Négy hónapja vagyok New Yorkban, ami azt jelenti, hogy már túlléptem azt az időt, ami a legalitást illeti. Nem lenne ezzel probléma, ha a munkahelyen legalább kiadnák a munkavállalói igazolást, de ahol most dolgozom, ott nincs ilyenre lehetőség. Vagyis lenne, csak a főnököm gondolkodása egyenlő egy orángutánéval.
Mindegy, így keveredtem Jax mellé. Jobban mondva az elején is szimpatikus volt, de kezdetben elhessegettem a gondolatot, hiszen az én életvitelembe sehogy sem fér bele egy férfi. A többi mellé.
Ezzel ellentétben még mindig visszhangoztak a szavak a fülemben, amit az egyik kolleganőm tanácsolt. Ha New Yorkban akarok maradni hosszabb távon, jobban teszem, ha bebiztosítom magam valaki mellett.
Jax nem adta fel egykönnyen, és habár azon az estén, ahol találkoztunk, Ewan majdnem megakadályozta, hogy újra találkozhassunk, én azért otthagytam a számom neki. Kezdetben még csak egy újabb kuncsaft reményében.
Mostanra viszont mintha egy kicsit kezdenénk közelebb kerülni egymáshoz. Eddig csak úgy voltam vele, hogy miért ne érezhetném magam jól? És ugyebár attól is tartok folyamatosan, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. Nincs szükségem nekem senkire magam mellett. Valahogy most mégis... Jól esik.
Tudom, hová megyünk. Először elgondolkodtam, hogy igent mondjak-e rá, de Jax nagyon szerette volna ezt a vacsorát, ha már Adria meghívott minket. Vagyis őt, de állítólag hozzátette, hogy szívesen látja a partnerét is. A partnerét... Hah.
Arra jutottam, hogy Ewan hiába adta nyíltan tudomásomra, hogy felejtsem el a barátját, a szerelemnek nem lehet parancsolni! Még ha itt erről egyelőre szó sincs. Azért fedőszövegnek teljesen tökéletes.
- Jól fogod magad érezni, meglátod. Adria nagyon közvetlen, Ewannel pedig már találkoztál, ő néha kicsit... megvan a maga személyisége, de gondolom Adria szólt neki, hogy meghívott minket. – Gondolom! Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Ewan nem tiltakozott ezellen kézzel-lábbal, de rendben. Nekem mindegy. Az sem érdekel túlzottan, ha nem lát ott szívesen, az meg főleg nem, hogy nem tetszik neki, hogy Jax oldalán jelenek meg. Semmi köze hozzá és nem mondhatja meg, mit csináljak.
- Biztos, nem aggódom egy percig sem – mosolyodom el, mielőtt becsengetnénk, és lelki szemeim előtt már megjelenik Ewan, ahogy az orrunkra csapja az ajtót. Helyette viszont egy csinos nő nyit ajtót, akin miután rámosolyogtam és köszöntem, akaratlanul is végig siklik a tekintetem. Na jó, Ewan ízlése azt hiszem, kicsit változott, de meg kell hagyni, még mindig határozottan jó.
- Gyertek beljebb – invitál minket. – Ewan is mindjárt jön, csak valami baleset történt az úton és bent rekedt a forgalomban – mondja, én pedig Jax segítségével le is veszem a kabátot, majd bemutatkozom neki és beljebb megyünk.
- Milyen jó illatok vannak – bókolok kicsit, hiszen tényleg meg is kordul a gyomrom a hatásukra.
- Remélem szeretitek a francia konyhát! – Hah! Jobb nem is lehetne. Ewan is biztos szereti. Ha már Párizsban élt ő is jó pár évet. Vajon tudja, hogy itt vagyunk? És ha nem, mit fog szólni, mikor meglát?

Összességében elégedett voltam a helyzettel. A két hónappal ezelőtti zűr, amit Raven Sutherlandnek hívtak, bebizonyította, hogy nem létezni is legalább olyan kiválóan tud, mint amilyen váratlanul és hegyomlás-szerűen rám szakadt azon a bizonyos estén.
Azért nem bíztam benne maradéktalanul, hogy komolyan veszi a kérésemet, sem azt, hogy szálljon ki az életemből, sem azt, hogy Jax-et hagyja békén. Igyekeztem határozott lenni, és mindent, ami valaha is hozzá kötött, jó mélyre száműzni magamban, hogy képes legyek egy igazi seggfejként viselkedni vele. Szükség volt rá. Ez nem lelkiismereti kérdés. Minden okom megvolt rá, még akkor is, ha ő ezt nem tudja.
Arról viszont már ez a rövid találkozó is gondoskodott, hogy felkavarja a békés állóvizet, aznap éjjel újra ott jártam a lepukkant kis művészlakásban, újra a kezemben volt a pisztoly. A lövés mélyre szúró, dobhártyaszaggató hangja semmit sem halványult az évek alatt, ébredés után még hosszú percekig ott visszhangzott a fejemben. Vizes takaróval és levegőért kapkodó tüdővel riadtam fel, kicsivel hajnali négy előtt, és inkább már nem is feküdtem vissza. Egy fél doboz cigaretta és néhány csésze kávé a teraszon pár óra alatt lassan újra rendbe rakott, átmosott és detoxikált, de az a tompa, sajgó érzés a mellkasom mögött egész napra megmaradt.
Raven viszont nem jelentkezett újra. Jax sem hozta fel a témát, annyira nem, hogy a napokban - Adriától tudom - komolyabban randevúzgat valakivel. Hogy mennyire komoly az a komoly, majd inkább a saját szememmel állapítom meg, Adria ugyanis meghívta őket vacsorára ma este, amit, az órámra pillantva megállapíthatom: már most lekéstem öt perce. Pedig egy húsz perc még biztos kell, mire hazaérek. Bizonyára baleset is lehet valahol, az emberek nem voltak rá felkészülve, hogy egyszerre esik és havazik, ráadásul épp a munka utáni őrületben, mikor mindenki hazafelé igyekszik, és fél percért is ölni tudna.
Mire a kulcsom a zárba csúszik, az óra mutatója már a fél órát is lekörözte, szép kis bemutatkozó a részemről. Talán ha előbb elindulok, kikerülhettem volna a gócpontot, de a tavaszi kiállításra készülve, rengeteg dolgom van most az egyetemen, nem akartam csak úgy lerázni a hallgatókat, tudom, mennyire fontos ez most nekik. Nekem is az volt, annak idején.
Ahogy az előszobába lépek, Adria kijön elém, a karjait lazán összefonva az ajtókeretnek támaszkodik, úgy figyeli a mozdulataim. – Hát, nem kapkodtad el.
- Ne haragudj, teljes káosz van odakint. Cserébe hoztam egy szuper-különleges bort, az egyik kollégám Bordeaux-ban járt múlt héten, de inkább majd bent mesélem el a sztorit – bújok ki a pár méter alatt is megázott gyapjúkabátomból, és felakasztom a fogasra. – Milyen a hangulat?
- Pazar, Jax-ről messziről süt, hogy máris elvették az eszét – mosolyodik el úgy, mint aki épp egy belső poént sütött el. Nem is tudom, hogy ez jót jelent, vagy rosszat, Jax az egyik legjobb barátom, jól ismerem, eddig inkább csak kíváncsiságból és kedvtelésből lépegetett be és ki a kapcsolatok szövevényes útvesztőjében, épp ezért fogadtam kétkedve, hogy a mai találkozó a komoly jelzőt kapta. – Majd meglátod. A lány is könnyen feloldódott, kedves és közvetlen. Szerintem kedvelni fogod.
- Miből gondolod? – Sokszor elég introvertált vagyok, de bármilyen társaságról is legyen szó, könnyen megtalálom benne a helyem, egy bizonyos ideig, de Adria tudja a legjobban: ez ritkán jelenti, hogy valóban kedvelném is a jelenlévőket.
- Nem tudom. Van benne valami… még nem tudom megfogalmazni, majd te megmondod. Ehhez jó érzéked van – mosolyodik el újra, majd visszafordul a nappali felé. – De gyere, mert már mindenki jól lakik a camambert-rel, mire kihoznám a lényeget.
Már csak a fürdőbe ugrok be egy gyors kézmosás erejéig, és a vízharmatos hajam is megpróbálom rendre parancsolni, nem túl nagy sikerrel, majd miután a bort is bevarázsolom a hűtőbe, én is a többiek után indulok.
- És meg is jött végre! – hallom Jax hangját, még mielőtt megszólalhatnék. Fel is ugrik a fotelból, hogy felém lépjen egy gyors kézfogás erejéig.
