“Dallasban a tél szokatlanul harapós volt azon a januári reggelen. Épp csak átfordult a naptár, amely immáron 1964-et mutatott, és az emberek még mindig bizonytalanul figyelték egymást, próbálták kitalálni, hogyan tovább. Mindössze két hónapja, hogy imádott elnöküket éppen az ő városukban, az ő büszke és minden szempontból virágzó városukban lőtték le, tudták, hogy ha mással nem is, de ezzel mindenképp beleírták magukat a történelembe. Kövér hópelyhek szálltak alá az óriási piszkos habfelhőjét mélán görgető égboltról, és egy idő után vékony rétegben, mint egy kiterített tüll függöny, simultak el az aszfalton. A férfiak jobban a fejükbe húzták a kalapjukat, a hölgyek pedig még egyet kanyarítottak puha, zsenília sáljaikon. A pályaudvar mellett gesztenyeárus állt, rongyolódott kötényéből papírzacskók kandikáltak ki, kesztyűs kezét még így is többször érintette egymáshoz, majd dörzsölte össze és huhogott is rá párat. Alig múlt el délután öt óra. Mindenki igyekezett hazafelé, megállva némelyek az újságos standoknál, hogy egy pakli cigarettát és a Dallas Sun délutáni lapszámát megvásárolják. A dallasi ember - tartották sok helyen- mindig jól értesült és naprakész, leginkább azzal kapcsolatosan, hogy mi történik a városában. Kennedy óta pedig ez még inkább így volt.Két hónappal az események után még mindig felfoghatatlan volt ami történt.
Scarlett Howard számára, aki akkoriban az elnöki fogadó bizottság egyik tagja volt, még inkább sorsdöntő volt az a nap. A vőlegényét, aki a testőrségben szolgált azon a napon, és a feladatai között szerepelt, hogy ne csupán biztosítsa a helyszínt az elnöknek, de fel is derítse azt, a hivatalának nem megfelelő ellátása miatt még karácsony előtt Forth Thortonba vezényelték. Azóta sem tért vissza, csak egy levél érkezett tőle nem sokkal szilveszter előtt, hogy nem valószínű, hogy egyhamar visszatér, mert hamarosan a kubai partokhoz rendelik majd. Mindketten tudták, hogy ez egyértelműen egy büntetés volt nem csak az ő, de mindazon testőrségi tagok számára, akik akkor ott voltak, és tehetetlenül nézték végig, amint az általuk nem biztosított, nem jól átfésült helyszínen az elnök halálos lövést kap.
A havazás elől, amely egyre erősebbé vált, és már szinte fájdalmasan csapódott a szemébe végre bemenekülhetett az aprócska, még talán a század elején épülhetett, vörös téglás négyemeletes bérlakások egyikébe. A kapu hatalmas dörrenéssel zárult mögötte, Sraclett pedig didergősen rázta le magáról a kabátjára tapadt és még el nem olvadt havat. Kezében egy margarétás zöld táskát cipelt, benne az esti pástétomhoz való hozzávalókat, még néhány puha és igazán lédúsnak ígérkező kivit és három mosolygós narancsot is szerzett. Mámika biztosan örülni fog, és remélhetőleg már nem lesz olyan magas a láza, mint tegnap. Az orvos szerint már öreg és gyenge a szervezete, és ha nem tud vele állandó felügyeletként jelen lenni, talán jobb lenne ha otthonba adná. Scarlett azonban hallani sem akart erről. Napi nyolc órát dolgozott a Burton & Son Gombüzemében, mint rendelésösszeállító titkárnő, és a fizetése, meg Mámika kis apanázsa, amelyet a hivatal biztosított a számára, kettejüknek éppen elég volt. Ha nem is a legjobban, de azért megvoltak belőle. A Kennedy merényletet követően Scarletet elbocsátották a hivatalból, többé nem tartottak igényt a szolgálataira. Magyarázatot nem kapott, ahogyan mások sem, akiket Nixon elnök beavatását követően szintén mindenféle különösebb indoklás nélkül elküldtek.
