyja ott mindenhol bőrének friss, ápolt aromáját, hogy az első meglepettségemből képtelen vagyok kimászni. Az utasító hangszínére összerezzenek. Küldjem el Abe-t! Nem megy. Nem tudom.Még annyi mindent akarok tőle kérdezni, és ez most fontosabb, sokkal fontosabb mint az, hogy vele legyek, hogy akarjon engem, birtokoljon, használjon, odébb dobjon és a kiürült pezsgősüveget mosatlanul és cefreszagúan vágja bele órákkal később a szemetesbe. Felfalja a hűtőmből az ételt, aztán kicsavarjon belőlem mindent, miközben azt érzem még mindig, hogy erre a pár órára megkapok tőle minden figyelmet. Kettejük közé állok, bár azt hiszem tollpihe vagyok csupán a titánok haragos leheletének útjában, mégsem mozdulok. Tudom, hogy mire képes L, bár ő elsősorban a szavaival képes rúgni, ugyanakkor azt is sejtem, hogy Abraham kiszámíthatatlan és indulatos. Két kirohanásának már tanúja voltam, noha mindkettőt tárgyak szenvedték meg. - Lucas…..kérlek ne! Csak ne…- motyogom alig hallhatóan L-re nézve, őt figyelve, a hátam mögül azonban hallom milyen feszülten fémesen veszi a levegőt és fújja ki Abraham.Aztán hallom a hangját és megint összerezzenek. L felröhög. Gúnyosan, szinte bántó éllel, ahogy az éles köröm végigkaristol egy fémlemezen. Kellemetlen és szinte fizikai fájdalmat okoz. - Nem kérdeztelek, öcsipók!- veti oda egyszerűen, és kelletlenül szarkasztikusan szűrve fogai között a szavakat, lendül a keze és Abe felé bök a mutatóujjával határozott keménységgel.A maga negyvenkét évével minden bizonnyal jogot formál a másik lekicsinylő sértegetésére. Vagy legalábbis megpróbálja. Talán azt gondolja, hogy a puszta jelenléte, az ahogyan ebbe a lakásban szinte otthon érzi magát, mintha mindig is ide tartozott volna - és némiképp ide is tartozik valamilyen formában - számára erre engedélyt ad. - Mit gondolsz ki fizette ennek a lakásnak az elmúlt fél évben a rezsijét? Ki volt az aki a kishölgy ruházkodását finanszírozta? Mert nem a drága szülei, az egyszer biztos. Mit gondolsz hogy telne neki a fizetéséből még egy efféle kis semmi lukra is, he? Ha királynőként akarom kezelni úgy kezelem, ha engedelmes pincsiként akkor úgy!- hördül fel, egyre jobban emelve a hangját, és egyre közelebb lépve hozzám ezáltal Abraham felé indulva.A végén, az utolsó mondatnál már köpve üvölti a szavakat, gyakorlatilag egyetlen kéznyújtásnyira tőlem.Én fel is emelem a kezem, felé nyújtom, mintha az arcát akarnám megsimogatni.Nyugtatni, elejét venni valaminek, aminek semmi értelme. - Lucas, erre semmi szükség….csak…- halk a hangom talán meghunyászkodó, de úgy érzem erre van most szükség.Félek, rettenetesen félek, mert képtelen vagyok előre megjósolni a történéseket. Szeretném azt mondani, hogy bánom, hogy elhívtam ide Abrahamet, de sokkal jobban bánom, hogy nem zártam be a felső reteszt, mert akkor L nem tudott volna bejönni. Még jobban sajnálom, hogy nem szedtem össze bátorságom, és írtam neki vissza, hogy ne jöjjön, nem akarom! Hogy miből fogom fizetni mindazt amit most nyíltan a másik képébe vágott, ezáltal engem is megalázva? Nem tudom….őszintén. A félelmet érzem…erős és mindent elsöprő félelmet. - Ennek a nőnek én fizettem itt az utóbbi időben mindenét! Szóval én dugom és akkor amikor akarom! Vagy te is felpróbálnád? Akkor tépj sorszámot, kisfiam!- már egyre hangosabb, van valami vészjósló mélysége a hangjának. Leforrázottan, megszégyenülten állok kettejük között, de egy utolsó próbálkozással még mozdulok L felé, hátha józanságra bírom, ő azonban ingerülten ragadja meg a felkötött karomat. Felszisszenek a fájdalomtól, ő pedig kettejük közül úgy lök félre, mint azt a bizonyos tollpihét a titán lehelete. A földre zuhanok és onnan nézek vissza rájuk. - És most takarodó van! Nem fogom még egyszer kérni!-