- Elnézést, de ez az idő teljesen megőrjíti az embereket… – szabadkozom röviden a társaság felé célozva a szavaim, de Jax nem hagyja, hogy túlságosan belemerüljek.
- Ugyan, ne tagadd, hogy inkább a hatásos belépők híve vagy – vigyorog rám, én pedig somolyogva megveregetem a vállát. – Remélem, nem zavartam meg az estét, sem a késéssel, sem pedig azzal, hogy hazaértem. – A tekintetemből vidámság sugárzik, egészen addig, amíg körbe nem pillantok a szobában. A szemem azonnal megakad Ravenen, és mint akibe villám csapott, néhány pillanat erejéig mozdulni is elfelejtek. Fogalmam sincs, ki miről beszél, a mondatok háttérben úszkáló, halk zümmögéssé halványodnak, míg az elmém sikertelenül küzd a sokkoló információval.
Ez… mégis hogyan lehetséges? Miért pont ő? Már megint. Az én házamban, a legközelebbi barátaim körében, akikkel annyira meg akartam akadályozni, hogy valaha is találkozzon. A szívem egy szempillantás alatt a gyomromba süllyed, csak állok ott, elhidegedett ujjpercekkel, mint akiből az utolsó cseppig kifutott a vér.
- … már találkoztatok – szűrődnek be a tudatomba egy idő után Jax foszlányos szavai. – Sőt, valójában neked köszönhetjük az ismeretséget.
- Igazán? Hogyhogy? – szól közbe Adria kíváncsiságról árulkodó hangon, de nem nézek rá. Most már el tudtam választani Ravenről a tekintetem, és leginkább arra törekszem, hogy senkinek se kelljen a szemébe néznem. Az udvariasság azt diktálná, hogy mondjak valami üdvözlőt és kedveset, de jelenleg képtelen vagyok rá. Erős a késztetés, hogy most azonnal itt hagyjam az egész halva született estét. Ezt a legkevésbé sem akarom végigcsinálni, de ha most lelépek, azzal talán csak olajat öntenék a tűzre. Egy kicsit még várnom kell. De mégis mit akar? Miért csinálja ezt?  

Nem mondom, az én gyomrom is egy kicsit görcsben áll, aminek az okát nem igazán tudom megmagyarázni, de egész biztos vagyok benne, hogy hamar feloldódok. Mint mindig. Tudom, hogy Ewan nem akarja, hogy itt legyek és mostanra már majdnem biztos vagyok benne, hogy nincs tisztában azzal, hogy Jax engem hoz el. Vagy ha tisztában van, akkor kinézem belőle, hogy mindjárt idecsörög valami hülye ürüggyel, hogy sajnos miért nem tud részt venni mégsem a vacsorán.
Mikor aztán mégiscsak betoppan és Adria Ewan elé igyekszik, Jax fordul felém.
- Jól érzed magad? – érdeklődik, amire helyeslően bólintok. Persze hogy jól, majd ezután, hogy Ewan is itt lesz már lehetséges, hogy kicsit más lesz a helyzet. Bár a múltkori találkozásunkkor sem én voltam az, aki kellemetlenül érezte magát. Futólag Jax felém fordul, hogy egy csókot nyomjon a szám szegletébe, majd a borba kortyolunk, amit kitöltött az előbb Adria nekünk. Aztán megjelenik Ewan is, aki vélhetőleg első körben nem vesz észre, mert túlságosan is jó kedélyű, és ahogy Jax felpattan és üdvözli őt, sikeresen ki is takar. Miután üdvözölték egymást és kissé visszább lép, valamiért én is felpattanok ültömből. Ahogy összetalálkozik a tekintetünk, látom rajta, hogy érzelmek milliói suhannak keresztül rajta. Az eddig is egyértelmű volt, hogy nem akarja, hogy itt legyek, közel hozzá, a feleségéhez, itt a házában, ennél aligha lehetnék közelebb. Arcomra egy mosoly ül ki, amivel nem is tudom, mit akarok üzenni felé. Talán azt, hogy ne aggódjon, legkevésbé sem áll szándékomban megkavarni neki a dolgokat. Ahogy arra meg is kért a legutóbbi estén. Igaz, arra is, hogy tűnjek el az életéből és hogy Jaxet is hagyjam ki mindenből. Nos, eddig meglehetősen rosszul vizsgázom.
- Szia – üdvözlöm, ezzel megtörve a kettőnk közt kialakult csendet. És ha már felálltam, elég bénán nézne ki, ha csak így állnék itt, szóval oda is lépek hozzá, hogy egy puszival köszöntsem. – Csak nyugi – mondom alig hallhatóan, mikor az arcom az övéhez ér. Egy pillanatra azért elfog a nosztalgia a közelsége miatt. A mosoly továbbra sem tűnik el az arcomról, ahogy hátrébb lépek és újra helyet foglalok. Mikor Jax arról kezd el beszélni, hogy Ewannek köszönhetjük, hogy megismerkedtünk, eszembe jut, hogy a taxiban azt mondta, hogy azért akarja a festményeket magánál tudni, hogy nehogy a felesége elé kerülhessenek az aktok. Én még nem ismerem Adriát, de elég finom nőnek tűnik, valószínűleg, ha kellemetlenül is érintené a dolog, akkor sem mutatná túlzottan. Persze tiszteletben tartom, amit Ewan kért és az este folyamán még véletlenül sem fogok elárulni erről semmit.
- Végül is, így is vehetjük, de valószínű, hogy akkor is összetalálkozunk azon a kiállításon, ha Ewan nincs ott – próbálok ezzel arra célozni, hogy így is, úgy is megtörtént volna ez. – Nem régen találkoztam ott Ewannel, mikor a kicsit unalmasabb megnyitó közepette inkább az udvart választottuk egy szál cigarettára.
- Amiről éppen leszokóban van – szólal meg rögtön Jax, kissé szúrós pillantással, amiből ráeszmélek, hogy lehet, hogy a felesége azt hiszi, egészen jó úton halad efelé.
- Persze. Bizonyára közel van a cél – nevetek fel halkan, majd a boromba kortyolok. – Éppen az előbb mondtam Jaxnek, hogy mennyire kifinomult a házatok. – Mennyire hatalmas ellentéte annak, ami Párizsban volt. Az egy kis kuckó volt, ez pedig egy hatalmas palota. Az közel sem volt ennyire rendben, mint emez. Igaz, festmények itt is és ott is voltak a falon. Csak nagyon másfélék.
Mielőtt elindultunk Jaxtől, egész biztos voltam benne, hogy le fogom tudni küzdeni a kíváncsiságomat, de érzékelem, hogy egyre csak nagyobb lesz. Leginkább az érdekelne, hogy miért akar Ewan annyira kiiktatni a közeléből? Állítása szerint mi már végeztünk egymással Párizsban, de azt elfelejti, hogy az közel sem volt közös döntés. Ő lépett le se szó, se beszéd. Minden magyarázat nélkül.
- Nem nehéz kifinomulttá tenni két ilyen tehetségnek – bókol újra Jax. Komolyan, az eddigi tapasztalatok alapján teljesen úgy érzem, mintha Jax rajongana a barátjáért. Na, meg ezek szerint Adriáért is.
- Igen, ez igaz. Tényleg, ti hogyan ismerkedtetek meg? – teszem fel a nagy kérdést, ami első sorban roppantul birizgálja a csőrömet. Évekkel ezelőtt biztos nem fogadtam volna arra, hogy Ewan Brooksnak egyszer egy ilyen tip-top, aranyos és kedves felesége legyen.

Mostanra százszorosan megbántam, hogy nem mondtam le inkább valamilyen ürüggyel az estét. Hogy a beharangozott barátnő Raven lenne… meg sem fordult a fejemben. A meglepetés övön aluli ütésként ér, nem is tudok megszólalni, vagy bármivel is palástolni a döbbenetemet. Érzem, hogy minden szempár rám szegeződik, vagy talán csak képzelem?
Raven pillanatokon belül előttem terem. A mosolya a memóriámba ég, a jelentését viszont nem egyszerű megfejtenem. Színjáték? Kárörvendés? Vagy csak élvezi, hogy játszadozhat velem? A pillantásom mindenesetre nem sok jót sugall felé. A köszönést nem viszonzom, de az üdvözlő puszit kénytelen vagyok elfogadni, a békesség megőrzése végett. Hogy pontosan mi történik köztünk ebben a néhány másodpercben, a többiek számára amúgy sem érzékelhető. Ezt ő is kihasználja a formális nyugtatásomra, mert remélem, nem gondolja komolyan, hogy ezek után egy pillanatra is el tudnám engedni magam. Az estémet végzetesen elszúrta, de felteszem épp ez volt a cél.
