One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Brooklyn, Opera

Mikhal Zharkov
Today at 5:13 pm



I'm so scared ~ Gabe & Mir

Gabriel Burns
Today at 4:00 pm



Julian and Marco - You need to know this, Sullivan

Marco Berlasconi
Today at 3:26 pm



Welcome to my silly life, Mister

Marco Berlasconi
Today at 11:12 am



Avatarfoglaló

Candice Lovell
Yesterday at 11:02 pm



Jayden Higgins

Dorian J. Lester
Yesterday at 9:25 pm



Trent D'Onofrio

Trent D'Onofrio
Yesterday at 8:52 pm



Official situation - Ben & Cher

Benjamin Henson
Yesterday at 8:05 pm



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Jayden Higgins
Yesterday at 7:49 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot

Fable S. Hill, Gabriel Burns, Lena Caldwell, Mikhal Zharkov, Wyatt Bennett


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Sheena Angelica Reed

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Sheena Angelica Reed   Vas. Dec. 31, 2017 5:08 pm

Sheena Angelica Reed


Karakter típusa:
saját
Teljes név:
Sheena Angelica Reed
Becenevek:
Sheena, Nina, Miss Katasztrófa
Születési hely, idő:
New York, 1992. 07. 25.
Kor:
26
Lakhely:
Brookly
Szexuális beállítottság:
hetero
Családi állapot:
hajadon
Csoport:
tanulók
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem:
végzős egyetemista/ pedagógia szak
Ha dolgozik//Munkabeosztás:
tanársegéd
Ha dolgozik//Munkahely:
Riverdale Country School
Hobbi:
Állatokkal lenni, tanítani, kreatívkodni, filmeket és sorozatokat nézni, nem meghalni...
Play by:
Candice Accola King