A fickó jelenléte nyomasztja a levegőt, Cindy megfagy a jelenlétében, szinte levegőt is alig vesz, mióta betette a lábát. Fogalmam sincs, hogy milyen státuszban vannak ezek ketten egymásnak, pont leszarom, de... mivel Maisie bennem ragadt, csak ő tölt ki szinte mindenhol a szürkeállományomban...nem vitás, hogy agresszívabbá válhatok az eddiginél. Az oltalmazó dúvad, ahogy a kisebbik bátyám szokta vala mondani. A harag túl mélyre ivódott a bőrömben, csontjaimra tekergett, míg végül eggyé vált velem. Hagytam, hogy a keserűség és a harag szörnyeteget alkosson, hogy kiirtsa belőlem hajdani önmagam fakó képét, mert csak így élhettem túl az elmúlás fájdalmát. Szemeim égető sötétjében kegyetlen gondolatok virítanak. Kedvesség? Érzelem? Valahol megvannak, elástam a legsötétebb részeim alá, s azoknak híján valódi mosoly helyett semmit sem láthatnak pofámon szintúgy, mint azt hangomban hallhatják, avagy gesztusaimból kiolvashatják. Valóban alig vártam azt a percet hogy Cindyvel utat mutatunk a másiknak és most talán joggal kapom a büntetést. Nagy önuralom kell, hogy a nyugton maradjak, míg a csávó otthon érzi magát szavaival és a jelenlétével. És most is önuralom szükségeltetik, hogy kevésbé indulatosan nyilvánítsam ki a véleményem. A fickó szemei az enyémbe fúródnak. Üresen nézek vissza rájuk. Ürességgel, s közönnyel. Nem, ez nem igaz... Nem közönnyel. Gyűlölettel. Megvetem az érzéseket, amiket az ilyenek iránt érzek. Megvetek mindent, ami ebben a rohadt sárbolygón van!!! Üres, néma, tobzódó gyűlöletet érzek. Néma kongást. Még úgy is, hogy az utasításra a nő meg sem mozdul, meg sem szólal, hogy elküldjön. Merné megtenni. Nem járna jól ő sem. Most nem... A srác Lucas. Talán meglepő, de tökéletesen tisztába vagyok önteltségemmel és veszettül makacs tudok lenni és csak két igazság van: a saját igazam! Telibe köpöm más hogyan viselkedik, miféle véleménye van és miképp tesz keresztbe másoknak. Addig míg én magam békén vagyok hagyva. Ez most nem sikerült. Nem ártottam a lánynak, de az felettébb bosszant, hogy a saját házában ossza az észt, az egót és a mocskot szét ez a barom. Ahogy rám mutat, ahogy van mersze újjal rám mutatni, úgy borul el még jobban az agyam. A bátyámon kívül ezt senki sem merészelheti és senkinek sem engedélyezett... visszakapja ezt még. Hamarosan sort is keríthetek rá, azonban a szavaival sem tereli el erről a figyelmem. Bosszúálló típus vagyok, óh még mennyire és még nem is ismer. Ha belém taposnak, hát viszonozni fogom a kedvességet dupla akkora erővel mit kaptam elszenvedésként. Ő fizette ki mindezt, ahol vagyok, aki mellett/ mögött állok...ha pincsiként bánik vele akkor úgy, ha királynőként, akkor úgy és ehhez senkinek semmi köze... Nem rezzenek meg a hangerőtől és a hangnemtől, ez szinte semmi, voltam már rosszabb helyzetben is... ahogy közelebb lép fenyegetően, ahogy Cindy mondani akar valamit.... ő is itt van még tényleg! Meg is feledkeztem egy pillanatra róla. Sajnálom kislány! Többet nem fordul elő. Hát jó, vagy így vagy úgy, de tudnom kell a dolgokról még. Hiába futunk, a múltunk elől nem menekülhetünk. Megtalál minket, szembe köp és kacagva lépdel tovább, arra várva, hogy újra lecsaphasson. Mindenki rejteget dolgokat a múltjában, s mindenki másként él együtt ezekkel. Van, aki megosztja, más elfojtaná magában .... Bizalom. Évekbe telik