Rajta ugyanis nem látom, hogy zavartatná magát, ami eleinte mélyen feldühít: miért nem volt képes betartani, amire kértem? Mi volt benne ilyen roppantul bonyolult, hogy ne lehessen megérteni? Mindennek teljesen az ellenkezőjét csinálta, amit véletlennek aligha tudnék nevezni. A szavai szépen csengnek, de nem hiszem el a meséjét. Nem azért van itt, mert nélkülem is összeismerkedett volna Jaxszel, éppen azért szállt rá, mert hozzám kötődik, mert megkértem rá, hogy ne tegye, és mert tudja, hogy bosszút állhat vele.
- Kicsi a világ – nyugtázom a szavait, nem cáfolva, de nem is egyértelműen egyetértve az elhangzottakkal, de a hangsúlyhoz hozzátapadt mellékzöngét nehéz lenne letagadni.
- Az biztos, főleg a művészvilág berkeiben – helyesel Adria. – De remélem, az az unalmas megnyitó nem a miénk volt – néz előbb Ravenre, majd rám is némi aggodalommal, de tőlem aztán hiába várja, hogy bármit is hozzáfűzzek. Meghagyom Ravennek az élvezetet.
- Gyakran jársz kiállításokra? – szűri le ő is, hogy nálam nem fog célt érni, így inkább a vendégünkkel való társalgás mellett dönt. Tudom, hogy mostanra ő is és Jax is érzékeli a szobába költözött diszharmóniát, mintha a szemem sarkából látnék is egy óvatos összepillantást köztük, bár az okát illetően csak találgathatnak. Jax talán egy hangyalábszárral közelebb jár a megfejtéshez, elvégre aznap este vele is elég világos voltam, de az indokaim akkor még főleg a kísérő személyére vonatkoztak.
A cigaretta említésére a nejem vonásai váratlan mosolyba rendeződnek.
- Ó! Végre van egy szövetségesem! Ezek szerint mégis én állok nyerésre. – Raven kedvéért pedig neki is áll kifejteni, milyen háttérsztori húzódik a reakció mögött. – Súlyos fogadást kötöttünk az ügyben, amibe meggyőződésem, hogy az urat sokkal inkább érzékeny férfi-büszkesége rángatta bele, mintsem a valós meggyőződés, de attól még kijelentette: bármikor le tudná tenni azt a kéjrudat. – Ezen a ponton már úgy mosolyog, mint egy áldozatát méregető, csillogó szemű macska, és a szavaiból áradó játékosság valóban jótékony hatással van a hangulatra. – Az egyetlen gond, hogy Jax állandóan falaz neki.
- Ami természetesen nem igaz – fűzi hozzá ellenérvét az említett. – De csak arról nyilatkozhatok, amit látok is.
- Na, persze. – A lakberendező skilleket dicsérő bókok hallatán hálásan Ravenre mosolyog, de a szavait újra Jax felé intézi. – Te csak ne hízelegj. Ha le akarod dolgozni a bűneid, inkább a vacsora szervírozásában segíts. A sztorit elmeséljük az asztalnál. – Mindig lenyűgöz, milyen természetes érzékkel simítja el a problémákat, de ismerem már annyira, hogy átlássak a szitán: arra játszik, hogy egyedül maradjak Ravennel, ha esetleg lenne bármiféle rendezni valónk. Éppenséggel lenne, de ami engem illet, eszemben sincs élni vele. – Majd én segítek. Jax, most épp vendégnek számít.
- Mert máskor nem? – teszi szóvá az érintett, de nagyvonalúan úgy döntök, nem hallottam meg. Adriát viszont már nehezebb eltérítenem. Mikor utána fordulok, gyengéden a mellkasomra illeszti a tenyerét, és az ajkaimra hintett, leheletnyi puszival megállít. – Mindenképp felkerül a gentleman strigulák közé, de csak most érkeztél meg, pihenj egy kicsit, és addig inkább szórakoztasd a hölgyet. Jaxszel amúgy is akad egy kis elszámolni valóm – pillant rá invitálón, és másodpercekkel később már el is tűnnek az ajtó mögött. Nagyszerű.
Csatát vesztetten megfordulok hát, a tekintetem pedig a kis dohányzóasztal fölött egyenesen a társaságomra siklik. A pillantásom éles és komor, ezúttal nem is takargatom a felháborodást, de a hangom azért lefojtom.
- Mi ez az egész? – kérdem kertelés nélkül. – Azt hittem, megállapodtunk.
Teszek felé néhány lépést, hogy az asztalon ácsorgó borból magamnak is öntsek egy pohárral, de a mozdulat közben alig szakítom meg a szemkontaktust. – Mit akarsz tőlem? – A kérdést visszafogott indulat és némi számon kérő hangsúly itatja át.

Nem tudom pontosan megmondani, miért vagyok egyáltalán itt? Azt hiszem, sokkal okosabb lenne kerülnöm a konfliktust, még akkor is, ha eddig még nem alakult ki konkrétan. A levegőben ott lebeg a feszültség -bár talán eddig sikerült csak Ewannek és nekem észre vennünk ezt-, ami csak arra vár, hogy a legmegfelelőbb pillanatban kipattanjon. Szóval egyszóval nem is tudom, minek kell ez nekem?
Talán azért vagyok itt, hogy kiderítsem, mi történhetett? Hogy mi volt az oka annak, hogy olyan hirtelen tűnt el? Nem kéne, hogy érdekeljen. Nagy ívben tojnom kellene rá, de valahogy nem megy... Sosem voltam az az ember, aki nem jár a dolgok után, sokszor pedig ez is lett a vesztem. Néha jobb nem tudni egy-egy dologról.
- De még milyen kicsi – helyeslek. Én sem gondoltam, hogy össze fogok vele futni még valaha is, erre teljesen véletlenül találkoztam vele azon a kiállításon és úgy tűnik, ezzel el is indult a lavina.
- Nem, dehogyis – hessegetem el Adria aggodalmát. – A tiétek egész biztos sokkal jobban megszervezett. Majd egyszer mindenképp utánajárok – mosolyodom el az ígéretre, de nem nézek Ewanre. Anélkül is tudom, mi van az arcára írva.
Úgy tűnik, Ewan felesége igen kíváncsi nő, mikor újra kérdez, gondolkodás nélkül válaszolok.
- Mondjuk úgy, hogy nem ez a legfőbb szabadidős tevékenységem, de néha azért jól esik kulturálódni. – Nos, a mondandóm első fele igaz, a második... kicsit sántít. Ha megfordulok egy kiállításon, az általában nem azért van, mert roppant nagy rajongója vagyok, hanem mert kísérek valakit. Ellenben egy Brooks kiállítást valahogy nagyon szívesen megnéznék. Érdekelne, hogy miben változott a festményei terén. Mivel az élete mostanra fenekestül felfordult, egész biztos vagyok benne, hogy ez megmutatkozik a műveiben is, már ha... lennének. Jax szerint viszont mostanában nem igazán publikál, ami elég különös.
Mikor kiderül, hogy a cigaretta-kérdéssel ismét egy olyan pontra tapintottam, amire nem kellett volna, próbálnám elterelni a témát és Jax is rögtön Ewan védelmére siet, de már hiába. Adria kapva kap az alkalmon.
- Bocsánat, nem szándékosan szóltam el magam, nem tudtam, hogy titok, hogy még csak rajta vagy az ügyön – pillantok Ewan felé, mintha valóban érdekelne, de magamban jót mosolygok a dolgon. Az pedig már csak olaj a tűzre, mikor a nő Jaxet szeretné segítségül hívni a vacsora szervírozásához.
- Segítek – kezdek bele és fel is pattanok, de Ewan is velem egyszerre ajánlja fel, vélhetőleg ugyanazon indokból, mint én. Nem feltétlenül szeretném most végighallgatni a monológját arról, hogy miért volt ez a legrosszabb döntés tőlem, hogy idejöttem és a számonkérését, hogy miért nem tartottam be, amit kért?
- Nahát, milyen készséges itt mindenki. Majd én megyek – tessékel vissza Jax a kanapéra és kezdem úgy érezni magam, mint valami csapdába csalt kisegér, habár Ewan még jobban érezheti ezt. Mikor kimennek, a tekintete rögtön, számon kérőn szegeződik rám. Mielőtt felelnék, nagyot kortyolok az italomból.
- A többes szám nem egészen helytálló – javítom ki, hiszen azért egyezséget mégsem kötöttünk. Igazából most már kezd egyre jobban érdekelni, hogy miért akarja ennyire -de tényleg láthatóan nagyon-, hogy ne kerüljek be újra az életébe.