Jellem
Ha jellemezni kéne magam egy szóval, az az lenne, amit a barátaim aggattak rám: katasztrófa. Jobb esetben csak káosz, de általában ez a finomított megszólítás. Mintha az a bizonyos Murphy nemzett volna, nem is a saját apám. Bármi, amihez érek, amit teszek, amit mondok, jórészt végül katasztrófába torkollik. Fortuna nemhogy nem fogadott a kegyeibe, de egyenesen hátsón billentett, mikor a szerencséért álltam sorba.
Ha valaki megismer, és csak ezt a részt látja belőlem, azon járhat az esze, hogy amennyi baj tud érni egy nap alatt, biztos minden éjjel telesírom a párnámat azon zokogva, miért velem történnek mindig csak rossz dolgok. De ez hülyeség. A kínos szituációk, a balesetek, az összes dolog, ami velem együtt jár, ezek sem vezettek még odáig, hogy ettől állandóan depressziós legyek, vagy épp szomorkodjak. Sőt, meggyőződésem, hogy ha egy csepp humorral elvehető valami bajnak az éle, akkor azt meg kell ragadni, mielőtt belénk vágna. Igen, így van, bármi történik, még akkor is, ha iszonyúan gáz vagy fájdalmas a helyzet, a lehető legtöbbször próbálok mosolyogni rajta és viccelődni. Akár a saját káromra is. Na és persze meglátni a rosszban a jót. Például kutyasétáltatás közben végighúzott egy nagy kupac sáron? Sebaj, legalább van indokom leugrani a kedvenc mosodámba, és kicsit tudok olvasgatni. Leestem egy lépcsősornyit? Oda se neki, legalább nem fáradt el a lábam, míg leértem. Elhagytam a beadandómat egy nappal a leadási határidő előtt? Ugyan, ne keseregjünk. Van a közelben egy éjjel-nappal üzemelő csendes kávézó, ahol friss kávé és süti mellett újraírhatom az egészet. Ellopták a bicajomról a kereket, míg beugrottam a boltba? Van indokom elővenni az mp3 lejátszómat és néhány klassz számmal a fülemben énekelgetve elsétálhatok hazáig.
Mit szeretek csinálni? Leginkább mindent és semmit. Szeretem a gyerekeket, imádok köztük lenni, főleg az alsósokat imádom, mert ők még eléggé kicsit ahhoz, hogy érdeklődjenek minden iránt, de elég önállóak is, nem kell mindenért irányítani őket. Mozgékony természetem van, de olykor teljesen jól elvagyok azzal, ha egész nap ágyban lehetek és chipset meg csokit majszolva nézhetem a kedvenc sorozataimat. Nem vagyok függő amúgy sorozatok terén. Egy pillanatig ne gondolja ám senki, hogy minden új részt a Grace Klinikából remegve várok és a naptárban jelölöm, mennyit kell még várni rá. Oké, oké. Van naptáram. Na, jó, jelölni is szoktam a napokat, de...nem, ez még nem megszállottság! Csak szeretem nézni a szerelmi szálak alakulását, és szeretem elképzelni, hogy az a nagyon dögös, igazi vérbeli csábító nő én vagyok, és a pasi, akiért rajongok, az akkor, az adott pillanatban értem aggódik, vagy épp rám néz olyan szerelemittasan. Bűn ez? Én nem hinném.
Az igazság az, hogy eléggé béna vagyok az életem nagyjából megszámlálhatatlan területén. A gyerekek szeretnek, mert vicces vagyok és amúgy kreatív, meg hát mindig csinálok valami műsort, amin napokig lehet röhögni, de én reménykedem benne, hogy azért is szeretnek, aki ezen a bénaságon kívül vagyok. Hisz általában jó kedvem van, mosolygok, és nagyon szeretek nevetni. Szeretek moziba járni, és a barátaimmal lógni, ahogy szeretem az egyetemet is. Igaz, hogy nem vagyok a legmenőbb csaj a kampuszon, de nekem épp elég az a néhány ember, akivel néha beülök egy fagyira és elnevetgélünk, nincs szükségem többre. Általában véve imádom az állatokat is, épp ezért szoktam időnként kutyasétáltatást vagy cicamegőrzést vállalni. És mivel alapvetően gátlásos vagyok aki rettentően könnyen zavarba hozható, és természetesen ilyenkor még nagyobb galibákat képes okozni, egyértelmű, hogy a szerelem területén sem remekelek. Mert hiába mondják, hogy amúgy egész csinos vagyok, amint egy pasi közeledni akarna felém, netán fordítva, biztos, hogy történik