Minél több időt töltök New York-ban, annál jobban kezdek rájönni, hogy ez a polisz számomra egy rohadt nagy szívás.
Az apám általi folyamatos tortúrából kissé már kezd elegem lenni, habár úgy néz ki, hogy még csak most jön a java.
Egyetlen egy okból és egyetlen egy céllal tértem vissza a városba: az ok pedig az volt, hogy fegyelmezetlen és agresszív viselkedésem miatt menesztettek a hadseregből – legalább is addig, amíg szerintük meg nem gyógyulok -, a cél viszont pontosan az, hogy cáfolni tudjam akaratukat és visszatérhessek a harctérre, ahová való vagyok.
Igazból sosem voltam az a meghunyászkodó ember, de most mégis tisztában vagyok a korlátaimmal, és hogy meg kell felelnem az apám és feletteseim feltételeinek, hogy én is megkapjam, amit akarok, ha ez viszont nem sikerül, akkor itt helyben fejbe is lőhetem magam.
Szóval apám a helyzetemet rendesen kihasználta: rám kényszerített egy pszichiátert, amit nevetségesnek tartok – habár elvileg talán ez nem az ő sara -, aztán rávett, hogy kiképzősdit játsszak a West Poit-on. Persze, úgy tesz, mintha ezt csak miattam tenné, de én tudom, hogy azzal ő is jól jár, ha én ott vagyok.
Viszont a legutolsó húzása volt a legaljasabb, amikor az állásomat dobta a játékasztalra a politikáért cserébe.
Mikor apám egyik kora este vacsorára hívott magukhoz munkaügyben – ez lehetett az egyetlen ok, amiért odamegyek, még nem sejtettem, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele, hogy mi vár rám.
Már eleve zavaró volt anyám gyengéd tekintetet és ölelése, a húgaim boldog kacaja, amik matt eddig nem vettem rá magam, hogy belépjek a szülői házba, de aztán szembesültem vele, hogy apám vendéget is hívott, és abból rögtön tudtam, hogy ez nem véletlen.
Végül a dohányzószobában, amikor a nők már eltűntek a konyhában apám és régi barátja, George A. Dumarché végül fondorlatosan csak kibökték, hogy mit is akarnak tőlem.
Mikor az öreg agyondicsérve engem és a képességeimet kinyögte, hogy azt akarják tőlem, hogy vigyázzak a szeleburdi kis unokájára, azt hiszem, még az italomat és félrenyeltem. Először azt hittem, nem hallok jól, de többször ledöbbent kérdés után rájöttem, hogy ezek tényleg valami dadust akarnak faragni belőlem.
A kadétokkal még el vagyok, hiszen azért ezek már valamirevaló, komoly, valódi életcéllal rendelkező felnőtt emberek, akik a hazát akarják szolgálni, de az ilyen kis csitrikhez - akiket csak a bulizás meg a ruhák érdeklik - egyáltalán nem értek, és nem is nagyon akarok.
Persze rögtön kijelentettem, hogy szó sem lehet róla, de apám megint csak sajátos kardinális stílusában kifejtette, hogy ez a „munka” az ára annak, hogy segítsen elintézni, visszatérhessek a Delta Force Alakulathoz.
Sosem voltam az az ember sem, akit meg lehet fenyegetni és nyilván, ha ezzel bárki más próbálkozik, megfojtom, de be kellett látnom, hogy mik a korlátaim. Ráadásul a bennem élő katona még nagyon is ott lapult a történtek ellenére is, tehát, ha az ember egy politikustól feladatot kap, azt el kell végezni, méghozzá profi módon.
Végül is a mostani érzelemhiányos énemnek nem volt nehéz ezt az egészet csupán egy feladatként kezelni és a célra koncentrálni, miszerint a kiscsajt nem engedni a baj közelébe, hogy ne szennyezze be a családi hírnevét.
Igazából nem ismerem Dumarché munkásságát, hiszen, amikor kiépítette hatalmát, én már külföldön szolgáltam a hazát, de apám szerint nagy dolgokat fog véghez vinni, én meg úgy tettem, mint aki ezt elhiszi.
Hááát, hogy is mondjam? A kis szőkeség már kevésbé volt olyan együttműködő a nagyapjával, mint én apámmal, így lassan az vált a fő teendőmmé, hogy ne veszítsem őt szem elől.
