Ez most már azért tényleg több a soknál. Megértem, hogy a nagymamám beteg, sőt azt is, hogy ahol eddig kezelték ott nincsen megfelelő műszer, amivel további vizsgálatokat hajthatnak végre, ezért ebbe a kórházba kellett átszállítani. Teljesen logikus és maximálisan megértem, plusz csak pár nap, azán visszamehet az előzőbe, de… Miért nekem kell elkísérnem? A családban hárman vagyunk, ebből apa a családi üzlet feje, szóval annyi szabadidője van, amennyit gyárt magának, ráadásul az ő édesanyjáról van szó, szóval logikus lenne, hogy ő az, aki elkíséri, de mondjuk csak fogadjuk el, hogy dolgozik és nem ér rá. Rendben. Akkor ott van még anya, akinek az ég egy adta világon semmi dolga, mivel nem is dolgozik már. Párszor besegít apánál, de ennyi. Egyébként meg csak otthon van, és háziasszonyként rendben tartja az otthonukat. Szóval neki meg aztán pláne lenne ideje bejönni és szórakoztatni a nagymamámat. Szóval akkor kérdem én… miért én vagyok az, aki jön? Én is egy dolgozó ember vagyok, ráadásul magánklinikán. Ami lássuk be nem egy utolsó hely, ahol dolgozhatnék. De ha minden második nap be kell szólnom, hogy nem leszek megint, akkor azért könnyen megrendülhet a bizalmuk bennem és nem fogok előrébb jutni soha. Pedig lássuk be, ez életem álma. Hogy ne csak rezidens, hanem igazi neurológus lehessek majd. Persze ehhez még tanulnom kell, de jó úton haladok szerintem. Ez meg a másik. A jó út ott kezdődik, hogy van egy lány, akit finoman szólva is rám sóztak, mondván, hogy vegetatív idegrendszeri problémái vannak, de… csak szimplán dilis egy kicsit. Éppen ezért nem sokat tudok tenni, mint folyamatosan mellette lenni, amikor igényli és ugrani, ha hív. Na most ha ilyen helyzetbe vagyok és éppen szól, mikor én kórházban vagyok, akkor nem kellemes azt mondani neki, hogy ne menjen sehová, maradjon otthon, mert épp nem érek rá. De persze ezek a gondok mit sem látszódnak az arcomon, amíg a nagymamámmal beszélek és arra várunk, hogy behívják a vizsgálóba. Végig mosolygok és kérdezgetem, hogy hogy van, érdeklődőm, hogy jól bánnak-e vele és a szokásos sémák. Persze közbe ő is szeretné, ha többet mesélnek, hogy mi van most velem, hogy megy a munka meg persze a szerelmi életem, ami nincs. És erről ő mit sem tud. Nem szoktam egyértmű válaszokat adni, de azt se mondom el neki, hogy nem érdekel momentán az ismerkedés. Mikor végre behívják, én gyorsan elmegyek magamnak valami müzlit és vizet venni. Közben a fejemet az automatának támasztom. Fáradt vagyok. Nagyon. Túl sokat rohangálok. Jó lenne egy picit végre pihenni. Vajon megharagszanak, ha csak így állva elalszok?
