A volt férje szerint...alattomos, számító, pénzéhes szuka, akit kizárólag az anyagi jólét érdekel. Tévedés. Nem kizárólag.
A volt anyósa szerint...a fiát meg sem érdemelte volna két percre sem a felesége, nemhogy kettő + nyolc évre.
A volt apósa szerint...a menye egy rasszista, törtető nőszemély, akit az tesz boldoggá, ha másokat tönkretehet. Ezen a véleményen Blan biztosan jót mosolyogna, tekintettel arra, hogy egy fekete férfival élt együtt tíz évig.Ez aztán a tömény rasszizmus!
A volt sógornője szerint...a bátyja a világ legszerencsésebb embere lehetett volna, ha soha nem találkozik a későbbi feleségével. Úgy véli, hogy a házasságuk eleve halálra volt ítélve, mert Blan egy nyitott, társaság központú ember, míg Benton inkább a visszafogottságáról híres.
A volt sógora szerint…Blan egy kilenc pontos csaj. Csak azért nem tíz, mert soha nem adja be teljesen a derekát. Mindig tudja meddig menjen el, hogy a férfi agyát felhúzva tartsa.
Az asszisztensnője szerint…a doktornő mindig felkészült, szakmaiságában senki nem kételkedhet. Onnantól, hogy belép a rendelő ajtaján, egészen addig amíg ki nem lép rajta kizárólag orvos.Fegyelmezett, precíz, megbízható.
A páciensei szerint...Blan nem csupán orvos, hanem ember is a fehér köpeny alatt. Rugalmasan kezel minden helyzetet, és nagyon kompromisszum kész.
A fogtechnikai laboros szerint…a rendeléseket mindig időben adja le, és időben fizet a szolgáltatásokért. Ugyanakkor ha valami nem úgy megy ahogy ő akarja, akkor a hajat is le tudja ordítani az emberről. Lobbanékony, de üzletileg kifogástalan.
A barátai szerint…Blan-nak már régen el kellett volna válnia Bentontól. Nincs bennük szinte semmi közös, hacsak a vagyon nem, amit elsősorban a férj hozott a házasságba. A heti pókerpartikat a doktornő soha nem hagyja ki, ahogy évente két alkalommal felbukkan Vegasban is, hogy megkísértse Fortunát. Néha meglepően nagy sikerrel.
Az anyja szerint…a világ legszebb pillanata volt, amikor negyvenöt évesen megszülte Blanche-t.
Az apja szerint…a felesége elfogult a lányukkal szemben, de azt el kell ismerni, hogy az életben remekül megállta a helyét.

Blanche úgy véli mindenkinek van valamiben igaza, de senki nem ítélkezhet a másikról a teljes kép ismerete nélkül. Arról pedig ő gondoskodik, hogy az a kép mindig homályos maradjon.

Két hónappal ezelőtt

- A New York állam által rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem, hogy az itt megjelent Rosewood kontra Rosewood ügyben részt vevők, fent nevezett Blanche Rosewood feleség és Benton Rosewood férj között 2010. május 4-én, New Yorkban kötött házasságot ezennel felbontom. A felek a vagyonmegosztásban megállapodtak, azon túlmenően egymás felé követelésük nincs. A feleség a beadványában kérte a Rosewood név megtartását, mely ellen a férj és jogi képviselője nem tiltakozott sem törvényes, sem egyéb keretek között.
A bíró még tovább beszél, de ebből már vajmi kevés jut el hozzám. A terem másik végében ülő, immáron volt férjemet nézem. Kényelmesen dől hátra a székben ujjait maga előtt összefűzve, résnyire szűkülő szemekkel figyelve meredten előre. Próbálom megfejteni, ennyi idő és ennyi minden távlatából, hogy mégis miért mentem hozzá, vagy mi volt vonzó benne, mikor az égvilágon semmi közös nincs bennünk, de egyszerűen reménytelen a küzdelem a gondolatokat illetően. Talán egyszerűen már meg akartam állapodni. Untam az egész féktelen életet, a kártyaszenvedélyt, a rulett bolondériát...talán csak biztonságra vágytam, otthonra. Egy férfira akinek gyereket szülhetek. Anyagi jólétre, a magánpraxisra amit be akartam indítani, de tőke híjján nem volt rá lehetőségem. Mégis, nem az érdek hozta létre ezt a házasságot, de talán jobb lett volna ha az legalább közrejátszik, mert akkor még mindig összetartaná. Valami. Akármi. De már évek óta nem volt az igazi. Talán soha nem volt az igazi.