- Ó Mámika, el sem hiszed, hogy mit hoztam ma neked vacsorára. Isteni báránypástétom lesz, hozzá készítek rizst, vettem egy üveg eperbort, meg a pályaudvar mellett képtelen voltam elmenni a gesztenyeárus standjától úgy, hogy ne vegyek legalább egy közepes csomag gesztenyét. Meg tudod mondani mikor ettél utoljára ilyen finomságokat? Hm? Tudom, hogy szereted.- trillázó hangja ide-oda szaladt a lakásban, miközben levette a kabátját, kibújt a kis piros csizmájából, és lepakolta a cvekkert a konyhában, hogy végül kezében a papírzacskóval elinduljon Mámika szobája felé. Az ajtóban azonban megtorpant. Jéggé dermedt, kezéből pedig úgy hullott ki a gesztyenye, halk zörrenéssel a zacskó is a földön landolt, mintha képtelen lenne hinni a szemének. Az ágy mellett egy fiatal férfi állt és Mámika párnáját igazgatta. Az idős asszony hálásan nézett fel a fiúra, majd mindketten az érkező Scarlettre pillantottak.
- Benton?
Rebegte a lány bizonytalanul, mert nem akart hinni a szemének. Kicsit talán nyúzott volt, kicsit talán rövidebb a haja még a szokottnál is, kicsit talán megtörtebbek a vonásai, de tagadhatatlanul ő volt: Benton, a vőlegénye, akit lassan három hónapja nem látott, és akiről nem tudta, hogy mi van vele.”
Részlet Gretel Gressen Búcsú a harangoktól című, ötödik regényéből


A hangok csak nagyon lassan jutottak el hozzám. Először az, hogy bekapcsolt a páraelszívó a földszinten. Aztán hallottam a kávégép szisszenését. A tejhabosítót nagyjából öt másodpercig zümmögni, végül halk kanálcsilingelést, amely éppen háromszor fut körbe a bögrén. Barry készülődött munkába, ahogyan minden hétköznap reggel hat órakor. Nem volt időhöz kötve, hiszen a a cég tulajdonosaként akkor mehetett volna be amikor akart, de azt hiszem pontosan ez volt a dolgok igazi csapdája.Számára a munka korán kezdődött és ha rajta múlt volna soha véget sem ér. Az orromba lassan kúszott be az arcvizének vizes mohára és a frissen vágott fenyőre emlékeztető illata. Hallottam, ahogyan surran az ing, aprót zizzen a mandzsettagomb, amikor a helyére illeszti. Halk köhögését még inkább próbálta visszafogni, mert azt hitte még alszom. Pedig én minden reggel ébren voltam amikor készülődött. Nem keltem fel az ágyból, nem együtt ittuk meg a kávét, nem beszélgettünk még mielőtt elment volna itthonról. Mindig eljátszottuk ugyanazt: én behunyom a szemem, amikor indulni készül, ő pedig egy apró csókot lehel a nyakszirtemre, a fülem tövéhez és a csuklómra. Minden hétköznap reggel, és időnként szombatonként is pontosan ugyanígy. Aztán fél óra múlva felkelek és átesek én is a saját rutinomon. Egyedül. Külön készültünk el mindig, nagyon ritkán voltak közösek a reggelek. Egy időben megpróbáltuk, de valahogyan frusztráló volt a szótlanság, az a nyomasztó csend ami közénk telepedett, hogy aztán igyekeztünk kerülni a másikat. Azt hiszem így volt ez mindig is a házasságunk alatt. Ő tudta miért mentem hozzá, én is tudtam, hogy ennek nem így kellett volna lennie. De Barry Gressen soha nem az a fajta ember volt, aki tudott volna veszíteni. Barry Gressen, akit én ismertem a középiskola alatt, csupán egy szerep volt. Mindig egy szerep, amit tökéletesen játszott, és tökéletesen keverte a lapokat.
Épp csak elkészült a kávé, amikor a konyhaszigeten a laptopommal együtt ülök le, hogy átnézzem az emaileket, és a közösségi média felületeket. Intézhetném telefonról is, de ha itthon vagyok a laptopot kényelmesebbnek érzem. Terry átküldte a napi programot, és a tíz órási találkozót látva egy kicsit elfintorodom. Nem nagyon akarom ezt az egészet, de azt hiszem nem sok választásom van, miután többször is zaklató, hovatovább kínos és frusztráló üzeneteket kaptam.
Mivel az utolsó regényem Dallasban játszódik, Terry úgy vélte, hogy jó ötlet lenne, ha nem csak New Yorkban, de ott is szerveznénk egy író-olvasó találkozót, amelyet dedikálással kötünk össze. A probléma abból adódott, hogy valaki, vagy valakik megfenyegettek, hogy a regényem tartalma miatt, amely érzékenyen érinti a várost jobban teszem, ha nem megyek oda. Persze ilyesmi előfordult már máskor is, de az utóbbi napokban ezek az üzenetek megsokszorozódtak, és úgy tűnt az illető nagyon is komolyan gondolja a fenyegetőzést. Barry szerint jobb lenne ha az egészet lemondanám, én azonban nem akartam. Nagyjából négy-ötszáz ember fog miattam és a könyvem miatt összegyűlni, és nem akarok nekik csalódást okozni.
