higher than i knew i could go

Nem szereti, ha megmondják, milyen. Nem az egója sikít tiltakozva a bőre alatt, mert különlegesebbnek gondolja magát, mint bárki más, és nem is a személyiségét összegző négy-öt darab betű rémiszti meg; annak a tudata, hogy kész, ennyiből áll egy ember, és ami ezen felül formálhat minket, az már csak az élettapasztalat. A válasz ennél sokkal egyszerűbb - Aveline nem tudja, mit miért gondol, érez, vagy csinál, és megijeszti, hogy más jobban kiigazodhat rajta, mint ő önmagán. Nem tartja igazságosnak - elvégre, az ő fejéről van szó.
Tehát az, hogy ISFP, halak, vagy Hollóhát, számára nem sokat jelent. Ő csak Aveline.

Született művészlélek, a szó minden áldásával és átkával együtt. Legalább olyan kettős és ellentmondásos, mint a kedvenc költői. Néha annyira szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint az időjárás; az egyik percben még ragyoghat a Nap, a másikban zuhoghat az eső. Szereti, ha rejtélyesnek nevezik, de rühelli, ha erre fogják, amikor nem veszik a fáradtságot a megismerésére.
Érzelmes, sokak szerint idegesítően; és ebből túlságosan sokat tapasztal a környezete. Mint egy kád, habos fürdővíz; egy darabig hívogató, de időről-időre kifröccsen belőle a túlfolyó víz, és az alsószomszéd látja kárát.

Azt vallja, hogy önzetlen, de inkább csak szeretné, ha mások így gondolnának rá. Egyszer csak azért vetette bele magát egy poligám kapcsolatba, hogy félresöpörhesse a kételyeit, és ezt bizonyíthassa önmagának. Azzal nem számolt, hogy milyen könnyen egyedül érzi magát egy kapcsolatban, vagy hogy milyen rémesen féltékeny tud lenni.

Folyton szerepeket játszik. A húgainak ő a nagykönyvben megírt nővér; gondos, aggodalmas, számonkérő. A barátai között ő az egyensúly; bátor, de nem botor, vicces, de nem sértő. Az aktuális párjának ő a Nagy Ő; tüzes és nyomot hagyó - neki nem számít, hogy a melegre emlékeznek-e, vagy a felperzselt érzelmekre. Csak emlékezzenek rá.
Ha táncol, ha színpadon áll, ő Aveline, de nem tudja, ez mit jelent. Ettől az egyik szeme sír, a másik nevet.

Sokszor lobog benne a versenyszellem, de a nyersen megfogalmazott kritika gyorsabban kioltja ezt, minthogy pislogni tudna. A stressz és a csalódottság nem a barátai; mindkettő a mélybe löki, a zuhanás pedig minden alkalommal úgy öleli körül, mint egy szomorú, ragaszkodó szerető. Az agya mindig kicsit lassan éri utol a szívét, nehezen dönti el, mit érdemes magára vennie, és mit nem. Gyakran mindent magára vesz, mert úgy sokkal egyszerűbb. Nem lenne teljesen helytelen azt feltételezni, hogy nincs híján egy kis drámai vonulatnak, noha ő ezt foggal-körömmel tagadná.

Manapság sokszor kapja magát irigységen.
Féltékeny a boldog párkapcsolatokban élőkre. Irigyli mindazokat, akiknek soha nem kellett szembesülniük a ténnyel, miszerint mennyi mindent hisznek magától értetődőnek, ami nem az. Borzasztóan dühös.

Magára, amiért nem figyelt eléggé.

A sofőrre, amiért nem adta meg az elsőbbséget.

Az orvosokra, amiért nem végeztek jobb munkát.

A lábára, amiért nem funkcionál úgy, ahogy funkcionálnia kellene.

A balettre, mert ő olyan nagyon szereti szerette, az mégis elhagyta.

A világra, amiért álszenten megköveteli, hogy tegyen úgy, mintha túl lenne rajta, különben előbb-utóbb mindenki elhagyja, de azért legyen benne elég erő ahhoz is, hogy felismerje, és lehetőleg hangosan fel is vállalja a saját mentális küzdelmeit. Légy önmagad! Jaj, de ne így!
wanted to go higher, higher, higher

Nyolc évesen kezdtem balettozni, pár évvel később, mint ahogy azt szerencsésnek tartják, ha ezen a pályán képzeljük el a jövőnket. Minél fiatalabb vagy, annál formálhatóbb a tested, tartják a balett - és úgy általánosságban a tánc - nagy atyjai, de sem én, sem a szüleim nem gondolkodtunk ennyire céltudatosan. Én csak unatkoztam otthon, miután kiraktak a focicsapatból (és amikor azt mondom, foci, akkor azt úgy értem, hogy football, amikor a lábaddal rúgod a labdát), amiért felpofoztam egy csapattársamat (megérdemelte; sértegette a Leta mosolyában éktelenkedő lyukat, amit a kiesett fogának köszönhetett), a szüleimnek pedig szüksége volt valamire, amivel levezethették a felesleges energiáimat.