valami olyan, ami miatt sikítva menekül előlem, mielőtt akaratlanul is megölném. Nem mintha akarnám, de...néha azt gondolom, hogy el vagyok átkozva. Egyszer eljutottam egy fiúval addig, hogy megcsókoljon. Életem egyik legboldogabb pillanata volt. Két percre rá elcsapta egy busz. EGY BUSZ!!!! Szerencsére nem halt meg, de hónapokig kórházban volt. Egy másik alkalommal az első randinkra mentünk a sráccal, amikor az orrunk előtt borult fel egy olajtartályos kocsi. Mondanom sem kell, hogy fejünk búbjától a talpunkig úsztunk az olajban, ugye? Egyszer összeszedtem a bátorságom, hogy én hívjam fel a figyelmét egy srácnak arra, hogy bejön nekem. Oda akartam menni hozzá, de nem vettem észre, hogy ki volt húzva egy szék. Átbuktam rajta, a kiérkező pincért egyenesen a srácra lökve, aki épp frissen főtt kávét hozott ki....másodfokú égési sérülés.....
Így feladtam. Már nem hiszem, hogy nekem nagyon kéne arra koncentrálni, hogy pasim legyen, pedig őszintén szólva rettenetesen szeretném már átélni azt, amit a filmekben látok nap mint nap. Minden barátnőm azt meséli, milyen amikor együtt van a szerelmével, és kritizálják őket és hisztiznek olykor. De ha tudnák milyen rémesen rossz azt hazudni, hogy a pasim külföldön él, aztán azt, hogy irakban szolgáló katona, miközben csak azért találok ki ilyeneket, hogy ne bőgjek le azzal, hogy ennyi év után még mindig nincs senkim...
Na, de nem sajnáltatom magam, hisz nekem legalább élnek a szüleim, van munkám, vannak barátaim. Most költöztem életemben először egyedül albérletbe, és bár a lakás igencsak kicsi, és Brooklynnak nem a legmenőbb részén van, ettől még tökre büszke vagyok rá, hogy sikerült megszereznem, noha egy matracon és egy tv-n kívül gyakorlatilag semmim sincs. Állítólag az egyik barátnőmék nemsokára vesznek egy új kanapét és azt megkaphatom tőlük. Nem mintha eddig nem lett volna gyerekszobám, de a szüleim eléggé messze laknak, a városon kívül, és...van fogalma róla bárkinek, hogy a költöztetőcégek mennyire arcátlanul sok pénzt kérnek néhány doboz elszállításáért? Amit lehetett, elhoztunk kocsival, de az ágyam, a szekrénysorom, az íróasztalom mind maradtak ott, ahol voltak. A szobámban. Anya és apa persze próbáltak marasztalni, hisz nagyon szeretnek, lévén, egyedüli gyermekük én volnék, de megértették, hogy negyed évszázad után már ideje kipróbálnom magam a nagyvilágban. Persze rendszeresen hazajárok - ami tekintve, hogy három hete költöztem ide, nem nagy szám -, és mindennap beszélünk is. De innen könnyebb bejárni az egyetemre, és munkát is könnyebben kapok, ha időben érkezek majd a munkába télen is. Kivéve, ha akkora hó esik, mert New York azért havazás tekintetében igencsak élen tud járni olykor. Jut eszembe, szeretem a téli sportokat is. Szánkózni. A gyerekekkel. Kicsi dombról. Egyszer síelni is megpróbáltam...öt perc se kellett, és eltörtem a lábam. Nagyon fájt, úgyhogy azóta inkább kihagyom, ahogy a snowboard, a jégkorcsolya, és minden egyéb is ide tartozik. Nyáron sem jobb a helyzet. Nagyjából a bicajjal tudok valamit kezdeni. Úszni nem tudok, a strandra maximum sétálni meg napozni járok, ahogy uszodába is csak a jakuzzi miatt, mert képes vagyok belefulladni a babaúsztatóba is. Ettől még szeretek a parkban sétálni (mikor nem támadnak meg a darazsak) és szeretek a gyerekekkel játszótérre menni (rendszeresen rúgnak fejbe labdával/dobnak meg ütővel/ rúgják ki a lábam) és persze odakint rajzolni, festeni, kötni, fonni, bármit csinálni, amihez nem kell extra szerszám. A főzéssel is megpróbálkoztam párszor, de a konyha sajnos sehol nem maximálisan tűzbiztos, így anyu azt javasolta, inkább rendeljek kaját amikor éhes vagyok, és a mikrót használjam. Persze, anya nem tudja, hogy már negyedszer vettem ugyanolyan mikrót idén, mert mindig leégett, mikor én használtam. Legutóbb mikor elmondtam apának sírva, már nem is lepődött meg. Csak kiment a garázsba, és az egyik láda mélyéről elővett egy vadiújat. Mikor megkérdeztem, ez hogy lehetséges, megengedte, hogy belenézzek a ládába. Legalább hat ugyanolyan típusú mikró lapult ott. Hiába, apukám a legjobb ember a világon.