- Bármily hihetetlen, nem miattad jöttem ide – jelentem ki, hiszen elsősorban tényleg nem ez indítványozott.
- Semmit nem akarok tőled, Ewan. Viszont az most már tényleg kezd érdekelni, hogy te miért akarsz mindenáron eltávolítani a közeledből? – nézek én is rá, hátha ki tudok valamit olvasni a tekintetéből? Régen sokszor egész jól sikerült. – Valami oka egész biztosan van – teszem hozzá halkabban, mert rájövök, hogy ki is hallatszódhat a beszélgetés a konyhába. Nem sok időnk van, ezt tudom jól.
- És mi van, ha ami Jax és köztem alakul, az igazi? – biccentem oldalra a tekintetem. – Az egyik jó barátod. Bárhogy is, ez esetben elképzelhető, hogy többször el kell majd viselned a társaságom. – Amit nem értek, hogy miért utál. Roppant ellenszenves, amióta először találkoztam vele, és bárhonnét is nézzük, Párizsban ez nem volt az esetek túlnyomó többségében jellemző. Valaminek történnie kellett, ami ezt kiváltotta. Ha beledöglök is, de kiderítem...

Szóval egyszer mindenképp utánajár. Ugyan már, kit akar átverni. Raven és a művészet iránt való érdeklődés olyan messze áll egymástól, mint ide az Eiffel-torony. Bárcsak maradt volna ő is Párizsban, és nem hozta volna utánam a múltam, ami minden egyes perccel beljebb szivárgott a réseken. Ha nem teszek ellene semmit, az itteni életemet is megfojtja.
De egyelőre csak állok és nézem, ahogy a velem szemben ücsörgő nő módszeresen beássa magát a legbelsőbb köreimbe.
- Ha nem csak az udvariasság szól belőled, jövő héten szívesen elkísérlek – szól közbe Adria egy mogyórószem után nyúlva –, ha gondolod körbe is vezetlek, a kulisszatitkok, még a legunalmasabb tárlattal is csodát művelnek – küld egy cinkos mosolyt Raven felé, ami ismét túllép azon a határon, amit képes vagyok elviselni.
- Nem szükséges – jelentem ki olyan határozottan, hogy minden szempár újra felém fordul. Hagyok egy pillanatot, míg mindenki felocsúdik, és én is átgondolhatom a helyzetet. Nem akarok nyíltan ellenséges lenni, de a gondolat, hogy Adria egy egész délutánt eltöltsön vele, megnyomta a vészkapcsolót. Ezt nem fogom megengedni.
- Én fogom körbe vezetni a hölgyet – teszem hozzá végül néhány fokkal oldottabban, sejtéseim szerint mostanra minden résztvevő számára meglepetést okozva, a felajánlással éppúgy, mint a ragaszkodással. – Elvégre a kiállítók többsége a diákjaim közül került ki. Nálam jobban senki sem ismeri a részleteket – hozom fel a kézenfekvő indokot, és küldök egy bújtatott, bocsánatkérő pillantást Adria felé. Később majd ezt úgyis megbeszéljük.
- Azt hittem, épp rettentően elfoglalt vagy – veti ellen Jax, míg a pillantásom át nem vándorol rá. – Legalábbis a belga sörözőt ezért mondtad vissza tegnap. – Nehéz eldönteni, hogy a félig-meddig megjátszott, baráti felháborodás vagy Raven kimentése vezérli inkább.
- Az tegnap volt. Jövő hétre már fel tudok szabadítani egy kis időt. – A tekintetem végül Ravent is megtalálja, az üzenet pedig egyértelmű: nagyon ajánlom, hogy ne ellenkezzen, hacsak nem mondja le az egészet magától. Most kellene rágyújtani, de még ha lettek is volna ez irányú terveim, a téma annyira az Adriával való fogadásom köré gyűrűzik, hogy most már esélyem sincs elegánsan kijönni belőle.
- Vannak jobb és rosszabb pillanatok – kommentálom csak ennyivel Raven betoldását. A kiállításon történtek egyértelműen a tragikus kategóriába esnek, és nem feltétlen a visszaeső nikotinfüggőségem miatt. De tudja azt ő nagyon jól, hogy mire is célzok pontosan. Amint a többiek magunkra hagynak, egyértelműbbé is teszem.
- Ennyire azért ne nézz hülyének – térek rögtön a lényegre, mikor arról próbál meggyőzni, hogy nem miattam jött ide. Nincs olyan sok időnk, a mellébeszéd nem érdekel.
- Miért űzöl sportot abból, hogy a legjobb barátomra hajtasz rá? – teszem fel a kérdést kertelés nélkül, hiszen erről volt szó megint, nem igaz? Pár évvel ezelőtt Lise, most pedig Jax. Teljesen véletlen lenne? Lise-t ugyan nem hozom fel szó szerint, és ez az a téma, amit a leginkább kerülni akarok, pláne a saját házamban, tehát ha jót akar ő sem említi, de azt akarom, hogy lássa: átlátom a helyzetet. Mikor a többszöri találkozást említi, a tekintetem megvillan. - Pedig az ok nagyon egyszerű. Párizst már egyszer kivágtam az életemből, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Nos, arra nem igazán számítok, hogy Adria majd felajánlja, hogy körbevezet a kiállításukon, és az a helyzet, hogy túl sok időm nincs olyan dolgokra, amik egyébként túlzottan nem kötnének le, de nem kezdek el egy pillanatig sem ellenkezni. Sőt.
- Ez nagyon jó ötlet... – folytatnám, de Ewan nem hagyja, hogy befejezzem. Ezúttal az én arcomra is kiül a meglepettség és hirtelen fordulok felé. Azt hiszem, ő sem így tervezte ezt, de azalatt a pár pillanat alatt, míg mindenki más is rápillant, egész biztossá válik számomra, hogy mindjárt kihúzza magát valahogy a gyanú árnyékából. És így is történik. Én pedig érdeklődve, csendben figyelem végig a kis jelenetet, ahogy Jax is beszáll a párbeszédbe.
- Lehet, hogy egy ilyen program jobban érdekli, mint egy belga söröző – mosolyodom el, hogy most már én is hozzátegyem a magamét. Ahogy azonban összeakad a tekintetem Ewannel, aprót emelkedik a szemöldököm. Oh, hát ő komolyan tart attól, hogy beásom magam az életébe. Nem voltak ilyen szándékaim... Mostanra viszont nem vagyok benne biztos, hogy nem is lesznek. – Viccet félretéve, a kulisszatitkok nagyon is érdekelnek – teszem hozzá, átpillantva Ewan feleségére. – Nekem történetesen mindegy, ki vezet körbe, akár ketten is megtehetitek. – Csak hogy tisztában legyen Ewan azzal, hogy nem úgy ugrálok, ahogy fütyül. A kellemetlenségek elkerülése végett viszont majd később teszek róla, hogy Ewan legyen, aki elkísér, habár nyilvánvaló, hogy nem gondolta komolyan. Mármint azt hogyha ebbe belemegy Adria, tényleg megbeszélünk egy találkát, és körbevezet azon a tárlaton. Hacsak nem úgy jön majd ki a lépés, hogy nem lesz más választása. Nem lenne rossz most már tényleg kicsit kettesben lennem vele és kideríteni, hogy mitől ilyen feszült a közelemben és miért ment el olyan hirtelen Párizsból?
Mikor Adria és Jax kimennek, Ewan rögtön a lényegre tér, én pedig ártatlan mosolyt ültetek az arcomra.
Komolyan nem az a szándék vezérelt, hogy találkozzak vele vagy esetleg tönkretegyem az életét, miért tenném? Nem tett ellenem semmit. Jobban mondva olyat nem, ami miatt ezt akarnám.
- Nem hülyének nézlek, hanem egy önelégült pöcsnek – horkanok fel halkan, mielőtt belekortyolnék a boromba. Ahogy folytatja, az viszont megakaszt kissé.
- Ne haragudj Ewan, de te, minek nézel engem? – érdeklődöm kicsit sem rejtve el a hangomban a sértettséget. – Nem gondolod, hogy én már Párizsban is csak arra utaztam, hogy téged esetleg bosszantsalak? – Egyáltalán, miért kell most ezt felhozni? Ami ott történt, Lise-zel az egyébként sem azért történt, mert „sportot akartam volna űzni” abból, hogy Ewant idegesítsem vele. Bár lehet, hogy ezt jelen helyzetben nem fogja elhinni, de akkor és ott kétlem, hogy ezt gondolta volna. Ezzel most kicsit felbosszant.