Nem akart magának „testőrt”, amit teljes mértékben megértek, hiszen én se akartam magamnak védencet, viszont a különbség kettőnk között az, hogy én profi vagyok, és bármi áron elvégzek egy rám bízott feladatot. Főleg, ha ez kell a visszatérésemhez.

A ma este egy Dumarcé által szervezett díszes rendezvényről volt szó, ahol tulajodképpen csak figyelnem kellett volna a lányra. Hogy én mennyire rühellem az ilyen és ehhez hasonló csiricsáré rendezvényeket, ami tele van sznob faszfejekkel és prűd picsákkal, akik különbnek érzik magukat a többi embernél pénzük miatt, pedig a szememben nagyon semmik. Sosem éltem vissza a családom vagyonával és pozíciójával, de ahogy elnéztem az itteni puccos népséget, ezek nagyon is azt hiszik, hogy a pénz emberséget ad.
Mindegy is, igazából leszarom, nem azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, csupán George unokáját kell vigyáznom.
Legalább is kellene, ugyanis már jó fél órája strázsálok az ajtaja előtt, hogy a kishölgy méltóztassék végre megmutatni magát a társaságnak, hogy a nagyapja „büszkélkedhessen vele” az emberek előtt.
Kezd eléggé gyanússá válni a dolog, így mikor a lány többszöri kopogtatás után sem válaszol, egyszerűen benyitok a szobájába. Egyáltalán nem lep meg, hogy hűlt helyén találom és a szoba ürességét még a nyitva hagyott ablakrésben szél által himbálózó függöny is jelzi.
- A picsába! – káromkodom el magam, mikor az ablakpárkányon kihajolva megpillantom a fekete limuzint, aminek segítségével nyilván meglógott a virágszál.
Sasszemeimmel azonnal a rendszámtáblát veszem célba, majd azonnal megjegyzem azt. Mondjuk, ha nálam lenne a mesterlövész fegyverem, simán kilőhetném e kocsi kerekét, de mivel nincs, így nincs más hátra, hogy katonásan lerohanjak a lépcsőn és utánuk eredjek.
Az sem lep meg, hogy a szökevények egy brooklyni szórakozóhely parkolójában rakják le az autót, majd bemennek oda.
Gondolkodás nélkül követem őket, azonban nem adok azonnal jelet arról, hogy én is megérkeztem. Először megfigyelem a kompániát, amiben a célszemélyem mozog, megfigyelem az szórakozóhely felhozatalát, védelmi szisztémáját, de azért mindéképp egy olyan helyet találok pultnak támaszkodva, ahonnan egy idő után kiszúr engem Genevieve.
Egy ideig még tovább figyelem őt, hagy higgye azt, hogy szórakozhat itt egy kicsit, de aztán, mikor ezt megelégelem, megkerülöm a tánctermet, majd mikor ő kerül a sort szélére, mögé lépek, majd finomam megfogom alkarját és észrevétlenül kiemelem őt a sorból, majd az egyik pult mellé vezetem. Megvannak erre a módszereim, hogy ezt észrevétlenül és fájdalommentesen tegyem meg.
- Kisasszony, úgy néz ki, hogy eltévesztette a bulit, amin ma részt kell vennie – mondom neki rezzenéstelen arccal és robotikus tekintettel. Igen, magázom őt. Mivel, hogy nem vagyok igazi testőr és igazság szerint „baráti” szívességből teszem, amit teszek, megtehetném, hogy tegezem, de nem akarom. Így nekem könnyebb, ha minél objektívabban állok ehhez a melóhoz.
- Úgyhogy most szépen önként visszajön velem a szülei házába vagy pedig kénytelen vagyok drasztikusabb módszerekhez folyamodni. Választhat - adok neki ultimátumot miközben dacos arcát figyelem. Nem mintha érdekelne, hogy mit akar, de nem vagyok egy bunkó paraszt, hogy elkezdjem ráncigálni kifelé, mielőtt választási lehetőséget adok neki.