Egy újabb nap a kórházban. Mert hiába nem kell már bent feküdnöm, heti rendszerességgel, akár többször is vissza kell jönnöm, hol a gyógytornászomhoz, hol a kezelőorvosomhoz, hogy megnézzék, minden rendben van-e. És ezek az alkalmak általában az egész napomat elveszik. Nem csoda, hisz az egészségügy nem éppen a gyorsaságáról ismert. Bár tudom, hogy ők minden tőlük telhetőt megtesznek, minden egyes alkalommal látom, hogy a rendelők előtti váróterem szinte teljesen tele vana dokikra váró betegekkel és a hozzátartozóikkal. Nem beszélve a sürgősségi részlegről, ahol egyes napokon olyan fejetlenség uralkodik, mintha valami tömegbaleset történt volna a város valamelyik közeli pontján. Na nem mintha olyan sok dolgom lenne mostanság, hogy ne lenne időm egész nap ezen az undorítóan steil és fertőtlenítőszagú helyen lézengeni. Sőt... Ha nem kéne ide jönnöm, akkor talán egész nap csak otthon punnyadnék a lakásban, és a barátaimat boldogítanám messengeren keresztül. így legalább van egy kis változtosság az életemben. Már ha annak lehet nevezni azt, hogy órákon keresztül egy kényelmetlen székben ücsörgök a mellettem ülő idős néni csacsogását hallgatva. És mikor már tizedjére jön ki a nővér, és hív be valaki mást helyettem, olyanokat is, akik egébként sokkal később is jelentek meg, úgy döntök, hogy nem maradok itt tovább. Jó, persze nem megyek haza, mert azért mégis csak egy megbeszélt időpontom van a dokival, és szükségem van nekem is a megerősítésre, hogy minden rendben van, és a kezelések a jó irányba haladnak. Csupán csak szükségem van egy kis friss levegőre. Na meg valami nasira. Mert hiába járok már ide hónapok óta, még mindig elfelejtem minden egyes alkalommal, hogy kéne hozni valami ennivalót is, ha nem szeretnék összeesni az egész napos koplalástól és vízhiánytól. - Elnézést... De ugye nem fogsz egész nap ott ácsorogni...? - Mert hát miért is lenne egyszerű dolgom...? Pedig csak valaki kis csokoládészeletet akartam venni, hogy a vércukorszintem normalizálódjon, de még ezt sem tudom megtenni. Mert ez a... Valaki még mindig ott áll, pedig az üveg víz már hangosan koppat is, ahogy az automata kidobta magából. De ő még mindig ott áll, a fejét a szerkezetek döntve. Talán valami baja van...? - Ugye nem vagy rosszul? Ha itt összeesel nekem, én esküszöm... - esküszöm, hogy nem is tudom mit csinálok... Modjuk hívom az egyik nővért a recepcióról. Bár a hangomból inkább csak azt lehet iszedni, hogy "esküszöm itt hagylak megdögleni". Pedig eszem ágában sincs ezt tenni. Sőt, még közelebb is bicegek hozzá a mankóimra támaszkodva. Bár ha összeesik, nem sok mindent tudok tenni annak érdekében, hogy ne verje be a fejét a padlóba...
Nem tudom mennyi ideje álltam ott, talán tényleg el is bóbiskoltam és ezért nem tűnt fel, hogy a víz már rég leesett én pedig még mindig ott állok. Nem szoktam éjszakázni és nem is maradok fent túl későig ahhoz, hogy ennyire rettenetesen fáradt legyek szerintem. Valószínűleg a sok ugráltatás, hogy egyik városból a másikba menjek és az, hogy Bay bármikor felhívhat azzal az indokkal, hogy menjek át hozzá, mivel épp fél, vagy csak ki akar menni kikészít. Szó szerint minden apró hangra, amit telefonom ad ki felkelek és folyamatosan nézegetem, hogy hátha csak nem hallottam, hogy szól. Szóval azt hiszem egyértelmű, hogy fáradt lettem. Nagyon is. Éppen ezért támasztom meg a fejemet az automatán, bevallom jól esik ott csukott szemmel állni. Ezért is zavart annyira, mikor valaki megszólít. A szemeim rögtön kipattantak és máris a halálos tekintetem jelenik meg. Még nem nézek rá azért. Effektíve igaza van, ezt elismerem, de nagyon zavar, hogy valaki megtörte ezt a békés pillanatot. Mikor kifújom a levegőt és végre rendezem az arcvonásaim emelem rá a tekintetem. Közbe már megkérdezte, hogy rosszul vagyok-e. Egyik szemöldökömet felhúzom erre, de igyekszem gyorsan visszaváltani a rideg és komolya arcomra. – Nem vagyok rosszul, csak fáradt, de ha mégis az lennék kétlem, hogy tudnál bármi mást csinálni, mint sikítani egy orvosért. – Nem mondom lehet egy kicsit bunkó vagyok, de ennyire fáradtan mit vár tőlem? Közbe végig futtatom rajta szememet. Nem azért, mert annyira csinos, vagy mert ázsiai… sokkal inkább a mankó üti meg a szemem. Éppen ezért csak veszek egy mély levegőt és csak elveszem, amit vettem. Ezek után félreállok, majd megvárom, amíg odamegy én pedig a falnak dőlök. -Nem akarok nagyon személyes lenni, de mi történt veled? – kérdezem, majd gyorsan még mielött válaszolna hozzáteszem: - Orvos vagyok, már csak ezért is kérdezem. – Egyébként nem nagyon nem nagyon szokott érdekelni, hogy mi van a másik emberrel, mert nem az én dolgom. De kórházakban nem tudok mit kezdeni magammal, mintsem megpróbálni segíteni. Akármennyire is gonosznak és szemétnek tartanak azt senki sem mondhatja, hogy ne lennék iganis odaadó orvos és segítőkész, ha betegről van szó. Én csak érzelmek bekavarása nélkül dolgozok, ami szerintem annyira nem rossz.