Korábban…

Nem értem az emberek miért ragaszkodnak annyira a nyári esküvőkhöz.A hőség szinte megolvasztotta az aszfaltot és felette a levegő vibráló fényekkel játszadozott. Az autók türelmetlenül dudáltak a rekkenő hőségben a pirosnál, a közkutaknál pedig a csobogó víz közelében lenni felüdülésnek számított.
Luella Rosewood, a férjem húga gyönyörű lány. Hatalmas szurokszín szemei felett sűrű seprűbe rendezett pillák verdesnek másodperceként akár ezret is. Göndör sötét haja úgy ül meg a feje tetején, mint a mezőkön a gúlába rendezett boglyák aratás után. Vidám, mosolygós természetével mindenkit lekenyerez, és bőrének kellemes karamell színe egzotikussá teszi őt a férfiak számára. Luella-n kevésbé ütközik ki apja fekete bőrszíne, annál inkább jellegzetes haja vagy éppen a hatalmas sötét szemek. Az édesanyjuk igazi jenki szépség, aki egykor nem azért ment hozzá az ingatlanüzletben sikeresnek számító afroamerikai férfihoz, hogy a családját bosszantsa, sokkal inkább azért mert szerette őt.
Lance, a jövendő sógorom igazán nem mondható unalmas alaknak. Két napos legénybúcsút tartott, és csak remélni merjük, hogy nem hagyott maga után elszórtan porontyokat Atlantában, ahol az egészet tartották. Nem mintha a szemére akarnám vetni a dolgot éppen én, csak azt nem értem, hogy miért akarja feleségül venni ezt a lányt, hacsak nem a pénze miatt. No igen, aki egy középkategóriájú családból jön, annak kifejezetten vonzó a Rosewoodékhoz hasonló gazdag new yorki-i família.
Két óra volt még hátra a ceremóniáig, és mindannyian vártuk Luella belépőjét az apró kápolnában, aki a szüleivel érkezett meg a helyszínre egy tompa fehér limuzinon. Visszagondolva a mi esküvőnk sem volt kevésbé hatásvadász, talán azt az egy apróságot leszámítva, ami ebben a két órában történt a kápolnában, és ami tulajdonképpen mindent megváltoztatott. Tévedés ne essék, nem bántam meg amit tettem. Talán csak azt, ahogyan és amikor tettem. Akit könnyű táncba vinni, azt kár parlagon hagyni a parkett szélén, nem?
Eredetileg egy apró flaskát akartam bevinni a hátsó részben egyedül várakozó, és kezeit tördelő Lance-nek, egy kis szíverősítőt, mert láttam rajta, hogy ideges. Talán ő is érzi, hogy hibás lépésre készül, hogy nem fog megváltozni, ahogyan nekem is éreznem kellett volna egykor, hogy én sem fogok. A férjemhez és a húgához hasonlatos csendes, szemlélődő emberek képtelen megkötni az olyanokat, amilyen én vagyok, vagy történetesen amilyen a sógorom. Valamiért mégis belementünk ebbe a házasságba, és csupán idő kérdése, hogy valószínű ők is eljutnak arra a szintre amelyiken most mi vagyunk.
Nem vagyok alapvetően egy lelkizős tipus, a vigasztalgatás sem igazán az én asztalom, ettől függetlenül megpróbálkoztam vele. Először csak a flaskát nyújtottam át, aztán valami olyasmiről beszéltem, hogy az életben bizonyos dolgok törvényszerűek, bizonyos dolgokat pedig lehetőségünk van befolyásolni. Valami egyéb közhelyet is mondtam azt hiszem, végül odaléptem, hogy megigazítsam a nyakkendőjét, amit sikeresen összegyűrögetett idegességében.
Amikor az ember a filmekre gondol, azokra a lassú másodpercekre, hirtelen olyan nevetségesen sziruposnak véli, olyasminek, ami a való életben nem történhet meg. Mégis megtörténik.
Összeesküdnek a másodpercek, az illatok, a távolból beszűrődő zajok, a napfény, ahogy megtörik a frissen pomádézott haján, a kezének érintése.Nem érzelmekről szól ez, hanem valami olyasmiről, ami vágyakat gerjeszt gyomor tájékon, az alhason lesiklik, és a zsigerekben kel életre. Csókban. Először csak abban, aztán ziháló tiltakozásban, amit egyikünk sem gondolt komolyan, végül újabb csókban. Fullasztóban, döglesztőben, belepusztulóban. Ruha surrant, pánt pattant, gomb szakadt, anyag engedett. A földön csendesen terült el egy kék kosztümkabát, felette a vőlegény szmokingja, benne a virágcsokréta a hideg kövön pergett darabjaira.
A hátam nekivágódott a kápolna hűvös falának. Valahol hallottam a bent gyülekező tömeg moraját, még talán a férjem mély basszusát is felismerni véltem amint engem keres. Lehunytam a szemeim, és hagytam, hogy Lance minden porcikája beterítsen. Pillanatok teltek el, vagy percek, vagy akár egy negyed óra is? A beteljesülés közben a fejem megtámasztottam a falon, és a nyakamra húztam az ajkait. Olyasmit akartam érezni, amit a férjemtől nem kaptam meg már régóta: szenvedélyt. Nyers szenvedélyt. Benton szerethető ember volt, aki a tenyerén hordozza a hitvesét, csak éppen a mézédes gyönyör marad ki a szeretetcsomagból.
- Úristen...milyen...régóta...akarom...ezt!-a mondatai között tartott szünetben a levegőt próbálta venni, ami egyre kevesebb volt a nyakamra tapasztott ajkai és a nyelvének játéka között.
És én milyen régóta akarom! Az ujjaim a hajába túrtak és rámarkolva vontam még közelebb bár már nem volt hova.
- Hallgass! Csak csináld!
Nem kellett felesleges szöveg, semmi más, csak tisztán a hús és a vér. Minden ami együtt ott és akkor lehetünk.
Ólomként zuhant rám az egész elmúlás. Hirtelen minden olyan tompán csengett bennem, és minden olyan lassú volt. A világ egy vödörben született meg újra, a zajok elhalkultak. A saját szívverésem dübörgött őrületesen az agyamon.
- Látom sikerült megnyugtatnod a vőlegényt!
A hang mély volt, és gyilkos módon nyugodt. Mindketten felkaptuk a fejünket, és a kis helyiség ajtajában, a félfának támaszkodva a férjem elegáns, szürke szmokingos alakját pillantottuk meg.Felesleges lett volna bármit mondani, vagy tiltakozni. Ez bizony az volt aminek látszott. Mellzsebéből kiemelte a még ép csokrétát és az ajtó melletti apró asztalkára rakta, majd megfordult és indulni készült.
- Luella tíz perc múlva itt lesz, most hívott anya. Szedjétek rendbe magatokat!
Nem csapott botrányt, nem csinált egyszerűen semmit. Lance elvette a húgát.Benton pedig két nap múlva összecsomagolt, elköltözött és beadta a válókeresetet.Mai napig nem tudom miért nem tett semmit, miért nem akadályozta meg az esküvőt. De tán már nem is érdekel.

