Valószínűleg mindenki ismeri az önszabotázs fogalmát. Amikor valami hiába jó, mi lebeszéljük magunkat róla és inkább lemondunk valami fontosról. Amikor azt mondjuk magunknak, hogy igazából nem is érdemlünk meg valamit, kellemetlenül érezzük magunkat, mert nem tudjuk bátran mondani, hogy igenis megdolgoztunk érte. Vagy mondjuk amikor rábeszéljük magunkat, hogy rendben vagyunk bizonyos dolgokkal tudván tudva, hogy ez nem a teljes igazság, és aztán az egyébként sem tökéletes mentális állapotunk az újabbnál újabb erőltetett mosolyokkal tovább romlik. Én magam is tisztában voltam vele, hogy mondhatom bárkinek, hogy sikerült feldolgoznom a szüleim halálát és állíthattam azt is a nagyszüleimnek, hogy nem aggódom a bátyám miatt, meg hogy minden rendben a suliban, attól még nem vált ez mind valóra. A teljes igazság az, hogy elfogadtam a szüleim halálát, mert muszáj voltam. Semmi nem hozza őket vissza. A bátyám miatt folyamatosan sokkal jobban aggódtam, mint azt bárkinek is bevallottam volna, ami pedig a sulit illeti és azokat, akik szerették pokollá tenni a napjaimat... Őszintén szólva szerettem volna elfelejteni.
Viszont azok, akik mindig az örömüket lelték a cseszegetésemben, láthatóan nem szerettek volna elfelejteni engem. Amikor megpillantottam Dashát és a kis csapatát, tulajdonképpen az is megfordult a fejemben, hogy előző életeimben elkövettem valami retteneteset és most ezért történik mindez velem, vagy hogy épp a lánynak van valamilyen különleges képessége, amivel mindig megtalál engem, amikor a legkevésbé számítok rá.
Lényegében tehát csak meg akartam szabadulni tőlük, ami sosem ment nekem könnyen. Nem vagyok otthon abban, hogyan verekedjek, és a tapasztalatom azt mutatja, hogy a szavaknak sem lettem akkora mestere, hogy bármit elérjek vele a nőszemélynél, vagy a minyonjainál. Arra azonban végképp nem számítottam, hogy kívülről érkezik majd segítség, és mielőtt átláthatnám a helyzetet, már valakinek a vállai takarják el előlem a kilátást. Volt bennem némi késztetés azt illetően, hogy kilessek a fiú háta mögül, de végül arra jutottam, hogy nem érdemes kísértenem a karmát. Legalábbis egészen addig gondoltam így, amíg a csapat fiú tagja meg nem próbálta megütni az én megmentőmet - jobb híján ezt a titulust aggattam rá fejben. Levegőért kaptam, miközben a kezeimet a szám elé emeltem.
- Ne, ne csináljátok... - Nem voltam benne biztos, hogy meghallották a hangomat, mindenesetre nem kellett túlságosan bele avatkoznom, mert az ismeretlen fiú elintézte a helyzetet helyettem is.
Nem volt időm - meg őszintén nem is akartam - ellenkezni, amikor újra megfogta a csuklómat, lényegében csak néhány botladozó lépés után elindultam utána. - Gondolod, hogy jó ötlet volt megint verekedni? - Ami azt illeti, nem kellett volna számon kérnem ilyesmiért, de ha nemrég tényleg kórházba juttatott valakit, nem nézhet most ki valami szépen az erkölcsi bizonyítványa. Akkor sem, ha fizikailag nincs ilyen neki.
- Köszönöm, hogy közbeléptél, őszintén. - Ezt mindenképpen tudatosítani akartam benne, elvégre nem maradhatott köszönet nélkül, hogy lényegében megmentett engem és nem csak egy szimpla kínos helyzettől, hanem egy olyan szituációtól, ami elfajulhatott volna. Még ennél is jobban.
- Mi van, ha téged is megjegyeztek? - Semmi nem garantálta ezt. Tulajdonképpen ha tippelnem kellett volna, akkor biztosan arra teszem le a voksom, hogy a fiú és Dasha kis csapata soha többet nem fut majd össze. Néha kicsinek tűnik New York, de ennyire kicsinek biztosan nem.