elnyerni, elveszíteni viszont egy rosszul időzített pillanat műve csupán. Nem akarom elveszteni ezt a felépített apró bizalomfoszlányt, amivel idehozott. De... Nekem nem számít az ide vezető út, hogy hány embert kell félholtra vernem, csak azért, hogy lenyugtassam magam, hogy elégedettség érzetem legyen. Akár egy cseppnyi is. Mindig készen állok egy kiadós haddelhaddra, bárki ellen is megyek. Még egy ilyen képmutató szarházi is kellemes móka lehet az ökleimnek. Akkor és ott amikor akarja, akkor keféli. Felpróbálnám?! Azt hiszem ez egy újabb idegszál szakadásomhoz vezet. Hogy merészeli?! A lány mozdul előttem, de a srác pofátlan mód eltaszítja kettőnk közül, Cindy padlót fog, a felszisszenésére pedig azonnal eldurran az agyam. Maisiet bántotta! Ártott neki és ezáltal nekem is! Nincs kegyelem. Alighogy kiejti a szavakat, számomra nincs megállás, egyetlen hatalmas és gyors mozdulat az álla irányába ököllel, egyetlen mozdulat, hogy még a vállánál a másikammal megragadjam, magamhoz rántsam az előző ütésből és szó szerint megfejeljem... olyan erővel, hogy a fickó ájultan esik össze a padlóra mozdulatlanul. Egy pillanat műve volt az egész, tuti nem számított erre és ilyen gyorsan. És még finom voltam... mennyi mindent tehettem volna még, hogy örök életére megszenvedje! De Ő miatta nem teszem! Egy kellő erejű jobbegyenes az állára irányítva, hogy kiüsem őt egy időre... Végül erőteljesen a kezére lépek, mellyel megragadta az én drága Maisiemet... nekem nem fáj a sérült tenyerem, az adrenalin kellőkép lezsibbasztja. - Ezzel okoztál fájdalmat rohadék?! - köpöm az ájult felé a szavakat, majd a feje mellé köpök. Kisfiad, mi. - Én meg végkép nem kérdeztelek öcsipók! - fintorral és utálattal szöknek a szavak a lent fekvőre, a tekintetem lenéző, mint aki valami csótányt taposott el az imént. Megérdemli a kifejezést is. A tekintetem Cindyre siklik. Fájdalmat okozni valakinek, aki ártott egy szeretednek, még nem okoz nagy fájdalmat egyikünknek sem. A csávó megérdemelte...kiroppantom a nyakam, Cindy elé lépek, leguggolok elé, hátra bökök hüvelykemmel a vállam felett az ájultra. - Egy rövid ideig ki lesz ütve. - a hangom lassan vissza is nyeri az őt illető nyugalmat, a lány szemeit nézve pedig aggodalom is feltűnik. - Nem esett bajod? - siklik le rajta a tekintetem, majd vissza a szemeibe lesek. Hogy történhetett ez meg? Miért kell ilyennek lennie az embereknek? Cindy és Lucas pont olyan mint én voltam Maisivel, annyi különbséggel, hogy én nem csak kefélni akartam őt. A mindenét akartam. Ő volt számomra a minden és most semmim sincs. Ahogy Maisie tükörképét figyelem, akaratlanul is a csávó szavai viszhangoznak a fejemben. Dugni. Felpróbálni! Ajkaira siklik a pillantásom, megnyalom sajátom, aztán köhintek. - Nem akarlak itt hagyni vele így... de nem is akarok jelen lenni amikor felébred...félő hogy a következő nekiesésem a kórházig repíti. - nem mintha sajnálnám, tökre megérné már Cindy miatt is. Kényelmetlen dolog van alakulóban, feszít a nadrág a gondolatra is, de kellemtlen is egyben, mert nem csak kettesben vagyunk... nem mintha dúvad módjára megfektetném az emlékeim miatt, de Maisie emlékei töretlen mód utat törnek maguknak. A halála napja, az összejövetelünk napja, az első csók, az első szex vele minduntalan eszembe jutnak és ahogy Cindyt bámulom... nem fogok elmenekülni. Szükségem van rá!
