A karácsony nekem valahogy sosem tartozott a kedvenc ünnepeim közé. Ebben minden bizonnyal erőteljesen közrejátszott az a tény is, hogy a családunk elég diszfunkcionált volt. Volt egyfajta szeretet közöttünk, de sosem éreztem úgy, hogy mi olyanok lennénk, mint az átlagos családok. Nyilván nem is voltunk azok. Az édesanyám egyaránt szeretett mindannyiunkat, és ő próbált is egy valamire való gyermekkort adni nekünk, de az apánk vasakarata, és szigorú keze mindig keresztbe tett a számításainak. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan nap volt az évben, mikor igazán átlagosak lehettünk, vagy legalábbis annak érezhettük magunkat. Ez sosem az apánknak, hanem mindig az édesanyánknak volt köszönhető. Így volt ez az öcsém haláláig. Miután ő életét vesztette az első feladatán, nagyon sok változás állt be az életünkben. Ha nem is írásban, de egyezséget kötöttünk az apámmal, és közvetett módon a másik szülőmmel is. Mivel én voltam a legidősebb, a rangidős, ezért magamra vállaltam minden kínt, minden keservességet, és tovább éltem a bérgyilkos létnek – cserébe pedig annyit kértem, hogy a húgom maradjon ettől minél távolabb. Adassék meg neki az a gyermekkor, az a szeretet, amit én csak évente háromszor kaphattam meg. Neki ne csak a Szenteste, a születésnapja, és a szülei házassági évfordulója legyen átlagos nap, hanem minél több, akár mind. Hibásnak éreztem magamat Calvagh haláláért, és az is voltam. Úgy éreztem, ez az én lehetőségem, hogy vezekeljek a bűneimért. A saját testvérem vére száradt a kezeimen, amit ugyan mára már elfogadtam, de sosem bocsájtottam meg magamnak. És valószínűleg sosem fogom. Akkor és ott magamra kellett volna vállalnom a testvéreim épségéért szükséges áldozatokat, és akkor még mindketten életben lennének. Lehet, hogy én már alulról szagolnám az ibolyát, de ezt erősen kétlem. Nem nagyzolás ez, nem beképzeltség, csupán tisztában vagyok a készségeimmel. Azaz… voltam. De azt az életet magam mögött kellett hagynom, ha meg akartam adni két embernek is a lehetőséget egy valamennyire átlagos életre – Calinak, illetve a húgomnak. Csak míg az egyiküknek jobb nélkülem, addig a másiknak szüksége van rám, akár belátja ezt, akár nem. Előbb-utóbb muszáj lesz neki.
Az Amerikába érkezésünket követő első évek nem változtattak sokat a véleményemen. Megcsináltam, amire szükség volt, megadtam azt, amit Cali kívánt, én viszont nem mondanám azt, hogy élveztem volna bármelyik részét is. De ahogy az törvényszerű, a belőle sugárzó energia, öröm, szenvedély, ami ezt az ünnepet körbelengi, ragályossá vált, és én is egyre jobban kezdtem nyitni felé. Mára már talán azt is el merem mondani, hogy élvezem, és várom is, hogy elérkezzen a december 24-26 közötti időszak. Ajándékozásban még mindig nem vagyok túl jó, sőt, kifejezetten pocséknak tartom magamat, de most mégis meg szeretném őt lepni valamivel, aminek úgy gondolom, örülni fog. Remélem, hogy így lesz.
A rendezvényre az utolsó pillanatban kaptam meg a meghívást. Online nem igazán lehet megtalálni engem, és ugyan Cali mindig nyaggat, hogy haladjak már a korral, valahogy sosem éreztem se szükségét, se hasznát annak, hogy én felregisztráljak… akárhova. Internet az van a farmon, mert ezt egy olyan befektetésnek tartottam a házban tartózkodó tinédzserlány kezelésére, ami az évek alatt többször is kifizetődött már. Máskor meg csak az agyamra ment vele. Ettől függetlenül kicsit bonyolult ide, Baiting Hollowba, a farmra eljuttatni egy levelet, és mint kiderült, el is veszett valahol a postaszolgálatnak köszönhetően. Nem mondanám, hogy időben, de legalább szólt róla az egyik kereskedőtársam, ami mindenképp pozitívum. Ha minden jól megy, és megfelelően enyelgek a pénzesekkel – alias a befektetőkkel -, akkor még az se kizárt, hogy a jövő évi terveimet már az első negyedévben képes leszek megvalósítani. Terveim vannak a farmmal, komoly terveim, amelyekhez azonban legalább ilyen komoly eszközökre van szükségem. Van félretett pénzem, amit bele tudnék forgatni – valószínűleg bele is fogok -, de ha van rá mód, hogy ne ahhoz kelljen nyúlnom, mégis előrébb lépjek ezen a téren, akkor hülye lennék nem élni vele.
Cali vált tehát az egyetlen családtagommá az évek folyamán. Egy olyanná, akiért még úgy is megtennék szinte mindent, hogy nem köt össze minket se vér, se semmi, csupán egy ígéret. Egy ígéret, hogy vigyázok rá, míg felnő. De mikor számít valaki felnőttnek? Ahogy eléri a tizennyolc éves kort, vagy amikor már kellően éretté válik ahhoz, hogy saját lábán megállja a helyét, és képes legyen megfelelő döntéseket hozni? Vannak koravének, vannak későn érők, és aztán ott van Cali, akiről néha még én magam sem tudom eldönteni, hogy hol helyezkedik el. Néhány esetben túlmutat a korosztályán, néha meg egyszerűen képtelen vagyok kiismerni őt. Bár lehet ez szimplán csak annak köszönhető, hogy nőből van. Mind szeszélyesek a maguk módján. De pont ezért szeretjük őket, nem?
Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hozzá milyen viszony fűz. Nem tudok rá se nevelt lányomként, se húgomként, se mostohámként, se semmilyen családi vonatkoztatásban tekinteni. Láttam felcseperedni, láttam ahogy az évek során kezd kész nővé válni belül, és szemlátomást kívül is, én nekem pedig folyva-folyvást rossz gondolatok kezdtek a fejembe kúszni. Néhanapján, mikor magányosan feküdtem az ágyban, fáradtan de még nem álmosan, sokszor ő járt a fejemben. Főleg egy-egy olyan éjszaka után, mikor vele is álmodtam. Ahogy bemászik mellém az ágyba, és ahelyett, hogy csak odabújna hozzám, mert rosszat álmodott, vagy mert nem akart egyedül maradni, inkább a csípőmön találta meg a helyét. Rossznak, és helytelennek érzem ezeket a gondolatokat, mégsem tudok mit kezdeni velük, csupán jó mélyre elnyomni. De pont elég egy-egy ilyen álom, hogy újra ezer watton égjen az izzó.
Fél-háromnegyed öt között érkezem végül haza a tervezett négyhez képest. Számíthattam volna rá, hogy így lesz, de túlságosan le voltak terhelve a gondolataim, hogy mindent számításba vegyek még időben. A technika csodái közül egy valami van, amit még én is fontosnak tartottam, az pedig a mobiltelefon volt. Így engem is el lehet érni a farmmal kapcsolatban, ráadásul mi is tudunk egymással kommunikálni a szöszivel, ha épp valami gond adódna. Mint ahogy most is. Gyorsan elküldtem neki az üzenetet, és hogy ne hajtsak át az autósoron, meg a hókotrón, inkább elkapcsoltam a rádióról, meg a karácsonyi zenékről, és raktam be helyette valami CD-t, ami épp elsőnek a kezembe akadt a kesztyűtartóba nyúlva. Elég lesz Calit hallgatnom, ahogy énekli ezeket a dalokat, nem hiányzik még az is, hogy idő előtt begolyózzak tőlük.
Amennyire lehetőségem van rá, még ledobogom a bakancsomról a hómaradványokat, hogy ne vigyek be magammal minden piszkot. Belépek aztán az ajtón, a lábbelitől megszabadulok, a kabátot felakasztom, és mire észbe kapok, már azon veszem észre magamat, hogy Cali rajtam csüng. Reflexesen kapom el, és ölelem át az egyik karommal, lehunyt szemmel pihentetve meg az arcomat a fejtetején, és nyomva rá egy apró puszit. - Ne haragudj, én sem így terveztem - sóhajtok fel, érezhetően morcosan a késés miatt. De egyre jobban kezdek felengedni, ahogy a testemet átjárja a meleg. Mindaz, amit a szöszi közelsége, mindaz, amit a fűtés okoz.
Felvont szemöldökkel nézek Calira, majd összeszűkült szemekkel felemelem a mutatóujjamat, és rászegezem, rosszallóan ciccegve. - Látom ám, és érzem is, hogy ittál! Ilyen példát akarsz nekem mutatni, te lány? - az kétségtelen, hogy valami tömény csúszott be neki, a kérdés már csupán abban rejlik, hogy pontosan micsoda. - Csodás alkotást hagytál magad mögött, mondhatom. Mi az, szívem, ennyire túltengenek benned a hormonok, hogy már a hóemberre is répafarkat ragasztasz? - nevetek fel, majd a hátára téve a kezem lépek egyre bentebb a házban.
- Pedig úgy gondoltam, hogy ha megjövök, ihatnánk együtt is valamit. Hoztam egy kis tojáslikőrt, hogy a hangulatnak is adózzak - mutatom fel azzal együtt az egyik kezemben szorongatott üveget, amit az étkezőbe érve el is helyezek a pulton. A nem olyan nagy távolba meredve azonban élesen beszívom a levegőt, és kontrolláltan engedem ki a tüdőmből. Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, de inkább lenyelem őket. Helyette csak, miután egy újabbat sóhajtottam, rápillantok és megszólalok. Viccelődésnek már nyoma sincs. - Komolyan, Cali? Volt annyi pia ott a készletemből, és neked pont egy ilyen méregdrágát kellett kibontanod? - húzom el a számat, és morogva dőlök neki a pultnak, hol a lányra, hol az üvegre pillantva.
- Csak hogy tudd, azt az üveget meg akartam hagyni akkorra, mire végzel a sulival, és a jelentkezésedet is elfogadták az egyetemre. Gondoltam megünnepelhettük volna valami különlegessel - újra felsóhajtok, majd lemondóan legyintek. - Na mindegy is már. Majd keresek valami mást - tudja jól, hogy nem bánom, ha kibont egy-egy üveg piát, csupán annyit kérek tőle, hogy mértékkel igyon belőlük, és ne vigye túlzásba – de azt azért ő is tudhatta volna, hogy nem véletlenül volt külön eltéve ez az üveg. Arra már rá sem kérdezek, hogy hogy találta meg.
- Egyébként szép lett a ház, és köszönöm, hogy megcsináltad. Azt pedig ismételten sajnálom, hogy el kellett mennem, de ez most fontos volt. A kajával hogy állunk? - pillantok a sütő irányába, majd újra vissza Calira.

Nehéz pár évet tudhatunk magunk mögött, mióta Cali a szárnyaim alatt nevelkedik. Kezdetben a folyamatos daccal, és honvágyával kellett megküzdenem, később pedig mindennel, ami egy tizenéves, hormontúltengéses, pubertáson éppen áteső lánynál előfordulhat. De tényleg mindennel. Próbáltam neki mindent megadni, ami erőmből, és a lehetőségeimből telik, az ezzel kapcsolatos hálát viszont nagyon ritkán tapasztaltam. Hogy mi várt helyette? Kötözködés, utálat, vergődés, és minden, amit el tudok képzelni egy később igencsak karakánnak ígérkező nő tinédzserkori énjétől. Ha nem vesz vissza kicsit a stílusából, akkor fogalmam sincs, hogy fogja megtalálni a boldogságot, mert ezt eleinte nekem sem volt könnyű elviselni. Ma már mondhatjuk úgy, hogy sikerült. De ahogy mindig, itt is vannak hol rosszabb, hol jobb napok. Az egyik, mikor a türelmem, és az ingerküszöböm is a béka segge alatt van, illetve a másik, aminél még talán képes is vagyok arra, hogy észhez térítsem, akármennyire is próbál kiborítani.
Szerencsére ez az évek múlásával egyre ritkábbá, egyre visszafogottabbá vált. Ó, nem kell félteni az én szöszimet, még mindig dacos, és kicseszettül makacs – de már többé-kevésbé képes felnőtt módjára is viselkedni. De nem akkor, hogyha iszik. Azaz… ez se teljesen igaz. A piát alapvetően jól bírja, ahogy azt megtapasztaltam, de van az a pont, és az a lelkiállapot, aminél tisztára megkattan. Mertem remélni, hogy ma nem ez az énje fog fogadni, amikor hazaérkezem, és próbálom is kiverni a fejemből az ilyesfajta gondolatokat, inkább igyekezve csak a jóra, csak a pozitívra koncentrálni. Végre itthon vagyok, végre minden mehet a dolgok eredeti menetrendje szerint, további fennakadások nélkül. Ó, milyen naiv is voltam!
- Maradjunk az üzletembernél, ha kérhetlek. Örülök, hogy tetszik. Talán többször kéne így öltözködnöm - felelem mosolyogva, kedvesen. Sikerül még egy kis ideig fenntartani ezt a jókedvet, egészen addig a pontig, míg meg nem említi Gillies Bystone uraságot. Ó, jól emlékszem arra a kis pelyhespofájú rohadékra! Még az a szerencse, hogy Cali barátnői kellően védelmezőek voltak a szöszivel kapcsolatosan, és időben szóltak nekem. Ha pár perccel később érek oda, már ki tudja, milyen állapotban találok rájuk. A kis köcsögnek meg még volt pofája visszaszólni nekem! Nem sokon múlt, hogy előtörjön belőlem a régi énem, és a falba verjem a fejét. Észt lehet nem sikerült volna belevernem, de elvettem volna a kedvét a lányok kihasználásától. Cali abszolút nem volt akkor és ott olyan állapotban, hogy józan döntéseket tudjon hozni.
- Szerintem elmondtam, Cali. Ha ezt a nevet felhozod, azt maximum azért tedd meg, hogy tudjam, meg kell látogatnom a fiút, és egy kis észt nevelnem belé. Vagy ez szándékos volt? Induljak is? - nem fordulok meg, csupán a hüvelykujjammal a fejem mellett, magam mögé mutatva jelzem a lehetséges haladási irányt. Nem áll szándékomban ma már autóba ülni, de ha kiderülne, hogy a figyelmeztetésem ellenére Cali közelébe merészelt menni… mondjuk úgy, hogy van az a lelki állapot, amiért képes vagyok meghozni ezt az áldozatot.
- De, tudtam volna. 5 évig, mióta megkaptam, és azóta még 9 évig, mióta eldöntöttem, hogy minek az apropójaként bontom ki - mit akar ezzel elérni, hogy állandóan az idegeimen táncol? Ki nem állhatom, mikor ezt csinálja. Komoly dologról van szó, amit ugyan próbálok könnyedén kezelni, de érezhetően, és láthatóan nem esik jól. Ahelyett, hogy észrevenné magát, csak olajat önt a tűzre, és ahelyett, hogy bocsánatot kérne, még tovább igyekszik bizonyítani az igazát.
- Nem ezt mondtam, de örülök, hogy arra még van józanságod, hogy a szavaimat kiforgasd - nem akarok atyáskodni fölötte, de miután Ő az, aki annyira oda van a karácsonyért, és Ő az, aki annyira tökéletesen akarja átélni ezt az ünnepet, az lenne a minimum, hogy nem köt bele minden második szavamba. Nyilvánvalóan nem így értettem azt, amit mondtam. Ünnepelni akartam, igen, de nem azt, hogy elmegy, hanem hogy minden megélt nehézség ellenére végre valami örömtelit is maga mögött tudhat. Lesznek még sokkal nagyobb eredmények az életben, amiket el fog érni, de ebben a korban számára most ez számít a legjelentősebbnek. Úgy gondoltam, ez megér egy különleges ünneplést. Persze neki ebbe muszáj volt belerondítania. De miért nem szoktam már meg az elmúlt évek alatt, hogy ha rájön az öt perc, akkor képes erre?