Ha egy pletykát elsőkézből akarsz hallani, kérdezd Liv-et. Persze ez nem azt jelentette, hogy ő nem költött hozzá, ahogy azt sem, hogy  bármi valóságalapja lenne az egésznek. Mert gyakran hagyatkozott egy elcsípett félmondatra, vagy egy véletlenszerű megmozdulásra. Nem tettem szóvá sosem, hogy ezekre alapozott olyan tényeket, amik valójában csak az ő fejében léteznek. Már csak azért sem, mert pont annyira volt hangyás, mint amennyire én. Csak én más téren voltam kettyós. Valójában tök jól kiegészítettük egymást, és amíg engem nem kever bele a szövevényes történeteibe, addig nyugodt vagyok.
- De tuti ezek közt van valami, ne legyen a nevem Olivia Hansington, ha nincs köztük valami.- Olyan beleéléssel mesélt, hogy észre se vette, hogy én alig tudom a limuzint, amivel megszöktünk, egyenesben tartani. Tudtam vezetni, bár ez azért enyhe túlzás volt, és ilyen autót még nem is vezettem. Az lesz a csoda, ha olyan állapotban hozom vissza, amilyenben volt, vagy csak egy apró horpadás lesz rajta.
- Miből gondolod hogy van köztük valami?- Teszem fel a kérdést, míg megkockáztatom, hogy egy pillanatra felé nézzek, de aztán vissza is terelem a tekintetemet az útra, amiből amúgy nem látok sokat. Különösen vak vagyok sötétnek idején, de ha reflektorral kezdek el közlekedni, tajparasztnak fognak hinni, vagy minden második autó rám dudál. És a legkevésbé sem akartam feltűnést kelteni, ha már pont egy limuzint sikerült elkötnöm, amivel így is kicsit kilógok Brooklyn utcáin hajtva.
- Ahogy egymásra néztek az órán, mondjuk attól az embertől nekem is megkeményedik a nem létező farkam!- Kijelentése nyomán, egy pillanatra nem tudom megtartani a kormányt, de még épp időbe húzom vissza, mielőtt nekimentem volna valakinek, aki persze erőből nyomni kezdi a dudát.
- Bocsi, tudom, tudom...- nézek a visszapillantóba a kocsi után. Szerencsére, nem sokkal később meg is érkezünk a kedvenc  helyünkre.
Nem a legelitebb hely volt, sőt mondhatni ez az olyan egyszerű embereknek volt, mint amilyennek én is éreztem magamat. Ez volt valójában az a környezett, ahol el tudtam magam engedni, és nem voltam feszült. Nem éreztem magam úgy, mintha kilógnék a sorból, ha már amúgy is olyannak teremtett az ég, hogy valamennyire mégis kilógjak a laza hippi felfogásommal. Én voltam a hangyás hippi lány. Aki állandóan vigyorgott, aki megélte az érzelmeit, és aki mindent érezz. Nem szabtam soha gátat az érzelmeimnek, nagyi azt tanította hogy csak még rosszabb lesz, ha beszabályozom magam, olyan korlátok közé, ami erőszakkal történik. Míg élt, ő volt az én mentőövem, akibe kapaszkodhattam. Most is ő volt, hisz tudtam, hogy ott volt mindenben. A levegőben, a fákban, a nyíló virágokban. Sajátos módon mutatta meg a halál olyan arcát, ami kevésbé volt fájdalmas. Így a nővérem halálát is némiképp jobban tudtam kezelni. Habár mindketten iszonyúan hiányoztak, tudtam hogy mindketten itt vannak velem. Erre a gondolatra rászorítok a nyakamban fityegő ezüst szív alakú medálra, és egy pillanatig meg is feledkezem arról, hogy a testőröm utánam jött.
- Na...na..naaaa!-  reakcióm jóval később érkezik, mint ahogy hozzám ér, könnyedén kivon a társaságból.
Meglepődve pillantok fel rá, nem vagyok egy magas lány, de rá úgy kell felnéznem, hogy belefájdul a nyakam is. Ráadásul  olyan hűvös tekintettel találom szembe magam, hogy egy pillanatig végigfut rajtam a hideg is.  Már éppen belemerülnék a tekintetébe, kutakodva, hogy vajon találok valamit, amikor a megszólítás kizökkent.
- Kisasszony?-  Nem igazán éltem a formaságokkal, és még azóta se sikerült megszoknom ezt, hogy több időt töltök sznobbékkal.