Vannak amúgy nem szeretem dolgaim is, én sem vagyok mindig tünci-münci. Például nem bírom, ha kiabálnak velem, attól mindig ideges leszek, és sírni kezdek. És azt sem, mikor valaki előnyt szerez velem szemben valami olyan miatt, amit nem tudok túlszárnyalni, azért is könnyen elsírom magam. Például egyszer egy projektversenyen Melinda Gibbs igazi rakétát tudott csinálni, ami tizenhét méter magasra repült fel, de csak azért, mert a papája a Nasa-nak dolgozik az anyja meg valami tervezőmérnök. Az én anyám egyszerű varrónő, az apám meg nyugalmazott katona, aki szereti a füvet nyírni és a hátsó kertben nevelni a rózsabokrait, így evidens, hogy az én egyszerű kis sütőporvulkánomnak esélye sem volt ellene. Nyilván elbőgtem magam, mert nagyon kellett volna az a díj egy igazán borzalmas év után. Szóval ezeket így nem szeretem. Meg azt sem, ha lekezelőek velem, vagy épp ignorálnak. Mondjuk azt sem, ha túlzottan figyelnek rám és észreveszem, mert attól mindig ideges leszek. Meg nagyon, de nagyon utálom, ha zavarba hoznak, ami persze egész gyakran megesik, de olyankor mindig pipacsvörös lesz az arcom és persze a képemre van írva, hogy azt sem tudom, merre vagyok arccal. Nem szeretem a tengeri herkentyűket, és amúgy allergiás vagyok a rózsára, csak apának nem mertem még elmondani, hogy ezért nincs nyitva soha az ablakom a szobámban tavasztól őszig, és hogy allergiagyógyszert kell szednem és ezért tüsszögök egyfolytában otthon. A félénkség elég gyakran sodor amúgy bajba...egyszer egy teljes évig jártam társastánc oktatásra, mert nem mertem elmondani az oktatónak, hogy igazából csak eltévedtem, és útbaigazítást akartam kérni. De ahogy beléptem, odavezetett a beiratkozásért a pulthoz és beíratott a kezdő csoportba, én meg túl halkan mondtam, hogy nem akarok valójában ide járni, mire észbe kaptam, már alá is írtam a lapot és fizettem, mint a katonatiszt. Nem mondom, hogy nem volt végül egész jó, csak hát én egy két utcával arrébb lévő étterembe akartam menni pincérnőnek...
Összefoglalva...nem tudnám megmondani milyen ember vagyok. Néha ilyen, és általában véve arra törekszem, hogy kedves és elfogadó meg jó legyek, de néha nem sikerül jónak lennem. Néha gonosz dolgokat gondolok, és sajnos előfordul, hogy hazudok. Nem nagy dolgokban, csak például abban, hogy elveszítettem-e már a szüzességem, vagy, hogy volt-e már valaha pasim, meg, hogy tetszik-e az a pasi ott szemben...És bátornak mutatom magam, mikor valójában nagyon nem vagyok az, minden kihívás elé rettegve állok, mert félek attól, hogy elbukok. Ami persze gyakran megtörténik, de ettől még félek tőle mert nem kellemes érzés. Jobban szeretem amúgy a biztos utat járni, mint a bizonytalant, és egész jól elvagyok egy laptoppal meg azzal, hogy hobbiból novellákat meg történeteket írok. Még senkinek nem mertem megmutatni őket, mert félek, hogy kinevetnének, de egy egész szobát meg tudnék tölteni azokkal a történetekkel, amiket kitaláltam már. Egyszer majdnem beküldtem egy forgatókönyv írói pályázatra a munkámat, de aztán a postáról visszafordultam, és nem mertem elküldeni mégsem. Azóta is ott hever a kézirat a szekrényem mélyén. Ez van, én sem vagyok tökéletes. De szeretem a munkámat, szeretem a tanítványaimat, szeretek tanítani, és alapvetően szeretek élni. És ez az élni akarás az, ami leginkább arra ösztönöz, hogy hiba az ügyetlenségem, hiába a sok-sok rossz emlék, azért mégis megpróbáljak teljes életet élni. Még, ha olykor ez csak a fantáziámban is létezik.

