Kinsey & Salome

Még Új Év napján, amikor be kellett ugranom Keith kollégám helyett egy elhunyt személy elszállításában segédkezni, megfogadtam, hogy tenni fogok azért, hogy ne mindig én legyek az a személy, aki ráér, ha be kell menni váratlanul dolgozni, mert nincs se kutyája, se macskája. Ennek érdekében pedig többször ki kell mozdulnom otthonról, és új emberekkel megismerkedni.  Ezért úgy döntöttem, hogy azon a bizonyos napsütéses napon kimegyek Bronxba a lovardába, és meglátogatom kedvenc kancámat Daisy-t, akit sajnos az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam. Biztosra akartam menni, hogy megbocsájt nekem, ezért jó pár almát és répát elraktam a táskámba, majd előszedtem a lovaglófelszerelésem, és útnak indultam.
Szerencsére szombat délelőtt révén nem volt nagy forgalom a Bruckner-en, így viszonylag hamar odaértem a Pelham Bay Park-ba.
Valahányszor idejövök úgy érzem, mintha nem is New Yorkban lennék, és amúgy nem vesznek körül a felhőkarcolók, és több millió ember, hanem valami Isten háta mögötti farmon lennék a természet lágy ölén. Mélyen magamba szívtam az amúgy trágyaillatú levegőt, majd a vállamra kaptam a hátizsákom, és elindultam az istállók felé. Útközben összetalálkoztam Antonio-val, aki már régóta a farmon dolgozik, és mikor meghalt az anyósa tavaly februárban, segítettünk a családjának a testet az idős asszony szülővárosába, a Mexikóban található Pueblába szállítani, hogy kérésének megfelelően ott helyezzék örök nyugalomra.
- Hola Antonio ¿Cómo estás? – kérdeztem tőle vidáman.
- Jó reggelt, lovagolni jöttél? Daisy már nagyon hiányolni, - váltott át angolra Antonio. Már lassan 10 éve élt az Államokban, de még törte a nyelvet. A családjával csak spanyolul beszéltek otthon egymás között, és itt a lovardában pedig karbantartóként, és istállótakarítóként dolgozott, így azokkal, akik lovagolni jönnek ide, vagy a gyerekiket hozzák lovas oktatásra nincs közvetlen kapcsolata. Egyszer elmondta, hogy nem is mer nagyon megszólalni ilyenkor, mert félt, hogy kinevetik a kiejtése miatt.
- Igen tudom, hoztam is neki almát. – ütögettem meg a hátizsákom oldalát, amely féloldalasan lógott le a vállamról, és a súlya igencsak kezdte nyomni a jobb oldalam.
- Biztos örülni neki. Daisy szerelmes most. – mosolyodott el Antonio.
- Tessék?! – kérdeztem vissza, mert alig hallottam a fülemnek. Még egy lónak is izgalmasabb a szerelmi élete, mint nekem?
- Jönni egy új fiú ló, a neve Casper és Daisy állandóan vele akar lenni, menni folyton utána. Szerelmes. Most vinni el Casper egy másik nő túrára.
Nagyszerű, akkor tényleg én vagyok ilyen szerencsétlen. Ha jól értettem, akkor érkezett egy új ló a lovardába, és Daisy -nek annyira bejön ez a csődör, hogy mindenhova követni akarja.  Az a szerencsém, hogy Antiono szerint most vitte ki valaki Casper-t terepre, így talán van rá esélyem, hogy Daisy majd hajlandó lesz velem jönni.
Elköszöntem a még mindig vigyorgó Antoniótól, majd az istállók felé vettem az irányt. Daisy egy barna kanca volt, fehér folttal a szemei között. Általában nagyon nyugodt és barátságos, terepen pedig előszeretettel követi a lovasa utasításait. Most azonban, ahogy beléptem az istállóba észrevettem, hogy a feje ide- oda jár a karámban, mintha keresne valakit, és patáival kaparta a földet.
- Hé, kislány, - léptem oda hozzá, megsimogatva a fehér foltját a szemei között. – Miért vagy ilyen ideges?
Persze nem vártam tőle választ, de reméltem, hogy kicsit meg tudom nyugtatni őt pár kedves szóval.