- Rábasztál – villan vissza az én tekintetem is. Normál esetben nem ez lett volna a reakcióm, de amiért az előbb jobbára megvádolt, így ez az, ami kikívánkozik belőlem. Távolabb is megyek tőle és leülök vissza a kanapéra, részemről a kettőnk közti kommunikáció jelen helyzetben ennyi volt. – Azt hiszed, körülötted forog az egész világ – mondom még visszapillantva rá. Mostanra mégiscsak elgondolkozom azon, hogy legközelebb nem húzom-e ki magam a program alól, ha esetleg találkoznom kéne vele, vagy nemes egyszerűséggel megszakítom a kapcsolatot Jax-szel is. Ez lenne a legjobb és a legegyszerűbb megoldás. Dehát pont ezt akarja. Miért adnám meg neki ilyen könnyen?

Csak én hallom a Raven hangjában játszó, hamis lelkesedést? Bizonyára van némi köze ahhoz, hogy a jelenlévőkkel ellentétben én pontosan tudom, hogy ez a vidám, érdeklődő csengés merő színjáték. Escortként mindig is ebben remekelt a legjobban: a félrevezetésben. De engem nem csap be, ahhoz túlságosan régóta ismerjük már egymást.
- Vagy talán a hétvégén esedékes hallgatói kiállítás foglalja le az időmet – dobom be az ötletet, halvány iróniába foglalt esetlegességgel, és a pillantásom Ravent megkerülve Jax-re téved, mielőtt az újdonsült virágszála elérné itt nekem, hogy megsértődjön. Mikor Raven felhozza, hogy akár ketten is részt vehetünk ezen a páratlan élményen, az ajkaim halvány félmosolyba húzódnak a pohár szegényét épp, hogy elengedve. – Azért a jóból is megárt a sok – bocsátom előre. – De ha ennyire mindegy, majd megkérjük Jasont. Igazából még szívességet is tennél vele, úgysem árt gyakorolnia az éles megnyitóig.
- Bocsánat, de milyen csoda ez a Jason? Tudtommal én vagyok a múzeum kurátora és semmilyen…
- Az új asszisztensed. Eddig elkerültétek egymást? – rendeződik az arcom jókedvű somolygásba Adria meglepettsége láttán.
- Mi? Lett végre asszisztensem? És én mért nem tudok róla? – néz az egyetlen felelősségre vonható személyre a szobában, az pedig Jax, tekintve, hogy nekem tulajdonképpen nem sok közöm van a múzeum belső dolgaihoz, az infóm nekem is tőle származik. – Felvettétek nélkülem?! – hüledezik.
- Muszáj volt – mentegetőzik Jax. – Nem várhattuk meg, míg Taiwanról hazarepülsz. Tökéletes a feladatra, majd meglátod. Majd Raven leteszteli neked – mosolyodik el ő is a gondolatra, ahogy a nő felé fordul. – De azért figyelek ám a háttérből.
- De édes, azt hiszi lesz ideje bámészkodni. Mikorra is ígérted a Merlin-projektet? – Jax arcát látva ismét elmosolyodom, és üzenek felé egy néma ’én megmondtam, hogy kemény világ lesz’ pillantással. Egy kicsit legalább fellélegzem, mielőtt kettesben maradnék Ravennel. A hirtelen feltámadt dühöm mostanra szerencsére sikerült kontrollálni, remélhetőleg se nem teszek, se nem mondok olyat, amit később megbánhatnék, de most már finomkodni sem akarok vele. Azon a körön már túl voltunk. Most valamiért itt volt, és még mindig nem tudtam, hogy mit akar tőlem pontosan.
- Ez hízelgő – billentem oldalra a fejem, mielőtt belekortyolnék a kezemben tartott borospohárba, jobb, ha nem válaszolok azonnal. Mikor visszakérdez, a válaszom kész és kerek. – Ebbe inkább most ne menjünk bele. – A hangomból viszont nem nehéz kiolvasni, hogy nem sok barátságos jelző rejlik mögötte. – Nem tudom, mire utaztál Párizsban, Raven, ahogy azt sem tudom, most mik a szándékaid, de gondolom, előbb-utóbb csak elmondod, különben nem sok értelme van ennek a sakkban tartásnak – pillantok körbe kényszeredetten a szobában, hogy demonstráljam a helyzetet, hogy most is titokban, szinte suttogva beszélgetünk, végül pedig hátrapillantok, hogy csakugyan nem hallanak-e még minket.
A szavai és a szemében elkapott villanás felborzolt indulatról árulkodik, ó, igen, tudott dühös lenni, erre jól emlékszem, de itt most nem én vagyok az, aki a kártyákkal akar zsonglőrködni.  A tekintetünk egy pillanatra közelről találkozik, és ha a mélyére néz, láthatja a benne rejlő, sötét forgatagot, mely egyszerre lobbant fel előtte haragot, határozottságot, fenyegetést, zavart és némi parázsló félelmet is. Egy másodperc műve az egész. Az ujjaim a karja köré kulcsolódnak, mielőtt még könnyedén elléphetne tőlem. Fájdalmat szándékom szerint nem okoz, de azt a szorongató, csapdába esett érzést, amiben ő tart engem, mióta csak beléptem az otthonomba, bizonyára átadja a mozdulat, és annak az ígéretét is, hogy nem fogom hagyni, hogy zsaroljon.
- Azt hiszed, csak úgy besétálsz a házamba, hogy nyomást gyakorolj rám? – súgom válaszként a fülébe, mielőtt kiengedném az ujjaim közül. Jobb is, hogy nem lovaltam bele magam mélyebben, mert a többiek nem sokkal ez után lépnek vissza a terembe.
- Mindenki asztalhoz, mert a kacsám pompásan illatozik! – dalolja Adria hangja a hátam mögött.

Mikor Ewan szóba hozza a hallgatói kiállítást, újra belém hasít az értetlenség ezzel kapcsolatosan. Annyira hihetetlen, hogy a tanítás felé orientálódott és nem pedig festeget. Persze a kettőt egyszerre is lehetne művelni, de ahogy Jax is állította, ha jól sejtem, jelenleg nem fest. Ez pedig számomra teljesen elképzelhetetlen. Nem létezik, hogy az az Ewan, akit Párizsban ismertem, elhagyta teljesen azt a dolgot, amibe mondhatni szerelmes volt.
- Hát azt mondjuk elhiszem. Gondolom, mennyire izgatottak lehetnek a hallgatók is a kiállítás miatt. Ilyenkor határidőre kell festeniük, igaz? Elég stresszes lehet. – Emlékszem, mikor ő és Lise készültek ilyen kiállításra. Egyik alkalommal Lise tiszta stressz volt, ezerszer akarta átalakítani a kiállítandó művét és még akkor sem volt tökéletesen elégedett, mikor bevitte a képet leadni. Jobb volt ebben az időszakban hozzá sem szólni. Ewan sem volt sokkal különb, tulajdonképp mind a ketten totál maximalisták voltak mindig és azon voltak, hogy ők legyenek a legjobbak. Örökké versengtek egymással.
- Dehogy mindegy – vágok közbe Ewan mondatába, mielőtt befejezhetné. Már hogy lenne mindegy. Közben csendben figyelem a jelenetet, próbálom feltérképezni Ewan feleségét jobban. Alapból amúgy szimpatikus nő, olyan kis kedves, mindenkivel jóban levős típus. De azért elvárásai vannak, felettesnek elég határozott lehet. - Jobb szeretem a gyakorlott embereket – mosolyodom el Jax megjegyzésére, majd egy kortyot iszom a kitöltött borból. Majd valahogy úgyis elérem, hogy a tárlatvezető ne Jason legyen. A francnak sincs kedve végighallgatni egy unalmas kiállítást egy újonccal. Ewannel azért cseppet izgalmasabb lenne a dolog. Nem mondom, egy kicsit élvezem ezt a sakkban tartós helyzetet még akkor is, ha egyelőre fogalmam sincs, miért akar eltüntetni ennyire a közeléből. Nyilvánvaló, hogy valami történt, hogy olyan hirtelen eljött Párizsból akkor, és ha már így összesodort minket a sors, miért is ne deríthetném ki, hogy mi?
Mikor kettesben maradunk, rögtön megragadja az alkalmat, hogy számon kérjen, amit pedig állít, az még nekem is sértő egy kicsit.
- Mintha én akartam volna belemenni – forgatom a szemeim egy sóhaj kíséretében. Ő volt az, aki utalt arra, hogy én a múltban is a hozzá közel álló embereket céloztam be. Látszik, hogy roppantul frusztrálja a jelenlétem, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben páros lábbal rúgna ki innen. Csak nem értem az egészet. És most már kezdenek egyre inkább érdekelni a miértek.