Múlt
- Sheena, gyere már! Menjünk! Mindjárt elindul a busz! - ugrik le Claire a járatról, amely elhozott bennünket a belvárosban lévő találkozóra. A pláza alsó szintjén lévő kávézó-cukrászdában találkozunk néhány barátnőnkkel, amolyan csajos napot tartani. Én kétségbeesetten ráncigálom a kabátom beragadt részét, amelyet két ülés közé szorítottam véletlenül.
- Kisasszony, leszáll végre, vagy elindulhatok? - kérdezi ingerülten hátrakiabálva a sofőr, és néhány utas is felháborodva dünnyög a háttérben. Claire odalent áll már a járdán, épp az esernyőjét nyitja ki, hogy a zuhogó esőben tökéletesre tupírozott haja nehogy lelapuljon. Igazi Jersey-i lány, nagyszájú, szókimondó és harcias, de én nagyon kedvelem, mert ha jobban megismeri az ember, észreveheti, hogy amúgy kedves és jószívű.
- Sheena, mi lesz már?
- Már...is...megyek...- mondom, majd egy nagyobbat rántok türelmetlenül a ballonkabátomon. Amint meghallom a reccsenést, már tudom, hogy ebből jó nem sülhet ki, de addigra késő, az anyag elszakad, én pedig hatalmas sikollyal kiesek a nyitott buszajtón át egyenesen a járdán gyűlő pocsolyába. Claire ijedten ugrik félre, nehogy lefröcsköljem, én azonban nem úszom meg ilyen könnyedén.
Odafentről hallom, ahogy az emberek felnevetnek, de igyekeznek eltitkolni, mert azért kinevetni azt, akit baj ért eléggé nagy neveletlenségre vall.
- Ó, ne, már megint? - sóhajtja Claire, és lemondóan sóhajt, miközben az arcába temeti a kezét. Hosszú, díszes műkörmei világítanak fekete, betonkeményre lakkozott fürtjei mellett. Szerintem ő egyedül képes eltartani egy teljes hajlakkgyárat, munkásoktól, beszállítóktól elkezdve a kis kínai gyerekekig akik a kupakokat gyártják a flakonokra. Mindig attól félek, mikor megölel, hogy egyszer hozzá fogok ragadni, ezért állandóan kétségbeesetten hajolok messze tőle, ha magához ránt és megölelget, ami persze habitusából adódóan eléggé sokszor megesik. Eléggé...hangos. És, olykor szabadszájú is, de én akkor is kedvelem.
Tehetetlenül sóhajtok, majd feltápászkodok a földről. Ez a nap sem mehet másként, csak így. Mind majdnem minden nap.
- Semmi gond, jól vagyok. Ez csak egy kis víz...- sóhajtok, majd végigtekintek magamon. A fehér farmeromnak talán örökre annyi, a ballonkabátom aljából hiányzik egy darab és persze ebből is csöpög a sáros-olajos-kitudjamégmilyenes esővíz.
- Komolyan mondom, ha nem kedvelnélek, már rohadtul megöltelek volna, csak, hogy megszabadítsam a világot attól a fenyegetéstől, amely a puszta létezésedből fakad. - mondja, majd elkapja a karomat, és nagyot ránt rajtam, abban a pillanatban, amikor az iménti helyemet, ahol álltam egy elhaladó busz teríti be sáros vízzel.
- Uh, kösz - nyögöm, mire elnevet magát.
- Semmiség. Menjünk, a csajok már várnak ránk. Rachel megint izgi hírekkel szolgál a kampuszról, kíváncsi vagyok, kiderítette-e már, ki terjesztette el a kankót Evan Brett buliján. - röhög, de én egy szót sem értek belőle, értetlenül lépkedek utána.
- Hé. várj már! Kankó terjed a diákok között? Ráadásul Evan bulit tartott, és engem meg sem hívott? Pedig én segítettem az előző félévben is neki, hogy ne húzzák meg - tartom a lépést, majd bevillan valami - Várj, ezek szerint te ott voltál...mármint, ti ott voltatok a bulin, és nem is szóltatok? Ti vagytok a világ legrosszabb barátnői! Komolyan mondom, le kéne cserélnem mindannyiótokat egy-egy páfrányra- háborgok, épp mikor odaérünk a lányokhoz. Rebecca, Rachel és Claire velem járnak egy csoportba, Miriam és Katerine pedig a rendőrakadémiára járnak, csak ismerik Rachelt valami önvédelmi óráról, és így olykor együtt lógunk. Kedves csajok, de azért látszik, hogy rendőrnek készülnek. Okosak és félelmetesek.
