Sok ember nem érti, hogy bírom az állandó nyüzsgést és zajongást, hiszen vagy szórakozás képpen, vagy munka ügyben, de szinte nincs olyan nap, hogy ne lennék jelen valami bulin vagy rendezvényen. Őszintén, még én sem értem, hogy vagyok életben vagy, hogy nem szenvedtem valamiféle tartósabb károsodást, de biztosan hiányozna, ha lekéne tennem róluk. Igazából, lelki oka is van ennek az életvitelnek, mert ilyenkor legalább nem gondolkozom feleslegesen annyit, nem rágódom, csak a mának élek és jól szórakozom. Másrészt, elégé társasági ember vagyok és nehezen lehet lekötni a figyelmemet, szóval nem tudom mi lenne velem, ha a négy fal közé lennék bezárva egyesegyedül. Szerintem lebontanám a fél lakást unalmamban.
Tekintve, hogy már elég régóta benne vagyok az éjszakai életben, volt már szerencsém rengeteg dologhoz. Sok mindent láttam és tapasztaltam, így aligha van olyan, ami még megtud lepni engem. Ilyen ez az itt felejtett női cipellő is. Sosem értettem, hogy lehet ennyire bebaszni, hogy ruhadarabokat hagyjon el az ember, de szerencsére én még a mobilomat meg a tárcámat is mindig magamnál találtam, mikor észhez tértem. Mondjuk ilyen sarkakon az is fura, hogy józanul képes valaki járkálni, nem, hogy olyankor, mikor egyébként is nehezen megy az egyensúlyozás a gravitáció miatt. Fogalmam sincs miért rám hárult eme nemes feladat, de hozzám lett leadva, szóval nagyon reméltem azt, hogy legalább a gazdája felbukkan egyszer és tisztességesen meghálálja nekem, feltéve, ha nem egy bányarém. Azért mindenkire én sem vetem rá magam, vannak nálam is határok.
Az ismeretségeknek hála viszont hamar fény derült a tulajdonos kilétére. Gondolom valami drágább darabról lehet szó, ha ennyire sír utána, hogy még posztol is róla a barátnője, más különben vett volna még egy párral. De aztán lehet csak férfiként ilyen könnyű ezen agyalni és nőként ilyen messzire már nem jutnak el a gondolatok. Persze, most nem leszeretném nézni a gyengébbik nemet, csak számomra érthetetlen, hogy mi van ebben a cipőben, hogy ennyire fontos. Ám, mivel én is gavallér vagyok – meg szeretek mindenből hasznot húzni -, ezért felvettem a kapcsolatot az egyik leányzóval, hogy ha gondolják leszállítom, csak adjanak egy címet. Csak aztán félre értés ne essen, mert már most szólok, hogy én bizony nem felelek meg a kiírásnak. Hosszú távú kapcsolatot nem keresek, csak egy kicsit szórakozni akarok. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy egy embernél megálljak.
Kissé fáradtan fordulok is be a megadott címre, majd miután letámasztom a motoromat ellenőrzöm, hogy minden szükséges eszköz nálam van e. Csak ez után szállok le a fekete „paripámról” és a túrok bele a majdnem szőke hajamba. Legalább a herceg cím majdnem stimmel ahhoz, hogy mesébe illő legyen a történet. Ki gondolta volna azt, hogy egyszer egy elhagyott cipőt viszek egy lány után, szex reményében? Igazi modernkori „szerelmi” történet, csodálom, hogy pornóban még nem dolgozták fel ezt a klasszikus mesét. Bár, ki tudja, eddig lehet csak nem figyeltem. A hónom alá kapom a sisakomat és úgy indulok meg az ajtó felé. Takaros kis ház, bár nem az én stílusom. Belülről remélhetőleg jobban néz ki. Azért díjazom, hogy nem a szokásos alapokra épült, legalább nem olvad bele a környezetébe.
Miután utoljára is leellenőriztem a címet, jó szokásomhoz híven a csengőre fekszem, hogy még a holtak is meghallják, hogy megérkeztem. Elméletileg itthon van a leányzó, gyakorlatilag majd kiderül. Addig ki kéne találnom, hogy vajon milyen feltételek mellett érdemli meg a várva várt kiegészítőt. Tanuljon meg vigyázni a ruháira, ha ennyire értékesek a számára. Na, majd én a jó útra nevelem a kisasszonyt. Egyből egy széles vigyor költözik az arcomra, ahogy kinyílik előttem az ajtó. – Szép jó napot, Hamupipőke várja még az üvegcipőt?