- Mivel akarnálak sakkban tartani? Vagyis jobban mondva miért? Ki elől akarod elrejteni a régi énedet, Ewan? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy a szemébe nézek. Nyilvánvaló, hogy erről van szó lényegében. Nem akarja, hogy a tökéletes életét felforgassam a régi önmagának az esetleges felbukkanásával. Gondolom, legalábbis. Most tiszteletbeli tanár, gyönyörű felesége van, olyan otthona, amiről sok ember csak álmodni mer. Nem tudom elhinni, hogy ennyire megváltoztak volna a céljai. Tíz évvel ezelőtt nem azt mondta, hogy egyszer majd ilyen életre vágyik.
Ahogy viszont a karom köré fonódnak az ujjai, a szemében egy pillanatra felfedezni vélem a régi önmagát. Határozottság, titokzatosság és talán egy kis félelem is megvillan benne, amit nyilván a jelenlétem okozhat és az, hogy olyan helyen vagyok, ahol ha akarom, egy pillanat alatt boríthatom a bilit. Na igen, valóban sakkban tartom egy kicsit. De mit akar elrejteni a felesége és a barátja elől? Ha igazán közel állnak hozzá, bizonyára tudnak a párizsi életéről, amiben... egyébként sincs semmi szégyellnivaló. Legalábbis én így gondolom.
Mikor közelebb húz, hogy a fülembe súgjon, én is válaszra nyitnám a szám, de meghallom a lépteket a konyha felől, így csak egy üzenetet kap a pillantásomból, ami nagyjából azt sugározza: „Látod, éppen ezt teszem”.
Adria csilingelő hangjára azonban máris mosolyt erőltetek az arcomra. Nem mintha nem szarnám le jelen helyzetben magasról az illatozó kacsáját. Sokat változott Ewan ízlése a nők terén. Nem mondom, hogy nem jó, de elég más lett.
Nagyon jó lenne, ha tudnék Ewannel úgy váltani két szót -vagy esetleg kicsit többet-, mikor nem kell azon rettegni, hogy valaki rájön, hogy ki ketten nemhogy nem vagyunk egymás számára idegenek, de közös múltunk is van.
Mostanra tényleg nagyon kíváncsivá tett, hogy mi az, ami miatt ennyire ki akar iktatni.
Az asztalhoz indulok én is, hogy vacsorához készüljünk.
- Gyakrabban is el tudnék viselni ilyen pompásan illatozó kacsát – szólalok meg Adria szavaival, miközben leülök, természetesen nem mulasztva el az alkalmat, hogy jelezzem Ewan felé, hogy nem vagyok könnyen eltántorítható. – Én és a főzés sajnos két külön világ vagyunk. Ezt még nem is tudod rólam, pedig lehet, hogy ezzel rögtön ki is estem volna a kosárból – nézek oldalra mosolyogva Jaxre. - Szerencsés vagy, Ewan - pillanatok aztán át rá. Ewan meg tudja, hogy nem főzök jól, Párizsban sem, azóta pedig aligha fejlődtem benne.
- Oh, nem baj, jó a kapcsolatom a szomszéd utcában lévő étteremmel – reagál Jax, amire széles mosolyra húzódik a szám. És ahogy látom, Jax sem szándékozik kihátrálni a bimbózó kapcsolatunkból...

- Igen, az. – Kommentálni nincs igazán kedvem az elhangzottakat, a célzás tudom, hogy nekem szól, a párizsi időket próbálja feleleveníteni, csaknem minden szavával, mióta itt van. Hogy frusztráljon vele. Hogy tudassa: még emlékszik. Vagy talán azért, hogy éreztesse: bármikor elszólhatja magát, ha úgy tartja kedve.
Újra az ajkaimhoz érintem a borospoharat. Az átmeneti tehetetlenségből formálódó mély, sötét harag, érzem, ahogy lassan, sűrű szirupként áramlik az ereimben, egyelőre nem forrong és nem is zúdul rám egészben, mint a hegyről meginduló, gyors, heves sodrásával utat törő víztömeg. Egyelőre csak lappang és gyülekezik. Én pedig éberen figyelek, mint a megfelelő alkalomra váró ragadozó. A kérdés, hogy ő vajon milyen szerepre pályázik?
- De ez minden szakmai kihívásra igaz. Csak az lehet sikeres, aki vállalja a bukás rizikóját is. Te mivel is foglalkozol? – teszem fel a kérdést, minta csak úgy mellékesen jutna eszembe. Valójában viszont én is burkolt figyelmeztetésnek szánom. Ha egy szóval is elszólja magát, én sem fogom tartani a szám, hogy milyen minőségben is ismertem Párizsban. Nem hinném, hogy Jaxnek elmesélte volna. És ahogy a kérdést felteszem, bennem is csak most tudatosul, hogy voltaképp azt sem tudom, jelenleg mit csinál itt New Yorkban.
Szóval most már mégsem mindegy? Emelem fel a szemöldököm, mint akit meglepett ez a hirtelen váltás. De persze, hogy nem, a jelek szerint épp azon mesterkedik, hogy minél jobban bebástyázza magát, nem csak a legjobb barátom, de a nejem életébe is.
- Akkor még az is lehet, hogy én lennék a legalkalmasabb a feladatra – fűzi tovább Raven kétértelmű megjegyzését ez a bizonyos, Jax nevű idióta. Elcsípem a szemében fészkelő, élénk, de visszafogott fényt, ahogy játékos pillantással az újdonsült barátnőjére pillant. Úgy árad belőle a kendőzetlen férfiasság, hogy szinte tapintható a levegőben minden ki nem mondott szó. – Ó, tényleg? – csendül fel a kanapéról Adria hangja, már a kezdő hangsúlyból tudom, hogy megsemmisítő csapást akar mérni a fotelban burjánzó, tesztoszteron-fűtött egoizmusra. – Pedig, épp most akartam beszúrni, hogy akkor Ewan vitte ezt a kört – dobja le a bombát bujkáló mosollyal, amin végül mégsem szórakozom olyan jól, mint vártam. Remekül kiélezte a helyzetet, de nincs kedvem Jax kakaskodásához. Pláne nem Ravennel kapcsolatban. Pedig, ha valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Jax ellenében mégis hozzám ragaszkodna, abból bizony balhé lesz. Talán nem itt és most, de csattanni fog. Ismertem már annyira. Szóval az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy Raven szépen ráakad erre a csodás horogra, és egymást boldogítva körbeturbékolják a tárlatot. Csapó, vége, happy end.
Legalábbis átmenetileg. Amíg ki nem találom, hogyan oldjam meg a helyzetet. Míg a többiek kivonulnak, kapok egy apró lehetőséget, hogy kiderítsem, mi folyik a háttérben, de Raven most is hárít.
- Szerintem nagyon is te akarsz belemenni. – A hangom halkan, de élesen vibrál a levegőben. Máskülönben nem lenne itt, a kérésem, mi több, az alig burkolt tiltásom ellenére. – Csak még azt nem tudom, mibe. – A tekintetem kérdőn fúródik az övébe, szinte beleégetem a felszólítást, hogy játsszon végre nyílt lapokkal. Egy perc nyugalmam sincs, amíg itt van, és amíg nem tudom, hogy mi a célja ezzel a kihívó viselkedéssel. Az is átfut a gondolataim között, hogy talán kiderített valamit Lise-ről. Vajon lehetséges lenne? A szívem néhány pillanatra egészen a torkomba csúszik, a tarkóm bizseregni kezd a kellemetlen melegségtől, ami hirtelen hullámokban, egyre erősebben elborít. Ugyanaz a pánik érint meg, amiből néhanapján még mindig felriadok, hajnalban, csöpögő verejtékben, csak az tízszer erősebb karmokkal szorít magához, és a reggeli kávé sem mossa el teljesen a maradványait, mint minden más mezei rémálom esetében. De fényes nappal, éberen nagyon rég nem bújt már elő. Az ujjaim a mellettem álló szék karfájára markolnak, az a mázlim, hogy a mozdulat jelenleg az idegesség eszköztárába is tökéletesen beleillik. Pár másodperc műve az egész, amint elvetem a gondolatot, lassan, de érezhetően a pulzusom is szelídülni kezd. Nem Lise-ről van szó. Azt mostanra egész biztosan tudnám. Nem lenne képes ilyen sokáig magában tartani.