Eleinte nem láttam a balettban rejlő szépséget; mit érdekelt engem a tüll vagy a kecsesség, amikor a fájó, sokszor véresre táncolt lábaim és a már-már brutális hajlékonyság megkövetelése miatt sírtam. Egy hajszál választott el tőle, hogy kijelentsem, nekem ez nem megy, és félredobjam az egészet. Sosem voltam különösebben kitartó gyerek, ha valamiben nem lehettem a legjobb, nem is vágytam rá.
Végül egyetlen, önző indok marasztalt: az édesanyám. Pontosabban, az ő osztatlan figyelme. Amikor két húgod van, és az idősebb szinte tökéletesen kiszámolta, mikor kell ahhoz érkeznie, hogy soha ne emlékezz az egyke éveidre, ez felbecsülhetetlen érték.

Ha önzővé tett az örömöm, amiért a balett egyike volt azon keveseknek, amin csak mi osztoztunk, a cinkos elégedettségem, hogy csak én láthattam anya mosolyait, amik a régi szenvedélyének szóltak, a boldogságom, hogy csak én hallhattam a kacagásait, valahányszor elrontottam egy frissen tanult mozdulatot, hát legyen.
Megérte. Je ne regrette rien.

Miután elhunyt, balett közben úgy éreztem, még mindig mellettem van.


- Mi lesz most velünk, Avie?

Az ajtóban álló húgaimra nézek a nyitott bőröndöm felett. A megszólalt Leta áll közelebb, Mitch valamivel mögötte settenkedik, az arcán az a kiismerhető fintor, amikor valamit nem akar megcsinálni; biztos vagyok benne, hogy szívesebben lenne egyedül, mint velünk, de a helyzet még őt is előcsalogatta. Mindketten pizsamában vannak, mint én. Későre jár.
Épp a bentlakásos iskolához szükségesnek ítélteket pakolom, ahogy azt nekik is tenniük kéne. Nem tudom hibáztatni őket, amiért nem így tesznek. Anya testét még alig tették a földbe, apa máris tekintetlenül felforgatta mindannyiunk életét. Előbb az államokba jöttünk, most pedig Svácjba toloncol minket a következő tanévtől. Mindig azt hittem, a gonosz mostohák akarják otthonról száműzni a mostohalányaikat, nem a megözvegyült apukák a saját vérüket.
Bezzeg, ha anya itt lenne... De nincs. Félárvák lettünk, és az apánk most készül elengedni azt a kezünket, amit még fog valaki.
Szeretnék válaszolni, de nem tudom, mit mondhatnék. Nincsenek okos, vagy megnyugtató szavaim, és miféle nővér lennék, ha a saját kétségeimmel terhelném a kishúgaimat? Nem, egyiküknek sincs szüksége több súlyra, mint ami így is a vállukat nyomja.
Úgyhogy a könyvespolc felé intek, és reménykedek benne, hogy eltudom terelni a gondolataikat. - Mi lenne, ha választanál egy mesekönyvet, Leta? Bebújunk a takaró alá, és hangosan felolvassuk.
Nem teszem hozzá, hogy mint régen anya. Nincs rá szükség.
Lehajtom a bőröndöm tetejét és az ágyról az ágy alá helyezem, majd megpaskolom a takarómat. - Gyere, Mitch! Jó móka lesz.
És csodák csodájára, mindketten teszik, amit mondok.
Az ágyam elég széles, hogy akár még egy gyerek elférjen mellettünk, mi mégis összebújunk annyira, mintha a leeséstől félnénk. Mitch haja az orromat csiklandozza, Leta feje pedig a kulcscsontomat nyomja, mégsem cserélném el semmiért ezt a pillanatot.
Még azelőtt elalszanak, hogy befejeznénk az első mesét. Mind fáradtak vagyunk.
Nem reménykedek semmiben, ahogy kimászok a két kicsi test fogságából, majd az ágyéból is. Tudom, hogy bármilyen választ is kapok, nem fog tetszeni. Ettől függetlenül lekattintom a még égő lámpámat, halkan becsukom magam után a szobám ajtaját, és apa dolgozószobája felé veszem az irányt. A kő hideg a meztelen talpaim alatt, az egyetlen fényt a folyosón az ablakokon át bekacsintó hold nyújtja. Akár szép is lehetne, de mint anno a balettnél sem láttam túl a fájdalmon, most sem vagyok erre képes.
Az ajtó résnyire nyitva, pont betudok kukucskálni. Apa a szokásos foteljében ül, az egyik kezében cigaretta, a másikban egy pohár ital. Talán whisky, de lehet más is. Nem értek hozzá. A szemei lesütve, az asztallapot bámulja. Felkapja őket, amint meghallja a nyikorgó ajtót.
Belépek. Nem megyek beljebb, csak épp annyira, hogy jól lásson, ő is engem, és én is őt. Innen már azt is ki tudom venni, hogy anya egyik fényképe fekszik az asztalán. A gondolat, hogy gyászolni mer, miközben minket kizár, mintha csak ő vesztette volna el, dühítő. Ökölbe szorul a kezem.
- Avie...
Nem hagyom szóhoz jutni. - A nevem Aveline. Tényleg elküldesz minket?
Nem felel rögtön, de az arca azonnal eltorzul a kérdésre. A szemeibe könny szökik, a grimasza fájdalmas. Van képe neki fájdalmat mutatni? Neki! Ő küld el minket, nem mi akarunk elmenni, hát nem érti?!
- Sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom.
- Ha csak ennyit tudsz mondani, tartsd meg a sajnálatod - vetem oda, és kifordulok a szobából, hogy aztán jó hangosan bevághassam a dolgozószoba ajtaját. Büszke vagyok magamra, amiért csak ezután sírom el magam.
A nagyi mindig azt mondja, minden férfi disznó, kivéve az apánkat. Nos, néha talán az apák is disznók.