- Hívjon, Gennek...vagy Lucynak, az a második nevem. Lucille.- Jelentem ki, teljesen felesleges információként. Apám elvetemült ötlete volt, hogy Lucy legyen az első nevem, de anyám nem hagyta, hogy Lucy in the sky with diamonds című számról kapjam a nevemet, ami a drog egyéb tüneteivel brillírozik a számban. Így maradt Lucille.
Hátrébb lépek tőle, és úgy mérem végig.
- Ne haragudjon, de magának nagyon morcos az aurája.- rajzolom körbe a kezeimmel utalva a  szóban forgó dologra.
- Figyeljen, én ma nem szándékozom hazamenni innen, nincs kedvem jópofizni senkivel. Ahogy gondolom magának sincs kedve, egy elkényeztetett picsára vigyázzni...gondolom ez a véleménye rólam, ami nem is érdekel. De Mindkettőnknek jobb lenne, ha békén hagynánk egymást. Ha mindenképpen maradni  akar, akkor maradjon. De engem aztán a drasztikusabb módszereivel sem visz haza, ezt garantálom! - nézek fel rá, de még mindig, egy halvány érzelem sem fut át az arcán. Így én is próbálok hasonlóképp hűvös megabiztosággal nézni rá.
- Adjál neki Gen.- kiált oda Liv, aki isten tudja mióta figyelhet, ezzel belerondítva a magabiztos álcámba.
- Komolyan beszélek!- annyira komolyan, hogy még a hangom is beleremegett, amikor egy árnyat láttam átvillanni a tekintetén.

Igazából még most sem tudom, hogy én mi a jóistent csinálok egy ilyen helyen, és miért vállaltam el ezt a nevetséges küldetést. Pontosabban tudom, az apám miatt, aki az utóbbi időben egyre nagyobb nyomást gyakorol rám, próbál irányítani, manipulálni, csak ezt nem tudom, hogy nekem ez miért fontos.
Említették Dumarchéék, hogy az unokájuk kissé rakoncátlan és önfejű nagylány, és hogy nem éppen illik bele az általuk elképzelt profilba, ezért is próbálják „megnevelni” őt vagy hasonlót. Mondjuk, jobban belegondolva, nem igazán csípem jómagam sem, ha valakinek valakik gátolják a személyi szabadságát, de egyelőre jobbnak látom nem belemászni ebbe a családi perpatvarba, így inkább csak a feladatomra koncentrálok.
Azt sem gondoltam volna, hogy egy ilyen közismert, vagyonos család lánya efféle helyekre jár szórakozni, amiben nincs semmi látványos, sem elegáns, még kevésbé nívós. Személy szerint nekem megfelelne pár feles ledöntésére, hiszen az utóbbi időben, nem számít a hely és a kivel, de jelen pillanatban még véletlenül se ezért vagyok itt.
A zenéről már ne is beszéljek, mennyire gyomorforgó a számomra ez a western stílus, de amúgy se voltam soha az a táncos lábú típus, én másféle dolgok felé orientálódtam, de megint csak nem azért vagyok itt, hogy zenei kívánságlistát írjak.
A lány szemmel láthatóan jól érzi magát itt a felsoroltak ellenére is, milyen kár, hogy hamarosan meg kell őt fosztanom e-fantasztikus szórakozási lehetőségtől és társaságtól. Ja, mégsem sajnálom.
Szóval miután megfigyelek mindent az új környezetemben, az embereket, a menekülési útvonalakat, az esetleges végkimeneteleket, nem sokat teketóriázva lépek a kishölgyhöz, majd karját megragadva próbálom meg őt észhez téríteni.
Nem igazán veszek arról tudomást, hogy a kiscsaj valamiféle hangot próbál meg kiadni magából megrökönyödését és nem tetszését jelezve felém, mintha ebben a helyzetben számítana valamicskét is, hogy ő mit szeretne. Már így is éppen elég nagy gondot csinált nekem ma estére. Mert tudván, tudva is, hogy az ilyen kis elkényeztetett fruskák szeretik maguk körül a felfordulást és a figyelmet, de arra még legrosszabb rémálmomban sem számítottam, hogy ma este valamiféle autósüldözésben lesz részem. A legszebb az egészben, hogy mindezt csupán szívességből teszem.