- Erre inkább nem válaszolok semmit - amivel valószínűleg mindketten jobban járunk. Nem is tudom, hogy mit kéne rá, amivel nem sértem meg, vagy rontom el az este hangulatát. Épp ezek miatt döntök úgy, hogy inkább elengedem a fülem mellett a kérdését, és tovább lépek a következő napirendi pontra. Ami egy ismételt kérdés formájában fogad, melyből ugyanaz a  sértettség sugárzik, mint az előbbiekből.
- Titkolni sem próbáltam - vonok vállat, nem foglalkozva a szúrós tekintettel, és hangnemmel, amivel illet engem. - De ahogy a whiskyt, ezt is meglepetésnek szántam volna. Ideje volt már lecserélni azt a csepp garzont, ami előtte volt - mert míg kisebb volt Cali, addig azt mondom, ki is tudtuk valamennyire használni, ha a helyzet úgy kívánta. Akkor sem ez volt a legjobb választás, de nem akartam feleslegesen túl sok pénzt költeni, és inkább forgattam bele az akkor még épülgető, egzisztenciáját keresgélő farmba. Van még hova fejlődnie a helynek, ezt mindketten belátjuk, viszont már kellően jól tudom kezelni a pénzügyeinket, hogy tudjam, simán belefér ez az újítás. A papírmunka nemrég készült el, amit kategorikusan elhelyeztem az egyik fiókomban, ahol én bármikor ráakadok, Calinak viszont nem fogja kiütni a szemét. Ami nem jelent mást, mint… - Szóval nem elég, hogy az elrejtett whiskyt is meglelted, még a cuccaim között is matattál. Szép vagy, mondhatom - el ne várja tőlem, hogy meg fogom dicsérni ezekért. Én mindig is megmondtam neki, ha hülye volt, és azt is, ha hülyeséget csinált, esetleg olyat, amit nem kellett volna. Úgy gondoltam, hogy az egyenességgel többet fogok elérni nála, mint a buksisimogatással. Mint ahogy a helyzet is mutatja, ez nem vált be.
- Igen, már majd’ éhen halok - a hirtelen hangulatváltozásait mind a mai napig képtelen voltam megszokni. Egyik pillanatban még szórja a villámokat a szeméből, a következőben pedig ismét átjárja az egész belsőjét a karácsony szelleme. Ebből mikor nőnek ki vajon? Ajánlom, hogy minél hamarabb!
Felsóhajtok az elém táruló jelenetet látván, és az egyik tenyerembe temetem az arcomat. - A kétbalkezességed még mindig a régi, ahogy látom - nevetek fel halkan, együttérzően, a legkevésbé sem szidalmazóan. Csatlakozom hozzá, ahogy a nagyobb darabokat elkezdjük összeszedegetni. Míg beszél, a tekintetem többnyire rajta van, de a takarításban sem állok le közben.
A kérdésére valami elpattan bennem. Ciccegek egy sort, és igyekszem lenyelni azt, amit valójában gondolok erről az egészről, amiben a hazaérkezésem óta részesít.
- Cali, miért olyan kurva fontos ez? Meg tényleg, mi bajod van ma? De most komolyan! - sóhajtok fel ingerülten, ahogy továbbra sem sikerül elengednie a témát. Miért nem bír leakadni róla, miért kell a végtelenségig hajtania a hülyeségét, mikor már elmondtam neki, hogy nem voltam senkivel? - Miért nem vagy képes bízni bennem, és a szavamban? Miért kell az idegeimet minden áldott dologgal a pattanásig feszítened, mióta csak beléptem azon az ajtón? - ezt a kérdést már inkább szegezem hozzá lemondóan, fájdalmasan, semmint feszülten. Rosszul esik, hogy ennyi együtt töltött idő alatt sem sikerült megtanulnia, hogy nekem nem szokásom hazudni, és ha meg is történik, arra ritkán kerül sor, és akkor is nyomós indokkal egyetemben. De én mindig próbálok a lehető legnyitottabban hozzáállni mindenhez, amire kíváncsi.
- Nem voltam senkivel. Látsz rajtam rúzsfoltokat, érzel rajtam erőteljes női parfümöt, szét van akár a frizurám, akár a ruhám zilálva? Nem. Tudod miért? Mert a kézfogásokon, és a kézfejre adott puszikon kívül nem történt semmi. Kurva hosszú és kurva fárasztó napom volt. Nem így terveztem el a karácsonyt, és másra sem vágytam már, mint hogy végre hazajöjjek hozzád, veled lehessek kettesben, és behozhassuk a lemaradást. Erre te csak utalgatással, célozgatással, és kérdezősködéssel vársz - ebben a válaszomban már én magam sem tudom, mi bújik meg. Komolyság, amivel a szemébe nézek, és az igazságot közlöm vele, egy kis fájdalom, amivel az ismételt bizalmatlanságát próbálom felnőttként kezelni, és egy kis feszültség, amiért még képes kérdőre is vonni. Szedjük ezt a hármat egy csokorba, keverjük össze őket jól, és megkaphatja azt az érzelmi hullámvasutat, amit most átélek miatta. A szavaim is csak azt támasztják alá, ami a valóság. Fáradt vagyok. Nyugalomra vágyok, gondtalanságra, nem basztatásra.
- Inkább hozd ide a seprűt, és a lapátot - hangzik el a kérésem, miután a nagyobb darabokat már összeszedtük, de láthatóan csillognak vissza szebbnél szebb színekben az apróbb darabok. Ha eleget tesz neki, kiveszem a kezéből, és összeseprem a maradékot, majd mindent a kukába szórok. Amint ezzel végeztem, pohárért indulok, és rögtön kettőt veszek ki, amit leteszek a pultra. Hangos koppanással jelzik érkeztük a márványon, amit a tojáslikőr felbontása követ, és mindkét pohár megtöltése. Mindezt csendben, Calira rá sem pillantva végzem. Csak akkor szólalok meg, és fordulok felé, mikor a poharak megteltek, és az egyiket felé tolom.
- Menni fog, hogy elfelejtsd a fogalmam sincs honnan érkezett féltékenységi rohamodat, a vádaskodásaidat, illetve az egész mentalitásodat, és ezentúl csakis a karácsonnyal, csakis kettőnkkel foglalkozzunk? - kérdezem tőle, ahogy a kezembe veszem a saját likőrömet, és mélyen a szemeibe tekintek.

A mai napnak nem erről kellene szólnia. A mai napnak nem feszültségben, nem vitában, nem egymásnak esésben kellene eltelnie, hanem békességben, nyugodtságban, szeretetben. Ez lenne az igazi karácsonyi szellem, nem? Mi viszont úgy terítünk meg egy rossz házastársi veszekedésnek, mintha piknikezni készülnénk a parkban. Ahelyett, hogy bármelyikünk is okosabb lenne, de főleg én a magam plusz tizenkét évével, inkább csak tovább hergeljük egymást. A nap java már elment, azt nem kaphatjuk vissza, de az este még lehetne a miénk, hogy azt teljes mértékben kiélvezhessük. Mindkettőnk fene nagy makacssága, illetve Cali félig-meddig jogos sértettségérzete azonban olyan gátat szab ennek, amelyet nincs az az ár, amin át tudna törni. Legalábbis így érzem, még ha nem is így gondolom. Engednie kellene mindkettőnknek, és akkor már csírájában el is fojthatnánk a kialakulni készülő feszültséget. Nálam az lenne az optimális, ha kicsit türelmesebb lennék, és nem hagynám, hogy a fáradtságból adódó nyűgösségem nyerjen, neki pedig az, hogy elfogadja, ez már megtörtént, és hogy ez a mai esemény a farm, illetve mindkettőnk érdekében történt - nem pedig az, hogy közösen hergeljük egymást a végeláthatatlanságig.
- Mindjárt gondoltam - és a magam részéről ezzel le is zártam a témát. Elég volt ennek a srácnak már csupán az említése is, hogy felhúzzam magam, amit egy pillanatig sem szándékoztam véka alá rejteni. De ezt most magának köszönheti a szöszi. Jól tudja, hogy mi a véleményem arról a kis mitugrászról, és hogy mire lennék képes annak érdekében, hogy megóvjam őt az olyan férgektől, mint Gillies Bystone… Egyébként is, milyen név már az, hogy Gillies? Mint a giliszta. Az IQ-szintet tekintve mondjuk közeli versenyben vannak egymással.
- Jó, elfogadom. Nem vagy részeg. De józan meg aztán végképp nem - arra azért kíváncsi lennék, hogy a mostani állapota az végig ezen a szinten volt, vagy ez már a kiürülés, és a feltisztulás korszaka?
Felhúzott szemöldökkel fogadom a szavait. Nem az esik rosszul, amit mond, lévén én sem tekintem magam se az apjának, se a bátyjának, se a rokonának, hanem ahogy mondja. Utálom, mikor ennyire megfeledkezik magáról a kisasszony, és olyanokkal dobálózik, melyekre két másodpercnél hosszabb átgondolási időt sem szánt. Ahelyett, hogy felcsattannék, ahelyett, hogy kifakadnék, inkább kimérten, és hidegen felelek neki. Tudom, hogy mennyire utálja, mikor így szólok hozzá, de sokszor csak így tudom átadni a véleményemet, és a vele járó élt. - És te sem vagy a lányom, Cali. Én mégis befogadtalak, tanítottalak, és megadtam neked mindent, ami csak az erőmből, és a lehetőségeimből tellett - arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi megélhetésünk is nekem köszönhető. Nyilván ezt badarság lenne felhoznom, lévén csak most töltötte be a tizennyolcat, a szülei örökségéhez pedig szándékosan nem nyúltam se én, se ő. Megvan minden egyes cent, és még a kamat is azon a számlán, amelyről majd csak akkor fogok neki szólni, ha végzett a középiskolával, és elkezdheti végre a nagy betűs Életet. Addig viszont én vagyok az, aki igyekszik minden költségét állni. Ha be akar ülni valahova, ha bulizni akar menni, mindenre szívesen adok neki annyit, amennyit csak kér, cserébe pedig annyit várok el, hogy néha bejelentkezzen valamilyen formában, ezáltal pedig tudhassam, hogy minden rendben van vele. Hogy aztán mit kezd a szülei örökségével, abba nem lesz beleszólásom. Ha úgy gondolja, hogy maga mögött akarja hagyni a farmot, az életünket, és engem… nem fogom megállítani benne. De nem is fogok örülni neki.
- Én is sok mindent hittem, drágám. Például azt, hogy tiszteljük egymást annyira, hogy nem bontasz fel egy kinézetre is kurva drága, és értékes whiskyt a megkérdezésem nélkül. Vagy ez is a suliba kellett halaszthatatlanul? - annyit élcelődhet Cali, amennyit csak szeretne, próbálhatja megmagyarázni a mai hülyeségeit, ahogy csak akarja, de ettől még egy fikarcnyit sem lesz igaza. A mai nap folyamán nagyon sok minden szarul jött össze. Tudjuk még ezt menteni egyáltalán, vagy már próbálkoznunk is felesleges?
- Neked pedig a humorod, szívem - nevetem el magamat kedvesen, mielőtt azonban ennyiben hagynám, újra megszólalok. - Bocsánat - mosolyogva mondom ugyan, de teljes mértékben őszintén.
Már éppen kész vagyok elhinni, hogy vissza tudjuk csempészni a kezdeti nehézségek után a karácsonyi hangulatot, mikor olyasvalamit hoz fel, amitől véglegesen elpattan az agyam. Olyannyira, hogy nem is gondolkozom, egyszerűen csak mondom, és mondom, és mondom, végeláthatatlanul regélve neki a szavakat, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy ez vajon miként esik neki.
Fel sem fogom először, hogy ezzel mit váltottam ki belőle. Egyik pillanatban még magyarázok neki, a következőben pedig már felé nyújtom a tojáslikőrös poharat. Várom, hogy elfogadja, várom, hogy tovább lépjünk, de nem tudnám őszintén elismerni, hogy ezt el is hiszem. A valóságba valahol ott röppennek vissza, mikor az idegességemben jó ötletnek tartott békejobbost elé tolom, ő azonban elfordul tőlem, és bármi további reakció nélkül lép a sütő felé.
Én pedig csak ott állok, könyökölve a pulton, előttem a két pohárral, tanácstalanul. Az irányába fordítom a fejemet, de nem moccanok. Azt se tudom, hogy most mit tegyek, nemhogy mit szóljak. A csendet meglepően hamar megtöri Cali, amire ismét összeszorul a gyomrom, és a szívem.
A hangjából kiérződő keserűséget, és fájdalmat még az is ki tudná venni a szavaiból, aki nem ismeri Calit. Halkan megejtek egy apró sóhajtást, és legszívesebben fejen kólintanám magamat, amiért így kifakadtam ezen a napon, de… igazából már mindent elmondtam neki az elmúlt percekben. Fáradt vagyok, alig vártam, hogy hazaérjek, és rettentően rosszul esett, hogy még ennek ellenére is azzal gyanúsítgatott, hogy hazudtam neki, hogy valaki mással voltam, és hogy emiatt nem tudtam ma itt lenni vele. Tudhatná már ez a lány, hogy mennyire sokat jelent nekem – de ezt miért nem képes felfogni, és elfogadni? Miért kell úgy viselkednie még tizennyolc éves korában is, mint mikor egy hormonoktól túltengő kamasz volt?
Két utat látok magam előtt. Az egyik az, hogy teszem, amit kér tőlem, és a szőnyeg alá seperjük ezt az egészet, nem beszélünk róla, megpróbáljuk elfelejteni, hogy aztán mindig ott mardossa valamelyikünket a téma lezáratlansága. Megtehetném, mert akármennyire is harsány voltam vele, jogosnak érzem a kifakadásomat, még ha a stílust nem is. Neki az fáj, ahogy beszéltem vele, nekem az fáj, amit feltételezett rólam. Még két ilyen elcseszett személyt egy házban…
A másik út az, amit választok. Ahelyett, hogy hagynám, fennmaradjon ez a feszült hangulat, inkább igyekszem enyhíteni rajta. Odasétálok Cali mögé, akiről egészen addig azt hittem, hogy szándékosan kerüli a tekintetemet, míg végül rám nem pillantott. Aprót sóhajtok, ahogy a tekintetünk találkozik, de szavak helyett egyelőre inkább a tettek mezejére lépek. A kezéért nyúlok, kiveszem belőlük az evőeszközöket, majd óvatosan, mégis határozottan ölelem őt magamhoz, homlokomat a feje búbján támasztva meg. Lehunyom a szemeimet, és ha tőle nem érzek ellenkezést, akkor még jó pár nyugtató lélegzetvételig ott pihentetem a fejemet.
Apró csókokat nyomok végül a feje tetejére, mikor végre elszakadok tőle az arcommal, karjaim közül azonban nem engedem. - Ne haragudj, Cali… Nem kellett volna így kitörnöm, főleg nem azon a napon, amelyet tudom, mennyire szeretsz. Meg egyébként sem - ahelyett, hogy azt a pár pihentető másodpercet a gondolataim megfogalmazásával töltöttem volna el, most igyekszem kitalálni, hogy mégis mi a fészkes fenét mondjak neki. Ahelyett, hogy valami mondvacsinált magyarázkodó szöveget találnék ki, inkább a korábbi gondolataimat fogalmazom meg neki. Egyébként is azok a legőszintébbek. - Tudod, hogy mennyire fontos vagy számomra, Cali. És ez nem csak az apádnak tett ígéretem miatt van így, hanem mert tényleg sikerült úgy befészkelned magam a szívembe, mint senki másnak. Igen, még a sok civódásunk ellenére is. Legalábbis… úgy gondoltam, hogy ezt tudod… épp ezért esett olyan rosszul, amit feltételeztél rólam. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szereted a Karácsonyt, és ha nem lett volna halaszthatatlan dolgom, és nem kecsegtetett volna a farm életében egy ilyen, ki tudja mikor visszatérő ajánlat, akkor semmi nem állíthatott volna meg abban, hogy veled együtt készüljünk az esti vacsorához. Méghogy mással legyek? Ugyan már… - a szavaim közben hol a szemeibe nézek, hol egy-egy puszit nyomok a feje búbjára, a homlokára, vagy éppen az arcára.