Hogy haragudtam-e Saffie-ra azért, amit velem tett? A kérdés jogos, a válasz összetett: igen is és nem is. Igazából valószínűleg tényleg nagyon szétcsaphattam magam, hiszen az este nagy része most is elég ködösen él a szemeim előtt. Már vagy három napja döglök itthon, válogatom a színházban készített fotókat, és folyamatosan agyalok: mi az isten történt azon a bizonyos éjszakán?
Sosem voltam jó kislány. 14 évesen veszítettem el a szüzességem egy házibuliban, és akkor ittam először alkoholt. Könnyen idősebbnek hazudtam magam, illetve rendelkezdtem hamis személyivel egészen addig, amíg be nem töltöttem a 21. életévemet. Anyáékat sem volt nehéz átverni, mivel egy szem lányuk vagyok és nagyon megbíznak bennem... Sokszor bevették a „barátnőimnél alszom” szöveget, illetve azt is, hogy egyes bulikban nem fogyasztok alkoholt. Persze 17 éves koromban én is lebuktam, viszont az más volt, mint ez... Saffron valamiért nem mert hazahozni, ez pedig aggasztott.
Ahogyan az is, hogy a cipőm hollétéről még mindig nem tudok semmit. Nem arról van szó, könnyűszerrel vehetnék hasonlót, hiszen van rá pénzünk, de az nem ugyanaz. Nekem az a limitált szériás, Prada magassarkú kell, amit elveszítettem.
Sírni tudtam volna, ha belegondoltam abba, hogy talán rosszul bántak vele, hogy megkarcolódhatott a bőr... Talán lehet jobb az is, ha nem kerül elő soha. Igazából örültem neki, hogy a barátnőm egy elég figyelemfelkeltő hirdetést tett közzé. Viszont azért engem áruba bocsátani... Egy kicsit sok, nem?
Nem vagyok álszent. Tökéletesen tisztában vagyok a saját hedonista életmódommal és a laza erkölcseimmel. Azzal, hogy legyen szó ételről, buliról, táskáról, kiskutyáról, vagy pasiról... Nekem mindegyik azonnal kell, ha úgy döntök. Viszont egy ideig szeretem játszani az úrihölgyet, mivel mégsem mehetek oda valakihez csak úgy, hogy szia, bejössz velem a mosdóba? Ennél igényesebben is ki lehet elégíteni egy pasit, ahogyan a szopás szót sem használom szívesen... Mert minden csak a kölcsönös jóért történik és azért, mert fiatalok vagyunk. Semmi több.
Az egyik hosszú körmömet piszkálgattam, majd újra a monitorra meredtem gondolkodás helyett. Ebben a helyzetben kifejezetten jót tett volna nekem a dolog, ha egyszerűen a munkámra próbálok koncentrálni. Miközben a háttérben halkan szólt egy akusztikus gitárral játszott dal, hirtelen megszólalt a csengőnk... Ami bár nem túl hangos, én ettől függetlenül úgy ugrottam fel a helyemről, mintha a fejem felett zörögne. Nem tudom ki zavarna minket ilyenkor, viszont a szüleim itthon voltak... Kicsi volt az esélye annak, hogy a cipőmet hozta vissza valaki, de akkor sem akartam, hogy apa ezt megtudja... Általában mindig úgy rohan az ajtóhoz, hogy megállítani sem lehet. Ezt viszont lehet nem viselné el a szíve már.
- Nyitom nyitom nyitom nyitom – kiabáltam egyre hangosabban, miközben a lépcsőn rohantam lefelé – Hozzám jöttek! Apa ülj csak le!
Talán az enyhe pánik miatt a hangomban – ja biztos amiatt – összevont szemöldökkel meredt rám, aztán az előszobától nem messze nekitámaszkodott a falnak. A francba! Tudja, hogy történt valami, nekem pedig egyáltalán nem fűlt a fogam ahhoz, hogy a semmiről magyarázkodjak neki.
Nem tártam szélesre az ajtót, épp csak annyira nyitottam ki, hogy könnyedén kicsusszanhassak rajta, aztán egy határozott mozdulattal becsaphassam magam mögött. Elég egyértelművé tettem ezzel a kint álló – egyébként idegen – srácnak és apának is: senki sem mozdul. Azzal pedig már nem foglalkoztam, hogy a szomszédok viszonylag alulöltözve pillantanak meg.