Nem törődve azzal, hogy nem teszik neki, ahogyan nevezem, nem is reagálok a dologra. Nekem ő az, valamiféle kisasszonyka, akire éppen vigyáznom kell, amivel jelen pillanatban kibaszottul rosszul haladok.
- Az lenne a legjobb, ha most nem kellett volna sehogy sem hívnom a hölgyet, mert az azt jelentené, hogy nem szökött volna el – szólok hozzá először ma igen bunkó stílusban, miután a lány részletezni kezdi a neki tetsző megszólítási lehetőségeket. Habár így első körben a Geneview valahogy jobban illik hozzá. Igen, azért tisztában vagyok a védencem nevével.  – De a kisasszony egyébként nekem pont megfelel a célnak.
- Higgye el, teljesen nyugodtan fogok aludni a morcos aurámmal együtt is, ha végre hazaviszem – felelek szintúgy mogorván és egyre mérgesebb képpel, amikor rájövök, hogy ez még így sem lesz egy egyszerű menet.
Aztán ugyanezzel az ábrázattal hallgatom tovább, amint próbálna meggyőzni arról, hogy márpedig nem jön velem sehová. Na, már most sose mondanék olyat egy nőnek bele a szemébe, hogy ő egy elkényeztetett picsa, viszont, amikor kimondja, nem is cáfolom ezt meg. Amúgy is beletrafált, nagyon nem szeretem ezt csinálni, amit most is, de ha már elvállaltam azt az ügyet, akkor maximumon tejesítek.
- Az a helyzet, hogy senki se kérdezte meg, hogy magácska mit akar – jegyzem meg egy kissé oldalra döntött fejjel, amikor Dumarché unokája befejezi a hegyi beszédnek szánt szónoklatot.
Ezzel együtt azért felhúzott engem nagyon is, tekintve, hogy utálom, ha a dolgok nem az irányításom alatt folynak, ráadásul, ha szarul teljesesítek a politikus és főként apám szemében, ezzel még a Delta Force-t is kockáztatom, amit nem engedhetek meg magamnak.
- Hát, ha nem jön magától, akkor kénytelen vagyok tönkretenni a bulit – mondom miközben egy kicsit ellépek tőle, majd előhúzom a dzsekim zsebéből az engedéllyel viselt pisztolyomat és feltartom a magasba, de úgy hogy azt a csajon kívül még csak pár, mellettünk álldogáló szerzet vegye észre.
Még csak lövést sem kell leadnom, csak az egyik melltettem álló fickó felé odamorgok egy razzia szót, az máris adja tovább társainak a hírt, majd a tömeg lassan elkezd fejvesztve kifelé vonulni a szórakozóhelyről…

Valahol nagyon mélyen éreztem én, hogy ez a terv kudarcra van ítélve. Ahogy azt is, hogy a lehető leggyerekesebb lépés volt. Azt hiszem annyira féltem, önmagam elvesztésétől, hogy fejetlenül mentem bele olyan dolgokba, amitől egy kicsit visszakapom a régi egyszerű kis életemet. Egyértelmű volt, hogy a nagyszüleimmel való üzlet, ezt elveszi tőlem, és minden sajátosságomtól megfosztanak. Így igyekeztem minden adandó alkalmat megragadni arra, hogy legalább egy kis részem megmaradjon. Bár, most már látom, hogy egy átbulizott éjszaka sörszagot árasztó cowboyok közt, nem a várt eredményt fogja eredményezni. Legfeljebb csak azt, hogy mennyire gyerek vagyok még. Ami részben igaz volt, és őszintén tizenkilenc évesen még jogom volt az ilyen döntésekhez.  Ahhoz is, hogy sor táncoljak, egy csomó olyan ember közt, akik annyira tisztelték a ritmust, hogy egyszer sem léptek rá. De ennek is meg volt a maga szórakoztató jellege, még pedig abban, hogy nem tökéletes. Nem is akart annak látszani. A tökéletlenségben több szépséget láttam, mint a nagyszüleim túldekorált, túl gazdag, túl ki ha én nem, estélyén. Ott minden, de minden tökéletes volt, kivéve engem. Aminek a nagyapám az este előtt pár órával, nem is félt hangot adni. Válogatott, kifinomult szavakkal próbálta a tudottamra adni, hogy mennyire nincs megelégedve velem. Akár bántó is lehetne, de a levegő többet ért a szavainál. Nem azért voltunk, mi hárman össze zárva néha napján, hogy boldog család legyünk, csupán csak azért, hogy annak képét fessük le. Ez éppen elég volt, abból az időből, amit én velük akartam tölteni. Néha még sok is, de sajnos ez nem azt jelentette, hogy az időm további szakaszában, nem lesz kihatással a Dumarché név, amely árnyként húzódott a hátam mögött, emlékeztetve arra, hogy tartsam magam az íratlan szabályokhoz. Néha úgy éreztem a nagyszüleim keze bárhová elér, és minden jó szándék nélkül gyakorolják a hatalmukat a családtagjaikon. Mindenből jogot formáltak maguknak, és a sajátjuknak tekintették. Pontosan olyanok voltak, mint a politikai elv, amit győztesként hirdettek.