A múlt egy apró részlete összeér a mocskosul megalázó jelennel. Abe jelenléte visszahoz valamit számomra a növéremből, amelyek L felbukanása szinte másodpercek alatt zúz porrá.Olyan erős a kisugárzása, a rám gyakorolt hatása, hogy szinte megfulladok.Függök tőle. Anyagilag éppen úgy mint érzelmileg. Én mindenemet beleadtam ebbe a kapcsolatba, noha nem csupán ő van….mert sok helyről akarok minden érzelmet a magaménak tudni. Olyan kevés jutott eddig, hát két kézzel marok azután ami lehetőségként kínálkozik.Amikor idejöttem, ebbe az apró lakásba, csak az üres falak voltak, a kopott és kidobásra ítélt bútorok, néhány holmi a konyhába, ami még a nagyanyámé volt, és jobbára a padláson porosodott. Anyám azt mondta vihetem, ő már úgyis kidobná. Számtalan fénykép, mely a nővéremről és rólam készült, és amelyeknek egy része szintén a padlás hátsó szegletébe volt száműzve a hálaadás napi dekoráció, és a karácsonyi fényfűzérek mögé.Olyan helyen, ahonnan soha senki nem akarta volna kivenni. A nővérem halála után az összes közös képünk eltűnt. Sosem jegyeztem meg a szüleimnek, de belül pokoli, és égető fájdalom mart. Úgy éreztem, hogy Maisie halálával én is megszűntem létezni a számukra, nem mintha előtte bármi jelentősége lett volna a jelenlétemnek ebben a családban. Nekik legalábbis.Mintha én mindig is halott lettem volna a számukra.Nem volt semmim, csak én magamnak, és mindaz amivel a természet megajándékozott. Hát használtam.Elfogadtam mindent, amit kaptam, és olyan csekély volt az ár. Hiszen csak szeretnem kellett. Egy időre. És egy időre engem is szerettek.Bár nem tudom, hogy az ütések, az összebilincselt kezek, a fájdalmasan összemarkolt haj, a mocskos szavak, amelyek a fülcimpámat szaggattak forrón belefújva a betűket, billogként égetve az agyamba….szerelem volt?Szerelem volt a fájdalom, vagy éppen a megalázottság….szerelem volt, mert arra az időre rám figyeltek. És pénzt kaptam, lehetőségeket, káprázatot, mindent, amit soha máskor, és jól tudom máshogy nem is tudtam volna megszerezni. Hogyan kellene normálisan boldognak lenni? Hogyan kellene szeretni….normálisan? Nem tudom. Ki mondta volna el? Ki tanította volna meg? Én mindig csak loptam ezeket a számomra fontos pillanatokat. Elloptam és könnyekkel, meg a testemmel fizettem érte. Most mégis érzem, hogy a két férfi között valahol én magam elveszek. Abraham számára én nem létezem. Ahogy rám néz, ahogy figyeli a gesztusaimat, vagy éppen a szemeimet, ahogy hallgat engem, mintha elveszne a múltban, és képtelen lenne, vagy nem is akarna onnan visszajönni. Számára egy emlék elevenedik meg, amelybe olyan jó belekapaszkodni, még akkor is ha a józansága ezerszer is figyelmezteti, hogy ez pusztán illúzió. Tudja, de nem érdekli. Nem haragszom rá, elvégre én is pontosan ilyen illúziókban élek, ilyen kapcsolatokban próbálom elrejteni önmagam, vagy éppen azt, hogy valójában mennyire képtelen vagyok mit kezdeni egy valódi, minden ízében normális kapcsolattal. Sosem volt ilyenem. Valahogy mindig vonzottam a lehetetlen helyzeteket, embereket, szerelmeket….mindent, ami már akkor halálra volt ítélve, amikor telefonszámot cseréltünk. Tudtam, hogy L nős….de nem érdekelt. Mindenkiről tudtam, ahogy azt is, hogy nem a boldogtalanság elől, sokkal inkább a házasságuk unott szürkesége elől menekülnek. Valami, ami megöli és megfojtja őket szépen lassan, és felemészti azt a mocskos lelküket. Nekik kell, hogy mindenek felett uralkodjanak. Többször több ember felett. Felettem is. És én ezt hagyom. L számára sem vagyok több csak heti két alkalom, néha három. Egy felzabált hűtő, félredobott, kávébarna törölköző, kényelmes szobapapucs, egy fiók tele a méregdrága fekete alsónadrágokkal, használt zokni, használt