- Jó lesz az Diának is – mondtam a fiúnak, miközben kinyújtottam felé a jobbomat – Szia! Kedves tőled, hogy visszahoztad a cipőmet.
Alig vártam, hogy a kezembe nyomja azt, mert át akartam futni rajta a tekintetemmel, ami a sérüléseket illeti. Csak nem lett nagy baja...
- Oda is adod nekem? – kedvesen kérdeztem meg, bár mosolytalanul. Mezítláb álltam kint a verandánkon, ami forróra melegedett a napsütés miatt. Így szerettem volna minél hamarabb újra az ajtó másik oldalán lenni.

ruha. | 600 | kisbuckó    

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy én egyszer azért csengetek be egy vadidegenhez, hogy visszaadjam a cipőjét. Még a legvadabb álmaiban sem szerepelt ilyen. Ha a fiúk ezt tudnák biztos hülyének néznének. Elvégre másra is bízhattam volna, vagy futárral is kiküldhettem volna, elvégre azok díja sem drágább, mint az üzemanyag költsége a megtett útért. De mivel az a poszt nagyon kínoktól teli volt a cipő hiányában, így úgy gondolom mégis az a jobb, ha személyesen adom át. Ki tudja, még lehet meg is hálálja nekem az illető valahogy. Könnyen egyezkedem, rugalmas vagyok minden téren.
Jobban díjaztam volna, ha ilyen akkor történik, mikor még én is Brooklynban laktam, akkor hazafelé útba is esett volna, de így már csak egy kerülőnek számít. Szerencsémre azért sikerült eldöntenem, hogy milyenfajta motort szeretnék venni magamnak, így már egy ideje azzal randalírozok itt és nem a tömegközlekedési eszközökön ijesztgetem az embereket. Na ezt sem kell ám szó szerint venni, a babák és a kisgyerekek rendszerint szeretnek velem utazni. Az más kérdés, hogy a szülők milyen tekintettel néznek rám. De a tömegközlekedés hosszabb távokon nem is megoldható, nincs olyan jól kialakítva itt. Taxi fogással meg nincs kedvem minden alkalommal szenvedni. Azok amúgy is csak a pénzt lopják az ember zsebéből. Na, nem mintha én nem ugyanezt művelném szabadidőmben, de azért a két tevékenység mégis csak más.
Beállítom a GPS-be a kapott címet, majd már indulok is, hogy mihamarabb túlessünk ezen a roppant különös és nem túl hétköznapi találkozón. Odaérkezve egy egész takaros – számomra már túlságosan is aranyos és otthonos – ház fogad. Némiképp örülök, hogy végre új dizájnt is látnak szemeim, de valahogy a gyomrom nem képes befogadni túlságosan. Az már biztos, hogy ha már tudom, hogy hol szeretnék letelepedni, akkor nem ilyen lesz a saját házam. De nem is azért jöttem, hogy az épületet elemezzem, sokkal inkább a benne lakót. Letámasztom a motoromat, majd miután megigazítottam a hosszú, kiszőkített hajamat, megindulok a bejárat felé. Ráfekszek a csengőre, majd csak lazán megtámaszkodom a félfán, és míg várakozom, addig ujjaimmal valami fejemben játszadozó dallamot kezdek el dobolni a fán. Már éppen szóra nyitnám a szám, mikor érzékelem, hogy kezd kitárulni az ajtó, de a hirtelen becsapása kicsit visszaránt a gondolataimból. Értetlenül pislogok is a nőre a hevessége miatt, majd csak elvigyorodva szemem szemügyre az öltözékét. Hogy őszinte legyek, így elsőre azért nem is annyira rossz. Bár a csipkét jobban kedvelem, mint a bársonyt, de emiatt mégsem vonhatok le tőle pontot.