Tengernyi gondolat áramlik végig rajtam, amit igyekszem a megfelelő sör mennyiség bevitelével tompítani, és  tánccal ellökni magamtól a néha felsejlő dühöt, ami kéz a kézben járt a nagyszüleim gondolatával. Ahogy a velem szembeálló férfi nézek, egy pillanatig kóvályog a fejem, majd amikor sikerült feldolgozni a tényt, hogy utánam jött, és a sejtéseim beigazolódtak, újbóli gyerekes reakciót vált ki belőlem, a meglepett pillogáson kívül.
- Ááá, szóval szökésnek nevezik, ha valaki az otthonából elmegy szórakozni. Nem is tudtam, hogy házi őrizetben vagyok.- Azt hiszem legkevésbé sem sikerült felülkerekednem a háborgó önérzetemen, ami arra késztet hogy teátrálisan reagáljam le az ittlétnek okát. Tudtam, hogy ez a munkája, és a józanabbik énem próbált ezen elgondolkodni, és nyugodtabb hozzáállást tanúsítani. De azt hiszem túl sok sört ittam, az érzelmeim túlcsordulni látszódtak. Ilyenkor pedig nem igazán szabtam határt a viselkedésemet illetően. Nem az Ő hibája, én ezt tudom, ahogy azt is hogy azért olyan a stílusa  mint a smirgli papír, mert nem volt kedve ehhez.
-Ahogy kívánja Mr.  Du Pont.- váltok én is hivatalosabbra, végül is ez is csak arról árulkodik, hogy mennyire felnőttesen viselkedek, egy olyan helyzetben, amit nyilván, már azért nem tudok kezelni, mert az alkohol ködén keresztül szemlélem a történteket.
- Tudom, engem általában senki nem kérdezz meg semmiről, csak tényeket közölnek.  Ennek fényében, én sem kérdezek meg senkit, semmiről.- jegyzem meg, majd magam előtt összefonom a karjaimat, és határozottan kihúzom magamat. Határozottságomat, pedig hamar átveszi a zavarodottság, amikor kijelenti, hogy tönkreteszi a bulit. Először arra tudok gondolni, hogy kicibál innen, d amikor ellép tőlem, és olyan természetes módon húzza elő a fegyvert, mintha ez tényleg normális lenne. Kilométereket esik az állam. Meglepődve meredek rá, majd egy egészen kis pillanatig rémülettel figyelem a kezében tartott erőszakos eszközt, amitől a hideg rázott, és a lehető legtávolabb akartam kerülni tőle mindig.
- Magának teljesen elment az esze?- Próbálom túlharsogni a mögöttem egyre erőszakosabban dübörgő tömeget. Dühöm újra kezdte felütni a fejét, így nem is foglalkozom a körülöttem lévőkkel, ők viszont válaszul, hogy nem mozdulok, arrébb taszítanak, így nekiszorítva Du Pont mellkasának. A hirtelen ért áramütés, ami végig cikázik a testemen váratlanul ér. Nyilván azért reagálok így rá, mert már rég nem voltam férfival, nyilván nem azért mert amúgy, olyan hatást kelt, aki akkor is így nézz ki, ha a zuhany alól lép ki, meg akkor is, ha éppen fel kell. És persze az sem jelent semmit, hogy a mentolos friss illata csiklandozza az orromat. Ez kész őrület!
