Ha egy karakter lennék egy könyvben, hogyan jellemezne engem az író? Mennyit változott a jellemem az elmúlt évek alatt? Egy biztosnak hitt, kényelmes élet van mögöttem és egy bizonytalan, buktatókkal teli áll előttem.
Azelőtt a zene volt az életem. Nem telt el úgy nap, hogy ne koptattam volna a zongorám billentyűit, vagy ne játszottam volna le a fejemben Brahms valamelyik szonátáját, az elejétől a végéig.
Most két jellem között vagyok, lógok a levegőben és úgy változnak az érzéseim mint egy kaméleonnak a külseje.
Egy érzés viszont mindig megmarad. A keserűség.
Nem vagyok a társaság középpontja. Soha nem volt meg az inger, hogy kitűnjek a tömegből. Szeretek eggyé válni a szürke arcokkal, ugyanolyan keserű pofával nézni magam elé a metró kocsiban ülve egy átdolgozott nap után, mint a másik 8 millió lakosa a városnak. Hiába tartottak csodabogárnak odahaza, hiába teltek meg a hangeverseny termek, ha az én nevem volt a repertoárban, hiába rajongtak körbe idősek és fiatalok, hiába tartottak az akadémián egy zseninek, hiába voltam a családom üdvöskéje..én soha nem gondoltam többnek magamat egy zenerajongó fiatal srácnál.
Az élet ízét számomra a zene adta meg és most, hogy már nem játszom, nehezen tudok lelkesedni. Teszem a dolgomat.
Csendes, magának való srác vagyok, akit az a fura, titokzatos és megfejthetetlen légkör leng körbe. Nem beszélek sokat, nem vagyok kíváncsi másokra, sokan bunkónak tartanak emiatt. Pedig segítőkész és megbízható embernek tartom magamat. Ha munkáról van szó, akkor igényességre törekszem. Nem vagyok maximalista és kifejezetten idegesítenek a törekvő emberek. Nem szeretem ha sok barátom van, inkább a kevés de minőségi kapcsolatok híve vagyok. Nincsenek nagyra törő terveim, megvalósításra váró álmaim. Két éve még meg akartam hódítani a világot, most pedig inkább belesüppednék a Central Park mocsaras földjébe, egy esős nap után.
Hite hagyott, keserű és összetört szívű árnyéka vagyok a régi önmagamnak.
A külsőm az utóbbi néhány évben sokat változott, hajamat megnövesztettem, arcom formája férfiasabb, karakteresebb lett. Fizikumomat a napi hét-tíz kilométeres futásnak köszönhetem és a biciklizésnek, ami a munkámból adódik. Öltözködésem hétköznapi, sokszor hordok sapkákat, dzsekiket. Egyetlen ékszer amit viselek, egy bőr karkötő, amihez szentimentálisan ragaszkodom.

Amikor játszom, minden más eltűnik. Csak én vagyok és a zene. Eggyé válok a hangszeremmel. A zene átjárja minden porcikámat, keresztül áramlik rajtam, végig a karomon, az ujjaimon át, bele a zongora billentyűibe, egy olyan melódiát alkotva ami tükrözi a pillanatnyi érzelmi világomat. Még most is gyakran álmodom azt, hogy játszom. Az ujjaim még most is akaratlanul táncolnak egy képzeletbeli zongorán, s gyakran ezt észre sem veszem.