- Igen is hölgyem! – emelem a balomat a homlokomhoz, hogy tisztelegjek előtte, miközben a jobb karommal még mindig támaszkodom, ezzel is rövidítem a köztünk lévő távot. A kinyújtott kezére pedig csak értetlenül pislogok először, majd viszont nyújtom felé a sajátomat. – Akkor én meg a Levire is hallgatok. – tény, hogy ez az igazi nevem is, bár őszintén ritkán hallom. Az ő hangja viszont kellően kellemes ahhoz, hogy ezt kipróbáljuk, tőle hogyan hangozna. -Hékás, ne olyan hevesen… Nem gondolod, hogy járna érte valami? Ha odaadom, megfordulsz és rám zárod az ajtót. Ilyet nem játszunk! Egyébként is, még meg kell mutatnod, hogy kiérdemled azt a cipőt, ha már képes voltál nálam hagyni. – pillantok rá kérdőn, ahogy összefonom magam előtt a karjaimat és csak reménykedem abban, hogy a forró veranda a segítségemre lesz. – Szóval, mit ajánlasz a cipőért cserébe? – én voltaképp ráérek, bármeddig játszhatjuk ezt. De van egy olyan sejtésem, hogy neki sietősebb lenne a dolog. -Ha jól sejtem elég sok takargatni valód van itthon. Bár az öltözködésedet elnézve, nem lehetnek eszesek a szüleid. Mostanra már biztos az ablakból sasolják azt, hogy kivel beszélgetsz és gyártják a különféle elméleteket. Nem lenne fura, ha itt előkapnék egy cipőt a táskámból és oda nyújtanám neked? Értem én, hogy nem gyűrűt hoztam, de azért nem túl szokványos dolog ez sem. – ha arról van szó én szívesen megvárom, hogy felmenjen átöltözni és elmehetünk egy nyugodtabb helyre is megtárgyalni a részleteket. De persze, felőlem így is jöhet, csak meg ne fázzon a menetszélben.

A magam részéről ki tudtam volna nyírni Saffie-t azért, amit csinált. Pontosan tudtam, hogy nem tartozom az erkölcsös lányok köreibe, de ettől függetlenül is soknak éreztem azt a poént, amit a cipőmért cserébe tett velem. Persze ennek fényében talán nem ártana azon is elgondolkoznom, hogy hogyan viselkedhettem, mégsem szántam rá magam ilyesmire. Én a magam részéről teljességgel felháborítónak találtam azt, hogy képes volt így eladni valakinek. Mert megtalálhatta a perverz biztonsági őr is a cipőmet, illetve egy latexes csávó – vagy éppenséggel csaj, bár esetemben nagy százalékban a nemek aránya lényegében mindegy is – aki mondjuk túlságosan is erőszakos lehetett volna velem. Vékony és kicsi vagyok, ami miatt minden bizonnyal képtelenség lett volna az, hogy megvédjem magam. Arról pedig már nem is beszéltünk, hogy akár egy strici is megtalálhatta volna a cipőmet. Ha találkozom még ebben az életben Saffie-val, akkor mindenképpen számon kell rajta kérnem ezt a dolgot. Hogy mi járt a fejében akkor, amikor képes volt ezt a dolgot kiírni annak tudatában, hogy akár el is adhatnak prostinak. Minden bizonnyal megjegyezte volna, hogy én alapvetően szeretem annyira a szexet, hogy ez ne okozzon problémát, ráadásul még pénzt is keresnék vele. Nem vagyok álszent, és pontosan a helyén tudom kezelni azt, hogy ez a foglalkozás mennyire nehéz. Nem nézem le az ilyen nőket, mert hiába szokás a legősibb foglalkozásnak hívni a prostitúciót, ennek ellenére is szerintem a világ legnehezebb munkája lehet. A hangsúly pedig a választási lehetőségen van. Lehet, hogy könnyűvérű és ribancos dolog minden jó pasival és csajjal lefeküdni... De én eldönthetem azt, hogy ki ez a bizonyos személy. Vannak viszont az életben olyan sérülések, amit a pénz nem igazán tud megoldani.
Mindenesetre én a magam részéről most hajlamos voltam túlbonyolítani az egész dolgot, de Saf javára legalább annyit lehetett írni, hogy hajlandó volt rendes ruhákat illetve cipőt adni, meg némi sminkeltávolítót is, aminek hatására a szüleim maximum az önfeledt partizás okozta fáradtságot láthatták rajtam... Nem pedig egy brutálisan másnapos állapotot. Ennek hatására már csak azzal kellett megküzdenem, hogy a Pradamat visszaszerezzem. Apa határozottan más volt, viszont anya tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mennyire akartam azt a csodát. Feltűnő lesz számára, ha nem fogom hordani, és mivel limitált számban volt elérhető, nem is úgy megy, hogy egyszerűen vásárolok magamnak újat. Illetve azt hozzátenném, hogy hiába állt jól a szénánk, ennek ellenére sem akartam pazarolni azt a pénzt, amiért a családom elég régóta keményen megdolgozik.