Utálom azokat a napokat, amiket a kórházban kell töltenem. Pedig az ember azt hinné, hogyha valaki hónapokat is eltöltött ott, míg a felépülése tartott, akkor hozzászokik, és nem panaszkodik, amikor vissza kell térnie oda. De én itt vagyok erre az élő ellenpélda. Persze, az igaz, hogy egészen hozzászoktam már az ittléthez, hisz nem volt más választásom. De attól még ugyanúgy kiráz a hideg, amint átlépem a főbejárat küszöbét. Talán ezt nevezik fóbiának? Nem tudom, de az biztos, hogy nem jönnék ide vissza többet, ha nem lenne muszáj, ha nem hajtana az, hogy mihamarabb felépüljek, és visszamehessek a stúdióba. De hát ez sajna nem így működik,így hetente néhány alkalommal kénytelen vagyok tiszteletemet tenni a dokinál és a gyógytornászomnál. El kell viselnem ezt az undorítóan steril közeget, a doki bájolgását, és azokat a vén trottyokat, akik folyamatosan ott ülnek mellettem, és be nem áll a szájuk. Mint a mostani öregasszony is, aki konkrétan végig mutogatta az összes imádnivaló unokájának a fotóját, elmesélve gyakorlatilag az egész élettörténetét. Csoda hát, hogy végül úgy döntöttem, nem mellette akarom kivárni, hogy végre behívjon fafej doki? Az automata, és az éhség pedig pont tökéletes kibúvót adott, hogy megszabadulhassak a nyanyától. Arra viszont nem számítottam, hogy még ott is az utamat fogják állni. Pedig amúgy egy egészen türelmes lélek vagyok. De ez most valahogy nem megy. - Vagy egyszerűen csak visszamehetnék a váróba, mintha semmit se láttam volna. Úgyis sok doki, meg nővér jár erre, valaki csak észrevenne… - vonom meg a vállam egészen hanyagul, mintha nem is érdekelne, hogy mi van a másikkal, mintha teljesen hidegen hagyna, hogy akár a következő pillanatban összeeshet, és többet fel nem kelne. Pedig amúgy én ilyet nem tennék. Mondhatnám úgy is, hogy csak a szám nagy, de már egész biztos, hogy nem tudnám itt hagyni, főleg ha még a fejét is beveri a padlóba, miután elvesztette az eszméletét. De szerencsére ez nem történik meg, ő elveszi a saját vizét, én pedig botorkálhatok is a helyére, hogy megvegyem a sajátomat, meg egy kis csokoládét, hogy a vércukorszintem is helyrehozzam egy kicsit. A kérdésére pedig először nem válaszolok. Mert ha naponta ötször nem teszi fel valaki ezt a kérdést, akkor egyszer sem. Egy kicsit már kezd elegem lenni belőle, így először csak egy kissé ideges sóhajt hallhat a másik, s csak mikor a kezemben van a csoki is, akkor fordulok felé, hogy válaszoljak neki. - Autóbaleset… - vonom is meg a vállam, mintha nem lenne olyan nagy ügy. Mert nem is az. Legalábbis… Nem akarom, hogy mások elkezdjenek lesajnálni, és szánakozni a balesetem miatt, ezért mindig úgy teszek, mintha nem lenne olyan nagy ügy. Pedig… - De már szinte kutya bajom, csak néha még elfelejtem hogyan kell járni… - amit pedig újratanulni nehezebb, mint azt az ember gondolná….