- Tudnánk úgy tenni, mintha ez az egész félreértés nem történt volna meg, és leülnénk élvezni a vacsorát, ami mindjárt lyukat üt a gyomromba, annyira ínycsiklandozó illatokkal van megáldva? Közben mesélhetsz, hogy telt a mai napod ¬- majdnem ugyanazt a kérdést teszem fel neki, mint mielőtt hátat fordított volna nekem, most azonban – reményeim szerint – már feleannyi feszültség sincs bennünk, és ténylegesen élni tudunk ezzel a lehetőséggel. A hanghordozásom sokkal lágyabb, az érintésem, ahogy a füle mögé simítom az arcából az egyik tincsét sokkal gyengédebb, és a feszült testtartásomat is magam mögött hagytam. Nem így akarok emlékezni erre a karácsonyra. Ki tudja, lehet ez az utolsó, amit közösen töltünk együtt, hisz jövőre már egyetemen lesz, továbbá lehetősége adódik arra is, hogy végre elkezdhesse a saját életét. Nem szeretném a rossz emlékekkel még jobban növelni az esélyét annak, hogy elüldözöm magam mellől.

Nem tudnám megmondani, mikortól kezdtem el Caliban már nem csak egy minden-lében-kanál tinédzsert látni, hanem egy igazi, ízig-vérig felnőtt nőt. Velem van már pár éve, és ugyan se lányomként, se húgomként nem tekintettem rá, sokáig mégsem voltak ilyen típusú gondolataim az irányába. Az évek alatt egyre jobban meglágyultam – de még továbbra is túlgondoskodó voltam vele -, egyre közelebb engedtem magamhoz, és egyre jobban hagytam, hogy beférkőzzön a szívembe. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert eddig akik betekintést nyertek a lelkem legmélyebb szegleteibe, ők már régóta nincsenek köztünk. Talán a húgom az egyedüli kivétel ez alól, de ő egy különleges eset. Tőle szándékosan szeparáltam el magamat, mert nem akartam, hogy esetlegesen olyan sorsra jusson, mint a volt menyasszonyom, vagy az öcsénk. Fontos volt… fontos számomra, ehhez remélem egyikünknek sem fér semmi kétsége, de nem hagyhatom, hogy a múltam utolérje őt is. Adok még neki pár évet, és utána újra felveszem vele a kapcsolatot, de addig jobbnak tartom, ha a lehető legminimálisabbra csökkentjük a kommunikációt. Fáj a szívem érte, de jelenleg ez a legjobb döntés, amit hozhatok vele kapcsolatban.
Cali tekintetében viszont… magam sem tudom már, hogy mit érzek, mit kéne csinálnom, hogyan kéne csinálnom, egyszerűen csak annyit tudok, hogy küzdhetek én, ahogy csak bírok, de vágyok rá. Vágyok az érintésére, vágyok arra, hogy hozzám bújjon, vágyok az ajkaira, vágyok a testére, vágyok az egész lényére. Olyan elemi vágy ez, ami még engem is megrémiszt – ennek ellenére igyekszem a lehető leginkább helyén kezelni, és visszaszorítani. Akármennyire is nehezemre esik néha beismerni, de szükségem van rá, és nem riaszthatom el ilyesmivel. Nem a farmon van szükségem a segítségére, hanem az életemben, hogy segítsen azt a helyén tartani. Ő az, aki egyszerre köt össze a régi életemmel, és Ő az, aki a kaput jelentette az újba. Olyan kincs Ő számomra, amit ugyan nem akarok birtokolni, elengedni sem vagyok képes.
De ha belegondolok… nem az volt az első alkalom, hogy megmozgatott bennem valamit Cali, de az volt az a pont, mikor realizáltam, hogy mennyire másként tekintek rá. Utólag visszagondolva nyilván okosabb az ember, és belátja, hogy egy-egy dolgot miért csinált, miért érzett, de akkor még valami mély visszatartó erő ezt kordában tartotta. Ez a bizonyos nap nem volt semmiben különb, mint a többi. November közepe volt, de olyan hőség, és akkora páratartalom, hogy már létezni is alig lehetett. Se bent, se kint. A légkondi még nem volt beszerelve, ezért többé-kevésbé felváltva mentünk óránként-kétóránként zuhanyozni, hogy legalább egy kis tisztaságérzetünk legyen. Már leszállt az este, a farm lenyugodott, csupán a tücskök ciripelését, és a végre-valahára feltámadó kellemes széllel járó lehűlést lehetett hallani, és érezni. Épp számolgattam valamit az asztalnál, mikor Cali kijött a zuhanyzóból, és a konyha felé vette az irányt egy korty vízért. Csapzott volt a haja, és az egész teret belengte a levendula illata, ő pedig nem volt másban, mint a testén körültekert törölközőben. Nem egészen tudom, hogy mi történhetett. Vagy beleakadt valamibe, vagy csak kicsit lazábban kötötte meg a csomót, de hirtelen az  Ő halk felszisszenésére lettem figyelmes, és ahogy egyik kezében fogja a poharat, a másikkal próbálja magán tartani az éppen lecsúszni készülő, és részben le is csúszott törölközőt. Nem villantott előttem, és úgy igazából nem is látszott ki semmi, csupán a dekoltázsa nyert nagyobb utat magának. Alapvetően nem egy magamutogató leányzó Cali, a ruhatára sem kirívó, és talán pont ez volt az oka, amiért korábban nem figyeltem fel rá, mint Nőre. De akkor és ott valami megtört. Már csak azért is próbáltam ezt minél jobban elnyomni magamban, mert ekkor még csak tizenhét éves volt, és nem éreztem helyesnek ezeket a gondolatokat, amik az ezt követő napon törtek fel bennem.
A helyzet azóta hol jobb, hol rosszabb. Mikor nem figyel, néha képes vagyok elkalandozni rajta, de ezt igyekszem a legdiszkrétebben kezelni. Ahelyett, hogy sikerült volna más nőkkel elvonnom a figyelmemet róla, csak még erőteljesebbé vált ez a vágyódás iránta. Talán beszélnem kellene róla, de… egyrészt mikor, illetve mit mondjak? Nem olyan téma ez, hogy leülünk beszélgetni a terveinkről. Na meg ha tudná, milyen tervek fordulnak meg a fejemben, aminek ő is részese…
Bocsánatot kérek. Így érzem helyesnek, és nem szeretem, ha fasírtban vagyunk. Az ölelő karjaim, és az apró, gondoskodó csókok is az elmúlt másfél-két évben lettek egyre gyakoribbak, egyre gyengédebbek. Sokkal közvetlenebbé váltam a közelében, ő pedig egy percig sem ellenkezett ezek ellen. Néha elgondolkodtam, hogy neki is hasonló gondolatai vannak-e velem kapcsolatban, de ezeket hamar elhessegettem. Inkább nem kérdezősködök, csak élvezem, és kiélvezem azt a közelséget, azt a gyengédséget, amit csak az ő közelében érzek igazán őszintének, és szívből jövőnek.
- Tényleg? Ezt néha többször is kimutathatnád - nevetek fel halkan, kedvesen. A szájából elhangzó „megszerettelek” szó egyszerre melengeti a szívemet, és egyszerre ébreszt bennem kétségeket, félelmet. Ez az egy szó az, amit minden kontextusban nagyon óvatosan használok. Imádom, kedvelem, odáig vagyok érte – inkább ezeket, és a hasonló alternatívákat részesítem előnyben. Ettől függetlenül, ha mélyen magamba nézek, nem tudnám letagadni, hogy én is megszerettem Calit az évek alatt – de a gondolatmenetet ezen a ponton le is szoktam zárni. Jó okom van rá.
- Te már most is kész Nő vagy, Calliope. Azt viszont remélem tudod, hogy én mindig haza foglak várni. Ez mindkettőnk otthona, nem csak az enyém, és ezen semmi sem fog változtatni. A karácsony pedig nem lenne ugyanolyan a te jelenléted nélkül - sőt, ha ő nem lenne, akkor valószínűleg nem is ünnepelném. Ha úgy dönt, hogy inkább a barátaival tölti az időt, vagy esetleg a leendő párjával, ugyan fájni fog a szívem érte, de nem fogok szólni semmit. Viszont a karácsonyt sem fogom megtartani.
Az eleve kétes gondolataimon nem segít Cali sem. Azok, amiket, és ahogyan mondja őket, néha hatalmas kérdésekbe taszítanak. Olyasmit csinálok most is, amit megcsinál az apa a lányának, és amit a szerető a választottjának. A válasza tartalma mindkét irányba elvihetné a gondolatmenetemet, a kihallatszódó hangsúly azonban egyre-egyre inkább a reménykedő, mégis eltemetett sejtéseimet erősíti. Ha jobban belegondolok… ez a féltékenységét is megmagyarázná. Az enyémet is megmagyarázza, mikor szóba kerülnek a fiúk, de ezzel a részével már megbékéltem – többnyire.
Nem reagálok ezekre az őszinte, láthatóan akaratlanul kiszaladt szavakra, mert nem tudom, mit reagálhatnék rájuk. Szerencsére Cali maga is felfigyel rá, és úgy dönt, gyorsan témát vált. - Ír receptet? Mi van benne? Guinness, és Jameson? Ha van valamelyik, esetleg mindkettő, akkor rossz már nem lehet - vigyorodom el.
- Megterítek, persze - aztán míg ő mesél, addig én előkészítek mindent. Továbbra sem tartoznak ezek a tányérok a kedvenceim közé, de ahogy nagyon sok mindennel Calival kapcsolatan, úgy ezekkel is megbékéltem. Talán még kicsit meg is kedveltem őket. - Tudom-tudom, hagyomány, de őszintén… néha nem vágysz arra, hogy egy kis újdonságot vigyünk a karácsonyba? Ha mást nem, legalább egy másik színt. Piros-fehér, mint a Mikulás, is kifejezetten hangulatos lenne véleményem szerint - ezt nem fáradtan, nem számonkérőn, és nem panaszkodóan kérdezem tőle, hanem őszinte kíváncsisággal, felvetve egy lehetőséget.
- Mondom én, hogy kész Nő vagy! Mások még tizen-huszon évvel később sem képesek ilyen alapvető dolgok megcsinálására, mint egy villanykörte-csere - sajnos ismerek is párat. De szerencsére egyikkel sem kell együtt élnem. - De még milyen hóembert! Mesélj csak, kiről álmodozott az a piszkos fantáziád, mikor azt a répát ágyéktájra helyezted? Talán valaki, akit ismerek? - vonom fel a szemöldökömet, játékos hangnemben téve fel a kérdést, mégis érdeklődően. Már nincs benne annyi pia, és jobban megválogatja a szavait, szóval biztosra veszem, hogy nem fog olyan nevet mondani, akiről tudja, hogy milyen véleménnyel vagyok. Azt sem várom el, hogy azt mondja, én jártam a fejében, ettől függetlenül kíváncsi vagyok a válaszára, és a reakciójára. Lehet egyenesebb, és hozzám illőbb lenne, ha nem játszadoznék vele ilyen játékokat, de inkább vagyok óvatos, mint túlságosan rámenős. Azt viszont határozottan ki akarom most már deríteni, hogy mi folyik itt köztünk az ő részéről.
A felém nyújtott falatot elfogadom, a látható összerezzenésre pedig rájátszok még azzal, hogy az egyik ujja végét is a számba veszem, a hús sós levét is magaménak követelve. Játékosan, vigyorogva teszem ezt, a tekintetem azonban nem veszem le Caliról. - A hús kellően átsült, a szaft pedig zseniálisan finom - jegyzem meg végül, miután visszakapta a kiskacsóját.
Miután leülünk, és magunk elé vesszük a vacsoránkat, beszélni kezdek. - Többnyire már mindent elmondtam a napokban. Pénzesek, üzletemberek, és fennkölt, fiatal pojácák társasága volt, akik csupán az imidzsért döntöttek a jótékonykodás, és a befektetés mellett. Vinni kellett pár zöldséget-gyümölcsöt, én pedig vittem is azokat, amikben erősek vagyunk, és kifejezetten finomak. Azokat kellett igazából eladnunk, és biztosítanunk a befektetőket arról, hogy miért is érné meg nekik, ha beszállnának az üzletbe, hogy milyen előnyöket kovácsolhatnak belőlünk, és hogy ehhez mire lenne szükség. Tudod jól, hogy nem vagyok egy jó szószóló, de mégis sikerült egy-kettőt magunkhoz csábítani. Nagy vonalakban vázoltam fel a részleteket, hogy milyen gépek kellenek, hogy a lehető legoptimálisabb legyen a termelés, illetve a minőség, és az összegekről is tájékoztattam őket. Papíralapon még nem köttetett meg semmi, de újév utánra már lebeszéltünk pár találkozót. Nem tartom kizártnak, hogy a farmot is meg akarják majd nézni, de erről igyekszem a lehető leghamarabb, és időben szólni, hogy te is fel tudj készülni rá, ne csak váratlanul betoppanjak pár vadidegennel - többé-kevésbé ez történt. Azt nem részletezem, hogy még az ajándékáért is el kellett mennem. Nem sietem el a mesélést, ahogy beszélek, úgy néha bekapok egy-egy falatot, amit jóízűen fogyasztok el, újra és újra megdicsérve a főztjét.
- Jöhet az a tojáslikőr most már? - kérdezem, és amennyiben igen a válasza – vagy másvalamit kíván helyette -, akkor már el is szaladok érte, és visszaérve kitöltök egy adaggal mindkettőnknek. Mellette állok, és nyomok egy puszit az arcára. - Köszönöm ezt a finom vacsorát! - szólalok meg mosolyogva, őszintén, majd még egy puszival gazdagítom, mielőtt helyet foglalnék.
- Egészségünkre! - emelem fel a poharamat, és ha végre megtörténik az a régóta várt koccintás, utána az ajkaimhoz emelem, és belekortyolok az italba. Ahogy az üveg koppan az asztalon, újra megszólalok. - Tudom, hogy csináltál almáspitét, viszont tudod mivel lehetne ezt feldobni? Egy kis vaníliás tejsodóval. Ha minden igaz, kellene még itthon lennie mindennek. Sőt, biztos! Hogy hamarabb meglegyen, még pudingpor is van. Mit szólsz hozzá? - sok mindenről szól ez a mai nap, de hogy nem a mértékletességről, vagy az egészséges ételekről, az biztos.

Nagyon sokszor elgondolkoztam már az elmúlt egy évben azon, hogy mégis milyen következményekkel járna, ha a Calival kapcsolatos álmaim, és vágyaim valósággá válnának. Milyen fejfájást, milyen újabb bonyodalmakat hozna vajon magával, ha ennyire mélyen megváltozna a kettőnk kapcsolata. Félő, hogyha belemegyünk ebbe, akkor legalább az egyikünk túl sokat fog beleképzelni, mint ami a valóság – és sajnos tudom, hogy ez melyikünk lenne. Nagyon fontos számomra Cali, és mindent megtennék a biztonsága, és a jóléte érdekében, de abban kétségtelenül biztos vagyok, hogy van egy további érzés, amit nem tudnék neki megadni, akármennyire is vágyhat rá. A mai féltékenységi rohama pedig végképp megnehezíti a dolgomat, és ezt továbbra sem tudom hová tenni. Le kellene ülnünk, megbeszélni ezt ésszerűen, és aszerint haladni tovább, de tervezhetek én akármennyire is Calival kapcsolatban, valószínűleg úgysem az fog történni. Valahogy mindig képesek vagyunk felborítani az elképzelteket, vagy az egyikünk, vagy a másikunk hibájából. Mindezeket figyelembe véve azonban azt sem akarom, hogy úgy érezze, ki akarom őt bármiképpen is használni. Ha bármikor azt mondaná, hogy nem, akkor ugyan sértetten, de büszkén fogadnám a döntését, és nem firtatnám tovább. Egyre és egyre jobban bonyolódik a helyzet, amibe vezetjük magunkat, és csak abban tudok reménykedni, ha meg is történik, ami felé tartunk, akkor azt utána képesek leszünk felnőttként kezelni. Mert ha nem, azzal csak még több bajt varrunk a saját magunk nyakába, amiből már most tudom, hogy nem lesz könnyű felépülnünk.