Csak amikor kellő távolságra voltunk már az edzőteremtől és a kis sikátortól is, ahonnan a fiú megmentett, akkor torpantam meg, remélve, hogy őt is megállásra késztetem. Kellemetlen lett volna, ha egymás karját tépjük. - Hogy hívnak? - Csak pár másodperc után jutott eszembe, hogy az illemről mintha teljesen megfeledkeztem volna. - Engem Corneliának. - Nem nyújtottam felé a kezemet, mert már így is mindegy volt. Illetve azt már túl formálisnak éreztem volna, mi pedig túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ilyen hivatalosan kezeljük egymást. Plusz tegyük hozzá, hogy épp most mentett meg attól, hogy cseszegessenek, még félig ki is ütött valakit és hajlandó volt elrángatni a helyszínról. Ugyanakkor az is lehet, hogy most kevert nagyobb bajba azzal, amiket mondott, illetve amit tett. Azok a lányok kíváncsiak, a történtek után pedig még keresni is fogják a társaságomat. Talán itt lenne az ideje, hogy szóljak erről valakinek és ne ismeretlen emberek segítségét várjam a nyílt utca kellős közepén.
- Hol tanultál meg így verekedni? - Tettem fel a következő nagyon egyértelmű kérdést. Talán nem tartozott rám a válasz, de őszintén szólva ezek után szükségem lenne arra a tudásra, ami neki megvolt.

- Nem hiszem el, hogy nincs semmi normális ruhád – úgy morogtam a szavakat Joshua szekrényének, mintha a zuhanyozó bátyám képes lett volna ezeket ténylegesen meghallani. Valószínűleg, ha üvöltöttem volna vele, az sem éri el a kellő eredményt, hiszen a víz csobogása még az én földöntúli óbégatásomnál is jóval hangosabb volt. Mindenesetre az bizonyosságot nyert, hogy Josh és az én stílusom merőben különbözik, hiszen nekem eszembe nem jutna ennyire kedvelni a színeket és a mintákat Emiatt kissé nehezen ugyan, de sikerült egy olyan nadrágot és felsőt kiválasztanom, amik megfelelő öltözékként tudnak majd szolgálni az iskola utáni elfoglaltságaimhoz. Nyilvánvalóan egyszerűbb lett volna egyenruhában edzésre járni, de ennek a gondolata is olyan érzéseket keltett bennem, mintha egy faszkalap lennék. Nem vagyok az a fajta srác, aki olyan dolgokkal flancolna, minthogy hova jár iskolába. Gyűlöltem azt a helyet, majd talán még büszke leszek rá, hogy a nap nagy részében felesleges dolgokat vernek a fejembe és ezzel próbálnak meg úgymond érett férfit faragni belőlem. Nekem pedig az a véleményem, hogy érettségivel, sőt diplomával rendelkező paraszt vadállatok is rohangálnak az utcán, és nem ez teszi az embert. Sokan valószínűleg engem is annak tartanak, de a lényeg az volt, hogy én tudtam az igazságot. Az pedig egyértelmű volt, hogy ezen a földön sokan kevésbé értékesek még a levágott körmömnél is. Nagyképű lennék? Számít ez valamit egészen addig, amíg a saját fejemben vagyok az? Mert szerintem csak azoknak a dolgoknak van valódi súlya, amit már az ember ténylegesen a szájára vett.
Mindenesetre mire beesteledett én pedig végeztem a legtöbb dologgal, egyáltalán nem volt kedvem visszamenni a kollégiumba, ahol jelenleg laktam. Sokkal jobban szerettem Joshuával lenni, a nevelők pedig elnézők voltak és engedélyezték – szülői beleegyezés után – hogy vele töltsem az időmet heti két alkalommal, ami a hétköznapokat illeti. Ezzel az egésszel inkább az volt a gond, hogy már megvolt az a bizonyos második lehetőségem is, így muszáj volt visszamennem a szobámba… Hiába nem akartam. Az utóbbi időben annyi mindenbe keveredtem bele, hogy egyszerűen nem volt kedvem ezt tovább folytatni, mivel pontosan tudtam, hogy még több problémát szülhet a dolog.
- Holnap találkozunk – mivel senki nem volt körülöttünk, még adtam egy búcsúcsókot a barátnőmnek, aztán megvártam, hogy a busza elmenjen és csak utána indultam el a saját utamra. Az utóbbi időben elkezdett furcsán viselkedni, de reménykedtem benne, hogy csak az iskola miatt érte valami stressz. Sokszor gondolkoztam azon, hogy én csesztem-e el valamit, de nem igazán jutott eszembe semmi, amit rosszul csináltam volna az elmúlt időszakban. Bár az is igaz, hogy az önvizsgálat sosem tartozott az erősségeim közé.