- Sajnálom édes, de te még azokat a páfrányokat sem tudnád megfizetni. Be kell érned velünk - kacsint rám Kat, mire ráöltöm a nyelvem. Mindenki felnevet, én pedig ugyanúgy, bár azért kicsit el is vörösödök. Igaz, ami igaz, az anyagi helyzetem nekem a leggázosabb, mert az ő szüleik nagyon jól keresnek, Claire apjának ügyvédi irodája van, Rachel anyja kiegészítőket tervez divatcégeknek, és a többiek is jóval busásabb támogatást kapnak, mint én a szüleimtől. Igaz, én nem is bírnék a tükörbe nézni, ha apámtól vagy anyámtól kéne kölcsön kérnem, főleg úgy, hogy huszonöt éves koromig eltartottak, és mindent biztosítottak, amire szükségem volt. Úgy érzem most, hogy elköltöztem, ideje, hogy a saját lábamra álljak.
A beszélgetés azonnal átcsap egyfajta mindenki beszél mindenkivel buliba, percek kellenek, míg sikerül megtalálnom a helyem. Aztán lassan kialakul a beszélgetéseknek egyfajta fonala. Elmerülök a saját kis világomban egy idő után, háttérbe húzódom, és csendesen játszadozok a szívószálammal a számban, amikor hirtelen Rebecca megrúg az asztal alatt. Ijedtemben megugrok, ezzel majdnem kiütve a pincér kezéből a habos forró csokikat, amiket épp nekünk hoz ki.
- Jaj, elnézést - vörösödök el, majd hagyom, hogy lerakja elénk az italokat, és próbálom elkerülni a mérges, ítélkező pillantásait, és láthatatlanná válni.
- Azt írtad üziben, hogy akarsz mesélni valamit. Mi lenne az? - kérdezi, én pedig idegesen sóhajtok egyet, és kínosan nevetgélni kezdek.
- Emlékeztek, hogy nemrég volt egy hirdetés a kampusz hirdetőtábláján?
- Melyik hirdetésre gondolsz? Arra, amelyik így szólt: keresem azt a lelkes csajszit, aki a pasimnál felejtette a fekete csipkés bugyiját? - röhög fel Claire és pacsit adnak egymásnak Katerinnel - Még mindig nem tudják, hogy az én voltam.
- Vagy amelyikben anime rajongó srác keresi hasonló beállítottságú barátnőjét? - kontráz rá Miriam orrhangon nevetve.
- Amelyikben azokat keresik, akik a fotólaborból ellopták az összes fényképet és negatívot, amelyiken rajtakapták Nelson professzort tavaly az egyik diáklánnyal Miamiban a strandon?
Leintem őket, bár ez utóbbin még én is elnevetem magam. Nelson professzor ugyanis van vagy hatvan éves, és bár nem mondom, hogy nincs benne egy kis George Clooney beütés, attól még röhögve az apám lehetne, és nem tudom, hogyan juthatott eszébe annak a gólyának így belezúgni, legyen köztük akármi is.
- Neeem, nem. Arra, ahol gyakornokot kerestek a Riverdale-i magániskolába. Olyan jelentkezőt vártak, akinek szüksége van néhány extra kreditre, és hetente ötször, de minimum háromszor be tudná vállalni a napközis csoportjukat. Tanulni kéne velük, ellenőrizni a házi feladatokat, meg programokat csinálni nekik, amivel lekötik a figyelmüket.
Elhallgatok, mert érzem, hogy már a gondolattól is teljesen belelkesülök és pír önti el az arcomat. Egy ilyen szuper lehetőség nagyot dobna az amúgy nem túl fényes értékelésemen, ráadásul végre én is gyakorolhatnám a tanítást, legalábbis részben. Voltam párszor már kisegítő tanár, de azért az messze nem ugyanaz, mint egy ilyen dolgot bevállalni, és mivel magánsuli, nagyon jól jönne a plusz pénz is, amivel kecsegtetnek.
- És? Mondd már tovább! Mi van vele? - unszol Rachel kíváncsian. Zavarba jövök a nagy figyelemtől, lehajtom a fejem.
- Hát...nem tudom...arra gondoltam, talán...esetleg megpályáznám...- hebegem halkan, de a csajok nagyon édesek, mind nagyon lelkesen támogatnak a dologban.
- Ez nagyszerű, Shee, ne hagyd veszni. Ha mást nem, legalább az esélyt add meg magadnak. Ha nem küldöd el, egész életedben azon rágódhatnál, mi lett volna, ha...Hajrá, én drukkolok neked.