fogkefe…..használt ÉN.Fenntart és eltart de nem tart meg, hagyja, hogy minden alkalommal, amikor elmegy csak zokogva zuhanjak a szőnyegre és néhány órára beledögöljek a hiányába.Drágán mért érzelmek pár órára….elhasználva és kidobva az óvszerekkel és a levendulás masszázsolajjal együtt másnap reggel. Most azonban, ebben az előre ki nem számított pillanatban a múltam, a csodás emlékeim, az Abraham tekintetében ottfelejtett nosztalgia képei és a jelenem kézzel fogható és megalázó jelenléte összeérnek. Vihar van készülőben, mert a két világ egymásnak feszül, én pedig hiába próbálok tompítani közöttük. Apró kis porszem vagyok a kavargó homokviharban. Tehetetlenül sodródom, noha nem adom fel. Talán elhiszem magam is, hogy megakadályozhatom azt, ami készülőben van. L fennhéjázó, és a korából adódó felsőbbrendűségi attitűdje hatalmas torlaszként akar magasodni Abraham kiszámíthatatlansága és a mélyben forrongó dühe előtt. L megalázó szavai megroppantják bennem az önbecsülésem utolsó maradékát, amit most tökéletesen szétzúzott. Nem akartam, hogy eddig eljusson az egész, de talán sejtem, hogy mi is a valódi probléma. L nem féltékeny…a klasszikus értelemben. Hiszen L nem szeret, hanem birtokol. És most veszélyben érezte a saját területét, azt a helyzetet, amit megfizetett, ami jár neki, és amiben egyedüliként akart létezni, legalábbis a mai napon. Nem a szexről szólt….nem csak arról, sokkal inkább arról, hogy tisztázza, ezen a helyen ő parancsol. Még Abrahamnek is.Gondolta ő….. Amikor engem odább seper, és szinte gondolatban már nekiment a másiknak, a padlóról nézek fel, és próbálok még egy utolsót nyúlni felé, de vissza is húzom a kezem, mert érzem, hogy képes lenne erőből és lendületből magával sodorni a felkötött karomat. Kócosan, és fájdalmasan torz vonásokkal nézem a két férfit, és tehetetlenül figyelem az eseményeket melyek másodpercek alatt történnek a szemeim előtt. Abe ökle lendületet vesz és hallom szinte amint a másik álla roppan egyet, aztán magához rántja és fejjel még egy kegyelemdöfést ad neki. Felsikoltok, aztán valamiféle fájdalmas zokogás szakad fel belőlem, és az ösztönök vezérelnek, amikor elkiáltom magam, éppen akkor amikor Abraham rálép L kézfejére. - Neeeee! Istenem, ne csináld!- különös, és talán megmagyarázhatatlan, de nem L az akit féltek, hanem Abe. Nem akarom, hogy ebből az egészből rosszul jöjjön ki, ahogyan azt sem akarom, hogy a bosszú majd engem érjen el. Pedig ez lesz….hiszen ő nem lesz itt a következő alkalommal, amikor L megint eljön….ahogyan akkor sem amikor az anyagi biztonság megszűnik felettem.Talán egy kicsit a magam helyzetét is féltem. Fogalmam sincs milyen lavina indult most itt el ezzel. Bár azt hiszem nem ezzel indult, ez csak egy akadály volt, amely maga után hagyja a romokat, de attól még a kettőnk lavinája Abe-el megállíthatatlanul száguld a semmibe. Eltorzuló vonásokkal, aggódva figyelem a földön heverő ájult L-t, meg Abraham-et amint felém indul. Tekintetem végigköveti, amidőn leguggol elém. Elnyúló vonásokkal és fáradt tekintettel figyelem őt, kutatón fürkészem a vonásait.A fejem rázom a kérdésére, mely szerint valami bajom esett esetleg? - Leszámítva a megalázottságot azt hiszem semmi.- görbül le a szám, noha valamiféle idióta mosolyt igyekszem magamra erőltetni, mintha groteszk módon eltréfálni akarnám ezt a nagyon is komoly helyzetet.Megnyalja a száját, szinte egy másodpercnyi késéssel én is ugyanígy teszek. - Semmi….semmi gond. Megoldom. Megleszek.