Ma nem volt fenyegető levél. De másfajta sem. Soha nem volt, pedig annyira reménykedtem benne, hogy egyszer, amikor leginkább nem számítok rá, majd felkeres….majd ír nekem, majd valamilyen módon találkozni szeretne. Annyi év után. De nem volt semmi. Hiába vártam. Ha visszajött, akkor minden bizonnyal nem miattam. De miért is hiszem, hogy közöm van hozzá, elvégre én voltam aki egészen Európáig üldöztem az elutasításommal? Barryt mindig a barátjának hitte, én pedig nem törtem össze ezt az eszményképet, nem mutattam meg neki, hogy milyen ember is ő valójában.
Még akkor is körülötte forognak a gondolataim, amikor végül felöltözöm, hogy időben és lehetőség szerint késés nélkül a megbeszélt találkozóra érjek. Magam mögött hagyom az éppen csak ébredező Manhattant. A forgalom a kis kertvárost magam mögött hagyva egyre inkább sűrűsödik. A rádióból valami régi sláger ritmusa kopog, és nagyjából egy órát vesztegelek a dugóban - amivel számoltam amikor elindultam - mire végül az út mellett parkolok le, alig pár lépéssel Terry irodájától. A negyed itt ebből áll. Üveg és fém mindenhol. Modern és színes fényreklámok, a múltat idéző papírplakátok, amelyek némelyikét kiszívta a nap. Körbeforgó hirdetőoszlopok, és az üzletek, butikok és egyéb kereskedelmi egységek közé beékelődött, kapualjak mögött megbújó luxusirodák kis dzsungele. Az ügynököm számára a megjelenés és a külsőségekben megmutatkozó pompa az ami elsősorban számít. Én sokkal inkább szeretek azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami mögötte van. Amire figyelni kell, ami nem feltétlenül látszik elsőre, talán másodszorra sem, de ha az ember elég türelmes és kitartóan várakozik, akkor meglehet igazi kincsre bukkanhat. A jó író nem csupán magába szívja a világot, hanem tudja is, hogy mi az amit végül megtartson magának belőle.
Az előtérbe lépve, a recepció mögül kilépve Rooney fogad. A hirtelen vörös hajú, nagyjából a negyvenes éveinek derekán járó asszonyság kimérten is bájos mosollyal fogad és jelzi, hogy Terry és a vendége már csak rám várnak. Nagyjából tíz perces késésben vagyok, pedig kifejezetten számoltam a manhattani csúcsforgalommal, ami minden hétfő reggel jellemzi ezt a városrészt. Meg úgy alapvetően bármikor. Itt sosem áll meg az élet.
Halk kopogtatást követően, és Terry invitálását hallva nyitok be magam előtt az ajtón. Zavarodottan mosolyodom el, és kérek elnézést.
- Jó reggelt! Rémesen sajnálom. Nagyobb volt a forgalom, mint amire számítottam. Rooney szerint tíz percet késtem….még nem néztem meg az órámat sem.- magyaráztam rendületlenül, ahogyan befelé haladtam.
- Semmi baj drágám! Mi addig remekül elbeszélgettünk Mr Danford meg én. Adalrich, bemutatom a már sokat emlegetett, bár talán az ön számára sem ismeretlen Gretel Gressent. Gretel, az úr itt Adalrich Danford.- mutatott be bennünket egymásnak, én pedig, tartva az udvarias, de nem tolakodó szemkontaktust, kezet nyújtottam neki.
- Mondanám, hogy nagyon örvendek, Mr Danford. És az ön személyének ez valóban szólhatna. Ellenben annak amiért alkalmazni szeretné önt Terry, már nem annyira.- csóválom a fejem mosolyogva, aztán beljebb lépek még inkább az irodába, hogy csatlakozzam hozzájuk.
Terry minden bizonnyal eddigre már beszélt neki a fenyegető üzenetekről, amelyek a közösségi média mindenféle felületén eljutottak hozzám, ahogyan arról is, hogy a feladata az lenne, hogy vigyázzon a biztonságomra Dallasban. Lehetőség szerint.