Még korábban…

Amikor felhívott, hogy nyolcra legyek otthon, de se ne hamarabb se ne később, még nem tudtam pontosan mire készül. Március volt, ha jól emlékszem éppen ötödike, mert aznap volt a szüleim házassági évfordulója. Azt hittem, hogy ezzel kapcsolatban akar beszélni velem, bár nem értettem, hogy akkor mi a fenének kell ennyire pontosan időzítenem.
Akkor már másfél éve éltünk együtt, fél év randizgatás után költöztünk össze. Nem hiszem, hogy túlzottan belehabarodtam volna, de volt valami szívdöglesztően stílusos a megjelenésében, a kifogástalanul fésült hajában, a kölnije illatában. Udvarias volt, előzékeny, és nagyon művelt. Azokat a pasasokat, akiket előtte ismertem legtöbbször csak az elhasznált szállodai törölközők és a kinyomott fogpasztás tubusok különböztették meg egymástól. Habzsoltam az életet, és egy ideig azt hiszem nem is akartam lemondani róla. Az egyetemen éltem virágkoromat, de utána sem sok mindenben változtam. Aztán megismertem Benton Rosewoodot aki alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat. De semmiben nem változtatta meg az alaptermészetemet. Azt hiszem vágytam a nyugalomra. Vagy csak azt hittem, hogy vágyom rá. Lehet túl korán csörgött a biológiai órám, talán csak irigyeltem az évfolyamtársaimat, akik a féktelen egyetemi tivornyákat kifogástalanra vasalt kosztümökre, csinos kontyokra, visszafogott kispolgári életre cserélték. Azt hittem nekem is ez az utam, hogy ezt kell választanom. De a rohadt életbe is! Nem vagyunk egyformák!
Mikor este beléptem az ajtón, és tökéletes csend, gyertyák vörösnarancs fénye fogadott, valahol tudtam, hogy nem a szüleim házassági évfordulója lesz ma terítéken. Bentontól távol állt a féktelen szenvedély, az őrület, a tökéletes beledöglés az együttlétbe. De nem hiányzott a vegytiszta romantika. Bár néha azt kívántam jó lenne ha a kettő között megtalálná az aranyközéputat. Nekem több kellett volna.
Vacsorát rendelt. Kínai mézes csirkét sült tésztával, mert az a kedvencem. Valami régi évjáratú rozét, épp megfelelőre behűtve. A desszertre már nem is emlékszem, mert valahol előtte szinte a semmiből került elő a gyűrű és mellé egy rövid kérdés. Nem emlékszem, hogy mi volt az első reakcióm. Talán átmenet volt a “Hű bassza meg!” és a “Ez most komoly?” között. Mindenesetre nem sokat szóltam az első pillanatokban, csak a gyűrűt néztem aztán a férfit, aki megkérte a kezem. Azt mondta mindent megad nekem, a világot a lábaim elé teríti, csak tegyem őt boldoggá. Azt hittem ez egyszerű lesz: jó feleség leszek, csodás munkával, magánpraxissal, vadonatúj rendelővel, havonta kertipartikat rendezünk a barátainkkal, és idővel majd gyerekeink születnek. Fel kellett volna ismernem a csapdát. Nekem ez így nem megy. Én túl szabad lelkű vagyok, túlságosan érintés központú, túlságosan kell nekem, hogy valaki megfogjon és odavágjon az ágyhoz, hogy éreztesse velem, erősebb nálam.Minden szempontból. Könnyűnek hittem, megvalósíthatónak amit várt tőlem.
Igent mondtam. Nem volt bizonytalan a hangom.Akkor azt hittem ezt kell választanom.
A tévedésem beigazolódására nyolc évet kellett várni.