- ígérem, fogadkozom, bár jól tudom, hogy hazugság. Mégis miért nem vallom be őszintén neki, hogy ha L felébred, akkor két opció lehetséges: vagy egész egyszerűen köp egyet és elmegy, majd közli, hogy mostantól rendezzem én a saját számláimat…..ez lenne az ideális verzió. Nem mintha lenne arról fogalmam, hogy mégis miből tartanám fenn az életem. Nem egy luxus, de egyedül nem egyszerű. Nagyon nem. A másik opció, hogy kérdés nélkül kötöz ki a fürdőszobába, és a zubogó vizet engedve magunkra hátulról addig fog kefélni, amíg már nemhogy sikoltani, de sóhajtani nem fogok tudni, és szinte fuldokolva veszem a levegőt a vízpárától és a kifolyó könnyektől.És még az sem fogja érdekelni, hogy az egyik kezem sérült.Mert L mindig elveszi azt amire szüksége van. Kérdés nélkül, kommentár nélkül. Én pedig nekiadom.Ostoba bolond vagyok. - Nem akarlak még nagyobb bajba sodorni…nem így akartam….én….sajnálom Caleb. Őszintén.- nyújtom előre a kezem és ha engedi, akkor a szabad tenyerem, mely forró, és szinte reszket, az arcára teszem.Félrebillen a fejem, úgy figyelem őt. A férfit, aki megölte a nővéremet, aki elvett tőlem mindent, ami fontos a számomra, és akit gyűlölnöm kellene, akit csak fel akartam oldozni a bűne alól, de nem akartam még elszakítani magam attól, hogy legyen akit hibáztatni tudok a nővérem haláláért…a férfit, aki most mégis feloldozott bennem valamit, amitől magamtól képtelen lettem volna megszabadulni.Én nem tudtam volna elküldeni egyszerűen csak úgy L-t. Ő segített benne, hogy könnyebb legyen. A szavai belém égtek….ettől talán több vagyok. Több vagyok ugye? Kérdésként jelenik meg kimondatlanul a tekintetemben, de nem várok választ. Helyette hagyom lehullani a kezem az arcáról és ha segít, akkor felállok a földről és onnan nézem én is az ájult férfit a nappalim közepén. - Nem akarok még nagyobb gondot….talán jobb lenne ha elmennél….én maradok….mert…- nagyot sóhajtok és megvonom a vállamat, azzal a korábbi mindent elbagatelizálni akaró, mindent erejteni akaró mosolykezdeménnyel, mely sokkal inkább ócska kis grimasz. - …nekem ez az otthonom. Én nem tudok innen sehova elfutni.Ahogy a múltam elől sem. Ahogy azelől sem mennyire elcseszett egy ember lett belőlem….- Maisie nélkül. Igen. Mindketten megtörtünk nélküle. És most ő a kapcsolat közöttünk.Kikerülhetetlen emlékkép.Örökre bennünk égve, és ha akarjuk ha nem örökre össze is láncol. A lavina maga alá temetett mindkettőnket.
Persze hogy tudom hol vagyok és meddig mehetek el. Nem vagyok gyilkos, nem vagyok őrült. A durvábbik gyilkos verzióból biztosan nem. Vannak határok melyeket könnyű szerrel taposok el, de most Cindy az, aki visszaránt. Nem okozok több kárt mint amennyit eddig a pár perc alatt tettem, de különösebben nem érdekel a sérülése...a srácé nem, a lányé talán igen. Talán ha nyugodtabb lenne a helyzet, még ki is tudnám mutatni felé. Most viszont marad a tekintetem, mely kérdő és aggodalmas. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben, de mivel egy olyan lányról van szó, ki közel állt hozzám a múltban, illetve csak ott, hiszen Cindy a jelenben tapossa össze a nem létező szívemet. Persze, ott van, mégis egy olyan érzelmi viharon taposok át, mely egyikünknek sem kellemes és nem is kecsegtet jóval. Ezzel tisztában vagyok, így aztán a kérdésen túl többre nem is futja. A válasza sem jobb semmivel. Megoldja a dolgokat, ám nem tudok hinni neki. Neki itt és most nem. De bele megyek, engedek neki, könnyebb lesz. Neki? Nekem? Együtt? Sose lesz jobb. Ezt már akkor tudtam, mikor megláttam a recepción, mikor a telefonálással bűvölt. A hangja, az arca, a mozdulatai. Mind