Szokták volt mondani, hogy az egészségügyben két féle orvos létezik. Az a kedves és bájos, aki hitegeti a betegeket, hogy persze minden rendben lesz, és semmi baj sincsen, a másik pedig, aki szemtől szemben megmondja, hogy márpedig meg fogsz halni, ha tényleg erről van szó. Valóban be lehetne skatulyázni a doktorokat ebbe a két kis picike dobozba, ami valójában rengeteg alcsoportra oszlana. Mindent lehet durván, vagy kegyesen, kegyes hazugsággal, vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodva közölni. Persze ezt embere válogatja. Én magam például teljes mértékben kizártnak tartom, hogy valaha az életben akár csak egy picike érzelmet is tegyek a munkámba. Kicsi koromban is már arról álmodoztam, hogy segíteni akarok az embereknek, hiszen mind neki megérdemli, hogy éljen. Szerettem is őket, hiszen hittem, hogy eredendően jók. Aztán fiatalon kellett megtudnom, hogy azok, akiket sajnos fajtársamnak kell tekintenem annyira ostobák, és kegyetlenek tudnak lenni. Ennek ellenére nem adtam fel, továbbra is segíteni akarok legalább annak a kevés jónak, akik még kint vannak valahol. Az egy másik dolog, hogy magánklinikán vagyok, így ezt, picit nehezebb. Ezt ellenben sosem felejtem el, hogy az érzések csak hátráltatnak. Ha valaki iránt kialakul bennünk valami, akkor sokkal nehezebb elengedni, vagy éppen segíteni. Ha szereted adott illetőt, akkor csak túlságosan előre helyezed, esetleg nem mondod el neki a teljes igazságot a betegségéről. Ha utálod, akkor sem fogsz neki segíteni, ha az élete múlik rajta. Egyszóval… felesleges bármit is érezni. Az már a magam baja, hogy a mindennapokban sem gondolnám célszerűnek kimutatni őket, így nem is teszem. Néha egy-két mosoly, esetleg gúnyos nevetés, de más egyéb nem igazán. Általában komolyan az arcom, rideg vagyok, és nem igazán engedek közel senkit sem magamhoz. Pláne úgy nem, hogy tudják honnan jövök, milyen múlttal. Annál kínosabb nincs is, de még a végén félre is értik nekem a kis mesémet. -Ha úgy tetszik, csak nyugodtan. Nem a te dolgod ez. – Még mondtam volna, hogy és még örüljön is neki, hogy nem kell annyi hülyét meggyógyítania, de elnézve őt, talán ez már erős lett volna. Megint csak a düh beszélt volna belőlem, pedig nem ő az oka annak, hogy fáradt vagyok. Közben megérdeklődöm, hogy mi történt vele, mert hát azért a rezidens beszél belőlem, hogy tudni szeretném, bár ahogy észreveszem, nem igazán tolerálja ezeket a kérdéseket. De hát nem zavar, inkább csak meghallgatom azt, amit mondani szeretne, majd úgyis nyaggatom még, ha szeretné, ha nem. – Gerinc sérülés? – teszem fel a következőt, hátha azért még hajlandó válaszolni. -Bármi, amit újra kell tanulni nehéz, azt hiszem. De legalább nem olyan sérülés, ami egy életre lerokkantót, nálad még van remény a felépülésre, ahogyan elnézem. – teszem hozzá, majd nagyon kortyolok a vizemből, hogy kicsit felfrissíthessem magamat.
Kezdőlap
×Zene: 
Egy újabb nap a kórházban. Mert hiába nem kell már bent feküdnöm, heti rendszerességgel, akár többször is vissza kell jönnöm, hol a gyógytornászomhoz, hol a kezelőorvosomhoz, hogy megnézzék, minden rendben van-e. És ezek az alkalmak általában az egész napomat elveszik. Nem csoda, hisz az egészségügy nem éppen a gyorsaságáról ismert. Bár tudom, hogy ők minden tőlük telhetőt megtesznek, minden egyes alkalommal látom, hogy a rendelők előtti váróterem szinte teljesen tele vana dokikra váró betegekkel és a hozzátartozóikkal. Nem beszélve a sürgősségi részlegről, ahol egyes napokon olyan fejetlenség uralkodik, mintha valami tömegbaleset történt volna a város valamelyik közeli pontján. 
×Zene: 