Neked     ×

Az utolsó megbízásaim egyike, mielőtt felveszem azt az egyenruhát, amelyet jó pár évvel ezelőtt levettem. Akkor úgy éreztem, hogy soha többet nem akarom felvenni, ha nem mehetek vissza úgy a levegőbe, hogy akció van. Azóta sok minden történt, s én is megváltoztam részben. Az asztalon heverő behívó viszont nem a változásról szól. Tartalékosként bármikor visszavezényelhetnek, s az indulás időpontja lassanként közeledik. Kaptam annyi türelmi időt, hogy lezárhassam ezt az életemet, s a korábban megegyezett megbízásaimat teljesíthessem. Ez egy újabb beugró volt, de nem bántam. Egy kis levegőváltozás nem árt.
Előzetesen már megkaptam a teendőket, s a feltételeket, mint ahogy az előzeteesen kapott anyagok alapján rámenősen, s elég határozottan megszabtam a feltételeket. Ha valamit teszek, elvállalok, azt kellő körültekintéssel és bebiztosítással lehet. Korábban már elment a helyszínre, megfigyeltem mindent, apró részletekbe menően. Amit láttam, nem túlzottan volt kecsegtető, ám mindig az adott terephez kell igazítani a védelmet is. Felfújnám? Ha valaki valamit meg akar tenni, megteszi. A kérdés onnantól már inkább az, hogy a tett, ha már ott van, s nem lehetett előtte lekapcsolni, miként előzhető meg? S ha már elindult a folyamat, miként lehet abból a lehető legjobban kijönni.
Ennek tudatában vettem fel a zakómat, s a szemem sarkából már csak egy villanást láttam.
- Reddie, hozd vissza, mert a te nyakadra fogom tekerni.
A rajtakapottak ártatlanságával áll meg, s köpi ki a nyakkendőmet. Így már úgysem fogom felvenni, megy a tisztítóba.
- Szégyelld magad - hajolok le a ruhadarabért, hogy a tartóban végezze, majd egy újabb, eléggé hasonló, ha nem éppen ugyanúgy kinéző nyakkendőt választok ki. Nem akartam egyből feltenni, meg is lett az eredménye.
Taxit rendeltem, a saját kocsimat nem akartam az épület előtt hagyni, míg ott vagyunk, noha sofőrszolgállattal hazavitethettem volna.

Nem túlzottan foglalkoztat, mi puccos és mi nem. Nem azért vagyok ott, hogy bármi és bárki felett ítéletet hirdessek, vagy véleményt alkossak. Egyes egyedül a veszélyességi faktorokat nézem és a veszélyre állok lesben. Elvégre ez a feladatom. Azon kívül, hogy szükség esetén élő pajzsként védelmezzek.
Időben érkezek a bejelentkezéshez, s mégsem túl korán. Annak ellenére, hogy a beszélgetések nincsenek benne a munkaköri leírásomban, ha valaki társalogni kíván, sosincs ellenemre, kivéve, amikor úgy látom szükségesnek, most nem a teadélutánra érkeztem.
Terry kézfogása árulkodik arról, milyen jellem. Mint általában mindenkié. Kínálását udavariasan hárítva, észreveveszem, hogy feszült, így nyíltan rákérdezek, vannak-e fejlemények azóta. Jobb egyből lecsapni a legyet, mielőtt elkezdene szemtelenül zümmögni.
A kopogtatást hallva az ajtó felé fordulok féloldalasan, majd a bemutatására közelebb megyek hozzá, megtartva a kellő távolságot.
- Jó reggelt, Mrs Gressen - látva, hogy felém nyújtja a kezét, így nyújtom a magamét is, ügyelve arra, hogy ne a fegyverekhez és eszközökhöz szoktatott, kéztördelő kézfogással válaszoljak, mégis határozottan, s kellő rövidséggel, a formalitásnak megfelelően. Ezt tükrözi halvány mosolyom is. Savanyú sosem voltam, legfeljebb koncentrált.
- Szintén örvendek a találkozásnak, ha nem hivatalból találkoznánk, úgy szintén ezen a véleményen lennék. Megértem a vélekedését - nem okoskodni jöttem és meggyőzni. Dolgozni. Ha a részéről amúgy semmi akadálya, hogy az elkövetkezendő időkben együtt legyünk, s együtt is működünk, ami a feltételem volt, úgy minden sokkal kezelhetőbb és könnyebb, ezáltal pedig élvezhetőbb lesz.
- Van még valami estleg, amit szeretne elmondani? - tekintek Mrs Gressenre. Bevált módszer, van, aki az utolsó pillanatokban még ráébred, hiányoznak dolgok, vagy eszébe jutott pár új. Vagy esetleg éppen történtek olyan dolgok, amelyek során felmerül benne igény erre vagy arra. Ennek megfelelően lehet tervezni az útra is.