A srác nem tűnt stricinek. Határozottan kellemes volt ránézni, de ennek ellenére sem bíztam meg benne. Pontosan tudtam, hogy anyáék nagyon kiakadnának ha megtudnák, hogy mi történt... Én pedig minden áron tartani akartam itthon azt, hogy jó kislány vagyok. A családom túlságosan is erkölcsös és földhözragadt... Ha megtudnák, hogy a kislányuk nem ilyen, minden bizonnyal teljesen ki lennének készülve..
- Rendben, Levi – egyáltalán nem hozott zavarba a közelsége, igazából lényegében csak volt lehetőségem még jobban szemügyre venni a vonásait, amik második blikkre is szépnek bizonyultak. Mindenesetre azért nagy mellényre vall, hogy rögtön a találkozásunkkor belemászik az arcomba, pedig csak a nevemet tudja rólam, semmi mást.
- Jár érte egy köszönöm – jelentettem ki határozottan – És talán még egy „hálás vagyok, hogy megtaláltad” de semmi több. Ha nem éred be ennyivel, akkor mondjuk rád foghatom azt, hogy elloptad tőlem a cipőt és elmehetünk a rendőrségre. Szerinted kettőnk közül ki nyerné a pert?
Nem mondom azt, hogy száz százalékig komolyak voltak a szavaim, de ettől függetlenül az ilyen fiúkkal csak a gond van. Sokkal többet jár a szájuk, mint amennyi hatalmuk valóban van. Esetében talán ha a szüleim mélyen a zsebükbe nyúlnak – már ami a pereskedés ügyét illeti – minden bizonnyal meg tudna károsodni, én pedig visszakaphatnám a cipőmet. Ezt a folyamatot viszont a fenyegetőzéssel akartam elkerülni, tehát képes lettem volna vele alkut kötni, ha olyanok a feltételek. Mégis fontosnak éreztem azt, hogy ne adjam könnyen a bőrömet, mert akkor tényleg nagyon nyeregben fogja majd érezni magát.
- Ha visszakozás nélkül odaadod nem kezdek el sikítani és nem fogom rád azt, hogy letaperoltál. Megúszod, hogy kihívja valaki a rendőrséget a környéken – most már én léptem hozzá közelebb, a karjaimat pedig összefontam a mellkasom előtt, hogy valamivel magabiztosabbnak tűnhessek ebben a helyzetben is . Szerencsémre egyáltalán nem voltam szégyenlős, tehát az alul öltözöttségem nem hozott zavarba.
- Ha befejezted a családom ócsárolását – elég nyomatékosan mondtam ki a szavakat, amiből minden bizonnyal egyértelművé vált számára az, hogy nem igazán van az ínyemre, ahogyan róluk beszél – Akkor mondjuk ide is adhatod a cipőmet. Tény és való, hogy nem ez a helyszín a legmegfelelőbb, de ha gondolod a házunk mögött van egy parkos rész. Akár oda is mehetünk.
Ezzel pedig el is indultam az említett irányba, egyáltalán nem ellenőrizve azt, hogy követni fog-e vagy sem. Nyilvánvalóan akar tőlem valamit, én pedig szeretem gyorsan letudni a dolgok üzleti részét, tehát lényegében álltam rendelkezésére. A kis szőrös papucs pedig ami a lábamon volt jelenleg, egészen divatosnak számított manapság, szóval ha nagyon megerőltettük a dolgot, a ruházatom elment utcainak is ebben a pillanatban. Sok kurvás lány mászkál a világon, hát istenem. Én nem fogok egy ilyen pojáca miatt még átöltözgetni is.
- Szóval – amint helyet foglaltam a padon, kihúztam a derekamat és egy határozott fejmozdulattal utasítottam a tincseimet a vállam mögé – Beszéljünk inkább arról, hogy te mit szeretnél a cipőért cserébe. Úgy érzem, hogy sokkal inkább érdekelnek a saját önző vágyaid, mint az én ajánlataim, tehát mondjad csak.

ruha. | 879 | kisbuckó