Ezúttal én vagyok, aki nem válaszol a kérdésekre. Nem fogok neki magyarázkodni. – Ez nem a te dolgod. Csak mondd el, hogy mit akarsz, és hagyjuk abba ezt a játékot.
A múltkor, abban a taxiban lett volna rá lehetősége. Még fizettem is volna, hogy soha többé ne ismerjen fel. De azt mondta nincsenek már nála képek. Azt mondjuk nem csodálom, hogy eladta, a pénz mindig is csábította, és ha tippelnem kellene, azóta sem tanult meg bánni vele. Én viszont megváltoztam, a mostani életem szöges ellentéte az akkorinak, és nem fogom hagyni, hogy mindent felkavarjon.
Szavak helyett viszont ismét a pillantása válaszol, a közeledő léptek hangja az én fülemhez is elér, a marasztaló szorításom pedig kelletlenül, de fellazul a karja körül. Dacon kívül mást nem tudok kiolvasni belőle.
Az asztalhoz érve, szótlanul ülök le, majd túrok bele a villával a kiszedett ételbe, de a gyomrom nem igazán kíván egy falatot sem belőle. A gondolataim egész máshol járnak, mint amiről a társaság cseverészik, mígnem megint csak Raven mondata kólint fejbe. A gyakrabban hallatán ráemelem a tekintetem.
- Így igaz – adok igazat a szerencsémet illetően, és futólag Adriára pillantok. Már most tudom, hogy este be fog kopogni a szobámba. Már csak azt kell eldöntenem, hogy milyen hazugságot tálalok neki. Mintha csak kitalálná, hogy mire gondolok, újra szóra nyitja az ajkait. – De ha azt a pompás éttermet egyszer mégis megunnátok, azért mi is szívesen látunk – mosolyog rá hamiskásan Jaxre és Ravenre. – Még az is lehet, hogy legközelebb Ewan nyűgöz le minket valamivel – fordul újra felém, és ezzel elintézi, hogy mindenki más is így tegyen. – Bár ahogy látom, biztos nem kacsa lesz – jegyzi meg a nagyrészt érintetlen tányéromra célozva.

Ewan nem viszi túlzásba a bőbeszédűséget, amit egyrészt megértek, de másrészt talán kicsit jobban megerőltethetné magát, már csak a saját maga érdekében is. Amennyiben ebben épp nem változott olyan sokat, ő azért elég nyitott szokott lenni még az idegenekkel is, úgyhogy ha a felesége és a legjobb barátja rendesen ismeri, egész biztos szemet szúr majd nekik, hogy valami oknál fogva nem szimpatizál velem túlzottan. Szerintem sokkal rosszabbul jár, ha rászállnak és kérdezősködni kezdenek majd, dehát ő tudja. Végül is nem én vagyok az, aki minden erejével próbálja eltitkolni, hogy nem ez az első -vagyis jobban mondva a második- találkozásunk.
Iszom én is egy kortyot a kitöltött borból, ám mikor Ewan mégiscsak fűz valamit az előző megjegyzésemhez, újra felé pillanatok. Nem számítok a kérdésre. Azt hiszi, ezzel átveheti az irányítást? Arcomra sanda mosoly ül, a szemöldököm is megemelkedik kissé. Ha jobban belegondolok, végül is ő is el tudja szúrni nekem itt a dolgokat, de vajon melyikünk veszíthet többet? Jax egyelőre csak egy talán... kialakuló, éppen kapóra jött kapcsolat, neki viszont a feleségéről van szó és a barátjáról. Mondjuk kinézem Ewanből, ha bosszús, hogy azt tálalná, hogy már Párizsban is prostituáltként dolgoztam. És arról még csak fogalma sincs, hogy aminek a feltételezésére mindig is ugrottam, mostanra tényleg így van. Ennek pedig nem szabad kiderülnie semmilyen körülmények között. Több okból sem.
- Modellként dolgozom – mondom szemrebbenés nélkül azt a hazugságot, amit már Jax is tud. – Ha gondolod, szívesen állok modellt neked is – húzódik a szám szélesebb mosolyra. – Úgyis nagyon rég készült rólam festmény – teszem hozzá. Ez valóban így van, az utolsót ő készítette még Párizsban. Persze nyilván nem gondolja, esze ágában sincs ilyesmire vetemedni. És nem mellesleg, mint kiderült, valószínűleg nem is fest. Azért ennek ellenére, nagyon is jól esik húzkodni az oroszlán bajszát.
- Hát ez nem is rossz ötlet! Szerintem Raven elég inspiráló tud lenni – fordul Jax Ewan felé teljesen felvillanyozódva. Szerintem már el is képzelte, ahogy a hálószobája falán díszeleg a képem.
Mikor aztán a tárlatvezetés kerül szóba, természetesen az a célom, hogy Ewant csípjem el egy körre, nem pedig Jasont vagy Jaxet, de mikor nem igazán veszi a lapot a célzásra sem, sőt, mi több, továbbfűzi a gondolatot, egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon mit érek el vele, ha erre rákontráznék? Talán egymásnak feszül a két jó barát?
Adria tökéletesen feszíti a húrt, amire halkan fel is nevetek. Imádom, ahogy a kezemre játszik.
- Nekem a lényeg, hogy a legfőbb kulisszatitkokat is megtudjam – tárom szét a karom, rájuk bízva ezzel a döntést. Vagy így, vagy úgy, de úgyis megoldom, hogy szem- és fültanúk nélkül legyen egy beszélgetésem Ewannel.
Mikor Adria és Jax kivonulnak a nappaliból, adódik egy kis lehetőség arra, hogy nyíltan beszéljünk egymással, de persze ez az idő közel sem elég, és Ewan sem épp úgy fest, mint aki beszélgetni szeretne. Sokkal inkább csak válaszokat vár, de itt én vagyok az, akinek kérdéseket kellene feltenni neki. Nem pedig fordítva. Nem igazán értem, hogy miért van benne kérdés azt illetőleg, hogy mit akarok? Szerinte ez volt a megfelelő módja annak, hogy évekkel ezelőtt csak úgy lelépett Párizsból? Tartozik nekem annyival, hogy megtudjam, miért tűnt el olyan könnyen?!
Tekintem végigjárja az arcát, majd a széktámlába maró ujjaira téved, ami nem épp a nyugalmáról árulkodik. Mitől ilyen ideges?
- Egyre inkább azt sugallod, hogy tényleg bármit megadnál azért, hogy eltűnjek a közeledből – biccentem oldalra a fejem. Valóban bármit? Majd meglátjuk. Azért nyilvánvaló, hogy nem fogom ezt egykönnyen elengedni a kedvéért.
Azért még egy kicsit célozgatok burkoltan, hogy ne gondolja azt, hogy eltántorítható vagyok. A rám emelet pillantásából pedig egyértelműen kiolvasható a bújtatott düh, ami még az előző, kettesben folytatott szóváltásunk utózengésének tudható be.
- Biztosan élünk majd párszor a lehetőséggel – mondom mosolyogva, miután lenyeltem az első falatot a vacsorából. Tényleg finom, azt meg kell hagyni.
- Nem ízlik? Szerintem pedig isteni – kérdezi Jax Ewant, de én teljesen tisztában vagyok vele, hogy mi az étvágytalanságának az oka. Az istenért, csak tudnám, mi baja van!? Most már tényleg kezd roppant mód érdekelni, és egész biztosan ki fogom deríteni.
- Bocsánat, a mosdót merre találom? – kérdezem, majd felmarkolom a kistáskám. Adria készségesen felpattan és mutatja is az utat, mire én megköszönve be is vonulok a fürdőszobába. Magamra csukva az ajtót, előkotrok a táskámból egy tollat és egy blokkot, amit találok, és annak a hátuljára firkantom a számom és egy üzenetet: „Tárgyalhatunk. R”
A tükör előtt megállok és megigazítom a rúzsom, majd kifelé menet, mielőtt Ewan kabátzsebébe tenném a cetlit, egy csókot nyomok a papír sarkába. Jax kabátját ismerem, Adria pedig gondolom nem férfikabátot hord, így könnyű dolgom van. Azért biztosra megyek és a nyakrészéről veszek egy kis illatmintát, mert hát a parfümje... az nem változott.
Ez az egy módja van annak, hogy valamikor végre tényleg kettesben legyünk és kifaggathassam. Nem kellenek fültanúk, pont elég lesz a négy fal.
Visszatérek az asztalhoz és mosolyogva leülök.
- Jól éreztem, hogy van desszert is?