- Én  is! - Úgyszintén! - csatlakozik Rebeccához a csapat én meg csak elpirulva mosolygok, és elkapom a forrócsokimat, hogy belekortyoljak. Olyan jól esik, hogy ilyen édesek ás támogatnak. Mert őszintén szólva, én nem igazán látok esélyt arra, hogy megkapjam azt az állást. Nulla tapasztalat, az átlagom sem épp kitűnő, és a szüleim sem olyan befolyásosak, hogy ebbe segíteni tudjanak. De a pénz nem jönne rosszul, és jó lenne ha az albérleti díjon felül futná mondjuk egy kanapéra, vagy egy ágyra. Meglátjuk még, mit hoz a jövő, de ha arra gondolok, hogy ott lehetek abban az iskolában....a zsigereimben érzem, hogy nekem ott a helyem. Talán igazuk van. Ez egyszer le kell győznöm a félszegségem, és meg kell próbálnom. Hisz nincs mit veszítenem. Igaz?


avatar
Diákok
Play by :
Candice Accola
Kor :
26
Foglalkozás :
egyetemista, kisegítő tanár
Hozzászólások száma :
27

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sheena Angelica Reed   Kedd Jan. 02, 2018 2:43 pm


Gratulálok, üdv nálunk!

Kedves Sheena!  

Azt nem mondom, hogy egy egyszerű életed van, de azt mondhatom, hogy legalább nem unalmas? Smile Teljesen megtudom érteni milyen a saját magad legnagyobb ellenségének lenni, amiből következik, hogy az emberiség sincsen biztonságban. Ahogyan azt is, hogy jobbnak találod ezeket viccesen felfogni, mintsem bosszankodni miattuk, hiszen saját magadat nem hazudtolhatod meg, és vannak olyan dolgok, amiken lehetetlen lenne felülkerekedni. Megesik, hogy az univerzum kiválaszt embereket, akik megmutatják másoknak mit ne tegyenek. Lehet a magunkfajták testesítik meg a próbaverziót, így akár fel is lehetne fogni úgy, hogy az emberek köszönettel tartoznak a létezésünkért. Very Happy Ami pedig a pasikat illeti..nos, tudod, szokták mondani, hogy: busz meg pasi után ne fuss, mert jön a következő. Az már más kérdés, hogy mi a megoldás arra az esetre, ha a busz fut a pasid után?!    Azt azért lássuk be, kissé meredekebb téma, de legalább nem te vezetted a buszt. Így lényegében nem is a te hibád az egész.  
Nagyon kedveltem olvasni a családodról, és a barátnőidről, na meg arról, hogy ők miképpen bírkóznak meg ezzel a különleges képességeddel találkozásaitok során. Szerintem mindannyian a maguk módján jól reagálnak erre, és az, hogy támogatnak még jobbá teszi az egészet. Igazán nagy lépésre szántad el magadat, ezért sem meglepő, hogy felkeltette az érdeklődésemet a rád váró kalandok a magánsuli keretein belül.
Addig is, maradj meg önmagad mellett. Tudod, hogy az esés sem szimpla baki, hanem legalább voltál olyan kedves és megölelted a földet, hiszen egy kis törődésre mindenkinek szüksége van. Sok bukósisakos parkban sétálást kívánok neked szigorúan méz nélkül és egy bikamentes övezetet, ha netalántán zavarba hoznának! Smile Ezen kívül utadra is engedlek, így már csak a foglalók maradtak hátra, és a játéktér meghódítása. Jó szórakozást!



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


We're never gonna survive
unless we get a little crazy

avatar
Média
Play by :
Aimee Carrero
Kor :
27
Foglalkozás :
Gasztroblogger
Hozzászólások száma :
181

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Sheena Angelica Reed

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Ahol minden kezdõdik :: Karakterrészleg :: Diákok-
^
ˇ