Figyelmen kívül hagyva az előbbi kis közjátékot a magam részéről, felnézek rá és dühös grimaszba rándul az arcom.  Elrugaszkodok tőle, és megindulok, a kijárat felé. Liv felé, csak intek egyet, hogy a mai mókának vége, és kiverekedve magam tömegből végül friss levegőhöz jutok. Várva Rhysre, és arra hogy az érzet is elhalványuljon, amit többnyire a piának tudok be, semmi másnak.
Ha Rhys kiér a tömegből felé fordulok.
- Többet ne hordjon magával fegyvert, ha velem van. Nem Ivanka Trump-ra kell vigyáznia.- jegyezem meg és tovább indulok, de kis idő után újra felé fordulok.
-Csak hogy tisztázzunk, nem azért, mert félek , hogy ne tudná kezelni. Tudom, hogy tudja. De nem szeretem.- gyűlöltem a fegyvereket. Emily halála óta olyan mértékű dühöt éreztem irántuk, mint még soha.  Em mindig azt mondta, hogy vannak olyan háborúk, amiket szükséges megvívni. Ezzel próbált nyugtatni. De nem mindig sikerült, annak a ténye tartott legjobban rettegésben, hogy attól mert nála van fegyver, attól még kerülhet a fegyver másik végére...
- És ennem kell valamit, így nem vihet vissza, mert magán fogják leverni. A nagyszüleim tökéletesen tudnak mást hibáztatni bármiért, még ha nem is az illető tehet róla .

Sosem mélyedtem jobban bele a kelleténél a dolgokba, miszerint Dumarchéék pontosan miért is próbálják meg dróton rángatni az unokájukat. Pontosan találó ez a kifejezés: próbálják, hiszem szemmel láthatóan nem nagy sikerrel járnak eddig, ami a lány elhatározását és engedelmességét illet. Az megint egy másik tényező, hogy itt vagyok nekik én, aki ezekben a kicsapongásokban megállítják majd az unokát.
Mindig is követtem a parancsokat, illetve addig a bizonyos pontig, amíg meg nem változott az életem, de most sem állt szándékomban elemezgetni a problémát, a rám kiszabott feladatot, csak gondolkodás nélkül teljesítem azt. S ha ehhez az kell, hogy alkoholszagú, füstös klubokba kövessem őt vagy éppen a fegyveremmel hadonásszak, megteszem azt, mert katona vagyok, mindig is az voltam, és a feladat az első.
Genevieve viszont szemmel láthatóan egy egyszerű, hétköznapi tini lány életét szeretné élni, ami nem meglepő, így 19 évesen, de neki mást szánt sors vagy inkább a családja. Azt azonban nem értem, miért is nehéz részt venni a nagyszülei által szervezett rendezvényen, mintha az valami ördögtől való szörnyűség lenne. Sem én, sem húgaim nem szegültünk ellen az ő korában, és nem, nem azért, mert nem volt szabad véleményem vagy akaratom, csak valahogy úgy lettem nevelve, hogy a kötelesség az első.
- Igen, azt hiszem, amíg valaki nem a saját lábán áll meg, és nem szól az jelenlegi gyámjának, hogy elmegy otthonról, az szökés - felelek monoton, merev hangom, amikor tudatosul bennem, hogy ezzel a lánnyal még meg fog gyűlni a bajom és koránt sem lesz olyan „unalmas” ez a „meló”, mint azt az elején gondoltam. – És nem, EGYELŐRE nincs házi őrizetben – teszem még hozzá átható tekintettel célozva arra, hogy ha így folytatja, akkor még ez az állítás is beigazolódhat. Egyszerűbb dolgom lenne nekem is, ha csak a szobája ajtajánál kellene strázsálnom. Az azonban már biztos, hogy őt ez sem állítja meg, és komolyan elgondolkodok azon, hogy rácsok kellenének az ablakaira.
- Ez a felvetés is helytálló. Nekem viszont az a dolgom, hogy hazavigyem, így hát úgy is lesz – teszem még hozzá szigorúan, amikor jön nekem a kölcsönkenyér visszajár elméletével.
Persze, az utóbbi időben, vagyis mióta visszatértem a Delta Force-tól, engem is kellő forrófejűséggel áldott meg a sors – ez a fejlődés kellett nekem ahhoz, hogy túléljek a történtek után -, így könnyűszerrel veszem elő a fegyverem és tartom a magasba ez által belerondítva a semmi jóval sem kecsegtető buliba.