- Melyik ügynökségnél? – kérdezek rá, mert ez valóban érdekelhet. Sokakkal kapcsolatban állok, ha más nem, legalább azt tudni akarom, kiket kell elkerülnöm, ha az egyetemre vagy esetleg egyéb célra keresnék valakit. Tekintetem éle távolról is megtalálja az íriszeit, a széles mosoly, amit felém küld, a festményekre vonatkozó megjegyzéssel, még mélyebb árkot ás a felé irányuló ellenszenvemnek, belemosva mindazt a zavaros és szélsőséges érzelmet, ami jól emlékszem, mikor kerített utoljára hatalmába. Semmilyen értelemben nem voltam önmagam, a pillanat heve mégis mélyen belém égett, ahogy a rám csúszó, zsibbasztó felismerés is, hogy nem maradt más választásom. Magamtól nem tudnám felidézni, de ráismerni rá tudok; érzem, hogy mikor kezdődik, és időben le is állítom. De azért, ha egy rejtett pillantással meg tudnám fojtani, gondolkodás nélkül megtenném. – Ezek szerint fotózásokra jársz? – Már épp a nyelvem hegyén a kérdés, hogy hol lehet látni az anyagait, mikor Jax közbeszól, a pillantásom pedig át is vándorol rá. Nem szeretem, mikor a munkámba szól bele, manapság valahogy mindenki személyes küldetésének érzi, hogy visszacsábítson az alkotói pályára, vagy legalább kipuhatolja, hogy mi készül vagy éppen zajlik a háttérben, nekem pedig egyre kevesebb a türelmem ahhoz, hogy kellően udvariasan fogadjam a célozgatást. Idő kérdése, és valami robbanni fog köztünk Jaxszel, egyre több a lappangó feszültségforrás, bár ha jobban a mélyére nézünk, valójában mind Ravenhez vezet. – Igazán? Téged miben szokott inspirálni? – nézek rá úgy, mint aki azt várja, hogy fejtse csak ki.
- Akkor ez majd még eldől – zárom rövidre Raven mondata után a tárlatvezetéses témát, még mielőtt Jaxnek lehetősége lenne felvennie a kesztyűt, vagy Adriának eszébe jutna még egy labdát lecsapni. Kettesben is maradunk, és mint aki csak erre a pillanatra várt, megkísérlem lerohanni az égető válaszokért, végeredményben viszont mégsem jutok hozzá közelebb, inkább csak a kérdések gyűlnek tovább. Azt hiszi, bármit megtennék? Nem biztos, hogy eléggé átérzi a kijelentés súlyát.
- Ha valóban így van, a helyedben kihasználnám, amíg ilyen szépen kérem – suttogom, még mielőtt elengedném a karját, és a többiek érkeztével útjára bocsátanám, a viselkedése nem lep meg, a homlokzat mindig is jól meg volt kreálva, szinte törhetetlennek tűnik, amiről minden lepereg, de ha valaki, én aztán jól tudom, hogy ez csupán egy álarc. Fogalmam sincs, hogy tisztában van-e vele, mit csinál. De ha a saját otthonodban fenyegetnek, az nem olyasmi, amit bárki is annyiban hagyna. Ezt remélem, ő is átgondolja majd. Bár a jelek nem erről árulkodnak. A pillantásom az asztal túloldaláról azt üzeni: nem fognak élni a lehetőséggel, erről személyesen gondoskodom.
Jax kérdése ismét ingerel, mintha csakis ez állhatna a háttérben, hogy nem ízlik az étel… Nem pedig az, hogy az erélyes felszólításom ellenére sem volt képes annyiban hagyni ezt a kalandot. Megmondtam neki, hogy maradjon távol ettől a nőtől, erre idehozza a házamba. Úgy látszik, vele is lesz még egy kellemetlen beszélgetésem. – Örülök, Jax. Akkor inkább egyél.
Egyre kevésbé vagyok képes palástolni az idegességet, a kapacitásaim kezdenek kimerülni, érzem, hogy közel van az a pont, mikor történni fog valami, hacsak nem előzöm meg valamivel. Mostanra bizonyára a többieknek is feltűnt.
- Valójában én vagyok a bűnös, nem a kacsa – szólal meg Adria aprót sóhajtva, olyan hangszínen, mint aki épp most készül bevallani valami súlyos, emberiség ellen elkövetett bűntettet. Hogy magára fordítsa a figyelmet, a drámai hangvételt abszolút megadja. – Szegénynek jól próbára tettem az idegeit. Elfelejtettem szólni a vacsoráról, ráadásul egy fontos projektről is elrángattam miatta, aztán dugóba került és még nem is tudja, hogy mi történt a műteremben… - harap az ajkába bűnbánóan, úgy pillog rám.
- Miért mi történt a műteremben? – csapok le rögtön a témára, a szemöldököm megemelkedik. Oda neki szigorúan tilos a bejárás, mint ahogy mindenki másnak. Hirtelen meg is feledkezem róla, hogy épp most húzta ki a robbanásra váró feszültség méregfogát.
- Jobb lesz, ha majd megnézed, de ráér vacsora után. Nem olyan… - Be sem tudja fejezni, máris hátrébb tolom a székem és felállok. – Elnézést. De ennek muszáj utánajárnom. Folytassátok csak. – Majd a rövid szabadkozás után el is tűnök a falak között.

Érezhető, hogy Ewan is igyekszik visszavágni, hogy boruljon a bili és legalább egy kis összetűzésbe keveredjek Jaxel, hiszen ha úgy forgatja a szavakat, még van is rá sansz, hogy megtörténjen. Bár az is lehet, hogy csak azért kérdez rá az ügynökségre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy hazudok. Eztán tálalhatja Jaxnek, hogy kivel szűrte össze a levet. Akár.
Egy pillanatra el is gondolkodom, hogy most mégis mivel járnék jobban, hiszen hiába mondok bármit, úgyis utána néz valószínűleg, aztán kiderül, hogy hazudtam.
- A Next Managmentnél – mondom végül, mert ha tovább habozok, az is csak gyanússá válik. Innentől csak remélem, hogy nem néz valóban utána.
- Leginkább – szúrom be Jax mondata előtt válaszként és őszintén, nem is bánom, hogy közbeszól, így pedig nem fűzhetők tovább Ewan kérdései. Talán inkább nem kellett volna magamra terelni a szót. Jobban tetszett, mikor nem én voltam terítéken.
Ewan kérdésére csak elmosolyodom és remélem, hogy ezt a beszélgetést nem fűzik tovább a fiúk. Ahogy oldalra pillantok Jaxre, úgy látom, ő is csak mosolyog az orra alatt.
Mikor kicsit ketten maradunk, érezhető a feszültség rajta és kettőnk között is. Nem mondom, sokkal jobb lenne kicsit nyugodtabb környezetben beszélni, és úgy, hogy egyikünk sem robban fel belülről. Jelen helyzetben ő kissé idegesebb, de azért bennem is van némi ellenérzés.
- Utána mi következik? – emelkedik meg a szemöldököm, de ezt a kérdést már csak félig elfordulva tőle teszem fel, ugyanis újra társaságunk akad. Azért kíváncsi lennék, hogy ezt valóban fenyegetésnek szánta-e, vagy csak én éreztem úgy? Szerintem annak. Nem gondolom, hogy Ewan képes lenne erőszakot alkalmazni akár közvetve akár közvetlen, bár ki tudja, az évek alatt akár ebbe az irányba is változhatott. Lehet, hogy jobban kellene vigyáznom magamra és tényleg hagyni egyszer, s mindenkorra Brooks életét.
Jax sem könnyíti meg a helyzetét, ő is olyan beszólásokat tesz, amivel csak még ingerültebbé válik, és ez meg is látszik rajta mostanra. Kicsit még meg is sajnálom, hogy a saját otthonában erre kellett hazaérnie.
Adria drámai felszólalása viszont még engem is kíváncsivá tesz. Az biztos, hogy nem lehetett kellemes neki hazaérnie arra, hogy én várom a nappalijában, szóval értem én a feszültség egyik okát. Ahogy látom, a műterem viszont az egyik olyan dolog számára, ami halaszthatatlan és nincs semmi, ami felülírná azt. Ebben legalább talán nem változott. Bár Lisenek sikerült még ezen is felülemelkednie akkoriban.
Nincs időm megszólalni sem, mielőtt kimegy, de ahogy hallótávolságon kívül ér, máris Adria felé fordulok.
- Miért, mi történt a műteremben? – érdeklődöm, de Adria helyett Jax szólal meg.
- Az majdnem mindegy, egész biztos, hogy a hangulata nem lesz sokkalta rosszabb az előbbinél. Fogalmam sincs, mi lelte – von vállat, mielőtt bekapná az utolsó falat kacsát.
- Ki tudja?