Gyalogosan indultam el, mivel soha nem voltam lusta. Valójában sok esetben jobban figyeltem az edzésekre a súlyomra és az egészségemre, mint bármire, ami körülvett. Ha már egy valamiben ténylegesen jó voltam, azt nem akartam elcseszni azért, mert én magam is elbaszott vagyok bizonyos értelemben. Pont emiatt ütötte meg a fülem egy egyébként a célommal ellentétes irányból érkező veszekedés. Sosem érdekeltek túlzottan a lányok, maga a tény, hogy rendelkeztem egy barátnővel, valójában nem is rajtam múlt. Pont emiatt már fordultam is volna a másik irányba, mivel engem a cicaharcaik nem nagyon tudtak lekötni, amikor hirtelen megtorpantam és abba az irányba néztem, ahonnan hallottam a veszekedést. Úgy éreztem, hogy ez az egész csak két lány közötti civakodás, ami miatt már majdnem el is veszítettem az érdeklődésemet, amíg szóba nem került a verekedés. Ezen a ponton sóhajtottam fel egy nagyot, aztán pár hosszú lépéssel szeltem át a köztünk húzódó távolságot. Egyszerűen megálltam a lány mögött, akit zaklattak, tisztes távolságra tőle és egy ideig csak a díszes társaságot figyeltem és utána horkantam fel. Ezzel próbáltam elrejteni a nyilvánvaló tényt, hogy valójában sokkal inkább nevetek, minthogy megbotránkoztatna a szituáció.
- Komolyan nincs jobb dolgotok ilyenkor, mint egymást baszogatni? – a hangomban enyhe fenyegetés volt – És akkor mi van, ha tetszeni akar valakinek?
Nem sokat tudtam a szituációról, viszont az egyértelmű volt, hogy amíg én itt vagyok, addig ezek az olcsó zaklatók nem fogják tudni bántani a lányt. Pont ezért is ragadtam meg a csuklóját és húztam magam mögé. Kötve hiszem, hogy ilyen kislányok képesek lennének átjutni csak úgy rajtam.
- Minek szólsz bele valamibe, ami nem a te dolgod? – ezen a ponton talán egy kicsit megbántam, hogy beleavatkoztam, mert nem volt kedvem cicaharcolni. Valahogy nem volt a stílusom – Talán neked akar tetszeni?
- Mi van, ha igen? – egyszerűen csak felvontam a szemöldököm, aztán halkan elnevettem magam – Nézzétek, én a helyetekben nem kötekednék magammal. Nemrég kicsaptak a suliból, mert kórházba juttattam az egyik osztálytársam. Tudom, hogy nem szép dolog nőket verni, de ha rákényszerítetek, hogy megvédjem…
A srác felém lendülő karját egy szempillantás alatt kaptam el, egy jól irányzott rúgással pedig nagyon gyorsan földre küldtem. Soha életemben nem voltam képes ilyen szép szabályos parasztlengőkre, az pedig egyértelmű volt, hogy a lábai nem olyan erősek, mint az enyémek.
- Ha még egyszer meglátom, hogy cseszegetitek, nem leszek ennyire könyörületes – határozottan mondtam nekik mindezt, a pillantásom szinte lángolt, ahogy megragadtam a lány csuklóját és gyors léptekkel kezdtem el távozni a helyszínről immáron nem egyedül és egyáltalán nem a kollégium irányába, ahol aludnom kellene ma.

potato ϟ óvatosan     ϟ 833 szó

Az önbizalmam olyasmi, amin folyamatosan próbálok dolgozni. Mindenki életében van egy olyan ember, akinek a megismerése elindít egy teljesen más fajta gondolkodást bennünk, mint amivel eddig rendelkeztünk. Hát nekem vagy nem lépett még be ez az ember az életembe, vagy nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy változtassak és egyik napról a másikra úgy keljek fel, hogy amikor tükörbe nézek, úgy érezzem, hogy nincs mit szégyellnem.