- Drágám, a te haragodat és feszültségedet nincs annyi felhő az égen, ami fel tudná szívni! - nevetem el magam vele együtt. Elég jól ismerem Cali családját, de a mamája az még számomra is egy ismeretlen pont. De gondolom ő még azelőtt volt a képben, mielőtt én megismerkedtem volna az öregével, és ki nem alakult volna köztünk az a törhetetlenül erős viszony, ami végigkísérte aztán a közös éveinket.
- Az alján? Húha! Kíváncsi lennék, hogy ebből mennyi került a pitébe, és mennyi a szervezetedbe, mert azért nem egy kis üvegről beszélünk - mondjuk nem is egy literesről, de ettől függetlenül is tekintélyes mennyiség van... volt benne ahhoz képest, hogy milyen ritka és értékes darabról beszélünk. Az egyik szemem azonban továbbra is sír, hogy ilyen könnyen elpazarlódott annak az üvegnek a tartalma. Az ilyen ital nem való főzéshez-sütéshez, akármennyire is jót akart vele a szöszi.
- Az egyetlen dolog, amit bánnék ebből az az, hogyha nem tartanád be a szavadat - ettől a részétől azonban egyelőre még nem tartok. Ha az eddigi 4-5 évet túléltük egymás társaságában, ráadásul Cali legrosszabb és legnehezebb időszakában, akkor nem hiszem, hogy lenne olyasmi, ami miatt mi valaha is rosszban lehetnénk. Nem gondolom, hogy lennének olyan problémáink, amiket ne tudnánk megoldani közösen. Fura, hogy valakihez ilyen erősen ragaszkodom és kötődöm, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz érzés. Csak azt nem szabad megengednem, hogy újra elrugaszkodjak a Földtől. Kétszer már belebuktam ebbe, nem fogok harmadjára is.
Az apró próbatételre adott reakciójára jelenleg nem tudom, hogyan reagáljak - hogy örülök-e neki, vagy megijeszt vele. Mivel se nem hordott le, se nem kérte ki magának, hogy ez mégis mi a fene volt az imént, merek arra következtetni, hogy nem volt kifejezetten ellenére a kis pimaszságom. Ezt egyelőre elraktározom magamban, mert ennél többet nem tudok kihozni belőle. De ki tudja később milyen lehetőségeim adódnak, hogy újra kísértésbe hozzam magunkat – már csak abban tudok reménykedni, hogy nem fogja egyszer csak benyögni, hogy elég. Az lenne a legokosabb döntés, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt szeretném.
A lassan járj, tovább érsz elve alapján viszont egy kis ideig parkolópályára teszem minden piszkos gondolatomat, minden csibészségemet, és úgy próbálok tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és hogy ez az este semmiben sem különbözik az eddigi Karácsonyainktól. Pedig szinte tapintható, hogy most minden más kettőnk között. Elmesélem neki a napomat, amit ő türelmesen végighallgat, a válaszán viszont csak megforgatom a szemeimet.
- Szívem… te még mindig nehezíted a mindennapjaimat, és ezen a korod sosem fog változtatni - húzgálom kicsit a copfját, de mindeközben cinkos mosollyal pillantok rá, és halkan elnevetem magam. - De pont ez az, amiért titkon annyira odáig vagyok. Melletted sosem unatkozik az ember - elég csak arra visszagondolni, hogy a hazaérkezésem óta körülbelül háromnapnyi beszélgetésen, vitán, és bocsántkérésen mentünk már végig. - Viszont ne viccelj már! Nehogy úgy érezd, hogy teher voltál számomra. Jó, néha tényleg legszívesebben belefojtottalak volna szeretetből egy kispohárnyi vízbe, mikor mindenért is csak a panaszkodást hallottam, de ha a nagy vonalakat nézzük, és hogy mellette ténylegesen meg is csináltad, amire megkértelek, akkor szerintem el lehet ettől tekinteni. De egyébként örülök neki, hogy így érzel. Nem titkolt célom volt, hogy ezzel együtt elérjem azt nálad, hogy te is igazán magadénak érezd a helyet. Úgy érzem, ezügyben sikerrel jártam - egy korabélinek, akinek addig ott volt az apukája, ott volt az anyukája, csak elképzelni tudom, hogy milyen nehéz lehetett az új társaság, és az új közeg, ahová került. Nem egy másik városba, nem egy másik megyébe, hanem egy teljesen másik kontinensre, egészen a tengeren túlra. Tisztában voltam vele, hogy nem fogom tudni visszaadni az otthon varázsát számára, ha egyszerűen csak bedobom magam mellé egy lakásba, ezért sajátos módszereket kellett igénybe vennem. Abszurd, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, abba pedig még abszurdabb belegondolni, hogy ez számunkra mennyi erőbe, türelembe tellett. Lehet, hogy számomra többe, de nem várhatom el, hogy egy tizenéves lány létrán cipeljen téglákat, cserepeket, és miegymást. Ettől függetlenül megkapta a maga feladatait ő is, amit ugyan rengeteg panaszkodással, még több „miért nem fizetsz érte, hogy megcsinálják, úgyis tele vagy pénzzel” hangzatú odaszúrással, de elvégzett. Ezt pedig senki nem veheti el tőlünk.
- Aha, persze. És továbbra is puszta véletlen, hogy ágyékmagasságba került, nem a megszokott helyre - cukkolom kicsit tovább egy játékos vigyorral az arcomon.
Vele együtt felállok én is, és megindulok utána a konyha irányába. Felhorkantok a szavaira, mielőtt válaszolnék rá. - A kötényt azt elfogadom. Nem hiányzik, hogy az ingem tropára menjen, átöltözni pedig túlságosan lusta vagyok jelenleg - mondhatnék én más kifogást, de ez az igazság, semmi kedvem nincs elmenni most egy váltásruháért. Ha a gondolataim nem csalnak, akkor egyébként is véget ér nemsokára az este, és rövidesen végre zuhany alá állhatok. Ó, alig várom már, hogy lemoshassam magamról a mai nap minden mocskát, amit a pénzesek közelében ragadt rám!
- Értettem, főnökasszony! - szalutálok, aztán teljesítem is a kérését. Gyorsan megtalálok mindent, és aztán komótosan indulok vissza a konyha irányába, mikor Calival egymásba rohanunk. Hallom a kezéből kieső üveg csörömpölését, de most fontosabbnak tartom, hogy egyikünk se essen, vagy sérüljön meg ebben a szituációban, ezért inkább a szöszit fogom meg, és várom ki, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Elmosolyodom, és halkan felnevetek az ügyetlenségünkön. A nevetés hamar elhalkul, a mosoly pedig sokkal lágyabbá válik, ahogy lepillantok Calira, hogy megnézhessem, minden rendben van-e. A lélektükreiben azonban olyasmit pillantok meg, ami miatt még a szívem is kihagy egy ütemet, mielőtt felgyorsulva újra verni nem kezdene.
Egyszerre dolgozik bennem a remény, és a félelem, hasonló megoszlásban egymással amiatt, amire készülök. Minden másodperc egy órának tűnik, és minden elmúló pillanattal egyre inkább úgy érzem, hogy kezd elillanni a lehetőségem arra, hogy olyasvalamit műveljek, amire már elmondhatatlanul vágyok egy éve, mégsem éreztem sosem helyesnek. Ha nem várok, akkor könnyen félreérthetem a jeleket, ha viszont túl sokáig tartózkodom, azzal a lehetőséget hagyom elúszni. Az eddig látott reakcióiból több mindenre lehetett következtetnem – kivéve a hús, a szaft, és az ujjai esetét - de a tekintet, amivel most fogva tartja az enyémet kérdés nélkül abba az irányba dönti a mérleget, amerre titkon szerettem volna.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhet el a szavai, és a következő cselekedetem között, de egy pillanatra sem vesszük le egymásról a szemeinket. Még mindig az egyik karomat szorongatja, ezért a szabadon lévőt emelem fel, és simítok rá az arcára, újra kihalászva azt a kósza tincset onnan a füle mögé. Az arcáról a nyakán át a vállára, majd a felkarjára csúszik ezután a tenyerem.  A szívem a torkomban dobog, ahogy arcommal megindulok felé, és ha ő továbbra sem távolodik el, akkor rövidesen az ajkaira tapasztom a sajátjaimat. Óvatosan közeledek, és még óvatosabban érek hozzá, még annak ellenére is, hogy tudom, már nincsen visszaút. Ez megtörtént, és Cali reakciója lesz a döntő tényező abban, hogy a kapcsolatunk innestova miként fog változni. Vagy egy olyan Karácsony lesz ez a mai, 2013 decemberi ünnepnap, amire mindig emlékezni fogunk, vagy egy olyan, amelyet igyekezni fogunk a lehető legjobban és leghamarabb elfelejteni. Abban azonban abszolút biztos vagyok, hogy ha viszonzást nyer a közeledésem, azzal a mostani óvatosságomat is fel fogja váltani valami… elemibb, valami sokkal mélyebben elfojtott. A kiömlött tej pedig pont nem érdekel. Majd feltakarítjuk utána.

Sok nő megfordult már az életemben, ezek közül pedig jó páran az ágyamban is. Mindig is inkább voltam a felületes együttlétek híve, semmint a komoly kapcsolatoké. Vagy legalábbis… ez volt egészen addig, míg Amyvel nem ismerkedtem meg. Ő egyetlen mondatával, egyetlen tettével képes volt teljes mértékben elvarázsolni, aztán pedig úgy magához lakatolni, hogy ha nem történik meg az az ominózus este, akkor valószínűleg még mindig egymás haját húzogatnánk. Hiányzik, és nagyon hosszú időbe telt elfogadnom és beismernem magamnak ezt a tényt. A folyamatos tagadás, és a felejtés egyszerűen nem működik az én esetemben, akármennyire is szeretném. A múlt fájó pontjai azonban nem eresztenek. Akármennyire is próbálnék megnyílni valakinek, akármennyire is próbálok más felé nyitni, gátol benne az agyam, hogy egyről a kettőre lépjek. Nem tudom, hogy ez miért van. Itt Amerikában már nem leselkednek ránk azok a veszélyek, mint egykoron, és ez eddigi tapasztalatok alapján attól sem kell tartanom, hogy egyszer majd utolér.
Reflektálva az első gondolatomra, sok nővel volt már közeli kapcsolatom, az Amerikába költözésünk óta eltelt évek alatt pedig ez sokszorosára nőtt. Persze nem vagyok bolond sem, odafigyelek arra, hogy ezeknek ne legyen maradandó következménye – mondjuk egy gyermek formájában -, de ez most nem is annyira lényeges. Utálom beismerni magamnak, de mióta Calit is nőként látom, nemcsak egy mitugrász tinédzserként, akit a szárnyaim alá vettem, olyan érzések kerítenek hatalmába, ha egy lehetséges vele való együttlétre gondolok, amihez hasonlót nagyon ritkán tapasztalok bárki irányába is. Ami azt illeti, egy kezem is sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hány ilyennel találkoztam a 29 évem során. Igyekszem a kelleténél semmivel sem nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, és ráfogni arra, hogy ez az érzés csupán azért elevenedik meg bennem, mert Cali egy olyan vágyálom számomra, amit valószínűleg sosem fogok elérni. Fogalmam sincs, hogy ő miként tekint rám, és ez nem is olyasvalami, amiről egyhamar kényelmesen le tudnánk ülni beszélgetni. Talán pár év múlva sor kerülhetett volna rá. De az élet közbeszólt, és ez a mostani, 2013-as karácsony is.
Valami elpattant bennem, és úgy érzem, miután lekerült rólam a napellenző, sokkal tisztábban látok mindent. Lehet annak köszönhető ez, hogy most lesz… azt hiszem, ötödik, vagy hatodik hete, hogy utoljára voltam valakivel, és kicsit az agyamra ment már ez a kényszer-absztinencia. Elértem egy olyan megvilágosultsági, egy olyan egzisztenciális szintre, ahová emberfiának nem szabadna eljutnia – komolyra fordítva a szót azonban egyértelműen érzem, hogy most valami megváltozott. Még ha óvatosan is, de sokkal rámenősebb vagyok, mert kezd elegem lenni ebből a macska-egér játékból, ami egyre jobban kezd visszamenőlegesen körvonalazódni bennem. Nem ez az első alkalom, hogy akár Cali, akár én furán reagáltunk a másik érintésére, szavaira, de ezeket annyira próbáltam elnyomni akkor magamban, hogy rövidesen meg is feledkeztem róluk. Most azonban egyszerre elevenedik meg bennem minden, és kezdek rájönni, hogy… talán mégis több volt (és van) itt, mint amit beismerünk egymásnak.
- Én pedig nem tudok eléggé örülni annak, hogy így érzel. Nélküled nem lenne ugyanolyan - emellett pedig teljes vállszélességgel kiállok. Ez a farm, ez az otthon, amit kialakítottunk, ebben benne van mindkettőnk lelke, ereje, és egy-két helyen még valószínűleg a vére is. Igyekeztünk betartani a munkavédelmi előírásokat, de apró bénázások úton-útfélen törvényszerűen előfordultak, és ez hol egy kisebb, hol egy nagyobb vágásban, vagy lehorzsolt bőrfelületben nyilvánultak meg. Szerencsére Cali esetében a kisebb és felületesebb sérülések, illetve kék-lila foltok voltak a jellemzőek, nem úgy mint nálam, aki egyszer majdnem levágta a karját. Még mindig megvan az alkarom belsején-közepén, átellenben virító, 7-10 centiméteres heg, amit egy szétpukkant fűrészkorong vétett rajta. Vér az volt dögivel, de mivel volt már ennél komolyabb sérülésem, ezért el tudtam látni magam, míg kiérkeztek a mentők. A legnagyobb szerencse az volt, hogy Cali ekkor nem tartózkodott itthon, és egyedül, csupán a munkások segítségét és társaságát kellett élveznem. Meg a pánikjukat… Később, mikor leszedtem a kötést, hogy megnézzem a sebet, és megmutassam neki az összevarrott karomat, akkor is kishíján elájult, szóval… jobb is, hogy akkor valami osztálykiránduláson vett részt.
- Calliope Coelho O’Hara - mosolyodok el szélesen az életbölcsességét hallva, de a hangomból kiveheti, hogy csak szívom a vérét, egyébként viszont jól esik hallani, hogy így érez.
- Jó lesz a piros-fehér, az jobban illik a karácsonyi hangulathoz Amint visszaértem, fel is veszem - nem mintha egy percig is zavarna, hogy női, vagy férfi köntös kerül rám, a lényeg inkább az, hogy ne kerüljön felesleges mocsok az ingemre. Nem mintha a sodó olyan veszélyes lenne a fehér ruhák tekintetében, mint mondjuk egy paradicsomszósz, de az is ki tud csapni, ha nem a megfelelő hőmérsékleten készítjük el. Szerencsére van már annyi tapasztalatom, hogy erre ne kerüljön sor. Az más kérdés, hogy a paradicsomos ételek készítésével kapcsolatban még mindig nem sikerült meglelnem a tökéletes megoldást. Vagyis de, sötét ruhák képében.
Mindketten a magunk útját követjük a hozzávalók tekintetében, és mire készen lennénk nekilátni a desszert desszertjéhez, összeakadunk. Hirtelen nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és ahogy látom, Cali sem. Olyan pillanattá válik ez a véletlen egybeesés, amire egyikünk sem volt felkészülve, egyikünk sem számított rá, mégis úgy megakasztott mindkettőnket a gondolatainkban, hogy másodpercekig mozdulni sem vagyunk képesek. Csupán egymást nézzük, figyeljük a másik lélektükreit, és várjuk, hogy valaki megtegye az első lépést. Mindkettőnket visszafog valami, ami miatt nem akarunk közeledni, és új szintre emelni a kapcsolatunkat, és ez egyszerre aranyos, egyszerre rémisztő. Mindkettőnkben benne van a gondolat, hogy ezt lehet nem kellene, mégis úgy vágyunk rá, mint forró napon egy pohár jéghideg vízre.