mind Maisié. De mégsem ő az, hiszen a lány a szemem láttára halt meg. Ott voltam, jelen voltam és összetörtem ott helyben! Most is összetörök újból és újból. Hosszú évek teltek el és most újra láthatom. Ám ha eltűnők, mikor láthatom őt újra? Megint eltelnek majd évek, hogy Cindy újra felmerengesse bennem Maisie emlékeit? Szeretném! Akarom! Azonnal! De nem lehet. Itt és most nem. Talán máskor. Talán jövőre! Talán holnap. Egy hét múlva. Szükségem van rá! Még ha ő ezt nem is tudja. De lehet nincs is szükségem rá, de ezt meg én nem tudom! Az érzelmi sokkból Cindy puha tenyere ébreszt fel, ahogy az arcomra helyezi azt. Szemeibe nézek, elgyötörtek és félelemmel vannak tele. A jövő elé néz, nem tőlem tart. A következményektől. - Én okoztam a bajt a fejedre, így majd jóvá teszem, rendben!? - hangom, halk és könyörgő, szinte már reszkető, szinte már folytogat mindez. Segítek neki felállni a földről, figyelem a pillantását, miképpen figyeli az ájultat. El kellene mennem, de ő nem tud. Magammal vinném. Chh. Hova? Abba a kis egérlyuknak nevezett lakásba? Nem...elkell szöktetnem. Ő engem illet, ő...nem Maisie fogd már fel az ég szerelmére....NEM TUDOM SEM FELFOGNI ÉS MEGÉRTENI SEM! A szívem tudja, de az elmém olyan károkat szerzett a baleset miatt, ami ezt nem fogja már fel. Végem van, ha őt nézem. Végem és elegem. Úgy mindenből. Csak a lány szavait figyelem, ahogy beszél. Ahogy értelmezni próbálom a szavait, ahogy próbálom az előtörő könnyeimet a semmibe eltüntetni. Egyszerűen nem megy elengedni őt, hiába akar elzavarni...a megtett lépések megfagynak. Mintha ide húzna minden. Lényegében így is van. Itt volna a helyem, de még sem, így fájó mellkassal tekintek el a lányról. Körül nézek még újra a szobában. A közös képükre vándorol a figyelmem végül. Másodpercekig kitart a pillantás. - Én még...látni szeretnélek. Még megakarlak érinteni és érezni akarlak... nem tűnhetsz el...Jó? - szólalok meg újra, bár leginkább a képnek beszélek, legalábbis úgy tűnik, de …. Cindynek szólnak a szavaim leginkább. Újfent. Ezúttal. Még nem jött el az én időm. De vajon eljön valaha is? Lesz olyanunk, hogy jövő? Közös jövő? Az én életembe mi fog változást hozni vajon? Lssan mozdulok, előre figyelek, majd lépek is a bejárati ajtó felé lassú elcsigázott mozdulatokkal. Nehezen teszem meg ezeket a lépéseket. Maradni akarok, de tudom azt is, hogy nem lehet. Két külön világban élünk, ő a fickóhoz tartozik. Bár nem akarom hogy ő csak egy darab tárgy legyen más kezében. Ő él és virul és... az ajtó előtt megtorpanok, ahogy a kilincshez nyúlok, megragadva azt. De még hátra pillantok rá. Hogy lássam őt. Korlátozottak voltak a lehetőségeim, de választottam és a saját lábamon haladtam előre. - Még látjuk egymást. Cindy Norton! - halkan esnek ki az ajkaim közül a szavak, ahogy a megtépázott lányt figyelem. Tekintetem lágyan szemléli őt, a földön fekvőről tudomást sem véve. A lány ezerszer többet jelent jelenleg. Még akkor is ha ő, nem Ő! Nyitom végül az ajtót, előre meredek, aztán kilépek ott, ahol valamikor beléptem. Hogy magára hagyjam. Hogy visszatérjek abba az őrült mókuskerékbe, ahová tartozom. Behúzom magam után az ajtót és megindulok. El tudom őt így engedni? Cindyt. Maisiet. Szükségem van rájuk, már már mániákusan. Fáj. A mellkasom. A nem létező szívem. A fejem és sajog minden tagom. Ahogy távolodok úgy húz vissza minden emlék. De nem tehetem meg hogy most zonnal visszatérek. Dolgom van! Majd ha végeztem a munkával, akkor még visszontláthatom őt! Addig is... a munka nem vár meg.
Kezdőlap