Szemmel láthatóan az ügyfelemnek – vagy legalábbis olyasmi – nem tetszik a módszerem, és a tény, hogy itt ma már nem fog cowboyokat lovagolni, de mint már többször kihangsúlyoztam, engem ez hidegen hagy.
A célom elérve, amikor is az ittas és tudatlan tömeg az ijedségtől kifelé kezd el vonulni a diszkóból, mint valami birkacsorda. Mire meg rájönnek, hogy tulajdonképpen átverés az egész, mi már kilométerekre leszünk a helytől. Viszont, ha bárki felismerne, katonaként, azt hiszem, tudok magamnak szerezni pár jó érvet és kifogást.
Teljesen nyugodt vagyok, amikor ez megtörténik, egyedül akkor veszítem el pár percre ezt magabiztosság érzetett, mikor a tömeg kissé irányíthatatlanná válik és az egyik mulatozó pontosan a mellkasomnak löki lányt.
- Jól van? – kérdezem meg automatikusan végignézve rajta, majd határozott tekintettel megállapodok arcán, hiszen igaz, hogy azért felelek, hogy a lány ne okozzon semmiféle botrányt a családjának, a testi egészsége éppen olyan fontos számomra.
Persze ismét faképnél hagy – mit is vártam? – de mágnesként követem őt kifelé a szórakozóhelyről, egy percre sem veszítem szem elől, hiába reménykedik benne.
Mikor aztán végre búcsút vesz a barátnőjétől, meglepő megjegyzést vet felém, minek hallatán értetlen grimaszt jelenik meg arcomon, s van egy olyan pillanat, amikor legszívesebben elröhögném magam eme abszurd ötleten, azonban mégsem teszem.
- Mindig van nálam fegyver, benne van a munkaköri leírásomban is. Szóval ez megint csak nem a maga döntése – válaszolok kapásból szokásos stílusomban, és egyáltalán nem hat meg, nem vagyok kíváncsi rá, hogy ő mit szeret és mit nem. Jól is néznénk ki, ha egy mesterlövész nem hordana magánál fegyvert. Kicsit vicces az Ivanka Trump-os hasonlata, habár van egy olyan érzésem, hogy az USA elnökének lányával is könnyebb dolgom lenne.
Mikor már azt hiszem, hogy végre szabad a pálya és hazaszállíthatom a lányt, jön a következő kérésére, aminek hallatán első pillanatban megforgatom a szemem, főként azért, mert tudom, hogy igaza van, és erre amúgy se mondhatok nemet.
- Tisztázzunk gyorsan valamit! – fordulok meg hirtelen felé, hogy felvilágosítsam a lánykát. – Nem félek a nagyszüleitől, sőt, szívességből vigyázok magára. Tehát nincs veszteni valóm. Azonban, ha valamit megígérek, akkor azt be is tartom, így el kell szomorítanom, de nem áll szándékomban nem végezni a feladatomat – magyarázom neki, hogy így talán legközelebb megkímél az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésektől.
- A limuzin miatt, amit lenyúltak, pedig nem kell aggódni, épségben haza fog jutni – bököm még oda csak úgy mellékesen – nem gondolnám, hogy a hölgyemény különösebben izgult volna a sorsán, hiszen megszokta, hogy mindent elintéznek helyette -, majd végre megindulunk a Land Rover-em felé. Ha végre követni és beülni méltóztatik Genevieve is, akkor sajátos és hirtelen stílusommal hajtok még pár utcányit, majd megállok az egyik általam ismert és nem túl snájdig McDonald’s előtt.
- Nem a legegészségesebb hely, de mivel ez esik útba, és amúgy is tekintve a helyet, ahonnan jöttünk, szerintem megteszi – jegyzem mag kissé szarkasztikusan, amikor leállítom az autó motorját, kiszállok belőle, majd ha ő is csatlakozik, helyet mutatok neki a teraszon az egyik kettes asztalnál.
- Happy Meal menüt? Abban úgy tudom, van játék is – kérdezem szemöldökömet felvonva arra célozva, hogy szerintem mennyire gyerekes volt ez a mai húzása. Aztán, ha jól sejtem, úgyis kiböki, hogy mit kér majd enni.