Én töröm meg végül a csendet, és a távolságot is. Meg kell lépnem, mert ha veszni hagyom ezt a lehetőséget, akkor lehet soha többé nem lesz rá esélyem. Óvatosan közeledünk egymáshoz, még óvatosabban érintjük meg egymás ajkait, de rögtön megnyugtat, hogy egy pillanatra sem érzem rajta az ellenkezésnek még a legapróbb morzsáját sem. Visszacsókol azzal a gyengédséggel, amivel én közelítek hozzá, de aztán valami véglegesen elszakad. Talán rá sem jövünk, hogy mit csinálunk, annyira ösztönösen cselekszünk. Érzem, ahogy magasabbra emelkedik, és hogy úgy tapad rá az ajkaimra, mintha fulladozna, és csak én tudnék neki levegőt adni, ebbe pedig akaratlanul is belebizsergek.
Szorosan csókolom, még szorosabban ölelem, hogy ha ennek véget is kell érnie, akkor a lehető legmélyebb nyomot hagyhassa meg bennem, olyat, amit ha akarnék sem tudnék aztán elfelejteni. Remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, de sosem lehet tudni, mikor fog a másiknak a józan esze diadalmaskodni. Nem mintha ebben bármi rossz lenne, amire készülünk.
Nem tudom, hogy mit akarhat mondani, mikor pár pillanatra elszakadunk egymástól, de mivel az ellenkezés további jeleit nem látom rajta, ezért nem kezdem el túlgondolni a dolgokat. Helyette azt csinálom, amire most már kétséget kizáróan vágyunk mindketten. Nem csókolna ilyen hevesen, ilyen vágytól átitatva, ha másképpen gondolkodna, ebben az egyben teljesen biztos vagyok. Ahelyett, hogy bármit reagálnék, újra az ajkaihoz hajolok, és egy már-már közel türelmetlen csókot kérek tőle.
Amint újabb adag levegőre van szükségünk, a kezéért nyúlok, és sokatmondó mosollyal az arcomon kezdem el magam után húzni őt. A hálószoba szerencsére közvetlen közel van a konyhához és az étkezőhöz, ezért nem kell messzire mennünk. Ahogy az ajtó becsukódik, Calit magam és a bejárat fa-lapja közé szorítom, apró puszit adva csak neki. - Olyan régóta vágyok már erre… vágyok rád… - vallom be, ha eddig ez nem vált volna egyértelművé. Fennhagyom a hangsúlyt, és egy röpke csókot követően folytatom csak. - …és annyira, hogy szavakba sem tudom önteni. Hadd mutassam hát meg - majd ahogy korábban az ajkai volt a célpontom, úgy most először az orcájára, aztán a füle mögé, végül a nyakára adok érzéki, vágytól átitatott csókokat. Annyira bele vagyok bolondulva abba, hogy ez tényleg megtörténik, hogy közben elfelejtem, hogy egyáltalán milyen ruha van rajta. Egyberuha? Mackó? Valami egyszerű? Fogalmam sincs, és képtelen is vagyok erre figyelni, ehelyett a kezeimmel igyekszem kutakodni a rajta lévő ruhadarabon/darabokon, hogy végre azok takarása nélkül is megérinthessem a bőrét, és végre ez se maradjon csupán holmi ábránd, amit a magányos éjszakáimon képzelgek.
Pár pillanatra nyitom csak ki a szemem, és jövök rá, hogy egyébként mennyire sötét van körülöttünk. A lámpáért nyúlok, amit felkapcsolok, mielőtt újra a ruhájával babrálnék. - Érezni, és látni is akarlak… - tudom, én voltam az, aki azt mondta, hogy nincs további szükségünk a szavakra, most mégis én töröm meg, de… képtelen vagyok lakatot tenni a számra. Egyáltalán mondtam ilyet, vagy csak akartam? Magam sem tudom, és ami azt illeti, nem is érdekel. Az egyedüli, ami, és aki most a figyelmem középpontjában van, az az előttem álló, csókjaim, és érintésem alatt remegő Cali. Úgy csókolom, mintha az életem múlna rajta, és ez az együttlét lenne a kivégzésem előtti utolsó vacsorám. Vágytól átitatva próbálom megszabadítani a ruháitól is, ugyanakkor igyekszem se nem túl tolakodó, se nem túl rámenős lenni. Hogy ez mennyire marad csak terv a fejemben, és mennyire sikerül a valóságba átültetnem… ezt valószínűleg a szöszitől kellene megkérdezni. Én a magam részéről csak annyit tudok, hogy végre megtalálom a felsője és a nadrágja határát. A pulcsi alá csúszik a kezem, és ahogy egyre feljebb simítom a tenyereimet a bőrén, úgy tolom azt is fokozatosan egyre magasabbra. Rövidesen elérek egy újabb akadályig, egy újabb ruhanemű formájában, de pánikba aligha esek miatta. Helyette szeretetteljesen simítok rá kezeimmel mindkettejükre, majd hajolok vissza hozzá az ajkaimmal, hogy egy újabb, az eddigiektől határozottan felfokozottabb, és vágytól telibb csókba vonhassam őt.

Rengetegszer képzelegtem arról, hogy vajon milyen érzés lehetne, ha azok a bizonyos álmaim valóra válnának Calival kapcsolatban. Egyszer úgy történt meg, hogy a hálószobámba tért be, és mindenféle szégyenlősséget nélkülözve foglalta el a helyét az ölemben. Máskor én voltam az, aki túl korán ébredt fel, és döntött úgy, hogy elérkezett végre a nagy nap, és bekúsztam mellé az ágyba, aztán lágyan csókolgatni, simogatni, ébresztgetni kezdtem, míg a kezem be nem kúszott a lábai közé. Néhány alkalommal pedig a fürdőben csatlakoztunk egymáshoz, kisegíteni a másikat egy hátmosással, ami aztán rövidesen valami sokkal érzelmesebbé, sokkal vadabbá vált. Volt, hogy képtelenek voltunk türtőztetni magunkat, és rögtön egyről a kettőre jutottunk, és volt olyan is, mikor már-már annyira a végtelenségig húztuk, hogy a kakas rikácsolása volt az, ami visszarántott a valóságba, mielőtt bármi is történhetett volna. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ezeket a magányos álmaimat megvalósítsam, mikor az adott helyzet túlságosan is adta volna magát, de valahogy sosem éreztem magamat elég bevállalósnak ahhoz, hogy megpróbáljam. Nem tudom… szerintem kellett volna valamiféle egyértelmű, már-már nyíltan kimondott visszajelzés Cali részéről, amitől úgy érezhettem volna, hogy erre ő is vágyik, nem csak egyirányúak a gondolatok, és az egész vonzalom, amit én érzek iránta. Ugyanakkor most, a pillanat elérkeztekor arra is rá kell döbbennem, hogy szimplán csak vak voltam, és folyamatos tagadásban éltem. Néhány egyértelmű, és rengeteg apró jel volt, amiből rájöhettem volna, hogy kölcsönösek ezek a gondolatok, én valamiért mégis úgy döntöttem, hogy ezeket elnyomom magamban, és a lehető legjobban kizárom ennek csupán a lehetőségét is.
Most mégis itt vagyunk, egy reggel még teljesen átlagosnak ígérkező karácsonyi estén, és úgy tapadunk egymásra, mintha így kerültünk volna ki a gyártósorról. Ahogy megtörténik az első csók, és az viszonzásra lel a másik fél részéről, áttörik bennem egy olyan gát, ami eddig folyamatosan visszakozásra késztetett, ami elfedett előttem minden utalást, minden jelzést, és úgy hagytam magam mögött az összes korábbi kétkedésemet, mintha soha nem is léteztek volna. Ennek ellenére Cali mégsem válik olyanná, mint akármelyik másik nő, akivel megosztottam az évek során az ágyamat. Ugyanolyan magabiztosan terelem magunkat egy bizonyos pont felé, mint náluk, de minden, ami a kiinduló és a végpont között történik, az már csupán a többéves múltunk miatt is különbözik minden korábbi együttlétemtől. Csókolom, vezetem, cirógatom, és ismét csókolom, ahogy a szobámba érünk, és már-már kocsonyássá vált lábakkal vágyakozok arra, hogy az oly’ régóta áhítozott álom végre valóra váljon. Mivel érzem, hogy az ő lábai is hasonló gyengeségnek örvendenek, ezért erőt veszek magamon, és igyekszem mindkettőnket megtartani, hogy egy pillanatra se kelljen elszakadnunk egymástól. Szavaimmal próbálom simogatni, hívogatni egy olyan este ígéretébe, amelyet remélhetőleg egyikünk sem fog elfelejteni még évek múltán sem, ő pedig másra sem képes, minthogy kérleljen, hogy többet követeljen. Készen állok megadni neki mindent ezen a karácsonyi estén, amire csak vágyik. Készültem neki ajándékkal, de tudom, hogy az el fog törpülni amellett, amit készülök vele tenni.
- Tavaly óta nem azt látom benned, Cali. Te biztos nem emlékszel rá, de bennem mai napig mély nyomként él az a kis incidens, mikor a konyhában egy szál törölközőben épp csak sikerült megtartanod magadon azt a frottíranyagot - kicsit többet beszélek, mint ő, de kell is ennyi szünet a folyamatos, vehemens csókcsata kellős közepén, máskülönben hamarabb kidőlünk az oxigénhiánytól, mint valami sokkal élvezetesebbtől. - Sok álmatlan éjszakát is okoztál ezzel nekem. Remélem most végre valóra válthatok a képzelgéseimből egyet-kettőt - szólalok meg ismét, miután elérkeztünk az ágyhoz, és Cali fölé magasodok. Ajkaimmal az övét keresem, tenyeremmel a felsője alatt érintem a bőrét, az erre adott reakciókra pedig halkan felkuncogok. Még le sem kerültek rólunk a ruhák, Cali viszont máris úgy viselkedik, mint aki menten képes lenne elélvezni már csupán az előjátéktól is. Nem mintha bánnám amúgy, ez számomra egy külön bóknak ér fel.
A tetteimre adott reakciói, illetve hangjai így is túlságosan feltüzelnek, és készen állnék egyre inkább felgyorsítani az események alakulását, mikor Cali keze a csuklómra simít, és érezhetően megálljt parancsol vele. Váratlanul ér, ahogy visszakozik, és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a szituációval, minthogy kinyitom a szemeimet, és lepillantok rá. Már-már készen állnék elhúzódni tőle, gondolván azt, hogy valamit biztosan rosszul csináltam, esetleg túl gyors voltam, túl rámenős, vagy igazából akármi, és emiatt rájött, hogy mégsem akarja folytatni. A szavai hasonló tőrt szúrnak belém, még annak ellenére is, hogy tudom, igaza van. Nem kellene ennyire kapkodnunk, ez most túlságosan különleges ahhoz, hogy elhamarkodjunk bármit is. A csókok bevallom, meglepnek, de nem irtózkodom a fogadásuktól. A következő mondatának köszönhetően legalább hármat kihagy a szívem, annyira hirtelen ér a beismerése. Nem is maga a tartalma, hanem a gondolat, hogy ha ezt folytatjuk, akkor… én leszek neki az első? Ebbe kész abszurd még csak belegondolni is. Ugyanakkor… hazudnék, ha azt mondanám, nem pont ugyanannyira felvillanyozó.
- Nem volt se… de nem azt mondtad, hogy…? - állok… azaz támaszkodom fölötte értetlen tekintettel, már-már tisztán emlékezve arra, mikor próbált egyszer ezügyben az agyamra menni. Nem kifejezetten járt sikerrel magával a szavaival, sokkal inkább a viselkedése volt, ami miatt úgy döntöttem, hogy inkább hanyagoljuk kicsit egymás társaságát, és csak a kellő hosszúságban szóljunk a másikhoz. Nem egészen értem, hogy mit akart vele elérni, de az biztos, hogy ezt nem is most fogjuk megbeszélni. Az túlságosan megölné a hangulatot. Nem mintha ez a jelenlegi bejelentése sokkalta jobb hatással lett volna rá, de még aligha mondanám azt, hogy minden veszve van. Az értetlenségem nem tart tovább pár másodpercnél, és ugyan nem hessegetem el a vallomását, mégis túllendülök rajta, és visszahúzom az arcomra az előbbi percek komolyságát.
- Gyengéd leszek, ne aggódj. De ha úgy érzed, hogy mégsem szeretnéd ezt, bármikor leállíthatsz, nem lesz belőle semmi - és ezt nem csak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom. Lehet, hogy rövid ideig bántani fogja az önbecsülésemet, és az egómat, de nem vagyok már gyerek, hogy ez túl sokáig éljen bennem. Ami, vagy aki nem lehet az enyém, azért nem fogok a végtelenségig harcolni, hanem elfogadom, és igyekszem továbblépni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy leragadjak az ilyen apróságokon, ezt már túl sokszor sikerült megtapasztalnom az évek során.
- Addig viszont engedd el magad, és hadd vezesselek - szólalok meg, ahogy egyik kezem ujjait az övé közé fűzöm, és egy újabb csókra hajolok hozzá. A vágyak továbbra is érezhetőek ebből, de már -remélhetőleg – érezhetővé válik az is, ahogy hátrább vettem az agarakkal. Ettől függetlenül nem tudom meghazudtolni magamat, és a testem igényeit, amelyek most teljes mértékben Calira vannak kihegyeződve. Óvatosan, de hozzápréselem magamat az ágyékunk környékén, ezzel is igyekezve a tudtára adni, hogy mennyire fel vagyok tüzelve ettől az egész helyzettől. Halk sóhajt ejtek az ajkaira ennek következtében, majd ha nehezen is, de elszakadok tőle. A kezét nem engedem el, helyette a másikat is megfogom, és miután fölé térdeltem, az övcsatomra vezetem őket. Míg ő remélhetőleg azzal kezd el foglalatoskodni, addig én talán kissé sietősen, de annál gondosabban bontom ki magamat az ingből, amit aztán valahova az ágy mellé taszítok. Ha nem érzek tőle ellenkezést továbbra sem, akkor hozzám hasonlóan őt is igyekszem megszabadítani attól a ronda karácsonyi kötött pulcsijától, amit ugyanabba az irányba szánok eldobni, mint az enyémet. Ezt követően viszont akaratlanul is felsóhajtok, ahogy végigtekintek rajta. Ha kibontott az övemből, esetleg a gombot, és a cipzárt is lehúzta, ráfogok az egyik csuklójára, és célzottan vezetem be a nadrág, és a boxerem közé a tenyerét. Úgy mozdulok, hogy ne kelljen elszakadnom az érintésétől, ahogy apró, érzéki csókokat ejtek először a hasfalára. Lassan haladok egyre, és egyre feljebb, egészen a korábbi megállást indukáló pontig, és az egyik utolsó védvonalig, ami még a közvetlen intimitásnak útját állja - legalábbis az ő esetében -, a melltartójáig. Legszívesebben már most megszabadítanám tőle, de megtorpanok. Néhány csókkal még körbejárom a fedetlen területeket, de végül felpillantok rá. Akár szavakkal, akár csak a nézésével igyekszem megkapni a választ, a zöld jelzést arra vonatkozóan, hogy engedi-e a folytatását annak, amihez hozzákezdtem, vagy esetleg túl sok lesz neki mindez, ami az elmúlt percekben történt.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudok mást mondani, minthogy mennyire nem várom az elkövetkező napokat. A mostani este annak minden tökéletes mozzanatával egy olyan emlék fog számomra, és remélhetőleg Cali számára is maradni, amelyet aligha fogunk egyhamar elfeledni, ugyanakkor ott lebeg a fejem fölött a gondolat, hogy ez lehet ennyi is lesz. Nem azért, mert ne akarnék többet belőle, vagy mert úgy gondolom, hogy esetleg valami még rosszul fog alakulni, nem lesz vele jó az együttlét, satöbbi – sokkal inkább azért, mert nem tudom, hogy fogja fogadni azt, amit szeretnék majd neki mondani. Nem akarom, hogy kihasználva érezze magát, és azt sem akarom, ha úgy gondolná, ő is csak egy a sok nő közül, akivel megosztottam az ágyamat. Nagyon óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne veszítsem el őt, és ezért sem biztos, hogy erre a beszélgetésre a holnapi nap folyamán fog sor kerülni – ahhoz viszont kérdés sem fér, hogy holnaptól kezdve el kell kezdenem tervezni, hogy miként is adjam elő a gondolataimat. Azokat a gondolatokat, amiket egyszerre értek magam tekintetében, és egyszerre von be egy átláthatatlan, áthatolhatatlan köd. Van ráció az érzéseimben, ugyanakkor nem is. Nekem ezt mégis úgy kell majd előadnom, mintha minden leendő kérdésére tudnám a választ, és meg kell vele értetnem a lehető legalaposabban az érzéseimet. De mik is ezek?