- Ugye tudod, hogy minden rendben lesz?

Horkantani szeretnék, de tudom, a bordáim nem köszönnék meg. Helyette a gépek csipogására koncentrálok, a felgyorsuló szívverésem mindenki számára hallható ritmusára. Bíp, bíp, bíp, táncolni is tudnék rá.
Azaz, tudtam volna, mígnem egy királykék Ford autó úgy nem döntött, a piros a legmegfelelőbb szín arra, hogy gyorsítani akarjon, a gyalogosok pedig csak bowlingbábuk a pályáján.
A jobb oldalon csak néhány bordám látta az ütközés és az esés kárát, azok ha egyszer összeforrnak, nem hátráltatnak majd. Ellenben a bal oldalam már annál inkább. Eltört a bal térdem, szilánkokban a bokám. A Metropolitan Opera egyik legtehetségesebb balerinája soha többé nem fog tudni komolyabb műben fellépni, mert az első felvonás alatt kifordulna alóla a lába.
Hogy lenne hát minden rendben?
Elfordítom a fejem, látni sem akarom az arcát. Nem tudnám elviselni a reményt a szemeiben, a tudatot, hogy tényleg elhiszi, amit mond. Nem érti a helyzet súlyát, nem képes felfogni, hogyha egyszer fel is épülök, sosem balettozhatok már úgy, ahogy én akarok.
De kizárni sem fogom tudni az életemből, mert ugyan mi mást csinálhatnék? Nem értek semmihez, egyetlen papírom van, a Juilliardról, és egyetlen tehetségem, a tánc. Valószínűleg tanítani fogom, mint ilyenkor a többség. Látom magam előtt a sob storyt egy tánciskola weboldalán, amivel majd a szülőket csalogatják. A szomorú tekinteteket, amik ezentúl végigkísérik majd az életem, ha megkérdezik, mivel foglalkozok. Valószínűleg még az apám is fel fog hívni. Még mindig nem kell a sajnálata.
Egy kéz fonódik az enyémre.
- Avie, kérlek. Ne zárkózz el. Én itt vagyok neked.
És mégis mire megyek vele, mondd?
Behunyom a szemem, alvást színlelek, hiábavalóan. A gépek elárulnak. De nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Most nem.
Holnap, holnap majd megpróbálok mosolyogni. Tisztában vagyok vele, hogy a gond az én fejemben van, nem az övében, úgyhogy elmondom majd neki, hogy szeretem, köszönetet mondok, amiért itt van velem, megkérdezem, voltak-e bent a húgaim, míg aludtam, hívtak-e a barátaim.
Ma viszont őt is olyannyira gyűlölöm, mint mindenki mást ezen a világon.
Je ne regrette rien?