Szerencsére tisztában vagyok vele, hogy a kinézetem - legalábbis  a súlyom mindenképp - olyan dolog, amin alakíthatok, ha van elég elhatározásom hozzá és megtalálom a megfelelő módját, anélkül, hogy magamat kínoznám különböző diétás módszerekkel. Azt hiszem nem lenne fair tőlem, ha a bátyám rehabilitációs programja mellett a nagyszüleimnek még engem is be kellene utalnia valamilyen intézménybe, mert rájönnek, hogy valamilyen étkezési zavarom van. Azon emberek közé tartozom, akik nem tudnak kibékülni azzal az elterjedt nézettel, hogy nem kell aggódnunk a külsőnk miatt és elengedhetjük magunkat, mert mind úgy vagyunk szépek, ahogyan vagyunk és létezünk a mindennapokban. Szerintem ez nem csak arról szól, hogy hiú módon a tükörképünkkel akarunk megbarátkozni, sokkal inkább arról, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, mert teszünk az egészségünkért és a testünk fizikai állapotáért.
Azt viszont senki nem mondta, hogy milyen sok időbe fog telni, amíg megtalálom azt a sportot, amivel szívesen foglalkoznék legalább heti kétszer - de inkább háromszor - és ami nem lesz sem túl repetitív, sem unalmas néhány után. Ahelyett, hogy radikális módon fejest ugrottam volna valamilyen extrém spinning órába, vagy aerobic jellegű dologba, én inkább a pilatest választottam. Semmivel nem visz közelebb ahhoz, hogy egyszer lefussam azt a bizonyos maratont amit szeretnék és még csak a fogyáshoz sem járul hozzá olyan formában, ahogyan mindenki nekiugrik egy ilyen dolognak. De kezdetnek nem volt rossz. Főleg mert így időt adtam magamnak arra, hogy átállítsam az agyamat és igazán akarjam ezt. Elvileg huszonegy napba telik felvenni egy szokást, amit aztán nem igazán, vagy nagyon nehezen engedünk el. Nekem pedig van még tizenhét napom, hogy felvegyem ezt a szokást.
Előtte azonban meg kellene tanulnom, hogy ne legyek rosszkor rossz helyen. Alig hagytam el ugyanis az edzőtermet, rögtön megpillantottam azokat a lányokat, akik pokollá tették a gimi utolsó hónapjait. Hiába viseltem szimpla utcai ruhákat, a vállamon lévő táskából még így is elég egyértelmű volt, hogy pontosan mit keresek ezek a környéken, az erre utaló felismerést pedig szinte láttam megcsillanni Dasha szemeiben, amikor feltűnt, hogy kiszúrt engem. Az egyetlen taktikám mindig is az volt, hogy úgy viselkedem velük, mint amikor az emberek el akarnak kerülni egy ugatós kutyát és határozottan masíroznak el a négylábú mellett. Nos, én is megpróbálkoztam ezzel a másik lánnyal, aki láthatóan nem kért ebből, mert szinte rögtön láttam, ahogyan az irányomba mozdul, hogy elállja az utamat.
- Hát itt vagy. Mostanában nagyon sokszor összefutunk, hájaska. - Amint a barátnői kórusban felvihogtak mögötte, rájuk kaptam a pillantásomat. Most egy új arc is csatlakozott a társaságukhoz, egy fiú is volt velük, akit korábban soha nem láttam még.
- Ne haragudjatok, de nekem dolgom van. - A hangom korántsem volt olyan határozott, mint amilyennek szerettem volna, ez pedig egyenesen annak a jele lehetett náluk, hogy félek tőlük.
- Ugyan, ne menj sehova. Szóval ide jársz edzeni, hogy lefogyj? Kinek akarsz tetszeni? - Úgy hajolt közelebb hozzám, mintha minimum barátnők lennénk és megtehetne hasonlót anélkül, hogy én kellemetlenül érezném magamat.
- Nem... - Megköszörültem a torkomat és léptem néhányat oldalra, a szomszédos utca felé, ahová mindannyian követtek.
- Ugyan már hájaska! Kinek tetszenél egyáltalán? - A keze felém nyúlt, én pedig reflexből emeltem meg a kezemet, elütve ezzel az övét az személyes szférámból. - Szóval már verekszünk is? - Lökést éreztem a vállamon és lépnem kellett néhányat hátra, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Dasha nevetve fordult hátra a barátai felé, én pedig egyre inkább kétségbe estem azt illetően, hogy mi lesz ennek a szituációnak a vége. Csüggedt sóhaj tört ki belőlem, miközben felpillantottam rájuk.
- Mit csináljak, hogy elengedjetek? - Az egyik kezem a másik karomra simítottam, amitől azt reméltem, hogy nagyobb biztonságban érzem majd magamat tőle, ennek ellenére is éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és hamarosan elvesztem ezt a csatát is. Pedig azt hittem, hogy most már lesznek dolgok, amik megváltoznak.