A legfőbb az, hogy ha arra vágyik Cali, hogy mi ez után egy párként fogunk tovább létezni, akkor azt nem fogom tudni neki megadni. Nem véletlenül menekülök Vegasba, más nők karjaiba, és igyekszem a lehető legrövidebb ideig magam mellett tartani bármelyik partneremet. Volt rengeteg könnyen, és egypár végtelenül nehezen elengedhető ezek között, mégis meghoztam ezt a kemény döntést, mert… az ő érdekükben. Legalábbis ezt mondtam néhányuknak, még ha nem is teljesen igaz. A helyzet az, hogy ez ugyanannyira szolgálja az ő jólétüket, mint az enyémet, talán még kevésbé is az övéket. Kevés dolog van, ami megrémiszt, és ami félelemmel tölt el, de az, hogy újra szerelembe essek, és elveszítsem az illetőt, az egyértelműen rajta van a listán. Ez a kettő külön-külön is képes nyugtalanságot hozni rám, nemhogy még együtt. Lehet, hogyha egy-két kapcsolatot nem szakítottam volna meg idejekorán, akkor sem működött volna, de az is lehet, hogy rövidebb-hosszabb távon igen. Nem kockáztathattam meg.
Cali viszont eleve a szívemhez nőtt, és az elvesztésének gondolatától már most rettegek. Ha hagynám, hogy ő legyen az egyetlen nő az életemben, azzal megnyitnám az utat annak is, hogy ebből több legyen, mint ahogy a jelenlegi kapcsolatunk áll, ami számomra tökéletes. Azaz… most lett igazán az, ahogy késszé váltunk átadni magunkat a másiknak. Nem akarom továbbá azt sem, hogy én legyek számára az egyetlen férfi, hogy aztán elszalaszthasson egy olyan esélyt az életben, ami sokkal jobb, sokkal teljesebb, mint amit én képes lennék neki nyújtani. Ugyanakkor annak a ténye, hogy egy házban élünk, hogy rengeteg dolog összeköt bennünket,  és hogy így tekintünk a másikra, az szinte lehetetlenné tenné azt, hogy a ma este készülő dolgok ne történjenek meg később. És nem is akarom, hogy ez másképp legyen. Szükségem van Calira, szükségem van arra, amit nyújtani tud nekem, viszont nem vagyok elég erős megkockáztatni azt, hogy egyszer ne adj Isten ugyanazt kelljen átélnem, mint akkoriban a menyasszonyommal. Ha most, a csókok hevében ilyen gondolatok suhannak át az agyamon, mi fog itt várni rám az éjszakák, és a magányban töltött percek alatt? Inkább nem is gondolok rá.
A vallomása azonban újra előhozza belőlem ezeket az aggályokat, de az eddigiektől eltérően ezt most sikeresen, és gyorsan el tudom seperni az agyam leghátsóbb szegleteibe. Biztosítom arról, hogy minden rendben van, és hogyha úgy érzi, ki szeretne hátrálni, akkor nyugodtan megteheti, nem fogok érte haragudni, nem fogom felróni, el fogom fogadni. Ő azonban úgy reagál a szavaimra, hogy kénytelen vagyok elmosolyodni rajta. Nem nevetséges, hanem egyszerre aranyos, és egyszerre vadító. Kicsit át kell alakítanom az eredeti terveimet – nem mintha lettek volna konkrét elképzeléseim -, de ez csekély ár azért, hogy Calinak egy olyan éjszakát okozhassak, amit sosem fog elfelejteni.
Megszabadulok a ruháim egy részétől, a másik részében pedig őt igyekszem ösztönözni egy kis bátorságra, magabiztosságra, aminek ő jelenleg ugyan kissé ügyetlenül, de annál nagyobb elhatározással, és a megingás bármi morzsája nélkül kezd a megvalósításába. Ahogy szabaddá válik a vágyakozásom legalább a nadrág szorításából, nem húzom sokáig az időt, rögtön a kezéért nyúlok, és rávezetem a férfiasságomra, még ha csak a boxer anyagán keresztül is. Vágyom rá, hogy az alatt is megérintsen, és ha ő magától nem teszi meg, idővel rá fogom vezetni, most azonban kiegyezek ezzel is.
Vele együtt sóhajtok fel, ahogy végre nem csak érint, hanem kissé határozottabban simogatni kezd odalent. Minden simítással, minden apró markolással újabb és újabb sóhajok szakadnak ki belőlem, és szaladnak végig jóleső bizsergések az egész testemben. Készen állok a következő szintre lépni, ehhez azonban rá is szükségem van. Megadok neki egy utolsó esélyt a visszakozásra, amivel ő láthatóan a legkevésbé sem kíván élni. Az a pár másodperc, míg kibontja a melltartó csatját, majd a keblei előtt megtartja az anyagot, és vágytól izzóan tekint rám egy kész örökkévalóságnak tűnik a számomra. Alig bírom kivárni, hogy lehulljon a lepel, de próbálom türtőztetni magamat, és kicsit leplezni-rendezni a remegő légvételeimet. - Hűha… - fel sem fogom, hogy ez kicsúszik a számon, amint hosszú kínzás után megszabadul végre a ruhaneműtől, és a többi sorsára juttatja azt. Az elém táruló kép magáért beszél, a boxerem alatt éledő vágyam pedig majd’ kiszakad a helyéről. Mélyen felsóhajtok, és pár pillanatig el kell gondolkoznom, hogy ez most tényleg megtörténik, vagy csak egy túlságosan hosszúra nyúló, túlságosan valósnak tűnő álomról van szó.
A figyelmemet ugyan elvonta egy rövid időre az elém táruló látvány, de rövidesen újra ráemelem a szemeimet az övéire. Találkozik a tekintenünk, a mosolyom lágyabbá, halványabbá válik, de nem azért, mert most kevésbé lennék boldog, mint amennyire pár másodperccel ezelőtt voltam, hanem mert elértem arra a pontra, mikor már aligha tudom a mimikámmal kimutatni, mit érzek. Eszem ágában sincs ellenkezni, vagy elhúzódni a felém nyújtott kéztől, aminek noszogatnia is aligha kell engem, megyek én magamtól is. Pőre oldalára simítok rá, ahogy az ajkaira hajolok, és az előzőektől eltérően lassan, érzelmesen igyekszem őt megcsókolni. Nem nyúlok rögtön az imént fedetlenné vált kebleiért – akármennyire is ez a jelenlegi legfőbb vágyam -, és nem teperem sebtében magam alá, mert nem akarom, hogy azt higgye, csak a teste miatt akarom őt. Hozzátartozik az igazsághoz, de közel sem ez az egyetlen vezető okom. Ő kell nekem teljes egészében, mindazzal a sok pozitív és negatív tulajdonságával, amivel már évek óta élek együtt, és melyeknek remélem még legalább ennyi ideig élvezhetem a jelenlétét. Nem tudom, vajon ez a megfelelő módja-e annak, hogy ezt átadhassam neki szavak nélkül, de jelenleg képtelen vagyok más megközelítést elképzelni.
Fogalmam sincs mennyi ideig vagyunk ebben a helyzetben, de az biztos, hogy hosszú ideig se nem mozdulok, se nem próbálom másfelé terelni a cselekedetünket. Kiráz a hideg az egész helyzettől, ahogy gondtalanul, lehunyt szemmel, testemben-lelkemben átadva magamat csókolom Calit, és ezt egészen addig nem is akarom megszakítani, míg nem válik egyenesen szükségszerűvé, hogy egy kis levegőhöz juttassuk a tüdőnket. Fogammal óvatosan karistolva szakadok végül el egy fájdalmas nyögéssel tőle, és pillantok ismét rá. Elmosolyodom, ahogy a szegycsontja közepére teszem a tenyeremet, és óvatosan dönteni kezdem az ágyra, miközben én ugyanabban a helyzetemben maradok.
Kezeim aztán a nadrágja fölötti fedetlen bőrterület felől indulnak el felfedezőútjukra, már-már kínzóan – bár hogy melyikünknek, azt nem tudom – lassan téve meg ezt a rövid távot. Tekintetem a cselekedetet követik, ahogy szinte megbabonázva fogadom magamba az elém táruló látványt. Egészen addig észre sem veszem magamon, hogy beharaptam az alsó ajkam, míg el nem érek a halmaihoz, és reszketve simítom bele őket a tenyereimbe. Óvatosan beléjük markolok, majd lágyan elmosolyodva simítom rá hüvelykujjaimat a meredező mellbimbókra, játékosan ingerelve őket körkörös mozdulatokkal. Szeretném kitapasztalni Cali mindenét, és szeretném, ha ebben partner lenne. Átadta magát nekem, ezt szavakkal és tettekkel is a tudtomra adta már, így nem izgulok azon, hogy bármiben is megállítana. Miközben ujjaimmal játszok rajta, felpillantok rá, hogy láthassam az arcán, ez vajon mit válthat ki belőle. Tudom, hogy egyesek egyszerűen megvesznek, ha ezen pontjukat ingerlik, másoknak kényelmetlenséget okoz, néhányukra pedig a legkisebb hatással sincs. Merem remélni, hogy Cali a legelső csoportot erősíti.
- Most már biztos… Ha akkor és ott nem tudtad volna megfogni azt a törölközőt, akkor már legalább egy éve csinálnánk ezt. Egyre és egyre jobban múlod felül minden képzeletemet. És még nem is láttam mindent, nem is tapasztaltam meg mindenedet - de ahogy a mondatot félbehagyom, sejtheti, hogy a terveim közt vannak mindezek. Ha számomra kedves reakcióval jár együtt az előbbi ingerlés, úgy további helyezkedésbe kezdek, hogy a hüvelykujjaim helyét a nyelvem válthassa fel, és folytathassa a megkezdett műveleteket. Nem sietek el semmit, a lehető legalaposabban igyekszem tovább fokozni a vágyakozását, ezért miután az egyikkel végeztem, rögtön rátérek a másikra is. Mindezek mellett lecsúszik közénk a kezem, és az ő nadrágjának gombjával, majd cipzárjával kezdek el babrálni, hogy hasonlóan hajthassam szét a farmert, mint ahogy ő tette az enyémmel. Pár pillanatra szakadok csak el a jelenlegi helyzetemből ajkaimmal, amíg kissé benedvesítem két ujjamat, mielőtt visszatérnék az előző cselekedetemhez. Óvatosan csúsztatom lejjebb a kezemet, és vele ellentétben én már nem állok meg a nadrág és az alsónemű között, rögtön az utóbbi alá simítom azt. Nem tartok attól, hogy a Szaharával találkoznék odalent, ettől függetlenül lassan fedezem fel ujjaimmal. Ezt az érzést már én sem vagyok képes csendben tűrni, és valószínűleg vele együtt nyögök fel, amint rásimítom a két ujjamat a megfelelő pontra, és lassan, ismerkedően mozgatni kezdem rajta azokat. Apró csókokkal távozok a melleitől, mielőtt az ajkaihoz hajolnék, és egy ügyetlen csókra invitálnám.
- Szeretnéd, ha az ujjaim helyett mást is használnék? Vagy akár azok mellett - úgy kérdezem ezt tőle, hogy közben az említett testrész mozgását sem hagyom abba, így kétségessé válik, hogy egyáltalán felfogja-e a hozzá intézett szavakat. De egye fene, akkor annyiszor fogom megkérdezni, míg választ nem kapok tőle.

Valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl sok olyan partnerem volt, mint Cali. Itt elsődlegesen a reakciókra gondolok, amit az érintéseim, a csókjaim, vagy akár a szavaim váltanak ki belőle. Örülök neki, hogy mindezekből sül az őszinteség, és cseppet sem érzi szükségét annak, hogy túljátssza magát. Az az egyik legkiábrándítóbb dolog, mikor a partnerem úgy vonyít és nyivákol, mintha egyenesen egy pornóból szalajtották volna. Nem, számomra minden téren a természetesség az, amit a leginkább vonzónak találok. Mint ahogy az ágyban szeretem a természetes reakciókat, az őszinte, gátlások nélküli kommunikációt, úgy a mindennapi életben a bármiféle – vagy abszolút minimális – smink és festék nélküli arcokat. Hamarabb választok egy átlagosnak kinéző, de festetlen nőt, mint egy topmodellt megirigylő arcberendezéssel rendelkezőt, akiről érezhető, hogy a sminkkel fedi el a számára bizonytalanságot okozó jegyeket. Az önbizalom, a magabiztosság, az őszinteség, az ámítások mindennemű mellőzése számomra mindent überelnek. Külön-külön is dicséretesek, de együtt? Ha ezek együttesét meglátom valakiben, azért bármit megtennék, hogy megkaparinthassam. És most akármennyire is érezhető, hogy ott van a félsz Caliban, ismerem őt a mindennapokban, mikor épp nem a féltékenykedéséről van szó. Ha elmegy egyetemre, és még önállóbbá válik, biztosra veszem, hogy ezek a tulajdonságok még jobban fel fognak erősödni benne. Emiatt pedig még inkább örülök neki, hogy ez ilyen hirtelen, ilyen váratlanul megtörténik köztünk. Tudom, hogy előbb-utóbb kivetettem volna rá a hálómat, mit sem törődve azzal, hogy van-e neki valakije. Hazudok, mert érdekelt volna, de a tényeken akkor sem változtatott volna. Így is egészségtelenül vonzódok hozzá, mi lett volna akkor, ha hosszú távollét után hazatér, és minden olyan tulajdonságot megvillogtat nekem, külsőt és belsőt, melyek a zsánereim? Bár... akkor lehet nem lett volna rajtam egy ilyen nem-teljesen-elhanyagolható feszültségérzet, mint amit a vallomása okozott bennem.
Talán nekem is őszintébbnek kellett volna lennem vele, amiért ő is megadta nekem a visszakozás lehetőségét a saját vallomásával. Fel-felvillan a fejemben ez a gondolat, és a vele járó lelkiismeretfurdalás, de aztán hamar megpróbálom magamat túltenni, azzal igyekezve meggyőzni magam, hogy nem teszek semmi rosszat. Nem ígértem neki semmit, és a mai estén túl nem is kívánkozok ilyesmikbe belefolyni. Egyszerűen szeretném jól érezni magamat vele, és örülnék, ha ő is hasonlóan emlékezne majd vissza erre a karácsonyi estére.
Azonban minél előrébb érünk ennek az éjszakának a kiteljesedése felé vezető úton, annál határozottabban nyomódik el bennem minden korábbi kétség. Először az egymáshoz simuló testek, az egyre mélyebbé, egyre vágyakozóbbá váló csókok, később az érintések, most pedig a ruhák lehullása okozzák azt, hogy egyre inkább elfelejtsem a gondjaimat, és csakis rá figyeljek. Izgul, látom rajta, hogy izgul, de én is ugyanezt érzem. Mosolyra késztet, ahogy a melleivel ismerkedve ilyen éles reakciókat váltok ki belőle, amihez foghatót nagyon ritkán szoktam megtapasztalni. Ilyen lenne, mikor az ember eszeveszettül vágyik a másik érintésére? Alig nyúlok hozzá, máris olyan ívekben feszül meg a teste, amin nem tudok eléggé elcsodálkozni. Óvatosan, törődve teszem mindezt, de figyelek arra, hogy ez csak még élvezetesebbé tegye az érzéseket, ne elnyomja őket. Az ujjaim után az ajkaimmal is ráhajolok a mellkasára, hogy mindkét oldalon ugyanakkora figyelmet kaphasson tőlem, ezzel igyekezve még jobban ledönteni a falakat. Nem akarok úgy tűnni, mintha tartózkodnék tőle, ugyanakkor azt sem szeretném, hogy azt higgye, ez számomra bármiben is hasonlít a korábbi partnereimmel való együttléteimhez. De hát azt honnan is tudhatná? Nem éppen olyan téma ez, amiről egy vacsora közben beszélgetünk.
Az ujjaim a nadrágja, fehérneműje alatt, és amint a megfelelő helyet megtalálom velük, a testemmel kell visszatolnom Calit az ágyra, annyira beleőrül a mozdulatba. Hagyok neki mozgásteret, de nem annyit, hogy teljesen kivegye az irányítást a kezeim alól – a szó szoros értelmében. - Szimplán az Aidan is megteszi - mosolygok rá, mikor már az Úristen is kiszalad a száján. Tudom, hogy ez csak egy mondás, de valami módon szeretném a Földön tartani az alattam vonagló leányzót, amit szavakkal próbálok elérni. Többé-kevésbé. Nem mintha úgy tűnne, mint aki bármit is felfog ezekből a szavakból, vagy kérdésekből. Lassan jut el a tudatáig a mondandóm lényege, én pedig türelmesen várok, de a dolgát nem könnyítem meg, az ujjaim ugyanis gyakorlott ügyességgel szántják tovább a legérzékenyebb pontját. Adnom kellene neki pár pillanatot, hogy levegőhöz jusson, tudom, de szeretném, ha ez az egész este egy egybefolyó, folyamatos ingerekkel teletűzdelt élvezetképként maradna meg benne. Miután válaszol végre a kérdésemre, újra az ajkaira hajolok, és olyan hevesen, olyan élesen, mégis olyan törődően kapok utánuk, mintha fulladoznék, és így tudnék csak oxigénhez jutni.
- Megteszem, ami tőlem telik - sóhajtok bele a csókba, reszketve engedve ki a levegőt, majd hatalmas nehézségek árán elszakadok tőle, és kedvesen mosolyogva simítok rá az arcára. Elgondolkoztam egyéb folytatásokon is, mint ami mellett végül letettem a voksomat, de… úgy érzem, hogy a legtöbbet úgy tehetek Calinak, hogy ne legyen számára kényelmetlen, vagy túlságosan fájdalmas, ha nem húzom még tovább a dolgokat, akármennyire is szeretném. Ha minden jól alakul, és a napokbeli beszélgetés sem fog véget vetni az elkövetkezendő idők hasonló élményeinek, akkor bőségesen lesz még lehetőségem újakat mutatni neki.
- Ettől viszont szükségszerű lesz most már ténylegesen is megszabadulnunk - mosolygok rá, ahogy kihúzom a kezemet az alsóneműje alól, hogy a másik segítségét igénybe véve akaszthassam be az ujjaimat a rajta lévő maradék ruhadarabok összesébe. Ha megemelkedik, és nem érzek tőle további ellenkezést, akkor rövidesen meg is szabadítom tőlük, hogy már végképp ne állja útját semmi annak, hogy teljes valójában láthassam őt. Az arcát figyelem a művelet közben, amint viszont lekerül róla minden, képtelen vagyok nem odatekinteni, ahol előbb még az ujjaim okoztak neki örömet. Önkéntelenül nyalom meg az ajkaimat, majd harapok bele az alsóba, mielőtt visszasandítanék pár pillanat erejéig Cali szemeire.
Nem tervezek sokáig elidőzni a lábai között, de képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, ezért helyet változtatok. Apró, ismerkedő csókokat lehelek a legérzékenyebb pontjára, először az ajkaim egészét, rövidesen viszont már csak a nyelvemet vetve be gyakorlottan rajta. Felpillantok, amennyire a helyzet, és Cali újra megfeszülő teste engedi láttatni őt. Az arcát keresem, látni akarom, nem csak hallani, mit okozok most neki. Eszem ágában sincs megadni neki azt, amire már valószínűleg annyira vágyakozik az egész lénye, de annyira kínzó sem vagyok vele, hogy addig húzzam, míg már ténylegesen egy fél hajszál választja el az orgazmustól. Azonban egyértelműen fel akarom tüzelni őt annyira, hogy minél könnyebben tudjon fogadni engem.
Miután úgy érzem, hogy nagy nehezen, de szükséges elszakadnom onnan, lassan, apró csókokkal haladok fentebb a hasa, mellkasa, álla útvonalán, míg el nem érek az ajkaihoz. - Remélem jó volt - somolygok rá, miközben igyekszem kibontani magamat is a maradék ruhadarabokból. Újra a kezeiért nyúlok, és a megfelelő helyre vezetem azt magamon. Ha szükséges, akkor még rá is segítek az ujjai közrezárásával, amit egy mély sóhajjal, és egy kisebb remegéssel fogadok. - Jézusom… - ennyit vagyok csak képes az ajkaiba nyögni. Amennyiben elkezdi mozgatni a kezét a férfiasságomon, újabb sóhajokat, újabb nyögéseket hallatok. Nincs szükségem további ösztönzésre, egyszerűen csak érezni akarom, ahogy hozzám ér, és szeretném, ha ő is érezné azt, hogy mit váltott ki belőlem.
- Ez nagyon jó… - sóhajtom egy röpke, vágyakozó csókot követően. - Ha szeretnéd, később te is kipróbálhatod azt, amit én csináltam veled az imént - ahogy pedig ezt kimondom, egész testemben bizsergek és remegek meg. Lehet, hogy Calinak én leszek az első, de valamilyen formában ő is az számomra. Sosem voltam még hogy is mondjam… ennyire tapasztalatlan lánnyal. Szóval mondhatjuk úgy, hogy ez mindkettőnk számára jeles alkalom.
Nemsokára azonban leállítom, és reszketegen nevetve szólalok meg. - Ha tovább csinálod, félő, hogy hamar véget ér az este - attól még távol állok, de tény és való, hogy remek úton járt hozzá. Lopok tőle még egy csókot, mielőtt elhajolnék az éjjeliszekrényhez, hogy aztán gyorsan és gyakorlottan felkészüljek a következő szintre lépésre.
A lábai közé férkőzök, arcára simítom a tenyeremet, és egy apró csókot lehelek az ajkaira. - Ha bármi-bármikor nem jó, szólj. Én is csak úgy fogom tudni a legjobb élményt nyújtani számodra - és egyértelműen ez az elsődleges célom. Sejtem, hogy nem ez lesz az életem legjobb szexuális élménye, de ez a legkevésbé sem zavar. Az viszont biztos, hogy ott lesz a legemlékezetesebbek élén, ehhez halvány kétségem sem fér. Nem egészen tudom, hogyan kellene megközelítenem ezt az egész helyzetet, ezért azt teszem, amit mindig is szoktam. Levezetem a kezemet közöttünk, majd óvatosan érintem oda a férfiasságomat a legérzékenyebb pontjához. Ha nem látom rajta a visszakozásnak konkrét jelét, úgy az előző mozdulatnál legalább ötször olyan óvatosabban mozdítom a csípőmet, gondosan ügyelve arra, hogy időben meg tudjak állni azon a ponton, mikor ez számára már túl soknak ígérkezik. Annyi időt adok neki, amennyit csak kíván. Ahogy neki is igyekeztem elmondani, most nem a saját élvezetemet priorizálom, hanem hogy neki a lehető legjobb élmény legyen az első alkalom. Ha szerelmet nem is adhatok neki, ennyit igazán megtehetek érte.

Lehet, hogy ettől egoistának, vagy nagyképűnek fogok tűnni, de valamilyen szinten örülök, hogy Cali ezt az első alkalmat velem élheti meg. Ugyan nincs ezzel a helyzettel kapcsolatosan túl sok élettapasztalatom, mégis tartom magamat legalább annyira jó partnernek az ágyban, hogy úgy gondoljam, mindenkihez igazodni tudok. Csak akkor engedem el magamat teljesen, ha tudom, azt a másik sem bánja. Az első alkalmak idején azonban valahogy mindig jobban próbálok odafigyelni a másikra, és mindkettőnk számára a lehető legtöbbet kihozni az éjszakából. Akikkel többször kerülök vízszintesbe, azoknál pedig, ha a szükség úgy hozza, akár képes vagyok „fel is áldozni” magamat, hogy csakis a másik ellazulásával, élvezetével foglalkozzak. Ha nem kerül viszonzásra, akkor nem kerül, nem vagyok már gyermek, hogy ilyesmi miatt verjem a fenekemet a földhöz. Ha egy monogám kapcsolatban lennék, és folyamatosan visszatérő esemény lenne az ilyen, az biztos megedzené a türelmemet, illetve a tűréshatáromat, de egy alkalmi kapcsolat már a természetéből adódva is más. Ott lehetőség adódik arra, hogy ha valami nem tetszik, akkor nyugodtan ki tudok lépni belőle, hogy aztán új irányokba kacsingathassak.
Az ok, ami örömmel tölt el, az annak köszönhető, hogy akármennyire is próbáltam küzdeni ellene, de Cali túlságosan a szívemhez nőtte magát az elmúlt évek alatt, és tudom, hogy milyenek sokan a korabéliek közül. Sokaknál ez szimplán csak arról szólna, hogy egy újabb csinos lány lábai közé férkőzzenek, és mit sem foglalkoznak azzal, hogy a másik ezt vajon hogyan éli meg. Túlzott általánosítás ez, tisztában vagyok vele, de kivételek minden esetben akadnak, és érthető módon nem róluk beszélek. Calliope pedig nem érdemli meg, hogy kihasználják. Részben lehet úgy fogja érezni magát, ha leülök vele beszélgetni a napokban, de talán elnézi majd nekem, ha figyelembe veszi mindazt, amit próbálok neki átadni ezen az estén.
Ha bármikor úgy döntene, hogy nem áll még rá készen, és inkább megmaradna az ujjaim, és a szám okozta gyönyörökben, én nem erősködnék. Ami azt illeti, semmilyen formában nem próbálom ráerőltetni az akaratomat. Inkább kérdezek, inkább óvatosan cselekedek, ezáltal is időt adva neki arra, hogy ne csak az élvezetei vezessék, hanem néha az esze is kapjon egy kis szabad teret. Így talán meg fogja érteni, hogy miért nem akarok belebonyolódni egy szó szoros értelmében vett kapcsolatba. Se vele, se mással.
- És ez még nem minden. De nem akarom a kelleténél jobban túlterhelni a testedet, és az érzékeidet - mosolyogva fogadom a csókját, sejtelmes, játékos tekintettel felelve a szavaira. Ugyan még csak az ismerkedés fázisában járunk, én mégis úgy gondolom, hogy kezd egy kisebb-nagyobb rálátásom nyílni arra, hogy mit szeret, és mi az, amitől szinte azonnal az eksztázis határára kerül. A jó mester azonban a végsőkig tanul, ezt a tananyagot pedig bármikor szívesen előveszem.
Szeretném vele éreztetni, hogy mit vált ki belőlem mindaz, ami most történik, ezért céltudatosan fogok rá a csuklójára, és vezetem azt az izgalmam irányába. Vele szinkronban sóhajtok fel, és hunyom le a szemeimet. Eleinte amennyire óvatosan érintett meg, néhány pillanattal később úgy simulnak férfiasságom köré az ujjai, és kezdi el mozgatni őket rajtam kínzó lassúsággal, mintha már lenne bármi tapasztalata benne – akármennyire is sejtem, hogy ez nem így van. Egyszerűen nem tudom úgy elképzelni Calliope-t, mint aki valakivel csak úgy leáll pettingelni. Hamar felvesz egy számomra kényelmes, és túlontúl izgató ritmust, ami már nem csak sóhajtásokat, de egy mély nyögést is kifacsar belőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordul meg a fejemben, hogy így végezzem be, de nem akarom, hogy túl korán le kelljen lombozódnom. Erőt veszek hát magamon, és leállítom, hogy ha továbbra is szeretné, akkor végre a következő szintre léphessünk. Míg helyezkedem, addig neki időt hagyok, hogy felkészülhessen az elkövetkezőkre, magamnak pedig egy kis haladékot, hogy a felfokozott állapotom kissé csillapodhasson, és ne süljek el az első mozdulatok egyikénél. Az aligha festene jó képet rólam.
- Most csak hízelegsz - kacsintok rá játékosan. Elmondhatnak engem rengeteg mindennek, de hogy tökéletesnek? Ugyan! Nagyon sok mindenhez értek, valamihez jobban, valamihez kevésbé, de tökéletesnek semmilyen téren nem tartom magam. Még ha mondani is szokták, hogy az ember inkább féljen attól, aki egy rúgást ezerszer gyakorol, mint aki ezer rúgást egyszer, én sokkal inkább hívője vagyok annak, hogy akkor már gyakorlok négyet, mindet kétszázötvenszer. Tudom, hogy Cali nem erre gondolt, de a jelenlegi életemben a tökéletességnek a gondolata is kilométerekre áll tőlem. Mind a személyiségem, mind a munkám hagy kívánnivalót maga után. Ugyanakkor amiért tisztában vagyok az erősségeimmel, és a hiányosságaimmal, úgy képes vagyok Calinak azt a részemet adni, amire most szüksége van. De ahogy sor fog kerülni az ezzel kapcsolatos beszélgetésre, rögtön meg fogja ismerni azt az énemet is, ami aligha fog ennyire közel állni a szívéhez. Lehet, hogy ő lenne a tökéletes személy arra, hogy változtassak a véleményemen, azonban… sok minden visszahúz. Egyrészt a kora, és a tapasztalatlansága, amivel alapvetően nem lenne gond, de nem akarom, hogy már ilyen fiatalon elköteleződjön olyasvalaki mellett, mint én. Másrészről pedig nem tudom, hogy készen állnék-e egy ilyen volumenű változtatásra az életemben. Nem mai tragédia, ami Amyvel történt, de bennem még mindig túlságosan is élénken él, akármilyen keményen is próbálom elnyomni magamban. Egyszer biztos képes leszek megbékélni a történtekkel, de csak álltatom magamat, ha valamikor is azt mondom, vagy sejtetem, hogy már elértem erre a pontra.
Mivel nem mondanám magamat kifejezetten tapasztaltnak valaki szüzességének elvételében, ezért inkább lassan, és talán már-már túlságosan is óvatosan próbálom megközelíteni a helyzetet. Látom rajta a fájdalom jeleit, ahogyan azt is, hogy talán ösztönösen, talán csak tudat alatt, de igyekszik ezt előlem valamennyire leplezni. Az odalent fogadó szűkösség szokatlan, de egyáltalán nem mondanám azt, hogy ijesztő lenne. Épp ellenkezőleg. Egy újfajta, számomra eddig ismeretlen élvezetet nyújt vele. Érzem, hogy a kezdeti feszengés után egyre inkább kezd alkalmazkodni hozzám, mitől függetlenül nem gyorsítok, és nem leszek sokkal rámenősebb sem. Ugyanazzal a türelemmel, és figyelemmel követem minden rezdülését, hogy ha a szükség valamikor úgy hozná, akkor időben regisztrálhassam, és fújhassak visszavonulót. Cali ennek ellenére tűri, és rövidesen már ő lesz az, aki elébem nyomja a csípőjét. Értenék én már ebből a jelzésből is, ő azonban szavakkal is a tudtomra adja, hogy fellélegezhetünk mindketten, már túl van a legnehezebb részén. Remélem tényleg így van, és nem én értettem őt félre.
Az eddig óvatos, megszakításokkal teletűzdelt mozgásom megszakad, és valami sokkal ritmusosabb veszi át a helyét. Nem viszem túlzásba, nem mozgok úgy, mint ahogy legszívesebben tenném ebben a feltüzelt állapotomban, mert nem áll szándékomban további fájdalmakat okozni a szöszinek. Mindazonáltal folyamatosan próbálok egyre többet adni magamból, egyre bátrabban merülve el benne mélyebben és mélyebben, igyekezve a mindkettőnk, de főleg az ő határait feszegetni. Nem tudom, hogy mennyit képes befogadni belőlem, egy idő után már nem is tudatosan, sokkal inkább ösztönösen végzem az eddigi ténykedéseimet, néha-néha megszakítva ezt egy gyors észhez téréssel, és újabb terepfelméréssel. A megállás azonban úgy tűnik, szóba sem jöhet.
A nyakába temetem az arcomat, és azt csókolgatva terelem magunkat a beteljesülés felé, eldobva mindenféle kételyemet, és rossz érzésemet, ami ezzel az együttléttel kapcsolatosan fogalmazódott meg bennem, célirányosan hajszolva egy közös célt. Hallom a szavait, de már annyira közel járok, hogy fel sem fogom őket, csupán annyit: „Abba ne hagyd!” - én pedig nem hagyom. Érzem, ahogy elemi erővel feszül meg a teste alattam, és nemhogy nem akarok, nem is vagyok képes tovább mozogni a csípőmmel, annyira magával ránt a Calin végigseprő érzés. Amennyire képes vagyok rá, a szemeimet kinyitva figyelem őt, és próbálom elraktározni ezt az emlékképet magamban, hogy ha nem is lesz ebből több alkalom, ezt akkor se tudjam elfelejteni. Épp csak rákezdek mozogni, ezzel igyekezve levezetni – vagy inkább elnyújtani? – Cali élvezetét, alig pár pillanattal később engem is magával ránt az élvezet. Mélyen, rekedtesen nyögök fel, ahogy a magamat támasztó kezemmel az alattunk elterülő lepedőt markolom, a másikkal pedig Cali combjába marok. Túlságosan maga alá temet az érzés, ami miatt élesen, a fogaim között szívom be a levegőt, ahogyan az élvezeteim a tetőfokára hágnak.
Amint véget érnek az orgazmus kiváltotta remegéseim, és legalább egy kicsit sikerül összekaparnom magamat, mély sóhajjal vegyítve fújom ki a levegőt, és nyitom ki a szemeimet, hogy az alattam fekvőre pillanthassak. Lágyan elmosolyodom, egyik támaszkodó kezemmel pedig az arcára simítok, ezzel együtt igyekezve minden odaragadt hajszálat visszatessékelni a helyére. Igyekszem mélyen elzárni magamban a utolsó pillanatokban hallottakat, és nem gondolni bele túl sokat. Ez volt számára az első alkalom, ráadásul ahogy megtapasztalhattam, egy olyasfajta élményt sikerült nyújtanom neki, amihez hasonlót még csak elképzelni sem tudott korábban, nemhogy megélni. Mindezek könnyen megmagyarázhatják, hogy miután nem tudott mit kezdeni ezzel a túltelítettséggel, ezért kicsúsztak a száján olyan szavak is, amelyeket egyébként nem gondol komolyan. Legalábbis őszintén remélem, hogy így van. Szinte biztosra veszem, hogy a szüzességem elvesztésekor én sem voltam különb ebben a tekintetben, de annyira összemosódtak az akkori emlékképek, hogy képtelen lennék felidézni minden egyes részletet, minden egyes érzelmet. De talán jobb is van ez így. A fontos inkább az, hogy nagy absztraktban gondolkodva jól éreztem magamat, és egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amire még ma is meleg szívvel gondolok vissza. Apró csókot lehelek Cali ajkaira, mielőtt lassan, óvatosan húzódnék ki belőle, és engedném le magamat a mellette lévő helyre, hogy aztán összeszedhessem és rendezhessem magamat.
Hozzá közelebb lévő kezem ujjaival a hasát cirógatom, a másikat pedig a sajátomon pihentetem, ahogy fejemet őfelé fordítva figyelem az arcát. Gyengéd mosollyal pillantok rá, de addig nem szólalok meg, míg nem látom rajta, hogy sikerült neki is magához térnie. Utána viszont rögtön felteszem neki a nagy kérdést. - Nos, Calliope O’Hara, milyen volt? - nem a magam megerősítését várom tőle, sokkal inkább azt, hogy számára ez milyen élményt jelentett. Nem hangzott, és nem is látszott úgy, mint akit túlságosan megviselték volna az imént történtek, de én szeretném tőle hallani. - Ó… és bocsi, ha kicsit megmartalak. Kissé elragadtattam magam - pillantok le a combjaira, amin ugyan már csak halványan, de még mindig láthatóan ott virulnak pirosan az ujjaim nyomai. Szerencsére a körmöm pont egy olyan dolog, amit szeretek ápolni, ezért nem is azt, hanem inkább az ujjperceimet kellett csak elviselnie.
- Remélem még azért van benned egy kis erő. Rajtam az egész napos öltönyviselet, és az ide-oda járogatás jócskán megtette a hatását, így most már kifejezetten jól esne, ha tiszta bőrben folytathatnám az estét - ahogy a szavaim végére érek, feltápászkodom az oldalfekvésből, és újra fölé magasodok. Csókot lehelek az ajkaira, miközben ujjaim érezhetően irányt váltanak. Eddig szigorúan a hasfalát simogattam, most azonban játékosan ugyan, de annál érthetőbben csúsztatom lejjebb a kezemet a lábai közé. Nem titkolt célom, hogy újra hasonló izgalmi állapotba hozzam, mint amilyenben az imént volt, de egyelőre még csak célozgatok a tetteimmel, nem lendülök konkrét akcióba. - És a te segítségedre is szükségem lesz. Ez csak… - pillantok le az ujjaim irányába, majd vissza rá. Nyakára hajolok, és a csókok mellett még apró ingerlő harapásokat is megejtek rajta. Közben a fülébe suttogom a mondat végét, és egy kérdést. - …csak egy kis ösztönzés. Elértem vele a célomat? - de még ha most nem is sikerült, úgy érzem, jó úton haladok felé.

Ha kicsit mélyebben vizsgálom az érzéseimet abban a pár pillanatban, míg erőtlenül fekszünk egymás mellett, veszélyes megvilágosodásra jutok. Olyasmire, amit nagyon okosan kell kezelnem, máskülönben félő, hogy az elveimet feladva fogom lekövetni ugyanazt az utat, ami egykor tragédiával végződött. Akkor is hasonló melegség fogott el, mikor Amyvel kerültünk először ilyen helyzetbe, mint most Calival. Nem azért, mert ne lett volna tapasztalatom – az bőven volt -, hanem mert akkor is éreztem, hogy ez valamiben más. Akkor még nem tudtam megmagyarázni, hogy mi ez, egyszerűen csak éreztem. Ahogy most, úgy akkor is volt bennem egy kisebb gyomorgörcs, ami leginkább az izgalomnak volt betudható, továbbá, hogy nem akartam annak a számomra egyre fontosabbá váló személynek bárminemű csalódást okozni. Megalapozatlanok voltak az aggályaim, de akkor sem tudtam levetkőzni őket. És ez kicsit megrémiszt. Megrémiszt, mert tudom, hogy ha tovább boncolgatom ezt az érzést, és hagyom kiteljesedni, akkor lehetséges, hogy ugyanaz lesz a vége, mint Amynél. Talán nem torkollik tragédiába, de mindig ott suttog nekem a kisördög a fejem hátsó szegletében, hogy mi van, ha mégis? A húgomon kívül mindenki, aki valamennyire is fontos volt a számomra, már a Föld alatt fekszik. Nem állok készen egy újabb tragédiára.
- Akkor van még egy meglepetésem a számodra, mégpedig, hogy nem ez az egyetlen karácsonyi ajándékod. De mindent a maga idejében, végtére is nem egy napos az ünnep - kacsintok rá játékosan. Az az ajándék tervezett volt, mégis ezt érzem a nagyobb jelentőségűnek mindkettőnk számára. Nekem mindenképp, Calinak pedig… el sem tudom képzelni, hogy mennyire. Gondolom a legtöbb lány az első alkalmat különlegesen akarja megélni egy különleges személlyel, nem pedig valami jöttmenttel. Az biztos, hogy különleges a mi kapcsolatunk Calival, és merem remélni, hogy ténylegesen egy olyan élményt tudtam nyújtani számára, amire mindig boldogan és örömmel tele fog visszaemlékezni az elkövetkezendő években. Úgy gondolom, túlmutat a mi kapcsolatunk az egyszerű barátságon, és védelmező-védelmezett viszonyán, de ott (még?) nem tart, ahol egy konvencionális párkapcsolatnak kellene. Ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, egy nagyon hosszú ideig legalábbis biztos nem. Ha változásra adnám a fejet, arra szükségem lenne valamire, vagy valakire, aki kellően mélyen be tudja folyásolni a pszichémet, és ledönteti velem az ezzel kapcsolatos gátlásaimat. Ez lesz valószínűleg a változás fő mozgatórugója, továbbá belátom, hogy nekem is fel kell még nőnöm hozzá érzelmileg. Meg kell tanulnom elfogadni a múltban történteket, és arra fókuszálnom, hogy az ne történhessen meg többet. Most azonban tudom, hogy még közel sem állok ehhez a ponthoz. Talán egyszer. Talán máshol. Talán másvalakivel. Vagy talán pont Calival. Sok minden fog múlni azon, hogy a holnapi beszélgetésünket hogyan tálalom neki, és hogy aztán miként haladunk tovább.
- Készülj fel, hogy ha jó a partnered, sokszor fogod magad gyengének és fáradtnak érezni. De néha megéri erőt venni magadon, mert lehet, hogy valami sokkal jobb vár azon az ajtón túl - nem tudom, milyen ajtóról beszélek, de gondolom megérti Cali, hogy mire akarok gondolni. A metaforákban sosem voltam túl erős, de lássuk be, nem is kifejezetten volt rá szükségem az évek alatt. A munkám nagyon lecsupaszítva végtelenül egyszerű, és egyenes volt. Meg kellett tanulnom beszivárogni, és beépülni mindenhová, ez igaz, de az csak egy színjáték volt. Ahogy magamra öltöttem egy korrupt politikus, egy fennkölt író, vagy egy barokk festő képét, akkor én azzá is váltam arra a rövid időre. Egyik-másik több előkészületet igényelt, de kellő tanulmányozás után minden elsajátítható egy olyan szinten, amit ha jól ad elő az ember, akkor nem lesznek kétségek se a szavaiban, se a kiállásában. Most azonban nem vettem fel semmi képet, nincs rajtam semmi álca, most én vagyok az, teljes és pőre valómban. A meztelen igazság, mondhatnánk úgy is. Maga vagyok a megtestesült egyszerűség, az én fejemben legalábbis mindenképpen. Hogy mások mit gondolnak, az a mások dolga.
Szeretem, ha a másik fél ennyire élénken, és mindenekelőtt ennyire őszintén reagál az érintéseimre, mint ahogy azt most ő teszi. Alig érek hozzá odalent, máris érzem, hallom és látom, hogy mennyire kedvére van a további figyelmem, ami apró mosolyra késztet, miközben vázolom neki a tervemet. Az ujjaim játékára a csípője megemelkedik, hozzám préseli az egész alsótestét, már-már magának követelve a kezemet. Ahogy mondtam, játék ez, mert a kínzás, és a vágyak felkorbácsolása a cél, nem az, hogy rögtön újra a csúcsra repíthessem. De ha hasonló reakciókat kapok tőle, még azt se tartom egy kizárt végletnek.
Mosolyom nem fagy le, mikor ráfog a csuklómra, és megállásra késztet. Enyhén megdöntöm a fejemet, és figyelemmel kísérem, hogy most mit szeretne csinálni. Érzékelem a terveit, és készségesen adom át neki magamat. A hátamra fordulok, kezeimmel pedig segédkezek neki az elhelyezkedésen. - Hűha… úgy érzem, imádni fogom, mikor te veszed át a stafétabotot. Ez a látvány mindent felülír - és ahogy belegondolok ennek a pozíciónak a folytatásába, érezhetően kezd fokozódni az izgalmam is. Nem próbálom véka alá rejteni, mert miért tenném? Calinál ez is valószínűleg egy olyan mértékű önbizalomnövelést fog elérni, amit jelen állapotomban ha akarnék se tudnék überelni. Az, hogy ilyen hatással van rám az egész lénye, az csakis neki köszönhető. Ezt remélhetőleg ő is érzékeli.
- Ömöljön csak, folyjon szét a házban is, ha kell - morgok fel, de a játékos vigyor továbbra is ott csücsül a szám szélén. Úgy érzem, hogy a kelleténél sokkal nagyobb tudatában van annak, hogy mennyire készen állok rá, és egy esetleges folytatásra, ő pedig ezt hozzám hasonló módon, kínzóan használja ki, hogy még tovább korbácsolhassa a vágyaimat. Felvont szemöldökkel, és felemelt fejjel pillantok le rá, ahogy ajkaival a mellkasomra hint pár csókot, majd fokozatosan halad egyre és egyre lejjebb.
- Ahh, még hogy én kínozlak téged! - apró morranással nevetem el magamat, majd ejtem vissza a fejemet a párnára, meglepően könnyen törődve bele a sorsomba. Valószínűleg sokat nehezít a helyzetemen, hogy még mindig nem sikerült kivernem a fejemből a nemrégen hallottakat. Él még bennem a remény, hogy nem jelentett az semmit, és elfelejthetjük az egészet, de valamiért nem tudom levetkőzni a vele kapcsolatos feszültségemet. Kissé sikerül enyhítenie ezen az érzésen, ahogy a mellkasommal játszadozik a körmeivel, később pedig vészesen közel jut a csókjaival a jelenleg túlságosan érzékeny, mégis izgalomba került testrészemhez. Mielőtt bármit is túlgondolhatnék, felpattan az ölemből, és mit sem törődve pőreségével indul meg a hálószoba ajtaja felé. - Azért meg ne fázz! - emelem meg magamat, hogy újra végigtekinthessek rajta, mélyen magamba szívva minden adottságát, minden idomát, minden egyes vonalát. Aztán olyat mond, ami kishíján a lelket is belém fagyasztja.
Hálát adok az égnek, hogy nemcsak a választ, de a reakciót sem várja meg, és rögtön hátat fordít nekem a nagy vallomása után. Amilyen halk, legalább olyan hosszú sóhajt ejtek meg, és tenyeremet az arcomba temetem, ahogy a fejem erőtlenül hullik vissza a párnára. Ismét. Úgy fest, mégsem lesz olyan egyszerű ez a beszélgetés, mint amennyire először gondoltam azt. Reméltem, hogy az eksztázis pillanataiban elnyögött szavak csak a felfokozott állapotából adódnak, de most már erre sem tudok fogni semmit. Túlteng benne a boldogság, ez nem változott, de… fejezd be Aidan, felesleges ezen rágódnod, magyarázatokat és kifogásokat keresgélve! A tény ott van a szemed előtt, és éppen csak nem vakítja ki a retináidat: ezzel a lánnyal valószínűleg pont most követted el az egyik legrosszabb dolgot, amit csak kigondolhatsz: elérted, hogy beléd szeressen. Beléd, aki a legnagyobb ellenzője mindannak, ami a szerelemhez, mint érzéshez köthető. Ugyanakkor azt is be kell látnod, hogy ezt minél hamarabb, csírájában kell elfojtanod, mielőtt túlságosan beleélné magát. Ne akard, hogy a közös jövőképeteket tervezze, ne hagyd, hogy máris úgy tekintsen rád, mint a párjára, mert nem vagy és nem is leszel az! És már magammal is beszélgetek?!
Nem szeretek hazudni, vagy túlságosan ferdíteni az igazságot, de most ezt egy szükséges rossznak kell felfognom. Elmegyek zuhanyozni, áztatom magamat vagy jó tizenöt-húsz percig, közben pedig elkezdem megfogalmazni azokat a gondolatokat, amiket legkésőbb holnap elő is kell adnom Calinak. A zuhanyt követően segítek elpakolni mindent, amit még el kell, aztán bocsánatot kérve tőle, fáradtságra hivatkozva szépen-lassan elballagok a szobánkba, és álomra hajtom a fejemet. Álomra… mintha mindezek után tudnék egy percet is aludni. A neki szánt, és nagy nehezen – ráadásul elég drágán – beszerzett fényképezőgépet pedig majd holnap adom át neki. Tudom, mennyire szeret fotózgatni, szóval úgy gondoltam, hogy akár léphetne is egy szintet ezügyben, és kipróbálhatná, milyen egy közép-felsőkategóriás gépet használni a megfelelő optikákkal. Ha már lelombozó hírekkel fogok neki érkezni, ez hátha segít enyhíteni a csalódásán. Őszintén remélem, hogy így lesz.